Aniella

Unottan sétálok nagy magányomban az állomástól az iskola felé. Messzire még nem jutottam, mivel egyelőre csak a falu terének a követi koptatom. Barna bőrdzsekim kicipzározva lebeg utánam. Fejemen egy hanyagul ráhúzott kötött sapka díszeleg. Jobb vállamat már egy ideje nyomja a bőröndöm súlya, de férfi vagyok vagy mi, így úgy teszek, mintha meg se kottyanna az a jó pár kiló. Igaz, tényleg nem szakadok meg tőle, de azért nem nevezném könnyűnek. Gondolom ha nem sportolnék rendszeresen, akkor nem lenne őszinte a mosoly az arcomon. Nem úgy, mint most. Egy diáktársam halad el mellettem, akinek a köszönésére hirtelen felkapom a fejemet. Kezet fogok vele, majd újra a tér köveit bámulva lépkedek előre. Mindkét kezem a dzseki zsebeibe van süllyesztve, mivel ennek a remek tavaszi időjárásnak köszönhetően minden van, csak meleg nem. A szél jó szokását megtartva rendületlenül fúj, és lehet, hogy az eső is újra rázendít.
Amíg a vonaton ültem végig szakadt. Ha vallásos lennék, akkor nyilván imádkoztam volna, hogy elálljon mire befutunk, de végül az nélkül is megoldódott a probléma.
Ez az egy hetes edzőtábor eléggé kikészített, így egyelőre csak a növénykedés szintjén maradtam meg. Ha sütne a Nap, akkor fotoszintetizálnék, de mivel már este van, és Napnak nyoma sincs, így csak vegetálok.
Elmerülök a gondolataimban, és éles eszem azon kattog, hogy lassan kellene venni egy új cipőt, mert ez a barna műbőr cipő lassan kezdi felmondani a szolgálatot. Viszont más milyet nem akarok, mert ez annyira elnyerte a tetszésemet, és annyira nagyon kényelmes. Igaz, mire betörtem jó bár sebet elszenvedtem, de teljesen megérte. Vajon lehet még ilyet kapni? 2 éves cipő, így nagy rá a valószínűség, hogy már nem gyártják és raktáron sincs. Egy nagy és szomorú sóhaj tör fel belőlem. Ezzel egy időbe egy hatalmas koppanás töri meg a tér csendjét. Azonnal a hang irányába fordulok, és nagyokat pislogok, amikor meglátom a földön elterült lányt. Kapcsolok, hogy lehet nem ártana segíteni, így odakocogok hozzá. Ledobom a földre a táskámat, majd leguggolok az ismeretlen lányhoz.
- Hé! Jól vagy? - Idióta kérdés. Persze, hogy nincs jól, mivel most esett egy hatalmasat. De hát mit tud ilyenkor kérdezni egy szerencsétlen, erre járó járókelő?! - Mennyire vagy rossz állapotban? Hívjak orvost? -
Tőlem elsősegélyt ne várjon, mert abban sose voltam jó. De ha nincs magánál és nem reagál azért talán valamit fogok tudni kezdeni vele. Edzőtáborokba ki lettünk oktatva ilyen téren is, szóval meghalni tuti nem fog mellettem. Viszont ötletem sincs, hogy most honnan akasztanék le egy orvost. A falut nem ismerem annyira jól, így nem tudom, hogy merre van itt valami rendelő. Az iskola meg eléggé messze van. Ezekből kiindulva csak reménykedni tudok, hogy annyira nem veszélyes a helyzet.

Aniella

A leányzó ad némi életjelet, vagyis hát mozognak az ujjai. Akkor csak nem lehet akkora nagy baj. Lélegzik, ver a szíve ezek szerint, és még mozogni is tud. Egy kisebb kő esik le a szívemről, hogy nem kell alkalmaznom az újraélesztési tudásomat. A szőke lány felém fordítja az arcát, de sokra nem fog menni vele, mivel látni semmit nem fog az arcába lógó hajkorona miatt. Nyilván zavaró lehet, amikor ennyi haj lóg az ember arcába. Én még nem tapasztaltam ilyet, mert örök életemben rövid hajam volt, de még azt is meg merem kockáztatni, hogy csikizi az embert. De szörnyű lehet! Na és szegény csajt még a látásba is meggátolja, így gyengéden és óvatosan elsimítom arcából a hullámos tincseket.
- Na így már jobb? - kérdem, majd küldök egy Mátés mosolyt felé. Nem tudom mennyivel lettünk előrébb ettől, de legalább felszínre került a lány kék szeme. Fél percre el is merülök azokban a szemekben, de gyorsan észbe is kapok. Pislogok párat majd oldalra kapom a tekintetem. Valami padot keresek, amire le tudom esetleg fektetni. Nem kellene felfáznia. Remélem nem olyan csökönyös, mint Brigi, akit az sem érdekelt, hogy komoly baja is lehet ebből kifolyólag.
A lány közben motyog valamit, amit nagyon nehezen tudok csak feldolgozni. Szösszeneteket csíptem el abból a három-négy szóból, amit mondott, de annyit sikerült leszűrnöm, hogy nem kell neki orvos. Hát ha ő úgy gondolja, akkor én nem fogom ráerőltetni, pláne úgy, hogy ötletem sincs merre keressek orvost itt a faluban, ilyen késői órán.
Komolyan gondolkodóba esek, mit is kellene most tennem, mert hiába nem akar orvost, akkor is eléggé ramatyul fest szerencsétlen. Hogy tudott valaki ekkorát esni? Lehet megcsúszott mert még vizesek a kövek. Saját tapasztalatból tudom, hogy a vizes kőnél nincs rosszabb. Hatalmasakat lehet zakózni. Rövid hegymászói "pályafutásom" alatt párszor már csúszott így ki a talaj a lábam alól. Nem túl kellemes. Kezemet leteszem a talajra és megtapogatom kicsit, de nem tűnik vészesen csúszósnak. Másik ötletem a banánhéj, de az sincs a közelbe, szóval nem tudom. Feladom a találgatást, mert egyszer csak egy hideg kéz érinti meg az én kezemet. Odakapom a tekintetem, és bal szemöldököm kissé magasabbra emelkedik. Nem tudom mi volt ezzel a célja, de én nem fogom tovább nézni, ahogy itt fetreng a hideg kövön.
- Várj! - szólók rá, majd felállok. Keresztbe dobom vállamon a táskát, majd újra lehajolok. Egyik kezem a lány térdei alá csúsztatom, a másikat pedig a háta alá. Nagy lendületet veszek és felemelem. Őszintén szólva ilyen könnyű lányt még sose tartottam a kezemben. Szinte semmi súlya nincs... erre mondják, hogy nádszál kisasszony.
- Kapaszkodj! - adom ki az újabb parancsot, majd a legközelebbi padhoz sétálok vele.

Aniella

Az ismeretlen lánnyal a padhoz sétálok majd óvatosan leteszem rá. Nem fektetem, hanem ülő állapotban próbálom elhelyezni. Ha ez így neki is kényelmes, és nem akar inkább ledőlni. Leguggolok elé, és kérdő tekintettel nézek a szemeibe.
- Kényelmes így? - teszem fel a kérdést, mert nem akarom, hogy még rosszabbul érezze magát. Ha a válasza igen, vagy valami ehhez hasonló, akkor felállok, és a padra dobom a táskámat. Esküszöm, hogy a ruháim nehezebbek, mint a lány. Azért az eléggé durva valljuk be. Nem normális ha valaki vasággyal együtt 40 kg. De most nem kötöm ezt a lány orrára, mivel kisebb gondja is nagyobb, mint ez.
Miután a táska nagy huppanással landolt a lány mellett észbe kapok, hogy szerencsétlen fázik. Hát igen, nem vagyok ma a toppon. Kicsit lassan fogom fel a körülöttem történteket. Leveszem a bőrdzsekimet és óvatosan a lány hátára terítem.
- Ha gondolod bújj bele rendesen. - Küldök felé egy bátorító mosolyt, majd újra leguggolok a lány lábai elé. A rajtam lévő szürke póló és a farmer igen nem sokat melegít, de jelenleg a lánynak nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Talán nem fogok megfázni. Így a verseny előtt nem lenne vicces. De ez most különösebben nem foglalkoztat.
- Megtudhatom, hogy kivel sodort össze a sors, úgy amúgy? - kérdem, mert azért nem ártana legalább a nevét tudnom. Azt nem tudom, hogy oda jár-e ahova én, mert ha oda járna, akkor látásból ismernem kellene. De lehet, hogy elsős, és az is a félénkebb fajtából, aki a házán kívül nagyon nem mutatkozik. De most talán erre is fény derül.
- Merre laksz? Vigyelek haza? Te is diák vagy ott fenn?- fejemmel a suli irányába biccentek, hogy értse mire is gondolok. Sokkal egyszerűbb és kényelmesebb lenne mindkettőnk számára, ha a lány hazajutna a meleg lakásba, én pedig mehetnék fel a suliba. Nem mintha nem lennék szívesen ilyen csinos lányokkal, csak hát na. Vagy ha ő is diák, akkor felcipelem oda is, bár kicsit hosszabb lesz az út, de az kit izgat!?
Ebben a pillanatban egy esőcsepp landolt a kézfejemen. Már csak ez hiányzott...

Aniella

A lány megköszöni a kabátot, amit ráterítettem. Biccentek egyet, ezzel jelezve, hogy nagyon szívesen, vagyis ezen nincs mit megköszönni. Nem vagyok én egy bunkó, aki ne ismerné legalább kicsit is az illemet. Ragadt rám más is a koszon kívül.
Összébb húzom magamon a farmeringet, mert azért strand idő nincsen idekinn.
Kis idő múlva megtudom a lány nevét és elkönyvelem magamban, hogy nem magyar. De az is lehet, hogy én vagyok maradi, és nem vagyok tisztában a modern nevekkel. Manapság már meg se lepődök, ha egy Alma jön velem szembe az utcán. Van is egy ilyen nevű ismerősöm, de én olykor Körének hívom, csak úgy a vicc kedvéért. Általában nem szokta díjazni, és olykor még egy nyaklevest is mellékel a nem túl kedves szavai mellé. De még így is teljesen megéri ugratni egy kicsit.
- Örülök Aniella, bár jobb lett volna más körülmények között összefutni. Amúgy én Dorián vagyok, de a Mátéra is hallgatok. - dobok egy Mátés mosolyt felé, majd megérdeklődöm, hogy merre is lakik. Tényleg szívesen haza viszem, és most nem bunkóságból, de jó lenne hazamenni. Fázom, de a nagyobb gond, hogy kong a gyomrom az ürességtől. Nem tehetek róla de pasi vagyok, és 2 óránként enni tudnék. Körülbelül most járhatott le a két órám, mert a hasam egész nagyokat korog. Remélem Aniella nem hallja meg. Akkor lőttek az imidzsemnek.
Értetlenül nézek a lányra, amikor arra kér, hogy a stéghez vigyem el. Miért pont oda?! Több alternatíva is végigfut az agyamon, de egy se tűnik reálisnak. Gondolom nem hajléktalan, mert akkor nem így nézne ki. Túl szép és ápolt ahhoz, hogy az utcán éljen. Csak nem akar a vízbe ugrani, mert kellemetlenül érzi magát a történtek miatt. Gyorsan végigpörgetem az agyamon, hogy van-e a tó partján valami házikó, de nincs. Az összes valamennyire épkézlábnak nevezhető ötletem után, kérdő tekintettel méregetem Annie-t újra.
- Miért pont oda? Ott nincs semmi!Csak nem te vagy a Kis hableány bogolyfalvi változata?! - kissé felnevetek a saját, amúgy borzalmas poénomon. Az esély arra, hogy tényleg az legyen nem sok. Vagyis én nem hallottam róla, hogy sellők lennének a falu tavába. Olyan hableányokról meg pláne nem hallottam, akiknek lába nő, ha a partra jönnek. Bár ha a mesébe megtörtént, itt miért ne történhetne meg? Lehet túl sokat kellett mesét néznem a húgaimmal? Sajnos tökéletesen tisztában vagyok mind a Hamupipőke, mind a Csipkerózsika történetével is. A Hófehérkéről már ne is beszéljünk. Ezért rossz ha az embernek van két, nála nem sokkal fiatalabb lány testvére. Teljesen elrontják a fiú gyermekeket. Viszont arra a szintre szerencsére sose jutottam el, hogy Barbiezzak velük. Na még csak az hiányzott volna.