A Fő utcza egyik vége egy elég nagy kiterjedésű, lapított kör alakú térbe fut bele, melynek közepén egy furcsa alakú szökőkút áll. Nem is kör, nem is szögletes alakzat, inkább hasonlít egy amőbára. Egy nagy bagoly áll a szökőkút közepén és a csőréből vízsugár tör elő. Körülötte sok kis apró bagoly is követi példáját. Még a nagy bagoly egyik vállán is csücsül egy. Durva, szürkés kőből készültek, úgymint maga a szökőkút is. A szökőkút körül padok találhatóak és a padok mögött bokrok, nyurgább fák állnak, hogy a padon ülőknek árnyékot biztosítsanak, ha netán a szökőkút körül szeretnének üldögélni.
A téren főként a fontos, hivatali intézmények állnak, minden egy helyen. A Fő utczával éppen szemben, a tér túloldalán a helyi vasútállomás épülete terpeszkedik el, a sínek mentén egy árnyas sétányra jutunk. De itt van még a Posta, ahol külföldi és belföldi levelezésre is kölcsönözni lehet baglyokat; a könyvtárral egy épületen osztozó Művelődési Ház és Bogolyfalvi Hivatal; és Bogolyfalva előkészítő iskolája is, a közelében kedves játszótérrel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=306268#post306268][b]Adam Kensington - 2014.06.05. 17:26[/b][/url]

Lilla

Ma később ébredek, mint szoktam. Már este tíz is elmúlik, mire kikászálódom az ágyamból, és magamra rángatok néhány ruhát. Orromra tolom napszemüvegemet, és kilépek házam ajtaján, elindulva az erdei ösvényen le a faluba. Az utcai fények pislákolnak már csak békésen. A lakók legtöbbje mélyen alszik, az üzletek egytől egyig zárva. A Csárdát és egyéb ivókat kivéve.
Úgy döntök, ma még beljebb merészkedem a faluba. Felkeresem azt a szökőkutas teret. Boglyas tér. Ez a táblán, amire felnézek napszemüvegem mögül. Haladok aztán tovább, fehér kezeimet magam mellett lógatva, és egy mélyebb lélegzettel magamba szívom egy ember illatát. Arra fordítom arcomat.
Egy fiatal nő ül a szökőkút peremén. Ujjait a vízbe lógatja, és üveges tekintettel néz csak a semmibe, gondolataiba merülve. Nesztelenül sétálok közelebb. Nem lopakodom, ez a természetes járásom. Észrevétlen. Légies lépteimet komótosan veszem sorra, mígnem egy padhoz érek a szökőkút mellett, és leereszkedem rá. Lábaim szétvetve, kényelmesen ülök, sápadt kezeimet combjaimra nyugtatva. Felnézek a bagoly szobrokra, és kissé elfintorodom. Talán túl negédes nekem a látvány. Nincsen bajom a helyes vagy cuki dolgokkal, de önszántamból soha nem venném magam körül velük. Hacsak nem egy embert illetünk ezzel a jelzővel. Apropó... a szökőkút műremekei helyett inkább a lányt figyelem sötét lencséimen át. Noha Ő nem láthatja, rá nézek-e, ám valószínűsítheti, hiszen fekete haj keretezte ábrázatom felé fordul.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=306581#post306581][b]Adam Kensington - 2014.06.05. 23:04[/b][/url]

Lilla

A lány észrevesz engem. Látom a rám találó tekintetet, és hallom a szíve erős dobbanását, ütemének gyorsulását. Fél. Megszoktam már ezt a reakciót. Szinte olyan ez nekem, mint egy köszönés. Ebből tudom, hogy észrevettek. Hogy felkeltettem a figyelmüket. A fiatal nő aztán ismét rám pillant, és ez alkalommal odaint. Keze reszket. Nyilván jelezni akarja, hogy lát engem, és hogy egyedül vagyunk. Tömegben nem üdvözölne így, sem, ha többen lennénk itt. Ketten vagyunk a téren, közel s távol csak az elnyugvó lakosok, ivókban mulatók.
Intése nyomán csak végigmérem napszemüvegem mögül, majd szusszanok egyet, és hosszú karjaimat a pad háttámlájára vonom, teljesen elkényelmesedve. Felnézek az égre, a fák lombjaitól keretezett csillagokra. Szeretem Őket. A társaim örökkévalóságomban. Mindig Ők világítanak nekem. Másoknak a nap, a bolyhos felhők, a szikrázóan kék ég jelenti azt, amit nekem ezek a kis fények a fekete mennybolton. Hiába változott már ez a kép az évszázadok alatt, mindig ismerős marad. Mindig otthonos.
Nem nézek ismét a lányra. Persze, tökéletesen észlelem anélkül is minden rezdülését, számára viszont biztonságérzetet ad, ha azt tapasztalja, hogy csak békésen üldögélek itt, szemlélve a csillagokat. Ha akar, elmegy, ha akar, közelít. Ez rajta áll, hiszen Ő az, aki fél tőlem, és nem fordítva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=306616#post306616][b]Adam Kensington - 2014.06.06. 00:05[/b][/url]

Lilla

Ide fog jönni. Erről árulkodnak mozdulatai. Hamarosan valóban megindul felém, én arcomat azonban továbbra is az ég felé szegezve tartom. Csak akkor fordítom felé sápadt ábrázatomat, amikor már közvetlenül előttem áll. Ekkor pedig megfedd. Legalábbis úgy hiszem, ezért nevez udvariatlannak. Olybá tűnik, szerette volna, ha visszaintek vagy legalább biccentek neki egyet. De hát elég hamar visszafordította a figyelmét a víztükör felé. Legalábbis látszólag. Nem hittem, hogy azt az intést valóban üdvözlésnek szánja. Tényleg inkább csak jelzésnek vettem. Nem örülök neki, mikor ennyire elvesztem a fonalat a halandókkal kapcsolatban.
Felháborodottsága ellenére leül mellém a padra, és szintén gyönyörködni kezd az égben. Visszapillantok arrafelé magam is. Érzem, hogy a lány már jóval egyenletesebben lélegzik, szívverésének üteme normálisabb. Úgy tűnik, mégis csak bevált a csillagkémlelésem. Hiszen valamelyest megnyugodott és idejött hozzám.
- Nem akartam megsérteni. - szólalok meg rekedtes hangomon, még mindig az éjjeli égbolt felé tartva arcomat, majd egészen lassan lejjebb engedem államat, és felé fordítom a fejemet.
- Ha amiatt tart udvariatlannak, hogy nem intettem vissza, elnézését kérem. Félreértettem. - adok ennyi magyarázatot, tanújelét adva annak, hogy tudom, mi az illem. Remélem, azt már nem várja el, hogy taglaljam, miként értettem félre! Tudom, mit követel meg az udvariasság, de néha megelégelem az ilyen felszínes, természettől elrugaszkodott dolgokat. Fürkészem a fiatal nőt sötét lencséim mögül. Szemeimet hiába nem látja, érezheti magán tekintetemet. Sápadt ábrázatom felé fordítva tartom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=306658#post306658][b]Adam Kensington - 2014.06.06. 01:44[/b][/url]

Lilla

A nő egyszerűen kioszt. Nincs mit ezen szépíteni. Ezer szerencséje, hogy tökéletesen hidegen hagy. Lepergetem magamról az ilyesmit, hiszen úgyis tudom, nem én húznám végül a rövidebbet. Ráadásul, ahogy érzem, a kioktatásával inkább csak zavarát és kellemetlen érzéseit leplezi. Védi magát. Nem fogom Őt megfosztani ettől az eszköztől. Gondolatban tehát elsiklok a megjegyzés felett, viszont az emlegetett illem kedvéért bólintok egyet, jelezvén, megértettem.
Észreveszem aztán, hogy jobb híján a számat figyeli, ha már egyszer a tekintetemet elfedik a sötét lencsék. Éppen ezért hosszabb válaszadás helyett inkább csak leveszem a napszemüvegem, majd óvatosan kabátom belső zsebébe helyezem, lehajtott fejjel ténykedve, aztán sápadt fényű tekintetemet a mellettem ülőre engedem, és a kérdésére egyszerűen csak bólintok. Félreértettem, igen.
- Nemrég ébredtem fel. - felelem érces hangomon, nem zavaró, de jellegzetes angol akcentusommal. Beszélem a legtöbb európai nyelvet, és az idő múltával a kiejtésem is egyre finomodott mindet tekintve. Noha meglehet, jelenleg a fiatal nőt sokkal inkább érdekli az, amit mondok, nem pedig a körülmények. Meg eleve sok minden jóval érdekesebb lehet rajtam, mint az akcentusom, származásom.
- És Ön? - emelem meg fekete szemöldökömet, visszakérdezve. Sötét tincseim kissé arcomba lógnak. Halovány fényű, mégis átható, már sok mindent látott, kék tekintetem ráérős érdeklődést mutat. Általában nem sietek sehová. Minden pillanatot komótosan élek meg. Hová sietnék? Úgy hiszem, azzal is ráérek még, hogy felfedjem, mi vagyok. Felelhettem volna olyan módon az utolsó kérdésére, hogy azonnal rájöjjön, kivel áll szemben. De szeretem kicsit nyújtani. Valamiféle perverz örömöt lelek abban, hogy végignézzem, ahogy az emberek szépen, lassan ráeszmélnek, kivel van dolguk. Az egyik legérdekesebb tanulmányom, legkedvesebb kísérletem. Azt hiszem, soha nem fogom megunni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=306717#post306717][b]Adam Kensington - 2014.06.06. 10:24[/b][/url]

Lilla

Szinte hallom a fogaskerekek kattogását a fiatal nő agyában, ahogyan próbálja összerakni a képet, vajon miért is most ébredtem csak fel, az éjszaka közepén. A tekintetéből ítélve nagyon messze jár a tényleges választól. De érdekesnek találom, ahogy a levegőbe szippant, ügyesmód észrevétlenül, ám az én figyelmemet nem kerülheti el. Bizony, nem érezhet rajtam semmit. Az a helyzet, hogy tényleg az ég világon semmit. Legfeljebb a környezet, az erdő, a ruháim tompa illatát. Sajátot nem. Nekem nincsen olyan. A véremnek van, viszont azt csak a fajtársaim érzik.
Békésen pislogva hallgatom, ahogy megered a lány nyelve. Egészen elevenné lesznek szép vonásai, miközben belelendül mondandójába. Szóval történelem-magyar szakos tanár. Sejtettem, hogy valamilyen bölcsészféle. Viszont finoman összevonom a szemöldököm, amikor elmondja, eddig muglikat tanított. Ő maga viszont nem az. Ebben biztos vagyok. Nem tudnám megmagyarázni, de érzem a mágikus erő jelenlétét az emberekben. Ahogy annyi minden mást is. Meg hát elég kevesen vannak itt Bogolyfalván, akik varázstalanok volnának. Noha magam sem vagyok mágus, ám mágikus lénynek számítok. Tehát... nem minden mágikus lény varázsló, de minden varázsló mágikus lény.
- Bűn és bűnhődés? - kérdezek rá szinte azonnal. Mi más lenne? Nagy orosz regény, mély, elkeserítő mondanivaló. Csak tippelek persze, de a fiatal nő vonásait elnézve nem lőhetek nagyon mellé. Abban az írásban aztán van gyilkosság, nyomor, kétség. Minden, ami kellhet egy ilyen lelkiállapothoz.
- Oroszok... - fújom aztán kissé lesajnálóan, miközben körbenézek a kedves fényektől megvilágított, szökőkutas parkban.
- Érdekes és igen jellegzetes ez a fajta néplélek, de tőlem mind a valóságban, mind a művészetben meglehetősen távol áll. - vallom meg rekedtes hangomon, főleg az s-eket, sz-eket és a hosszú magánhangzókat furcsán megnyomó akcentusommal, ismét lenézve magam mellé a lányra.
- Megértem, hogy sétára indult. Általában én is kiszaladnék ezektől a világból. - adok hangot együttérzésemnek, és meglehet, úgy tűnik a nőnek, egészen más miatt érint meg minket ez a fajta irodalom, igazából nagyon hasonlóak az okok. Részemről nem csak a mondanivalót, a realista írásmódot is felettébb nyomasztónak találom. Elfásítja a lelket. Nem örülök, ha eképpen érint meg a művészet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=306926#post306926][b]Adam Kensington - 2014.06.06. 17:13[/b][/url]

Lilla

- Kedvelem, igen. Zenét, filmet, irodalmat, színházat, táncot, képzőművészetet... - sorolok fel igazából csaknem minden ágazatot csöndes, rekedtes hangomon. Úgyhogy igazából elég lett volna egy igennel felelnem. De nem baj, úgy látom, ennek a nőcskének nem okoz gondot, ha valaki több szót használ a kelleténél.
Heathcliff, Heathcliff... hát persze, az Üvöltő szelek. Meglepődöm, hogy beugrik. Művelt vagyok ugyan, de a műveltségem inkább a gondolatszövésemben, a dolgok egymáshoz kötésében érhető nyomon, semmint a lexikális tudásomban. A legtöbb mű dereng ugyan, ám gyakran nem tudnék szereplőt, írót mondani. Ez most valahogy mégis előjött. Talán mert a lány annyit beszél róla, és így összeáll a kép. Hallgatom csak áradását, és figyelem, mennyire beleéli magát a kifejtésbe. Szemeibe könnyek szöknek, majd felnevet elérzékenyültségén.
- Semmi gond. - rázom meg a fejemet, a fiatal nő szép arcát tanulmányozva, amely érzelmek egész skáláját vonultatta fel pillanatok alatt. Ha az én ábrázatom egy tükörsima tó, az övé szeszélyes tenger.
- Nos... nekem nem igazán vannak kiemelt kedvenceim. Sok történet és alak elragad. De ha ki kéne emelnem párat, akkor talán Oscar Wilde Dorian Gray-e, Shakespeare Oberonja, Süskind Grenouille-ja, Austen Mr. Darcyja... - sorolok fel néhányat, ami éppen az eszembe ötlik, közben magam is újfent a csillagos ég felé tekintek hanyag, kényelmesen szétvetett lábú ültömben.
- A kedvenc nőalakok pedig talán ezeknek a hősöknek a párjaik, áhítottjaik. - teszem hozzá homlokráncolón elgondolkozva. Igen, az az igazság, önmagában nem sok hölgyszereplő sodor magával a könyvekben, filmekben, darabokban. Inkább csak akkor, ha a hozzám közel álló férfi karakter szemet vet rájuk. Rajtuk keresztül kívánom meg őket én is. Akár a szó legártatlanabb értelmében.
- De... ez különben így van jól nem? - tekintek le a lányra aztán. Azonban ezzel nem az iménti válaszomat egészítem ki, hanem visszacsatolok a néhánnyal ezelőtti témánkra.
- Mármint, hogy ennyire megérinti egy alkotás. Csak így van értelme, nem igaz? - térek vissza magyarázón arra, hogy egy könyv miatt látogatott el ide az éjszaka közepén, és hogy az imént is egy írás hozta ki belőle azt az elsöprő érzelemfolyamot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=307450#post307450][b]Adam Kensington - 2014.06.07. 12:50[/b][/url]

Lilla

Christian Gray. Valamivel sűrűbben pislogok, fekete szemöldökömet összevonva. Hirtelen nem tudom beazonosítani az említettet, de ahogy a fiatal nő taglalni kezdi a történetet, ráébredek miről van szó. A szürke 50 árnyalatáról.
- Nem olvastam, csak hallottam róla. A perverzióval különben semmi gondom nincsen, főleg a művészetben, de ahogy tudom, ezzel a könyvvel sem a témája a probléma, hanem az irodalmi minősége. Úgy gondolom, a művészetben soha nem a mit, hanem a hogyan számít. Wilde vagy Sade márki perverzióit mindig kifejezetten élvezem. - fejtegetem teljesen nyugodtan, hiába a felettébb szaftos téma. Sápadt kék szemeim békésen, elgondolkozva csillognak, ahogy az említett írókra és műveikre gondolok. Kifejezetten szeretem őket.
- A legtöbbet láttam filmen, igen. - bólogatok ráérősen, és hallgatom, ahogy megint mesélni kezd. Röpkén biccentek a villamosos kérdésre. Tudom, mi az, igen. Különös számomra, hogy mennyire elkülönül a varázstalanok és a varázslók világa. Részemről mindkettőben ugyanolyan mértékben élek, lévén, hogy emberi életemben nem rendelkeztem mágikus képességekkel. Így számomra a mugli társadalom az alapvető, ott viszont értelemszerűen nem fedhetem fel, mi vagyok. A varázslók közt igen. Így tehát az én életterem az egész világ, és ez végtelen elégedettséggel tölt el. Hallgatom a fiatal nő ecsetelgetését a villamoson tapasztaltakról, és csak szomorkásan sütöm le a szemem, elmerengőn nézve magam elé a a járdakövekre, profilomat mutatva így társaságomnak. Hajam még inkább arcomba hull, ahogy búsan elmerengek kicsit, ám nem tart ez soká, hiszen a lány kedélyesen kérdezgetni kezd. Felemelem állam, és újfent lenézek rá magam mellé.
- Az élettel foglalkozom. Mindennel, ami körülvesz. - kezdem meg bizarrnak tűnő, de teljesen őszinte feleletemet. Tudom, főleg a munkámról érdeklődött, hogy mivel keresem a kenyerem. Nos, ilyesmim nekem már nagyon régen volt. Hogy tehát miből tartom fenn magam -honnan a házam, ruháim, ingóságaim-, azt fedje jótékony homály!
- Ausztriában laktam most egy ideig, onnan költöztem ide nemrég.  - folytatom szelíd hangú válaszomat, a hölgyemény szép vonásait figyelve sokat látott szemeimmel. Érdekes, hogy néhány ember megdermed a közelemben a kisugárzásomtól, míg mások valahogy belekapaszkodnak ebbe a régi erőbe, és egészen kitárulkoznak. Arra gondolok, ez pontosan amiatt lehet, mert sokat éltem már együtt ezzel a világgal, olyannyira részévé válva, hogy természetessé lettem. Olyan lehetek egy  befogadó, magát átadó, nyílt lelkű halandónak, mintha csak a saját maga belső csöndjéhez beszélne.
- Londonban születtem. Majd' 700 évvel ezelőtt. - fedem fel származásomat ugyanolyan higgadtan, mint ahogy eddig válaszoltam. Elárulom nemzetiségem és életkorommal fajomat is. Legalábbis úgy hiszem, ebből az információból, éjszakai jelenlétemből és jellegzetes külsőmből most már kikövetkezteti a lány. Miután kiejtettem hát utolsó szavaimat, ülök tovább kényelmesen a padon, háttámlára vetett karokkal, széttárt lábakkal, sima vonásokkal, elmerülve a fiatal nő tekintetében, ráhangolódva minden rezdülésére. Fürkészem, mikor ébred rá, mit jelent, amit mondtam, és várom, mit lép ennek fényében.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=307926#post307926][b]Adam Kensington - 2014.06.07. 23:30[/b][/url]

Lilla

A fiatal nő egészen közvetlenné lesz, immáron nem csak szavaiban, de testtartásában is végleg. Úgy ül mellettem, mintha már régen ismerne, és mintha akár a tulajdon házában üldögélnénk a kanapén egy jó tea mellett, eltársalogva az élet dolgairól.
- A mágikus közeg és a békés vidék miatt. - felelem a kérdésére. Való igaz, akármilyen helyet választhattam volna. A lehetőségeim tárháza szinte végtelen, azonban számomra legelőnyösebb a nagyvilágtól távol eső környezet. Ettől még bármikor ellátogathatok városokba, nyüzsgőbb színterekre, ám élnem a nyugalomba érdemes. Nem csak érdemes, de közelebb áll hozzám.
Miután elárulom neki koromat, először töprengést látok rajta. Talán arról gondolkodik, jól értette-e, amit hallott. Ezt követi az egyre elhatalmasodó sértettség egy téves következtetés nyomán. A lány azt hiszi, szórakozom vele. Hogy csak hülyítem, és nyilván arra gondol, az eddigiek jó része, ha csak nem az egésze hazugság volt. Kiborulása egy dühösen odavetett, szarkasztikus megjegyzésbe, majd a padról felpattanásba torkollik, végül egy tragikomikusan betaláló odamondásban tetőzik. Az egész folyamatot csaknem rezzenéstelen vonásokkal, figyelőn követem nyomon. Ha bármit tennék, ha közbe szólnék, azzal csak rontanék a helyzeten. Kell, hogy kiadhassa magából, addig mondhatnék én akármit. Hagyom hát valamivel távolabb sétálni, utána nézve, majd mielőtt kiléphetne a térről, a park fáinak út fölé hajoló lombjai alól...
- Ezt cáfolnám. - szól a közelből rekedtes, szelíd hangom, ahogy a semmiből az egyik padnál termek, amellett éppen elhalad. Mintha eddig is ott álltam volna, pedig hát az előbb még békésen ücsörögve hagyott ott a másik helyen. Fehér kezeimet magam mellett lógatva magaslok a járdaszélen, sötét tincseim kissé arcomba lógnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=308018#post308018][b]Adam Kensington - 2014.06.08. 13:11[/b][/url]

Lilla

A fiatal nő szíve majd' kiugrik a helyéről. Sokkos állapothoz közelítve pislog rám rémültem, ahogy a macskaköves parkbéli út másik szélén állok, laza terpeszben, hanyag méltósággal. Rám mutat, és szólni akarna, ám egyelőre nem jön ki hang a torkán. Csak figyelem Őt, félig arcomba lógó hajjal, türelmesen. Nem lépek felé, meg sem rezzenek. Kivárok. Nem hiába. Ahogy érkezik kérdése, elmosolyodom. Kifejezésem meglepően barátságos. Csak nézem, ahogy tapogatva kezdi ellenőrizni életjeleit, és ahogy leroskad a földre. Jól teszi. Biztonságosabb ilyenkor minél közelebb a szilárd talajhoz.
- Igen. Él. - bólintok, majd szépen, komótosan a mellettem lévő pad felé fordulok, elé húzódom, és leereszkedem kovácsoltvas karfájára, szemben a reszkető, betonra pislogó lánnyal. Fehér kezeimet szétvetett combjaim közt lógatom, térdeimet még ilyen magasan ültömben is kénytelen vagyok eléggé behajlítani hosszú lábaim miatt.
- Nem akarom és nem fogom bántani. - ígérem csöndesen, rekedtes hangomon. Nem is, ez nem ígéret, hanem tényközlés. Azt pedig azért tartottam fontosnak hozzátenni, hogy nem csak nem akarom, de nem is fogom bántani, mert lehetne ugyan, hogy szándékomban nem áll bántani, mégis eluralkodnak rajtam az ösztöneim és megteszem. Viszont én túl idős, körültekintő és erős akaratú vámpír vagyok ahhoz, hogy ilyesmi megessék velem. Ráadásul emberbarát is.
- Nem kell félnie tőlem. De megértem, ha ezek után nem igényli a társaságomat. Szabadon távozhat, vagy elmehetek én. - vázolom fel az alternatívákat arra az esetre, ha nem hinne nekem, és továbbra is tartana tőle, hogy megölöm, vagy ha pusztán csak nincsen ínyére, hogy egy halhatatlan vérszívóval társalogjék.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=308086#post308086][b]Adam Kensington - 2014.06.08. 14:15[/b][/url]

Lilla

Némán figyelem, ahogy a lány lassacskán megnyugszik. Persze, nem teljesen, de rettegése szépen múlni kezd. Biztatgatja még magát egy ideig, aztán mikor felajánlom neki, hogy magára hagyom, csaknem felkiált és villámgyorsan felül. Már emberi voltához képest gyorsan. Utána pedig kedves csacsogásba kezd, keresve mindkettőnknek az indokokat arra, hogy elváljanak útjaink. Végül felkel a földről, eligazgatva magát, és egy bocsánatkérést követően bemutatkozik.
- Adam Kensington. - fogok vele kezet, hosszú, hideg ujjaimat meleg bőrére fonva, miközben felemelkedek a pad széléről, így jócskán a kis nő fölé magasodva nyurga, sötét alakommal. Úgy döntöttem, teljes névvel mutatkozom be, noha vezetéknevem utólag felvett csupán. Születésem helyét jelöli, és nem mindig ragaszkodom hozzá, hogy közöljem. Ez inkább mugli körökben vagy hivatalos eseményeknél fontos. Varázslók között általában nem fáradok vele, csak ha a helyzet megkívánja. Mondjuk elég sokszor megkívánja. Mint a jelen esetben. Nem akarnám a hölgyeményt még azzal is sokkolni, hogy csak egy keresztnevet dobok oda neki. Visszahúzom hűs, sápadt kezemet.
- Nem tartom unalmasnak, de meglehet, tanácsosabb volna most elköszönnünk... - nézek végig a fiatal nőn, aki az imént még a földön gubbasztott halálfélelmében. Nem sértődöm meg, ha kapva kap a felvetett gondolaton, és búcsút int. Hiába voltam tanúja már rengeteg ízben, milyen, amikor egy halandó tudomást szerez arról, mi vagyok, azonban átélni egyetlen egyszer volt csak alkalmam ilyesmit. Arról pedig egészen más emlékeim vannak. Fogalmam sem lehet hát, mi nekik a legideálisabb ilyen helyzetben. De úgy tapasztaltam, eléggé egyénfüggő. Kinek az tesz jót, ha elvonulhat tőlem, rendezni gondolatait, kinek az segít, ha marad a közelemben. A megismert ismeretlen közelében.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=308176#post308176][b]Adam Kensington - 2014.06.08. 15:44[/b][/url]

Lilla

- Valószínűleg de, igen. - bólogatok a nevemmel kapcsolatos kérdésére. Mivel az engem befogadó katedrális lakói, Isten szolgái kereszteltek el, így valóban eléggé nyilvánvalónak tűnik, hogy bibliai eredetű a megszólításom.
Fehér, hosszú kezem visszaengedem magam mellé, és fürkészőn pislogok lefelé a lányra. Úgy látom rajta, élni fog a felvetett búcsú lehetőségével. Mielőtt azonban még udvariasan elköszönne, és magamra hagyna a fák lombjai alatt, szeretne feltenni egy kérdést. Éppen csak biccentek rá. Halljuk!
- Nem tartom titoknak. - felelem nyugodtan.
- Akkor közlöm bárkivel, mi vagyok, amikor a beszélgetés azon szakaszhoz érünk, amelynél csak tereléssel volna a színvallásom elkerülhető. Szerette volna tudni, honnan származom. Elmondtam hát, ebből pedig már egyenesen következik minden más. Persze, olyanoknak, akik nem tudnak a fajtám létezéséről, általában nem fedem fel magam. Viszont varázslók előtt nincsen okom titkolózni, vagy hazudni róla. - magyarázom el halk hangon, egyszerűen, és ahogy látom, válaszommal kielégítettem kíváncsiságát. Búcsút veszünk hát végül. Figyelem, ahogy elsétál. Úgy hiszem, lesz még szerencsénk egymáshoz. Csak most ki kell hevernie engem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=446260#post446260][b]Adam Kensington - 2015.01.01. 19:50[/b][/url]

Pompásan telt a múlt éjjel. Nem voltak előzetes terveim, ám úgy sejtettem, nem unatkozom majd, ahogy máskor sem. Mondhatni már az egész világot láttam szilveszterezni. Szokásom minden évben valami egészen más vidékre látogatni, azonban amikor hosszabb távra berendezkedem valahova, az első ilyen alkalom mindig azé a helyszíné, ahol épp lakom. Egy szó, mint száz: maradtam otthon. Olyannyira, hogy a legkevesebb hajlandóságot sem mutattam a köntösből való átöltözésre. Úgyhogy ilyen lazán léptem át az újévbe, Kíra társaságában, aki valamikor tíz körül toppant be. Akadt tánc, játék, éjfélkor tűzijáték nézés a verandámon...  Igazán kellemesen telt tehát az ünnep.
Karácsony nyolcadik és az újév legelső napja van. Szeretek ilyenkor nagy sétákat tenni a havas környéken. Az előző napi mulatságokban kifáradt emberek nagy része otthonaikban pihen, most a vásár is zárva, így az utcák kifejezetten csendesek, és mindent az a kellemesen kimerült, idilli béke hat át. Bőrdzsekim zsebében tartott kézzel baktatok a kedves házak közt, mígnem a Boglyas térre érek, ahol ismerős légzésre és illatra leszek figyelmes. Lassítok bakancsos lépteimen és a pad felé tekintek, ahol Zeph üldögél a támlán, egy -Tőle megszokottan- csinos szerelésben. Az elmúlt napokban többször eszembe jutottak a kastélyban történtek és az a beszélgetés. Megállok az adventi koszorúvá avanzsált szökőkút mellett és innen szemlélem a lányt, zsebre tett kézzel állva sötét, nyurga alakommal a hóesésben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=446287#post446287][b]Adam Kensington - 2015.01.01. 20:33[/b][/url]

Egy ideig ebből a jó pár lépés távolságból figyelem a diáklányt, majd nyugodtan elindulok felé, zsebeimbe süllyesztett kezekkel. Észrevett engem, és nem úgy tűnik, mint aki ódzkodik a társaságomtól. Valójában a pulzusa lüktetéséből pont az ellenkezőjét veszem ki, ahogyan szemei fényéből is. Nem merném biztosra mondani, hogy rám várt itt, ám valamiért az az érzésem támad, hogy mégis így van.
- Szia... - köszönök rá egészen csöndesen. Rekedtes hangom mintha csak hópihéről hópihére surranva érne el hozzá valahogyan, beleolvadva az este neszeibe. Bár távolról is kitűnően láttam Őt, az csak valahogy most tudatosul bennem, hogy a haja nem azért ilyen rövid, mert a sála rejti a többi részét, hanem mert tényleg rövidebb.
- Hm. - hümmögök mélyről, szemlélődőn, ahogy jobban megnézem magamnak. Kissé oldalra biccentett fejjel járatom régi fényű tekintetemet tincsein, arcán.
- Jól áll. - véleményezem végül új frizuráját. Igazán kifinomult jelleget kölcsönöz neki. Valóban csinos. Noha nekem jobban tetszett a hosszú haj. Illett hozzá. Bár ez nem kevésbé, csak egészen más hatást kelt.
Többet nem mondok, csak lesütöm kissé szemem, a pad támláján üldögélő Zeph előtt állva laza terpeszemben, szűk két lépés távolságban. Fejem is lehajtom kissé, fekete tincseim jobban arcomba húzódnak. Így pillantok fel rá, szavát várva, türelemmel. Nem mondanám, hogy elküldött. Csak valahogy minden egy olyan keserű, lemondásszagú irányba terelődött, amivel kapcsolatban úgy véltem, nem segít, ha tovább egymás társaságában maradunk. Magára hagytam hát, teret adva kusza érzéseinek és gondolatainak, hogy elrendezhesse őket. Remélem, sikerül neki!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=446340#post446340][b]Adam Kensington - 2015.01.01. 21:40[/b][/url]

Ezért szoktam napszemüveget hordani. Mostanában nagyon elengedtem magam és ritkán veszem fel. Pedig kéne. Az még mindig kevésbé zavarja az embereket, mint a tekintetem. Hiába ismernek, látnak sokszor, ezt a mélységet nehéz és talán lehetetlen megszokni. A lány azt mondta, neki nem gond. De nem is a gondról van szó, hanem arról, ami most is történik. Persze, Ő nem szimplán azért gubózik be ennyire, mert egy sok száz éves szempár figyeli, hanem azért, mert az enyémek azok és azért, mert nem nagyon tudok enyhíteni masszív, lélekbeható fényükön. A mi jelen helyzetünkben pedig ez nyilvánvalóan csak emel Zeph kusza érzésein. Azonban azt se tehetem meg, hogy nem nézek rá. Figyelem inkább tovább és hagyom, hogy Ő süsse le a szemeit, ha így tud védekezni.
- Az lesz, amit szeretnél. - jelentem be aztán lágy baritonomon, néhány percnyi csönd után. Tudom, hogy pontosan érti, mire célzok. Természetese nem a hajára. Már rég nem ott járunk gondolatban. Hanem a kastélyban abban a nyugalom szobában. Az ott  megfagyott levegőben, amelyet most szeretnék felmelegíteni. Persze, a felkínált lehetőségek nem korlátlanok, ám ezzel már tisztában van. Vagy folytatjuk mindazt, ami kettőnk közt van; vagy változtatunk a viszonyon és az ismeretségünk innentől kellemes, baráti lesz csupán; vagy egyszerűen elválnak útjaink. Reménykedem az első kettő valamelyikében, ám -mint mondtam- Ő dönt.
Figyelem még kicsit a hulldogáló hópelyheken át, melyekből már bőven akad az Ő és az én hajamban is, majd közelebb lépek, hogy a támlára felkapaszkodva  feldobjam rá magam a lány mellé, bakancsaim talpát a pad ülésének szélére vetve, karjaimat behajlított lábaimra ejtve. Letekintek Zephre a balomon, aztán elnézek a hófödte koszorú felé. Nem sürgetem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=446373#post446373][b]Adam Kensington - 2015.01.01. 22:17[/b][/url]

Hogy mi a fontos, az ugyanolyan relatív, mint még ezer más. Elmondtam neki ott a szobában, számomra mi az, ami fontos és hogy neki igenis szerepe van benne. Csak ez nem az a fontosság, amit Ő szeretne. Hiába mondanám még akárhányféleképpen, hogy nem ez számít. Ahogyan Ő azt érzi, hogy amikor együtt vagyunk, akkor csak mi létezünk, ugyanúgy én is. Közben pedig mégsem, mert pontosan ezekkel az alkalmakkal érzem úgy, hogy enyém az egész világ. Kitárul és értelmet nyer minden és én átadom magam neki. A pillanatnak. Mi ez, ha nem fontos?
Mikor bejelenti, hogy nem tudja, mit akar, úgy nézem Őt tovább, mintha nem is mondott volna semmit. Olykor arcát fürkészem, máskor eltekintek a kivilágított falombok felé, vagy éppen csak egy szemközti padra. Várom, hogy folytassa. Tudom, hogy fogja. Mikor pedig végül valóban megteszi, lesütöm a tekintetem, aprót bólintok, majd mélyen a szemébe nézek. Néhány szótlan percen át egyebet sem teszek, mint elmerülök vonásaiban, lélektükrében, aztán kiegyenesedem mellette ültömben, hogy levegyem magamról a bőrdzsekit. Elég jól be van öltözve, de egyre hidegebb van, róla pedig tudom, hogy különösen rosszul viseli ezt az időt. Úgyhogy a hátára terítem kabátomat. Rajtam így felül mindössze egy sötét póló marad. Dehát nekem mindegy.
- Hol töltötted a Szilvesztert? - váltok ezzel egy egészen hétköznapi témára, így jelezve, hogy szerintem megbeszéltük, amit meg kellett, és haladhatunk tovább. Folytathatjuk, amit eddig. Noha akad olyan tippem, hogy pont azzal az illetővel ünnepelt, aki miatt így felbolydult körülöttünk minden, ám remélem, nem gond a számára, hogy erről kérdezem. Az én számomra nem az.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=446471#post446471][b]Adam Kensington - 2015.01.01. 23:38[/b][/url]

Közelebb húzódik hozzám. Átfogom a derekát, és államat fejéhez simítom, ahogy kényelmesen elhelyezkedik. Így már sokkal jobb. Az a bizonyos törés persze igazából nekem is az, csak ahogy a testem, úgy a szellemem is hamar regenerálódik. Nem feledem, ami történt és nem esik jól rá gondolnom, azonban nem foglalkozom vele. Most már főleg nem, hogy így üldögélünk itt a pad támláján. Jó lett volna, ha nem úgy esett volna, ahogy, főleg, milyen borzalmas fordulatot vett így az a kecsegtető helyzet, azonban tényleg legjobb nem visszatekinteni erre.
Párizsban Jeremyvel. Tehát Ő az a fiú, akit már említett. Nyugodtan szuszogva, a hóesésben gyönyörködve hallgatom a beszámolóját, miként zajlott az éjszakájuk. Pompásan hangzik. Főleg, ahogy tálalja. Mikor aztán a táncot ismét kiemeli, hümmögök egyet. Elképzelem, amint magával ragadja Őt a zene és teljesen átlényegül, belemelegszik abba, hogy egybeolvadjon vele. Szeretem a táncot.
- Megnéztelek volna. - állapítom meg merengőn, csöndesen, elé tárva gondolataimat. Egyik kezem a derekát fogja a kabátomon és az Ő kabátján át, a másikat lazán ölembe ejtve tartom, belógatva combjaim közé.
- Csak bulikon szoktál? - érdeklődöm a táncról. Hiszen azt mondta, végre megtehette. Gondolom, akkor fontos neki, hogy ilyen alkalom adódjon rá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=446579#post446579][b]Adam Kensington - 2015.01.02. 12:25[/b][/url]

Érdekes, hogy az emberek mennyire nem tudnak engem elképzelni olyan környezetben, amely a megítélésük szerint távol áll tőlem. Pedig hát attól még, hogy én vagyok, amilyen vagyok, végtelen örömöm lelem a tőlem teljesen eltérő közegekben. Lehet hangos, lehet harsány, lehet színes, lehet koszos, lehet giccses. Engem zavarni semmi nem zavar, a tapasztalás, az élmény viszont mindig kedvemre való. Kivéve, ha valakinek bántódása esik közben.
Csak bólintok egyet a játékos visszakérdezésre. Természetes, hogy megnéztem volna. Ő pedig nem bánja a megjegyzésemet, ahogyan ez a derűjéből kitűnik. Tudom, hogy szereti a szép szavakat. Tőlem viszont csak akkor kap ilyet, ha tényleg úgy gondolom. Szerencsére sokszor gondolom úgy Vele kapcsolatban.
Várom válaszát, és sötét szemöldökömön lassan, de biztosan egyre feljebb emelkedik, ahogy érzem rajta, a felelet koránt sem lesz hétköznapi. A parkban nézelődöm tovább, mígnem felfedi előttem, hogy Ő nem a szórakozóhelyeken való ugrálásért és a fülledt vonaglásokért van így oda, hanem a hastáncért, amelyet már gyerekkora óta űz. Noha részemről az előbb említetteknek is nagy híve vagyok, ez utóbbi végleg felkelti az érdeklődésemet. De nem lep meg nagyon, amit mond. Látszik a mozgásán, hogy táncol.
- Megnéznélek. - váltom az előbbi kijelentésemet jelen időre, ahogy lepillantok a rám felnéző lányra. Régi szemeim fénye koránt sem csak az egészséges, férfiúi érdeklődéstől csillog, hanem a művészet iránti tisztelettől is. Sokan alábecsülik a táncot, mert fogalmuk sincs róla, milyen kemény fizikai munka és mennyi gyakorlás áll mögötte. Szerencsére egyáltalán nem értem az ilyen emberek világnézetét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=446630#post446630][b]Adam Kensington - 2015.01.02. 14:00[/b][/url]

Valóban szerencsés a lány, hogy nem esik nehezére megkapni a figyelmet, amire vágyik. Minden adottsága megvan ahhoz, hogy számtalan bókot zsebelhessen be akármikor, legyen szó kimondottakról vagy éppen csak gesztusokban megmutatkozókról. Nem titkolom, amit gondolok, ez tény. Keveset szólok és azt nincsen kedvem hazugságokra fecsérelni.
- Kár. Bár nem is kértelek volna ilyenre. - rázom meg finoman a fejemet. Kijelentésem nem felhívás volt. Nem azért mondtam, hogy most szálljon le a padról és kezdjen nekem hastáncolni a mínuszokban, vagy hogy elvonuljunk és külön bemutatót tartson nekem. Természetesen egyik ellen sem tiltakoztam volna egy pillanatig sem, ám elvárni sem várom. Csak közöltem Vele egy tényt.
- Van rajtad kesztyű? - pillantok le a kezei felé, éppen csak annyira húzódva el Tőle, hogy közénk tekinthessek. De továbbra is derekát átkarolva tartom. Ezek a témaváltásaim különben egyáltalán nem azt szolgálják, hogy elodázzak vagy elmismásoljak dolgokat. A lényegük az, hogy elhagyjuk a felesleges átvezetéseket és hogy ne beszéljünk túl semmit. Eltársaloghattunk volna még a kapcsolatunkról és a táncról is, ám ha ennél tovább nyújtok, az általában csak a kárára van mindennek. Azt meg senki nem akarja. Mindig jól jön tehát egy dramaturgiai pont, amikor egy szép vágással témát válthatunk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=446781#post446781][b]Adam Kensington - 2015.01.03. 00:54[/b][/url]

Igazából a kinyilatkoztatásom, mely szerint megnézném Őt, részemről magában foglalta azt az igényt, melynek elé tárását azért nem fogom ennél pontosabban megejteni, hogy ne legyek tolakodó. Övé a lehetőség, ám követelni nem követelek. Mindig csak biztosítok és felkínálok.
Mikor felemeli a kezeit, sajnálattal veszem észre, hogy bizony nincs rajta kesztyű. A hennáit viszont büszkén mutatja nekem. Van is mit. Érdeklődve szemlélem meg alaposan a mintákat. Szép munka és látványos motívumok. Amilyen otthonosan hordja őket, világossá válik számomra, hogy gyakorta visel magán ilyesmit. Meglehetősen jól is áll neki.
- Hát... akkor nem tudunk hóembert építeni... - állapítom meg szomorkás, csöndes, lemondó hangon, egy sóhaj közepette, azonban ahogy rásandítok, szemeimben apró, pajkos fény világlik, ami azt üzeni a lánynak, nem tettem ám komolyan le erről. Csak valami megoldást kéne találni arra, hogyan ne fagyjon le a keze, miközben a hóval dolgozik. Talán akad rá valami bűbája. Vagy legfeljebb én építek, Ő meg dirigál. Megoldjuk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=446983#post446983][b]Adam Kensington - 2015.01.03. 14:04[/b][/url]

Kesztyűhiány ide vagy oda, felpezsdítettem a leányzót ezzel a hóember építés dologgal. Már huppan is le a padról, tettre készen. Derűsen pillantok utána, majd komótosan követem, szépen lehúzódva ültömből, utána lépve. Körbenézek, megfelelő helyet és hómennyiséget keresve az akcióhoz. Odasétálok végül a pad mögé, a fák közé. Lehajolok és felveszek egy nagy adag havat. Méretes kezeimmel összegyúrom, aztán visszateszem a fehér földre, ahol görgetni kezdem.
- Segítesz? - pillantok fel rá, előre omlott tincseim alól. Természetesen tök egyedül is képes volnék összeállítani a hóembert, dehát ennek pont a közös élmény a lényege. Egy rész ezért invitálom rögtön, másrészt meg hát ebben a fázisban nem kell, hogy Zeph keze túl sokáig érje a havat, hiszen csak gurítani kell, és várni, hogy egyre nagyobbra duzzadjon.
- A designt rád bíznám. - bólintok, ismét a lányra tekintve. Ez természetesen azt jelenti, hogy neki kéne összegyűjtenie olyan ágakat, köveket, amiket fel akar használni a művünkhöz. Kíváncsi vagyok, hagyományos formát választ-e, vagy valami egészen újszerű megközelítést. Három részből akarja majd? Vagy egybe legyen az egész? Legyen valami különleges formája? Azt mondta, nem csinált még ilyet. Nem ez az egyetlen dolog, amit velem tesz először. Azonban mint másban, a tapasztalat hiánya itt sem jelenti az ismeretek hiányát. Szóval várom az instrukciókat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=447255#post447255][b]Adam Kensington - 2015.01.03. 20:17[/b][/url]

Elsorolom neki, miféle hóemberek lehetnek például és közben magam is meglepődöm, mennyire jártas vagyok ebben a témában, amiről pedig valószínűleg mindenki azt hinné, túl távol áll tőlem ahhoz, hogy foglalkozzak vele. Ám nagyon úgy fest, nincs már olyan terület, amelyhez ne konyítanék valamennyit. Úgy hiszem, ez a megélt éveim számát tekintve talán koránt sem hangzik nagyképűnek. Volt időm, hogy magamra szedjek ezt-azt. Úgy igazából mindent.
Nem csak a remekművünk, de a hangulatunk is kiválóan alakul. Mikor Zeph játékosan meglök a csípőjével, aztán pedig rám mosolyog, derűsen csillogó szemekkel tekintek vissza rá, és egészen finoman odaszórom hozzá az éppen kezembe vett havat, olyan természetességgel, mintha ez az építés része lenne. Aztán szintén úgy folytatom a munkát, mintha mi sem történt volna.
A hóemberünk végül elkészül. Zeph még felteszi rá az utolsó kavicsgombot és voilá. Lesöpröm a kezemről a havat, aztán átkarolom a lány derekát, hogy együtt csodáljuk meg alkotásunkat egy lépés távolságból. Szerintem pompás lett. Kiváló dolgunk végeztével, úgy döntünk, egy kellemes, hóesésben elköltött sétával jutalmazzuk meg magunkat. Andalogva hagyjuk magunk mögött művünket és a teret...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=558751#post558751][b]Adam Kensington - 2015.12.28. 22:28[/b][/url]

Észlelem, hogy a lányka méreget engem, ám én nem tekintek vissza rá. Hadd szemlélődjön csak! Ettől talán némileg helyzeti előnyben érezheti magát, ami jelenleg igen jól jön, tekintve, hogy az erőviszonyokban egyébként eléggé felém billen a mérleg. A csöndes utcákat kémlelem hát és a hamarosan előttünk kibontakozó tér vásári bódéit, amik már természetesen zárva vannak. Az adventi koszorúvá alakított szökőkút gyertyái sem égnek most, egyedül a fákon ülő megannyi fénygömb szolgál barátságos világgal.
A kis boszorkány nemsokára nekiiramodik. Félő, hogy hatalmasat zakózik, azonban nem eredek utána. Ha nyakát készülne szegni, úgyis hamar ott tudnék teremni, ezt megakadályozandó. Azért ráncolom kicsit orromat, a mutatványt szemlélve, aztán leállok a fintorgással, amint diadalmas pózba vágja magát egy diadalmas kijelentés közepette. Szemöldököm felszökik, ahogy zsebretett kézzel közelítek felé. Szóval valami versenyről van szó? Fogadás vagy ilyesmi? Az emberek sok ostobaságra képesek egy na ugye reményében.
Megállok mellette és csak nézelődöm, ahogyan ő is teszi. Kisvártatva észreveszem aztán, hogy most, hogy már nem caplatunk, hiába van jól beöltözve a hölgyemény, rendesen csökken a testhője.
- Nem jellemző. - válaszolom meg a kérdését, amilyen biztatóan csak tőlem telik, hiszen hazugság volna azt állítani, hogy nincs, akár csak ha azt nézzük, hogy én magam is milyen besorolással bírok veszélyességemet tekintve.
- Várunk valakit? - vonom össze kissé szemöldökömet, miközben egy laza mozdulattal lekapom magamról a bőrdzsekimet és a lányka vállára terítem. Leér egészen a térde alá. Igazán helyesen fest benne. Részemről mondjuk így egy szál pólóban maradok, de hát ez számomra ugye nem probléma. Érzem, hogy hideg van, de nem igazán érint.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=564475#post564475][b]Adam Kensington - 2016.01.20. 19:39[/b][/url]

Fogadás. Mindjárt gondoltam. Bólintok neki, hogy értem. Noha nem tartom előnyös dolognak, hogy ekkorka gyerekek ilyesmikben versenyezzenek. De majd megtanulják a saját kárukon. Vagy nem. Minden esetre tiltani se lenne értelme. Amit a fejükbe vesznek, úgyis véghez viszik.
- Bűbájok, prefektusok... - erősítem meg Ririt az elgondolásában. Nem egyszerű kiszökni a tanodából, ám bevallhatjuk, hogy nem is annyira nehéz. A diákok idővel megtalálják a módját. Ahogy észrevettem, a lényeg, hogy takarodóig a körletükön kívül maradjanak. Igazából lehetőleg a kastélyon kívül. Ilyenkor már csak visszafele lehet gond. Olyankor viszont nagy slamasztikába keveredhetnek.
Lágyan megrázom csak a fejem, így jelezve a csöppnek, hogy megvagyok a dzsekim nélkül. Nem fázom. Ezt láthatja is rajtam. Nem vacogok, nem didergek. Nem kell aggódnia értem. Ettől még persze kedves, hogy teszi.
- Meddig akarsz várni rá? - érdeklődöm meg tőle, elpillantva az úton az iskola irányába, miközben kezemet zsebre teszem. Na nem azért kérdezem tőle, mintha sietnék bárhová. Maradok vele, amíg meg nem jön a kis barátnője vagy amíg úgy nem dönt, hogy hazaindul. Tudom, nem kérte ezt tőlem senki, nem kötelességem, és meglehet, a leányka nem is kér belőle, hogy bárki felügyelje. Azonban, ha már így összeakadtunk, nem fogom itt hagyni egyedül az éjszakában. Úgyis ráérek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=566254#post566254][b]Adam Kensington - 2016.01.24. 20:16[/b][/url]

Nem igazán tudok mit kezdeni a kapott információval, hiszen fogalmam sincs, ki az édesanyja és mivel foglalkozik. Mellékesen pedig nem igazán értem, ez most hogy jön ide. Mondjuk nem is nagyon próbálkozom vele.
Örülök a bejelentésének. Tőlem mehetünk. Mármint mehetnénk, ha az apróság nem kezdene aggodalmaskodni. Lenézek rá és megrázom a fejem. Nem fogom megmondani otthon. Ennek számos oka van. A legfőbb talán az, hogy nem tervezem találkozni a családjával. Elkísérem, ameddig igényt tart rám, lehetőleg a házuk ajtajáig, aztán a háttérbe húzódva figyelem csak, rendben beért-e. Még csak az kéne, hogy én bekopogjak egy utcán talált kislánnyal akárhova is. Hiába van jó hírem a faluban, ettől egy gyermekét féltő szülő még csöppet sem fog megnyugodni.
Apropó nyugtalanok... Nem messze halad el tőlünk két bódétulaj. Valószínűleg a szállásukra tartanak. Az egyikük idepillantva észreveszi a párosunkat és azonnal földbe gyökerezik a lába. Az imént említettem, hogy bogolyfalviak egészen megbarátkoztak velem és akinek nincs oka rá, az nem tart tőlem. Nos ők viszont nem idevalósiak. De azt tudják, hogy mi vagyok. Nem nézek el feléjük, de érzem feszültségüket és észlelem, ahogy hezitálnak. Összeszedik végül magukat és felénk indulnak. Lemondóan szusszanok egyet, szememet lehunyva.
- Jó estét! Minden rendben? - szól hozzánk a férfi.
- Szívecském, ismered ezt az urat? - vág a dolgok közepébe a kedves arcú, pirospozsgás hölgy, lehajolva a lánykához. Mind a ketten egyik kézzel a pálcájukat szorítják talárjuk alatt, hátuk mögött. Kellemetlen helyzet. Viszont szép dolog, hogy így odafigyelünk egymásra. Az imént én mentettem ki Ririt a kocsmatöltelékek karmai közül, most meg ők akarják megmenteni az én agyaraim elől.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=566444#post566444][b]Adam Kensington - 2016.01.25. 19:03[/b][/url]

Ez nem hiányzott. Ez soha nem hiányzik. Komolyan értékelem, hogy nem hagynak egy ilyen kis gyereket csak úgy egy vámpírral kódorogni, azonban ettől még nem kell rajonganom érte, hogy szokás szerint pórul járok azzal, hogy csak segíteni akartam. Mindegy, az én bajom. Mindig tudom, mit vállalok ilyenkor. Az esetek nagy része így végződik. Most azonban a lányka reakciója csak tetézi mindezt. Ahogy nekiáll elhaló hangon, pityergőn válaszolni, a férfi rámarkol a varázspálcájára és arca egyre inkább undorba torzul, ahogy engem néz. Csak állok lesütött szemmel. Kivárok. Jobb ilyenkor meg se szólalnom, ezt már régen megtanultam.
A boszorkány máris hajol le Ririhez, hogy megnyugtassa, ám ő futásnak ered. Mindkét bódés rám kapja tekintetét, hogy egy becsmérlő pillantással jutalmazzanak, a baj pedig pontosan ekkor történik. Észlelem, mi fog következni nem messze tőlünk. Nem szokásom szuperhős módjára minden elzúgó kölyök segítségére sietni, meg úgy egyáltalán beleártani magam a halandók ügyetlenkedéseibe, hogy aztán soha ne tanuljanak óvatosságot, ám vannak helyzetek, amikor lépek. A mostani is ilyen. Hiszen amilyen lendülettel szalad a gyerkőc és amilyen csúszós a jég, ezt nem úszná meg olyan sérülés nélkül, ami aztán kihatással ne lenne a további életére. Hiába az én hatalmas kabátom, hogy felfogja a kis test ütődését, a fejét érdemben nem óvja semmi. Ez mg mindennél nagyobb gond.
Ott termek a lánynál és elkapom. Féltérdre ereszkedve tartom hosszú, hűs karjaimban. A varázslók elképedve kapják oda fejüket. Ők természetesen az esést nem látták, de azt annál inkább, hogy hirtelen megragadtam a gyereket. Felénk indulnak és pálcát rántanak rám.
- Mocsadék vérszívó! Azonnal engedd el! - förmed rám, vörösödő fejjel a jellegtelen arcú, középkorú férfi. Csak úgy izzik a tekintete. Lefogadom, volt már dolga fajtámbelivel.
- Ne aggódj, kicsim, nem lesz semmi baj... - próbálja felvenni a szemkontaktust a hölgy Ririvel és nyugtatgatni. Mind a ketten készek rá, hogy rögvest megátkozzanak. Csak nem akarják véletlenül eltrafálni a kölyköt.
- Megcsúszott és elkaptam. Nem akarom bántani. - magyarázom meg a lehető legegyszerűbben tettemet, hiszen ilyen idegállapotban mást úgysem fognának föl. Viszont az nem javít a helyzeten, hogy a feszült helyzettől immáron előtűntek szemfogaim, és ezek között susogom ki szavaimat.
- Na persze, te... - kezd bele egy fröcsögő áradatba a férfi, a legválogatottabb, legocsmányabb jelzőkkel illetve engem, miközben a nő csak csitítgatja tovább a kislányt és bizonygatja, hogy nem kell félnie. Azonban ez sajnos nem igaz. És nem miattam nem igaz, hanem miattuk. Teljes pánikban vannak, a pasas főleg nem beszámítható és tartok tőle, hogy ostobaságot fognak csinálni. Döntök hát.
- Hazaviszlek anyukádhoz. - közlöm a lánykával csöndesen, békésen. Noha bejelentésem és annak mikéntje elég nagy kontraszt a bódésok kétségbeesett, folyamatos károgásához képest, mégsem azzal a szándékkal mondom ezt neki, hogy megnyugtassam vagy a saját oldalamra állítsam. Kiálló agyarakkal ez egy nevetséges próbálkozás volna. Csak szólni akartam, mi következik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=572507#post572507][b]Adam Kensington - 2016.03.11. 10:55[/b][/url]

A bódésok káromlásába egy vékony hangú kérdés vegyül. Lepillantok a forrására és bólintok neki párat. Igen, én vagyok az itteni vámpír. Legalábbis a helyiek engem emlegetnek így. Persze, megfordul errefelé más fajtámbeli is, ám ilyen hosszan eddig egyikük sem maradt. Főleg nem vált ilyen szinten a részévé a közösség mindennapjainak. Úgyhogy méltán mondhatom el magamról, hogy én vagyok az a bizonyos itteni vámpír, így van.
Haza akar menni. Persze, hogy haza akar menni. Úgyhogy én most szépen haza is viszem. Pont, ahogyan az imént bejelentettem. Egyikről a másik varázslóra nézek még, felmérve őket, aztán hirtelen eltűnünk a szemük elől. Ott hagyjuk őket hebegve-habogva, forgolódva.
Egyetlen saroknyira viszem most csak a kislányt, aki a gyors helyváltást nagyjából úgy érzékelhette, mintha elrántottam volna valahova. Emiatt kell megálljak, hiszen ha hosszabb távon közlekednék vele ilyen sebességgel, egy csapásra rosszul lenne. A kis utcában, ahova megérkezünk, leteszem őt karjaimból, majd lehajolok hozzá, nagy bőrkabátom fedte vállait fogva és a szemébe nézek.
- Hol laksz? - kérdezem meg egyszerűen. Számat nem nyitom ki túlságosan, hogy szemfogaim ne meredjenek rá olyan fenyegetően. Remélem, nem bonyolítja túl a fejében a dolgot, és nem áll neki azon agyalni, hogy talán nem kéne egy vámpírnak elárulnia, hol él a családja! Bízom a gyermeki elme letisztultságában. Abban, hogy haza akar menni és ezért simán el fogja nekem mondani, hogy hol is van az a haza.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=574202#post574202][b]Adam Kensington - 2016.03.16. 09:38[/b][/url]

Fürkészem a sós könnyektől és idegességtől kipirult arcocskát, és miközben lassan megkapom a választ, benyúlok a lányka vállán heverő bőrdzsekim zsebébe. Kiveszek egy zsebkendőt és odaadom neki. Finoman megrázom aztán a fejemet. Nem, nem lesz baj. Legalábbis nem nagy. Hiszen azt nem ígérhetem, hogy nem bukik le a kiszökéssel, és abban sem vagyok biztos, hogy az iménti párocska nem ered a nyomomba. Viszont ha most épségben hazaviszem Ririt, már nem lesz mivel vádoljanak. Úgyhogy jobb ezt mielőbb megtenni.
- Gyere... - nyújtom oda neki hosszú, hűs kezem, miközben felegyenesedek. Mellékutcácskákon át, kerülővel indulunk meg a Zelei-lak felé. A főúton hamar ránk találnának a hősies mágusok. Hallom is, ahogy még mindig a tér környékén tanakodnak, teljes pánikban. Így jártak.
Hamarosan odaérünk a házhoz, ám nem megyünk el egészen a bejáratig. Megállunk nem messze. Szembefordulok a kislánnyal és lehajolok hozzá ismét.
- Itt maradok, amíg bemész. - közlöm vele, immáron visszavont agyarakkal. Odanyúlok aztán a bőrkabátomért és lesegítem róla. Mostmár hamarosan melegben lesz. Magamra veszem a dzsekit és közben pislogok lefelé a kölyökre, várva, mit lép, merre indul, hogyan akar bejutni.
Megtehetném, hogy bekopogok a fülön csípett kalandorunkkal és közlöm az édesanyjával, hogy megmentettem és épségben hazahoztam. Ezzel a helyzetem nagyot lendülne. Egy újabb jó pont a helyi vámpírnak. Biztosan híre menne. A lányka viszont megütné a bokáját. Erre pedig semmi szüksége, ugyanis ha az éjjel eseményei nem rettentették eléggé vissza a kimászkálásoktól, akkor a szülői szigor sem fogja. Így pedig aligha akad létjogosultsága. Nem kell az anyáknak mindent tudni. Részemről pedig már így is egész jó hírnévnek örvendek. Jobbnak, mint amit érdemelnék. Nem kell túlzásokba esni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=577826#post577826][b]Adam Kensington - 2016.03.25. 21:39[/b][/url]

Biccentek neki én is még egy utolsót. Küldetés teljesítve. Csomag kézbesítve. A ház oldalában állok, jótékony sötétségtől fedve figyelem, ahogy a lányka végre belép otthonába. Természetesen már hallom is a fogadóbizottságot. Mégsem sikerült ez az észrevétlen beosonás. Annyi baj legyen. A lényeg, hogy épségben hazaért.
Zsebre vágom sápadt kezeimet és indulok visszafelé. Sóhajtok egy nehezet, miközben úgy döntök, megkeresem a párocskát, akiket úgy faképnél hagytunk. Nincs szükség rá, hogy a végén még rám küldjenek valakit, vagy nekiálljanak felbujtani a falu népét most az éjszaka közepén, hogy látogassanak meg engem pár fáklyával, karóval és vasvillával. Elejét veszem ennek. Hamarosan ott termek náluk, védekezőn magam elé emelt kezekkel és közlöm velük, hogy a kölyök már otthon van. Persze, beletelik néhány pattanásig feszült percbe, mire némileg lenyugtatom a kivont pálcás bódésok kedélyeit, ám végül csak sikerül. Nem átkoznak meg, nem rohannak az aurorokhoz. Hagynak elmenni. Természetesen, nem búcsúzunk túl szívélyesen, dehát nem is kell.
Komor képpel, elmerengve baktatok hazafelé. Elég volt mára a faluból. Túl izgalmas volt az este. Nem szeretem, ha izgalmas. Azt szeretem, ha nyugodt. Vagy ha másképp izgalmas. Nem mondom, hogy nem vágyom magam veszélyes, kalandos helyzetekbe. Sajnos vágyom. Sajnos sok mindenre vágyok, aminek gátat kell szabjak. Ezért jobb azt is elhitetni magammal, hogy tényleg a nyugalmat, a békét szeretem. Ez általában elég jól megy. Úgyhogy most szépen hazamegyek és lehetőleg nem csinálok az ég egy adta világon semmit.