Park Ha Eun (박하은)

Végreee-végreee kiszabadultam a kastélyból. Na jó, nem ez az első alakom, de most a várost is felfedezhetem. Egész nap mászkáltam, és a saját készítésű szendvicsemet ettem, mert ebben biztosan nincs semmi, amit nem ehetnék. Bár megmondom őszintén elhaladtam pár üzlet mellett, ami csalogatott, de bírtam magammal. Inkább nézelődtem, és megfogadtam, hogy nem költök semmire, de végül az egyik kirakatban megláttam egy nyakláncot, és azt muszáj volt megvennem, mert sikított róla, hogy "Ashley nyakába való". Hogy pontosan miért is éreztem így, azt nem tudnám megmondani, de nem is számít. Bementem, és megvettem, nagy örömömben majdnem adtam az eladónak is két puszit, de valamiért tiltakozott, így végül egy vállvonással, magamhoz vettem az apró díszcsomagolásba rejtett ékszert, majd beletettem a táskámba. Bizony ám!!! Táskám is van, mert a szendókat abba raktam bele. Meg mert szerintem nagyon menő. Még akkor is, ha nem éppen cuki, csak szimpla fekete. Én meg úgy nézek ki, mint bármikor máskor: fekete-fehér kockás, hosszú ujjú ing - még annyira nincs meleg, hogy rövidet vegyek fel - és kék színű farmer, mert ha nem a kastélyban vagyok, akkor nem erőszakol rám senki sem talárt. Nem szeretem olyan unalmasak... Na mindegy. Amúgy cipő is van rajtam, meg napszemüveg, és elégedett vagyok nagyon, mert a kirakat üvegekben nézve, még a hajam sem fújta szét - annyira - az a kis szellő, ami lengedez.
Rövid séta után ki is érek egy térre, ahol előbb megszemlélem a kutat. Igazán izgalmas ez a sok kis bagoly, és rengeteg ötletem lesz tőle, bár egyik értelmetlenebb, mint a másik. Inkább keresek egy padot, és leülök megenni az uzsonnámat is, nehogy baj legyen, amiért nem tartom a "diétát". Erre a gondolatra megint mosoly ül ki az arcomra, közben meg szét is nézek, hova ülhetnék. A legtöbb padon párosával ülnek, azonban az egyiken csak egy kalapos lány ücsörög, így arra veszem a irányt, s mikor odaérek megkérdezem:
- Sziaa! Vársz valakit, vagy esetleg leülhetek? - mosolygok és várom, hogy felnézzen. Lehet zavarja majd, hogy megzavartam olvasás közben, de olyan szépen süt a nap, nem lehet morcos egy ilyen apróság miatt!

Park Ha Eun (박하은)

Annyira szuper, hogy jó idő van, hogy süt a nap, hogy csiripelnek a madarak, és hogy kint vagyok a szabad levegőn. Annyira, de annyira, hogy rá is gyújtanék, csakhogy egy, nem dohányzom - vagyis de, de nem, érti mindenki, ugye? - kettő, nincs cigim. Kivételesen azonban az élet ezen kegyetlensége sem zavar, hiszen a dohányzás amúgy is rossz dolog, és ugye, én nem dohányzom. Nem is értem, miért jutott ez most eszembe, na mindegy.
Meg van a nyaklánc, és meg van a padom is, még ha nem is teljesen üres. És igazán kedves vagyok, hogy megkérdezem, nem vár-e valakit, mert sosem lehet tudni. Még ha nem is néz ki úgy, attól még lehet, csak az unaloműzés végett olvas. Az unalom pedig fakadhat abból, hogy nem szeret várni. Teljesen logikus, nem igaz? Na de, azt mondja nem vár senkit, és ez szuper, mert így leülhetek.
Le is teszem magam szépen a padra, aztán felé fordulok. Figyelem ahogy visszafordul a könyvhöz és azon gondolkozom, vajon miért feltételezi rólam, hogy zavarnám? Sosem tennék ilyet! Még akkor sem, ha amúgy nagyon kíváncsivá tett, mert erősen koreainak látszik, meg mert a könyv is nagyon izgalmas lehet, ha ennyire beledugja az orrát.
Közelebb is csúszom, és a válla felett belepislogok a könyvbe, hátha sikerül elcsípnem pár mondatot. Titokban reménykedem, hogy koreai betűkkel találkozom majd, de akkor sem csalódom nagyot, ha esetleg magyarul írott könyvet olvas.
Egyébként meg, lehet, hogy ma az ördög bújt belém, mert bár nem szokásom másokat zavarni, most mégis beszélgethetnékem van, szóval ha csak nem lökött félre abban a fél percben, amíg belepislogtam a könyvébe, most egészen közel az arcához megkérdezem.
- Amúgy, miért vagy ilyen morcos? Ollllyaaaan szép idő van! Te meg itt bezárkózol, és ebben a nagy kalapban egész biztos elkerül az összes D-vitamin! - pedig az fontos. Nagyon fontos. Ezt neki is tudnia kéne!

Park Ha Eun (박하은)

Ah, pedig már azt hittem rám mosolyog a szerencse, mert végre találtam valakit - na jó, nem ő az első, de most ő van itt - akivel hasonlítunk, mert ugye ő koreai! Annyira annak látszik, nem lehet más! Szóval lenne közös témánk, nyelv, kultúra, zene... Bár lehet nem rajong ezekért a dolgokért, mert magyar nyelvű könyvet olvas. Látom, ahogy belelesek a könyvében. Krákog is, ami fura, mert várnám, hogy akkor most mond valamit, de nem. Pedig mondhatna, szívesen beszélgetek. Sőőőt! Meg is puszilom. Már csak azért is, mert akármilyen morcos, jó az illata. De milyen jó ám! Na meg, ha kapna puszit, tuti nem lenne ilyen bezárkózott. Se napfényt nem akar, se velem társalogni. Még ilyet!
- Én ismerem, de nem volt rád írva, hogy "extra nagy személyes térrel rendelkezem." - felelem és megvonom a vállam. Aztán csakhogy lássa, mennyire jó fej vagyok, kicsit arrébb csúszom, hogy ne zavarjam a "személyes terét". Pff... Na ebből látszik, hogy nem magyar. Vagy nem tudom. Tényleg régen éltem már itt. Meg lányok között is. De az már a múlt, én meg a jelenre koncentrálok.
- Szóval, mit olvasol, kedves... "nem vagyok morcos, és egyébként is hagyjál már békén?" - kérdezem vigyorogva, felé fordulva, az egyik lábam felhúzva a padra. Igen, észrevettem, hogy zavarom. De nem, nem hiszem el, hogy nem morcos. És nem miattam morcos. Már akkor is az volt, amikor jöttem. Ez pedig rossz, és nekem szent küldetésem, hogy kizökkentem ebből az állapotból, és elérem, hogy mosolyogjon! Ha megölelném sokkal jobban érezné magát, de mivel kitiltott a személyes teréből, ez még várat magára. Persze nem sokáig. Mert, mert nem akarom hogy sokáig mellőzni kelljen. Félre ne értsen senki, nem akarok tőle semmi komolyabbat, csak egy ölelés, egy puszi, meg sok-sok mosolygás. Sokkal tökéletesebb lenne a világ!

Park Ha Eun (박하은)

Vannak fura emberek. Ő is ez a kategória. Vagy nem tudom. Mégis csak lehetne kicsit nyitottabb. Persze lehet én is túlzásba estem, de na, ha egyszer egy szép napon ennyire begubózik, elképzelni sem tudom mit csinál, ha esik az eső?
- Aaaah! - még a számat is eltartom aztán odébb csúszom, persze rájöttem már korábban a megnyilvánulásából, hogy mi a szitu, de hadd élvezze fél percig, hogy... hát nem tudom mit, de remélem élvezi, aztán fűzöm csak hozzá - Kár lenne a könyvért.
Aztán megvonom a vállam, és mivel nagyon kis magába forduló, próbálok nem foglalkozni vele, de végül a kíváncsiság győz és megkérdezem mit is olvas. Feltételezem megtiszteltetésnek kéne vennem, hogy egyáltalán válaszra méltat. Felhúzom a szemöldököm, úgy vizsgálom tovább, de nem fejti ki bővebben, és sajnos a cím, meg a szerző sem mondott semmit. Szerintem megjegyezni sem fogom, mert ahogy válaszolt abból nem érzem, hogy lelkesednem kéne a könyvért, vagy hogy ő lelkesedne. S mivel hosszabban nem fejti ki, néhány másodperc után lemondóan sóhajtok. Már-már megfordul a fejemben, hogy felállok és itt hagyom elvégre egyértelmű, hogy nem fogunk beszélgetni, amikor az órám csipogása emlékeztet rá, hogy uzsonnázni akartam, és ezért ültem le mellé. A pálcámmal elhallgattatom a ketyerét, és elő is keresem a táskámból az enni-innivalómat.
Magam mellé pakolok mindent, vagyis inkább közénk, és remélem, ez megnyugtatja, mert így nagyobb lesz köztünk a távolság. Egy csomag keksz is kerül a padra, s bár nem volt eddig kedves, miután kibontom, felpillantok ismét a lányra, aztán vissza a kekszre, majd újra rá, és egy szemforgatás után, megszólítom ismét.
- Kérsz? - felemelem a zacskót, kissé felé döntve. Ezzel is jelezve, hogy komolyan gondolom. Ennyit egyedül úgysem eszem meg, és azt sem szeretném ha szétgurulna a táskámban...

Hopp vizsga :S

Eljött ez a nap is. A hoppanálás vizsga napja. Azt hiszem kicsit nyugtalanabbul aludtam, mint általában. Álmodtam is valami hülyeséget a vizsgáról, de már nem tudnám megmondani mi volt az. Igyekszem nem erre gondolni csak szépen intézni a reggeli rutint. Vércukorszint mérés, inzulin, reggeli és így tovább, amíg indulni nem kell. Persze akárhogy is igyekszem másra gondolni, újra meg újra eszembe jut a vizsga. Egyszer még a jegyzeteimet is átolvasom, mintha az elmélet, amit kívülről fújok, adhatna bármi pluszt még. Nem ad, de kicsit talán nyugodtabban indulok le a faluba a fekete szövetkabátomban és a sálamban. A sapkát elhagyom, annyira nincs most hideg, bár a szél fújdogál, azért remélhetőleg nem áll szanaszét a hajam, mire a bizottság elé érek. Bár nem hiszem, hogy a külsőmet nézik, mégis engem úgy neveltek, hogy a vizsgának adjuk meg a módját és ehhez hozzátartozik az is, hogy mi van rajtam. Ezért vettem sötét színű farmert, barna félcipőt, meg ugye a szövetkabátot. Szokás szerint nálam van a táskám is, biztonsági okokból, benne mindennel, ami kelhet.
Amikor a térre érek, már vannak ott páran, illedelmesen köszönök Holló úrnak és a feltétlezett vizsgabizottságnak, majd a társaimnak is és szépen várok, amíg mindenki más is megérkezik majd elkezdődhet a vizsga.
A várakozást arra használom fel, hogy felidézzem a három C-t. Céltudatosság, célmeghatározás, célirányosság - motyogom magam elé, majd nézelődni kezdek, azon agyalva, vajon hol kell majd felbukkannunk. Reményeim szerint valammi jól ismert, könnyen belátható helyen, és nem túl messze. Valahogy még mindig nem értem, hogy várja tőlem bárki is, hogy a tanterem után majd most akár kilométerekkel odébb felbukkanok.
Aztán mielőtt belelovallnám magam valami merész elképzelésbe, megszólal eddig tanárunk és felvilágosít, hogy csak a szökőkút másik oldalára kell megérkeznünk. Megnyugszom, bólintok magamnak. Sokat szoktam itt nézelődni, ülni valamelyik padon, vagy épp a szőkőkút szélén. Ismerem - szerintem egész jól - a teret.
Egy darabig figyelem, hova is kell majd megérkezni - a jobb oldalt. Aztán behunyom a szemem és próbálom magamban felidézni azt az oldalát a szükőkútnak. Amikor úgy érzem, pontosan tudom, miről is van szó, kinyitom újra a szemem és figyelem a többieket.
Ahogy rám kerül a sor, leveszem a táskámat és Katnisshoz fordulok, aki már túl van a vizsgán.
- Megfognád ezt nekem? - nyújtom oda neki a táskám, mert nem szívesen tenném le a földre. Ha nem akkor marad a föld és reménykedem, hogy senkinek nem jut eszébe ellopni, aztán behunyom újra a szemem és koncentrálok. Céltudatosan meghatározom magamnak a célt, a szökőkút megfelelő oldalán. Kizárok minden más gondolatot, várok, amíg szinte kézzelfoghatóan látom magam előtt a célt. A nagy összpontosításban beharapom a számat, majd amikor már biztosan tudom-érzem, hova kell megérkeznem, határozottan fordulok meg a sarkamon és hagyom magam beleveszni a semmibe, folyamatosan koncentrálva a szökőkút jobb oldalán kiválasztott pontra, ahova érkeznem kell. Pár másodperc múlva, reményeim szerint a sikeres vizsgámat követően, visszakérem a táskám Katnisstól ha megfogta, ha meg nem, akkor egyszerűen felveszem a földről és megvárom, amíg a többiek is végeznek. Ha mind sikeresen vesszük az akadályt, akkor talán érdemes lenne közösen ünnepelni... Vagy csak én gondolkozom így?

Nyuszimentők