Vattacukorúrfi

Már egy ideje itt vagyok, és még semmi érdemlegeset nem csináltam. És ez így nagyon nem jó. Valamit tényleg tennem kéne már, pedig semmi kedvem. El kéne kezdeni tanulni már, mert nem akarok mindent az utolsó pillanatra hagyni. De most azt sem akarok. Tavasz van, jó idő, tökéletes arra, hogy a szabadban legyünk. A szabadban, és olvasunk. Ott legalább nem botlom bele a tesómba se, kivéve, ha ő is úgy gondolja, hogy a szabadban jobb lenni, és teljesen véletlenül összetalálkozunk. Ahhoz meg egyáltalán nincs kedvem.
Elindulok, kezemben egy könyvvel, gyorsan haladok, mert már sikerült megjegyeznem az útvonalat, és térképet is csináltam, ami persze még nem teljes, de majd, egyszer az lesz. Most szemüveg is van rajtam, amit amúgy ha lehet a szekrényem mélyére ások el, mert nagyon nem szeretem hordani. De néha muszáj. Például, ha olvasok, és hát ez most egy ilyen alkalom. Hogy még véletlenül se lássa meg senki a szemüveget, egy kalapot is a szemembe húzok, hogy csak én lássak, de mások ne lássák a szemem, és a szemüveget. Tökéletes.
Miközben lassan sétálok az úton, végig olvasom az egyik kedvenc könyvem. Jonathan Stroud Bartimaeus könyvsorozata fenomenális. Nagyon szeretem mind a négy részét, de a kedvencem akkor is az első része marad. Nagyon tetszik az egész történet, és a szereplők is. Már sokszor elolvastam, de nem tudom egyszerűen letenni. A sokadik alkalommal is ugyanolyan élvezetes, mint elsőnek.
Nem is igazán figyelek arra, hogy merre megyek, csak olvasok, és próbálok senkinek se nekimenni. Végül a Boglyas téren lyukadok ki, és úgy döntök, hogy itt megállok, s leülök az egyik szabad padra. Még a lábamat is felhúzom, hogy senkit se zavarjak meg, és tovább olvasom eme nagyszerű történetet.

Bálint

Mondtam már, hogy mennyire szeretem ezt a könyvet? Szinte minden oldalát kívülről fújom. Annyira de annyira jó, és vicces is. A kedvencem belőle már az első pillanattól fogva Bartimaeus, és ez nem is csoda, hisz erős, és nagyon pimasz, ami nálam egy jó pont egy karakter szemszögéből. De persze a szíve mélyén - ha egyáltalán van szíve, mert ő egy dzsinn, szóval nem biztos, bár... ki tudja - egész jó ember, illetve dzsinn. Viszont az a kis kölyök annyira egy... huuuu, nagyon tenyérbe mászó képe van, noha ez csak egy könyv, de ha igazi, élő ember lenne, tuti jól képen vágnám. Jó, persze, igaz, hogy egy tehetséges varázsló, de ahogy én megismertem, nagyon nem tetszik. Egyedül a ravaszsága jön be nekem.
Tetszik, ahogy a muglik képzelik el a varázsvilágot, és egyrészt ez is fogott meg a könyvben. Még persze az izgalmak, amit tartogat mind a négy rész. Fenomenális! Le sem bírom tenni a könyvet, nm is figyelek a környezetemre, miközben olvasok, nem zavarhat meg senki. Ha meg mégis, azt megbánja. És mit ad Isten, egyszercsak egy srác szólít meg, én pedig úgy teszek, mintha semmi sem történt volna. Csak ezt az oldalt hadd fejezzem be. Aztán mikor sikerül, szép lassan nézek fel, semmit se sietve el, abban reménykedve, hogy talán továbbállt. De nem, még mindig itt van.
- Talán úgy nézek ki, mint aki vár valakit? - kérdezem unott, és cseppet se kedves hangnemben. Megzavart, és nagyon nem szeretem, ha megzavarnak olvasás közben. - Ülj. Csak kérlek ne zavarj - fordítom vissza a tekintetem a könyv soraira, remélve, hogy ennyivel elégedett lesz a fiú, és végre békénhagy.

Bálint

 Mégis hogy gondolhattam, hogy ha kijövök a szabadba, friss levegőre, akkor nem fognak megzavarni. Persze ilyen nincs. Mindig akad valaki, aki úgy gondolja, hogy nyugodtan odamehet teljesen idegen emberekhez. Na, most ez a srác is ilyen. Megengedem neki, hogy maradjon, de csak abban az esetben, ha nem zavar. Még egy picit arrébb is csúszom, hogy a lehető legmesszebb lehessek tőle.
De sajnos csak nem hagy békén, és órmótlanul belemászik az aurámba azzal, hogy közelebb is csúszik. Na, jó.... Nem fogom magam ezen idegesíteni, de azért krákogással jelzem, hogy jobban tenné, ha eltávolodna tőlem. Próbálok nem tudomást venni róla, így csak sóhajtok egyet, s tovább olvasok. Ha beleolvas a könyvbe láthatja, hogy magyarul van. Nem, sajnos nem koreaiul van. Azt nem is tudnám elolvasni. Vagyis... A betűket természetesen tudom, és el tudom olvasni, azonban már megérteni nem igazán tudom. Persze, most jön az a kérdés, hogy miért nem tudok koreaiul, ha egyszer az vagyok. Na, hát azért, mert én egész életemben itt éltem Magyarországon, és ezt a nyelvet tanultam, hallottam mindig is. Bár anyáék egyszer próbálkoztak, hogy megtanuljunk koreaiul, és hát... Nem jártak szerencsével. Persze néhány dolgot megértek, és el is tudok mondani, de valljuk be, az nagyon kevés. Nem mintha olyan nagyon hiányozna az életemből az a nyelv.
Szóval, ott tartottunk, hogy épp békésen olvasok, és ez a srác bele mászik a személyes terembe. És nagyon zavar. Becsukom a könyvet, de persze az ujjammal megjelölöm, hogy hol tartok, s azt, mintegy válaszfalként használva kettőnk közé teszem, azzal próbálom kicsit eltolni magamtól.
- Nem vagyok morcos, és nem érdekel, hogy elkerül-e a D-vitamin, vagy sem. Vili? Viszont úgy látom, te nem ismered a személyes tér fogalmát... - valami nagyon nem stimmel ezzel a fiúval, de nagyon. Remélem nem mind ilyen, mert az nagyon... gáz lenne.

Bálint



Nem is akarom elhinni, hogy ez a fiú koreai. Úgy viselkedik, mint akinek nincs minden rendben ott bent, a fejében. Biztos nincs ki mind a négy kereke, mert ha teljesen normális lenne, tuti nem viselkedne így. Vagy de... Remélem nem, és ez csak egy átmeneti állapot, és hamar elmúlik. Meg persze azt is remélem, hogy nem botlom minden sarkon ilyen agyalágyultakba. El sem akarom hinni, hogy ő is koreai. Egyszerűen nem lehet. Pedig nagyon úgy néz ki. Vagy csak valamilyen félvér, és nem teljesen koreai. Ebben biztos vagyok.
Az ember egyszer szeretne nyugodtan pihenni, és olvasni, de persze akkor is megzavarják. Talán nem a legjobb választás volt a Boglyas tér. Na de mindegy is. Viszont ha ez a fiú nem hagy békén, és tovább idegesít, esküszöm nem állok jót magamért.
- Na ide figyelj! - Fordulok a srác felé, könyvem az ölembe fektetem, és az ujjammal jelölöm meg, hogy hol tartok. Ha ide néz, akkor egyenesen a szemébe nézek, tekintetem egy pillanatra sem veszem el. - "Extra nagy személyes térrel rendelkezem". És ajánlom, hogy tartds meg ezt a távolságot, különben.... Elég vastag ez a könyv, és nem félek használni - igen, megtehetném, hogy fejbe vágom a könyvvel. Attól talán észhez térne, és nem viselkedne így. De hogy tényleg meg is tenném? Nem. Isten őrizz. Túl drága számomra ez a könyv, még a végén megsérülne. Igen, a könyv... Nem is a fiú. Az ő testi épsége egyáltalán nem érdekel.
Chh... Nem, még mindig nem vagyok morcos, nem is voltam, és nem is leszek. Csak egyszerűen idegesít az egész lénye, zavarja az aurám, és a személyes terem, ami egyesekkel ellentétben igen nagy, és nem bírom, ha valaki belemászik. Meg mindig a könyv. Miért érdekli ennyire, hogy én mit olvasok? Hát legyen. Ha ennyit akar, megkaphatja, azt legyen boldog.
- Jonathan Stroud: Bartimaeus - tömör, és rövid válasz volt, érje is be ennyivel. Ha többet akar tudni róla, akkor utánakeres, én nem vagyok hajlandó mást mondani.