Gál Adél

A reggel kissé döcögősen kezdődött, mert Paloma szétszedett egy párnát, de miután nagy nyűgösen összetakarítottam a romokat és főztem egy kanna teát, leültem az asztalhoz elgondolkozni, mi is legyen a mai program, mit csináljak, hogyan és mikor. Nem sok ötletem akadt, így elég sokat ücsörögtem az asztal mellett, egy kevés kekszet kiutalva a kontrollálhatatlan remegő lénynek. Végül semmi ötletem nem támadt, így felmentem, lecseréltem a pizsimet rendes ruhára, nyomtam egy puszit a szőke hercegem fejére, majd elindultam ki a kertbe, hogy babusgassam kicsit az egyszarvúmat. Nagyon örült nekem, kis nyerítéssel üdvözölt, az orrát nekem dörgölte, majd futott körülöttem egy-két kört. Persze én nem sokáig ácsorogtam egy helyben, elmentem a bokszához, ellenőriztem, hogy van-e még széna a hálójában, azt feltöltöttem, aztán felkaptam a vizes vödrét. Az állott vizet beöntöttem egy bokor alá, majd hoztam neki frisset. Kicsit lekeféltem a bundáját, hogy ne legyen olyan poros, aztán elgondolkozva néztem rá. Már vagy két hete nem voltam vele sehol. Szegényem, biztosan halálra unja már magát itt... Megsimogattam a rózsaszín nóziját, majd magammal hívva elindultunk a faluban. Nem sok ember kóborolt erre-arra, ha voltak is, a legtöbb a karácsonyi vásár felé szedte a tappancsait, nem törődve az emberrel. Nem foglalkoztatott, én csak sétálni akartam a kis lényemmel. A Boglyas tér pont ideálisnak tűnt rá, hogy Arwen mászkáljon velem egy sort. A szitáló hó a csikó kedvére való volt, így míg én leültem egy padra, hogy őt nézzem, addig ő hópihéket üldözött és hatalmasakat ugrált, jelezve, hogy tetszik neki a séta.

Gál Adél

Elég elmélyülten figyeltem a hópelyheket, meg a csikót ahhoz, hogy ne tűnjön fel, ha valaki erre jár. Otthon, Angliában csak nagyon kemény tél esetén esett hó, így számomra az itteni szállingózó, fehér, hideg csoda egy tünemény volt. Ezer örömmel voltam kint ilyenkor, főleg akkor, ha volt hozzá jó társaságom. Ez alatt érthetjük Arwent, szőkét, a barátaim egyikét vagy egy jó könyvet. Most jól esett volna egy nagy csésze tea, pedig nem is olyan régen ittam, de ez tőlem már megszokott volt. Éppen azon gondolkoztam, hogy felkelek és elsétálok a karácsonyi vásár felé egy pohár forró innivalóért, mikor ropogó lépéseket hallottam a hóban. Nem, egészen biztos, hogy nem Arwen volt, egyrészt azért, mert ő már nem is lépkedett, hanem ugrált, másrészt azért, mert olyan hó nem volt körülötte, amit még nem taposott le. Sóhajtva megráztam a fejemet, mikor a csikó eldőlt, mint akit fejbe vágtak és a hóban kezdett fetrengeni.
- Te unikornisok gyöngye... - sóhajtottam felkelve, így megláttam a kislányt nem messze közeledni. Valószínűleg ő is meglátott minket, mert kissé döbbentnek tűnt, még innen távolabbról is. Valahogy a falulakók nagy része még mindig nem realizálta magában, hogy van egy egyszarvú is itt, nem pedig az erdőben. Összébb húztam magamon a kabátot, téve pár lépést a lányka felé. Ő szinte megbabonázva néztem az állatkámat, mire muszáj volt elmosolyodnom. Aranyosan nézett ki a kis fehér kabátjában, szimpatikus volt, így nem mondtam, hogy "nem, az csak egy kutya, beöltözve, harap, ne érj hozzá!" A kérdése nem ért váratlanul, valamiért mindig ez volt Arwenre az első reakció, ha az utcán sétált vele. Felnevettem, majd megsimogattam a lovat és felé terelgettem. A csikó lelkes nyihogással nézett a lányra, aztán arra kezdett ugrálni érdeklődő fejjel.
- Igazi micsoda? Egyszarvú? Igen, az - bólintottam széles mosollyal, nézve ahogy a csikó lassított és felé araszolt. A lány haja lassan feketéből sötétbarnává változott, amire én kezdtem egyre érdekesebben nézve rá. A szemöldököm felszaladt, aztán elmosolyodtam.
- Metamorfmágus vagy? - kérdeztem érdeklődve. Nem zavart, igazából irigyeltem az ilyen embereket, mert szerintem remek adottság volt. Aztán feltette a kérdést, azaz azt, hogy megfoghatja-e a csikót. Erre felnevettem, aztán ránéztem mosolyogva.
- Ha ő nem bánja, egész nyugodtan, de csak lassan, mert még a végén megijed - figyelmeztettem, nehogy megsérüljön vagy ilyesmi. A ló miatt nem aggódtam, vele nem nagyon volt gond, egész jól nevelt volt már.  - Mi a neved?

Gál Adél

Úgy tűnt, a kislány arca valamiért felderült, ahogy a csikót nézte, ezen pedig el kellett mosolyodnom. Én is ilyen voltam a kis ló közelében, elvégre gyerekkorom óta az unikornis volt a kedvenc bestiám, mindig is akartam egyet. Az apám azt mondta, valószínűleg sosem lesz majd sajátom, de ennek ellenére élt bennem a remény, hogy csak azért is. És össze is jött, igaz csak ezen év novemberében, de kaptam egy saját csikót. Vigyáztam rá, mint a saját szemem fényére, azaz máshoz képest nagyon nem, magamhoz képest pedig szinte görcsösen. A lány szimpatikus volt, de kicsit meglepett a hajszínének változása. Persze nem ijedtem meg, de ettől függetlenül nem féltem szóvá tenni a dolgot. A kislány erre, mint a villám, magára kapta a sapkáját és a haját kezdte nézegetni, mintha félne tőle, hogy megváltozik. Mély sóhajjal néztem rá.
- Figyelj, nem félek, csak meglepő, de szerintem csodálatos dolog... Szóval ne tarts tőlem, rendben? Arwen sem akar megenni, szóval ne aggódj!  - mosolyogtam bátorítóan, figyelmen kívül hagyva a mentegetőzését a fényekkel, meg a lámpákkal. Láttam, amit láttam, igaz fekete és barna közt nekem is változik a hajam, na de nem ilyen gyorsan!
A csikónak szimpatikus volt a kislány, szerette a fiatalokat, főleg a nőneműeket, szóval a lány szerencsés volt, a csikó a kezének nyomta az orrát. A lány is felvidult Arwen közeledésétől, így hát nem nyúltam közéjük, mint azt amúgy tettem volna.
- Igen, szerintem is az, én nagyon szeretem. A zsiráfok is aranyosak, csak olyan ijesztően hosszú, lila nyelvük van - nevettem fel, belegondolva, mikor legutóbb zsiráfot etettem állatkertben. Olyan érdes, hosszú és majdnem fekete nyelve volt. Meglepett a dolog, hogy visszakérdezett, a gyerekek nagy részét nem szokta érdekelni a nevem. Végre valaki!
- A nevem Grace. És nem, tényleg nem vagyok magyar, brit vagyok... ennyire feltűnő? - kérdeztem elpirulva kicsit, a kezem a szám elé kapva, de persze nem bántott a dolog, csak meglepett. Miután leeresztettem a kezemet, persze láthatta, hogy vigyorgok. Sok ember jár ide, aki nem magyar volt, de a legtöbbjük nagyon jól beszélte a magyart. Persze voltak, akikkel angolul beszéltem inkább, például az a rellonos srác a bálról, meg Tonyval is úgy szoktam, ha kettesben vagyunk. A kislány kérdésáradata térített magamhoz a töprengésből, mire kis nevetéssel díjaztam az érdeklődését.
- A neve Arwen, és igen, az enyém, anyukámtól kaptam őt - guggoltam le az unikornis mellé, hogy jobban láthassam a lány arcát. A sapi erősen gátló tényező volt ebben a folyamatban. - Nem, nem lehet, mert még csikó,de te elég kicsi vagy... Ha foglak akkor talán lehet róla szó!
Szélesen rámosolyogtam, majd megsimogattam a csikót, aki közben a lány kezéhez dörgölte az orrát.

Gál Adél

A lányt láthatóan zavarta a dolog, mármint az, hogy észrevettem a haja színének változását, még valamit az orra alatt is motyogott, szóval inkább elhallgattam ezt a témát illetőleg. Nem akarta felbosszantani, vagy elérni, hogy elmenjen, igazából egészen szimpatikus volt nekem. Kicsi antiszociális volt, de ettől még aranyos, én sem voltam az a megtestesült társasági lény, bár ekkor már ismertem Tonyt. Legalábbis amennyire meg tudtam saccolni a kislány életkorát, olyan tizenkettő, tizenhárom éves lehetett maximum. A lényeg az, hogy aranyos volt. Elkezdtem nevetni, miután kifejeztem a zsiráfok nyelve iránt érzett félelmemet, igazából nagyon hülyén hangzott így visszagondolva. Adél erről teljesen máshogy vélekedett, szerinte az a legjobb bennük, meg a hosszú nyakuk.
- Az igaz, a hosszú nyak nekem is szimpatikus, bár most hogy mondod, ahhoz képest, hogy a nyakuk milyen hosszú, a nyelvük nem is annyira. Elvileg azt csomózzák rá a levelekre. Ez igaz? - kérdeztem, mert a lány elég nagy zsiráf-fanatikusnak nézett ki ahhoz, hogy meg tudjon mondani ilyesmiket. Habár nem biztos, hogy igazam volt ezt illetően, de a sejtésem valami olyasmi volt. Az egyszarvú szarvát illetően gondolom voltak kétségei, de végül inkább feltett egy igazi kislányhoz illő kérdést. Halkan felnevettem, majd rápillantottam elhúzva a számat
- Nem, sajnos azt hiszem, hogy nem. Arwen legalábbis még egyszer sem rajzolt nekem, pedig szeretném - mosolyogtam szélesen, aztán megsimogattam ismét a lovacskámat. - Áh, szóval te ilyen kis megfigyelő vagy? Na, majd odafigyelek, hogy kevésbé beszéljek furán. Sajna nem megy mindig.
Aztán persze a kislány elrévedt valamin, én pedig hasonlóan tettem, eltöprengve a mai napomon. Alapvetően nem bántam meg, hogy eljöttem sétálni, mert aranyos volt a lány is, az idő is szép és a csikó is kifejezetten jól érezte magát el ugra-bugrált a hóban, most pedig éppen barátkozott.
- Én is csak azért kaptam a csikót, mert anyu gyógyító és az erdőben találta ezt a csikót, sebesülten. Később vissza akarta vinni, csak a ló inkább követte őt, így nekem adta... Régen nekem rengeteg plüssöm volt, tudom miről beszélsz - vontam vállat, aztán tovább néztem a lányt. Régen tényleg nagyon sok plüssöm volt, néha már le kellett költöznöm az ágyról, mert nem fértem el mellettük. Miután megkérdeztem a lány súlyát, elég hamar választ is kaptam tőle, természetesen. Nem egészen negyven kiló... Hm...
- Nem, nem egészen negyven kiló az nem olyan sok - bólintottam, majd felkaptam a kislányt. Néhányszor már kísérletezgettem, felraktam Palomát a csikó hátára, én rátámaszkodtam, meg ilyesmik, így nem volt probléma belőle, mikor a hátára tettem a lányt. Persze elsőre sunyított kicsit, meg dobbantott egyet a patájával, de aztán nem történt semmi érdemleges. Ettől függetlenül nem engedtem el a lányt, mert így a súlya egy részét én tartottam, másrészt biztos, hogy nem esik le.

Gál Adél

Örültem azért, hogy a lánykának jobb kedve lett a zsiráfoktól, meg Arwen jelenlététől, mert valahogy olyan kis bánatos volt, mikor a térre lépett. Ha tehettem volna, biztos, hogy a szülei helyében elvittem volna minimum egy állatkertbe, hogy megnézhessen egy igazi zsiráfot, közelről, meg adhasson neki nasit. De ugye én nem vagyok egyik szülője sem, ami azért még szerencsés, mert egyelőre nem igazán vágytam családra. De a kiscsaj akkor is szimpi volt, olyan kis bolondos. Mivel úgy tűnt, ebben a zsiráf-témában nagyon otthon van, ezért megkérdeztem tőle, hogy a zsiráfok tényleg rácsomózzák-e a nyelvüket a kajára, erre pedig lelkes fejtegetésbe kezdett. A bemutató láttán muszáj volt nevetnem egy sort, mert nagyon aranyos volt.
- Te vagy a helyi zsiráf-lány, hm? - nevettem fel, majd tovább figyeltem a beszámolóját az imént említett hosszúnyakúak táplálkozási szokásairól. Volt azért egy igen döbbentő adat, legalábbis a számomra rengetegnek tűnt, így hatalmas szemekkel bámultam Adélra. - Tizenkettő órán át esznek? Én is akarok, az tök jó lehet!
Igazából teljesen fellelkesültem a gondolattól, hogy következő életemben zsiráffá változzak át, szóval igen, azt hiszem, hogy a lány meggyőzött a lila nyelvű állatokkal kapcsolatban. Lehet, hogy úgy tűnt, megbántódtam attól, hogy azt mondta, furán ejtek szavakat, mert nagyon gyorsan korrigálta magát, de csak rámosolyogtam
- Ne aggódj, nem sértődtem meg, tényleg furán beszélek, de ez természetes, még csak két éve tanulom - vontam vállat szelíd mosollyal az arcomon, majd oldalra biccentettem a fejemet és őt néztem - De nagyon kedves tőled, hogy ezt mondod.
Ezúttal ezt tényleg komolyan is mondtam, mert kedves volt, mást nem igazán érdekelt újabban, ha megbánt valakit. Ezért vannak gyerekek, akiket kedvelek, pont ezért: képesek a normális kapcsolatépítésre, ami a szívükön, az a szájukon. Amíg elmeséltem neki Arwen történetét röviden, addig ő a kisállattal babrált, ezen pedig jól szórakoztam, mert mindketten elég fiatalok voltak még, jól szót értettek egymással. Mármint attól eltekintve, hogy feltűnően nem egy nyelvet beszéltek. Az mondjuk fura lenne... Miután letárgyaltuk a dolgot, felkaptam a leányzót és feltettem Wen hátára, aki kissé furcsálkozott, de nem viselte rosszul a tréninget. Persze azért tartottam Adélt, de a feeling attól még megvolt, ugyanúgy egy unikornison ült. Aztán pár pillanat múlva érkezett egy igen váratlan és nem ide illő kérdés, de megint sikerült derülnöm egy jót a dolgon.
- A skótokra gondolsz? Igen, hordanak szoknyát, olyan... kockás szoknya, meg van hozzá harisnyájuk, meg mindenféle ostobán kinéző dolguk... de nem mindig hordják őket... szerencsére! - gondoltam vissza az ott töltött időre. Nyaranta a tömeg elől elég sokszor mentünk skóciába, mert nálunk ugye üdülőváros volt, ez pedig elég nagy tumultussal járt.
- Mikor kicsi voltam és először láttam skótot szoknyában, megkérdeztem apukámat, hogy a néninek miért van szakálla... - gondoltam vissza nosztalgiázva egy kicsit.

Gál Adél

A lányka persze nagyon szívesen áradozott a zsiráfjairól, ami engem is sokkal jobb kedvre derített. Én is ilyen elánnal beszélgettem anno az unikornisokról, még mikor pöttöm voltam. Régi szép idők, mikor még azt mondták, lányos vagyok... A fintor láttán halkan elnevettem magamat, majd figyelmesen hallgattam a beszámolóját arról, hogy az anyukája nem akart neki akáclevelet főzni.
- Nem hiszem, hogy sokat vesztettél vele, nem hiszem, hogy túl finom lehet az akáclevél. Valószínűleg olyan... nem tudom..olyasmi lehet, mint a brokkoli - grimaszoltam, majd felhúztam az orromat. Nem tudtam elképzelni, hogy leülök egy asztalhoz, majd a létező legnagyobb lelki nyugalommal kezdek el rágni egy faágat, ami kétoldalt lelóg az asztalról. Azaz hogy csak a leveleket róla, de akkor is abszurdum. Muszáj volt felkuncognom a gondolat miatt. Már láttam lelki szemeim előtt a pitiző Palomát, aztán azt, ahogyan néz a levélre, ami leesik.
- Azért én drukkolok, hogy minél előbb zsiráflány lehess. Gondolom az boldoggá tenne - nevettem fel halkan a kislányt fixírozva, aki már most sem volt egy alacsony darab. Hát igen, náluk ez még tart egy ideig, míg eldől. Bólintottam aprót, majd elpillantottam az út felé, amerről a lány jött. Még mindig nagyon hideg  van. Persze el nem engedte volna a kislányt, nem féltem tőle, hogy leesik és sírni kezd, nem tűnt olyannak, de azért mégsem akartam, hogy kettejük közül megsérüljön valaki. Igen, nagy ritkán tudtam nagyon kedves és gondoskodó is lenni, de ezt persze nem szabad elmondani senkinek, ez az én kis titkom volt, meg most már Adélé is, már ha feltűnt neki, hogy azért bírom őt. Sok más gyerekkel ellentétben. Ezután tartottam neki egy rövid elbeszélést a skót férfiakról, akik annyira lesokkoltak engem hajdanán, persze a lány ezt vidáman fogadta, kész kis boldogság bomba volt, mióta szóba hoztam a zsiráfokat. Néha szeretnék gyerek lenni, jelentéktelen kis dolgoknak örülni, nem törődni a felnőttek világával. Ez már jó ideje nem így van. Persze egy idő után muszáj volt véget vetnem a lovagoltatásnak, még akkor is, ha egész szórakoztató volt, mert nem akartam a csikó tűréshatárait tesztelni, annyira azért nem volt még teherhordó a drágám. A mosolyt egy hasonlóval díjaztam, majd néztem, ahogy a lány simogatja a csikót.
- Sulis? Igen. Hatodikos vagyok a Bagolykőben.  Igazgatói engedély kellett hozzá, elég sokat gondolkozott rajta az igazgató, de aztán belement...  A zsiráffal kapcsolatban viszont ötletem sincsen, még nem kérvényeztem zsiráfot. Bár biztos tök jó lenne, be tudna nézni órákra az ablakon át - nevettem fel, majd a kislányra néztem ismét, most már fürkészőn. Lassan haza kellett volna már mennem amúgy is, szóval megsimítottam a csikó pofáját és összébb húztam  a kabátomat.
- Lassan indulnunk kell... Ha gondolod, szívesen haza kísérünk, én is itt lakom Bogolyfalván, szóval nem lenne nagy kerülő. Ha akarsz, nyugodtan gyere át, Arwen örülne neked. Macskabagoly utcza 34. - mondtam meg Adélnak a címet, majd várakozón pillantottam rá, hogy most akkor hogy is tovább. Ha beleegyezik, elkísérem hazáig, ha pedig azt mondja, nem szükséges, úgyis elindulok haza, ez már rajta áll.

Hoppanálás

A mai napom egyszerűen iszonytató volt. Igazából a múltkori fiús-incidens óta nem igazán sikerült eljutni az agyamig, hogy mit is kéne tennem, csak ültem otthon a kanapén, olvastam a tananyagot, meg sutyiba egy két könyvet és tonna számra ettem a vaníliás fagyit. Szóval azt hiszem, hogy bátran kijelenthetem: nem görcsöltem a vizsgán, sőt, szinte eszembe sem jutott, csak igen sokára és hát kapkodhattam is, hogy időben ott legyek majd. Miután összerámoltam magam és végre emberien is néztem ki, meg nem éreztem magam komplett zombinak, aki nem bírja kiverni a fejéből a pasikat, szedtem a lábaim a Boglyas térre. Már elég sokan ott voltak, sőt, bátran mondhatom, hogy majdnem mindenki. A hajamba túrva beálltam a sorba és a tekintetemet először a bizottságra függesztettem kissé csüggedten, majd a professzor szavaira koncentráltam. Kicsit emésztgetnem kellett még ezt a hoppanálás dolgot, mert még most sem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, de azt hiszem, hogy némileg pozitívabban - vagy legalább semlegesen - álltam hozzá, nem pedig úgy, hogy jajj ne, megint itt vagyok és tutira elszúrom. A szökőkút jobb oldalát ki is pécéztem magamnak, miután mondta, hogy oda kell majd érkezni, már memorizálni is kezdtem, míg a többiek nekiláttak a vizsgájuknak. Mikor az előttem lévő ember került sorra, már éreztem, hogy kis csomóba rántja össze magát a gyomrom, de aztán egy kis mosolyt és némi önbizalmat erőltettem magamra. Mikor én következtem a soron, a bizottságra pillantottam, majd tettem pár lépést arra, hogy biztosan tudjam, hogy hogyan is néz ki a hely, meg merre, miként. Visszacsatangoltam a helyemre, majd mély sóhajjal zártam ki szépen, fokozatosan a külvilágot. Először csak a hangokat, majd a környezetet, végül pedig az embereket is, csak én maradtam, meg a kijelölt pont. Elismételtem magamban párszor a három C-t, azt hiszem még talán motyogtam is magam elé, hogy: "Céltudatosság, célmeghatározás, célirányosság!", de ebben már nem voltam annyira biztos. Lehunytam a szememet, majd elképzeltem, ahogy feltűnök azon a helyen, szinte már éreztem az ottani talajt a lábam alatt és hallottam a vízcsobogást, de nem akartam korán örülni. Mikor már egészen biztos voltam a dolgomban, határozottan megfordultam a sarkamon, pont úgy, hogy ne vigyem túlzásba, de ne is vesszen el a lendületem és szépen beleejtettem magamat az ürességbe, remélve, hogy a kút jobb oldalán, a kijelölt helyen találom magam. Egyben.

Ren Donovan

A mai napom nem állt másból, mint rohanás. Egy rémálom volt, konkrétan. Futottam jegyzetekért ide, rohantam el vásárolni oda, a gyerekekkel sétáltam, Arwent nyüsztöltem, Palomát fürdettem meg, utána Peggyt és Adriant is, egy szóval a nap végére már azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem. Ami velem ritkán esett meg, mert hé, kviddicseztem, azért elég jók a reflexeim... De ma este egy kiadós alvás után még beszélgettem pár percet anyáékkal, aztán bezuhantam az ágyamba egy hatalmas, pihentető és hosszú alvásban reménykedve... hát. Nem jött össze, egy órával később már zihálva ültem fel, mint aki rugóra jár.
Egy ideig még feküdtem ott és bámultam a plafonra, de végül csak feladtam, gyorsan felpakoltam a hajamat a fejem tetejére, felkaptam egy fekete pólót, meg farmert hozzá, beleléptem a tornacipőmbe, aztán megállapítva, hogy megint úgy nézek ki, mint egy csontváz, felrántottam a pulcsim és kisettenkedtem a házból. Palomát alig sikerült visszaterelnem a házba. Végül aztán mély levegőket véve indultam, hogy nagyjából kiszellőztessem a fejemet, a Boglyas tér meg ideálisnak tűnt. A környezetemmel különösebben nem törődve dobtam le magam a szökőkút mellett a földre és bámultam a vizébe eltűnődve. Miért nem tudok aludni?
- Fene egye meg... - motyogtam majd inkább a peremnek döntöttem a fejem.  

Mr Mindent jobban tudó punk ribizli

Alig hogy kicsit lehiggadtam volna és elkezdhettem volna kiszellőztetni a fejemet, sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem egyedül vagyok a környéken. Nem mondhatnám, hogy repestem az örömtől. Legjobb lett volna, ha ignorálom a barackba, de végül mégiscsak arra sandítottam. Valami punk lehetett a csávó, vagy emo, vagy ilyesmi, minden esetre látszott rajta a #ihatemylife és az #ihateeverybody, szóval úgy voltam, hogy inkább nem is szólok hozzá, jobb a békesség. Deeee nem, Mr Punk Beach úgy döntött, hogy ő kommentálja a mai fiatalságot, aki szenved és hatszáz baja van.
- Mondja az, akire már kiült a korai depresszió, meg a halálvágy és még nem múlt el harminc. Wow. Mai fiatalság. Taps taps. - jegyeztem meg epésen, mert ha már egyszer ő ilyen megmondóember, kicsit kóstolja meg a saját katyvaszát is. - Javasolni tudok egy öregek otthonát, ahol nyugi van és nem egy iskola követlen közelében elterülő egyetlen lakott települést. Punk ri... - tettem hozzá az utolsó, kedves jelzőt már inkább magamnak, mint neki.

Mr "Én Vagyok az apád" punk beach

Nem mondhatnám, hogy különösebben felzaklatott, mert nem ő volt az első ilyen főgyökérzet, akivel találkoztam az életem során. Egyszerűen szerettem volna, ha tudja, hányadán is állunk, ja és hogy ne engem osztogasson, mert én nem ijedek meg a rémes "magányos farkas vagyok és veszélyes" imidzsétől. Az viszont irritált, hogy ott ácsorgott és úgy döntött, hogy ő most az Atya úr isten.
- Neeeeeem kellll iiiiilyen lassan beszélneed, meeeert nem vagyok szeeelllemi fogyatéééééékos. - válaszoltam elé állva tök lazán és összefontam a karjaim a mellkasom előtt. Hú. Tökre Deja Vum van, szerintem apám tartott nekem ilyen szent beszédet még évekkel ezelőtt. Vagy az is lehet, hogy mindjárt azt mondja, hogy együtt fogjuk uralni a galaxist mint apa és fia... nem. Az egy másik sztori. Sh.t!
- Miért, a te helyed hol van? Te is itt ülsz, arany apám. Szóval fogd magad Darth Vader, "I'm your father", mindenki vágja, de én erre nem vagyok vevő... Hess, húzz haza! - biggyesztettem az ajkaim közé a cigarettát, majd leppeltem a két kezemmel, mintha egy rossz szellemet szeretnék elűzni. Hasonló volt a felállás.
- Amúgy sem kell mindent kommentálni, szerintem ezt anyukád kihagyta a nagy betűs kódexből. Az hogy ledobom magam és rágyújtok, még nem jelenti azt, hogy a homlokomra tetováltattam, hogy "Önjelölt pszichológusok számára analízálandó személy". Ki sem férne. Na meg... akkor inkább azt íratnám hogy "Punk ri... kíméljenek". - És ezzel ki is adtam ami a lelkem nyomja, felőlem Ollókezű edward most már oda megy, ahová csak akar.

Mr Most mi a mami van, punk beach?

Ez a pasi ez egy viaszfigura. Rémesen szórakoztató, legközelebb inkább egy próbababát kéne tanulmányoznom... Na várjunk. Oké, végeredményben sikerült betájolnom, hogy ez most ki a halál is. Na szenzációs.
- Nem ér még haza egy darabig, a Rellonos bulira ment, szóval jobb lesz ha csövezel valahol. A tetoválás meg nekem kéne, nem neked. Probléma van a felfogásoddal, szerintem bóbiskolj egyet a pad alatt- közöltem hanyagul, majd nyújtózkodtam egy nagyot. Annyira unalmas kezdett már lenni ez az egész. Reméltem, hogy csupán futó látogatást tesz itt, mert nekem a napokban mennem kellet Kylehoz, mert ugye ő volt az új pálcakészítőnk, így rá hárult, hogy beavasson a szakma fortélyaiba. Nem szívesen futottam volna össze vele.
- Már meg ne haragudj, Ren-tenetes uraság, de ugye hamar elhúzod a beled vissza oda...öööö ahonnan jöttél? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
Meghívott inni... Hát ez... ez... többszörös tudathasadása van, ez már teljesen biztos. Nem teljesen normális. Most... most próbáljak meg átváltani Ninjába és settenkedjek el a bokrok közé, ameddig lelép? Hát... nem tudom... lehet, hogy jobban jártam volna vele.
- Na nem mondod? Már azt hittem ez szerelem első látásra és belehalnál, ha nem mennék veled! Kár, hogy nem. Pedig akkor most elindulnék haza. - horkantam fel rosszallóan, majd a kezem zsebre vágva indultam utána. Ha szerencsém van, fut hazáig. Jó lenne. Bárcsak...

Ren skizo Donovan

Csoda, egy pillanatra mintha érzelmeket láttam volna az arcán átsuhanni. Persze lehet, hogy csak a fény-árnyék váltakozások miatt, az kevésbé lenne meglepő. De egy pár másodpercig mintha döbbent lett volna.
- Úúúúúúr isten, Ren Donovannek van arcmimikája! Azt hittem a botoxtól már nincs egy ideje!  Ha annyira öreg vagy, hogy ezek a mai fiatalok... - nevettem el magamat, mert abszurdum volt, pláne, hogy csak pár év volt köztünk. Az hogy ő égimeszelő, még nem jelenti azt, hogy annyival fiatalabb lennék nála. Egyszerűen csak törpe vagyok.
- Honnan? Egy vakrandiról. Ő életem szerelme és most stalkolom. - közöltem pókerarccal, majd vállat vontam. - Mondhatjuk úgy, hogy a tanárom. Talán ez a legpontosabb kifejezés rá.
Megkérdezte, hogy én most alkoholista vagyok, vagy szende tinilány. Nem pont ezekkel a szavakkal, de a lényeg ugyanaz.
- Most komolyan, úgy nézek én ki, mint aki egy forrócsokival bekuckózik a nappaliba és micimackót olvas? Ne merj válaszolni... Nem. Nem. A Csárda teljesen megfelel, úgysem voltam már ott pár napja.  - tartottam fel a  mutatóujjamat figyelmeztetően, hogy ha beszól, azt megbánja. Na nem mintha túlzottan fenyegető lennék, dehát ez van.
- Szenzációs. Nem is tudtam, mi hiányzott még a faluból. Egy holdkóros... - motyogtam az orrom alá. Én bolond voltam. De legalább belátom!

//folyt. köv: mátra máguscsárda//