Mesélő és Lexine

A Boglyas tér délutáni forgatagában akkor én is ott voltam. Úsztam az árral, siettem az iskola felé, mindezt hónom alatt a jegyzeteimmel, melyeket a kopottas, gyűrött szélű mappáim rejtettek. Összeszűkült szemek, kifejezéstelen arc... Délután volt, éreztem az őszben rejlő komorságot, a közelgő hideg fojtogató jelenlétét. Semmi kedvem sem volt az egész napos sétafika és tanulás után még itt pazarolni az időmet. Zsebpénzt nem hoztam magammal, így még egy teára sem tudtam beülni a Pillangóba.
Történetesen a kiskereskedésben voltam, hogy lerajzoljak néhány varázslényt. Mindez természetesen LLG-ből kell, mert a tanárnő azt a feladatot adta fel, hogy készítsek kiselőadást az egyik állatról, ehhez pedig az információgyűjtés mellé egy rajzkiegészítést gondoltam, mint érdekességet. Legalább vázlatosan az állat főbb ismertetőjegyeit kiemelem, és így látja, hogy igyekszem, és akkor javítok.
Nem mentem túl sokat. Elköszöntem az eladótól, megköszöntem az alkalmat és egyben a lehetőséget is, mint azt egy udvarias gyerektől elvárnák, s a magam kis szapora lépteimmel el is indultam "hazafelé".
Azaz csak mentem volna, ha nem látok akkor a szokásosnál is nagyobb embertömeget a falu központjánál. Ez önmagában is felkeltette az érdeklődésem. Rossz érzés fogott el és kellemetlenül is kezdtem érezni magam. Arra a határozásra jutottam, hogy inkább elidőzöm itt pár pillanat erejéig, mintsem lemaradjak valami naaagy számról. - Szal... Felfogva, hogy egyre több és több ember állja el a kilátást, belehúztam az odaéréssel. Sajnos nem fordítottam elegendő figyelmet a tőlem balra eső területekre, ahonnan egy takarás mögül előbukkant egy szintén siető alak és... Au. Elveszítettem az egyensúlyomat. Sikerült azonban a tenyeremmel felfogni az esést, így néhány horzsolást és az őszi talajba való beletenyerelést leszámítva nem esett nagy bajom.
Az egész csupán pár villámcsapásnyi idő alatt játszódott le. Pillanatok alatt talpra álltam és zsebkendővel letisztítottam a kezem. A csaj hangnemétől azonban kikészültem, igazából meg is ijedtem, de keménykedni akartam.
- Mert Te aztán nem siettél! Sajnálom... - nyögöm ki morcosan - És ne nevezz törpének!
Összefont karokkal megálltam előtte és a földre pillantottam. A mappának nem esett baja, egy kicsit világot látott, de ép. Egy határozott mozdulattal hajoltam le a földre, hogy felvegyem.
- Nem láttalak, egyszerűen olyan tömegnyomor van itt, hogy nem vettelek észre a többiek mögül kibukkanni. Egyáltalán mi ez az egész?! - kérdeztem kíváncsian, próbálva kimagyarázni az apró botlást.

Domi

---

Levelet kaptam. Egész váratlanul ért, még ha egy régi kedves ismerősömtől is jött. Az elején csak a homlokomat ráncoltam azon gondolkodva, hogy vajon miért lehetett olyan fontos, de belegondolva, hogy a kastélyban sokszor összefutunk, és mégsem beszélgettünk már vagy ezer éve, megértettem. Örömmel töltött el, hogy porosodó baráti szálam megtalált engem. Azt hiszem tényleg érek valamit, ha nem felejtett el.
Azt sem tudom, mi van vele, én már annyi mindent összehallottam, hogy az nem igaz. Az első találkozás után rendszeresen összefutottunk, később jött a mágustusa, meg minden kutyafüle, ami miatt persze nagyon elfoglalt lett. Egy darabig még próbáltam nyomon követni kalandjait, de valljuk be, nehéz, ráadásul én is sokkal elfoglaltabb lettem. Mára már csak a DÖK maradt, mint gyenge összekötőkapocs.
Amíg izgatottan és elképzelésekkel telve készülődtem a szobámban, a múltunkon gondolkodtam. Ilyenkor a találkozás pillanatát is szeretem elképzelni... Hogy miről is fog szólni, milyen váratlan kérdésekre számítsak, ilyenek. Felkészültem a vészhelyzetekre, lefuttattam minden lehetséges alapszituációt, majd a megadott határidő előtt valamivel elindultam, hogy kényelmesen legyen időm leérkezni.
De végül is... Minek izgulni? - Ezt tudomásul véve kiengedtem a levegőt, megigazítottam szürke pólóm, és szememmel már végállomásom pásztáztam - a teret.
A kastély felől érkezve megálltam a szélén, az egyik bokorhoz közel. Furcsának találtam, hogy még nem volt ott... Pedig a legmerészebb pletykák szerint leköltözött. Áh, ez is azt bizonyítja, hogy alig ismerem már. Elkeserítő... Egyedül a múlt maradt, ami viszont egy jó múlt, no meg úgy vettem észre, a megbeszéléseken is gördülékenyen tudunk dolgozni, jól és vidáman telik a közös idő.
Az idő múlásával türelmetlenségem fokozódni kezdett, melyet enyhén toporgó bal lábfejem jelzett.

Domi

---

A növényzetet szemléltem, amikor mozgásra lettem figyelmes. Először fogalmam sem volt, mi közeleg, a neszt elengedtem a fülem mellett. Volt a téren madárcsicsergés, vízcsobogás, egyéb falusi háttérzaj, így ezúttal is egy bokorban kalandozó rigóra gondoltam, hisz az emberi lépés azért másképpen hangzik...
Aztán kézfejem meleg fuvallat csapta meg, amitől én rögtön elkaptam onnét. Olyan hirtelen történt, hogy nem tudtam feldolgozni. Megállt bennem az ütő. Éreztem, ahogy arcom falfehérré vált, nekem pedig támaszra volt szükségem, hogy megkapaszkodhassak.
Könnyes szempárral figyeltem az állat minden mozdulatát, amíg alig feltűnően kitapogattam a zsebemben lapuló pálcám. Ha odáig fajul, képes lettem volna valami ütősebb átkot szórni, de a tigris egyelőre nyugodt volt, szokatlanul nyugodt. Itt valami nem stimmelt...
Az idő kínos szorításában egyre inkább kezdtem rosszul lenni. Egyetlen megoldásban bízva előhúztam a pálcát, egyenest a velem szemben pihenő felé szegezve. Reszkettem, mert féltem a haláltól, pont bevillant az az állatos csatornán leadott dokumentumfilm, ami ember és vadállat találkozásait mesélte el. Nem akartam úgy járni, ahogy ők.
- Kérlek, ne... - suttogtam néhány lépést hátrálva, abban bíztam ugyanis, hogy valami cseles módon kereket oldhatok. A sokk hatására fel se tűnt, hogy olyan területen vagyok, ahol gyakorlatilag bármi megtörténhet.
Aztán, gondolkodásom és műveleteim megszakítva meglökött, én pedig... mondjuk úgy, hogy kiabáltam, bár néhány oktávval feljebbi hangfekvésben. Átok nem jutott az eszembe, így csak megpróbáltam összehúzni magam. A tigris azonban elkerült engem, a szökőkút felé vette az irányt, majd... basszus. A fenébe!
Kínos nevetés következett a részemről. Fogalmam sem volt, mit tegyek, így felindultan odasiettem a fiúhoz és rácsaptam a vállára - a pofon nem az én műfajom, a vállcsapás pedig bevett módszer volt Lau fegyelmezésére. Miután kiengedtem a gőzt, szorosan magamhoz öleltem, mintha ő lett volna a megmentőm.
Nem tudtam, mit is mondjak neki... Elvörösödtem, mert ez marhára gáz volt. Miért nem gyanakodtam egyből animágiára? Ez is csak a származásom bizonyítja, pedig épp elég ideje vagyok itt... Hiába ringatom magam abban a hitben, hogy hirtelen történt, és sokkot kaptam, lefagytam, kampec, ha Đomi jól szórakozott, és mondjuk elterjeszti... Azt nem akarom.
- Ilyet még egyszer soha! - nevettem - Szuper vagy, csináld megint! Ugye elbírnál a hátadon?
A fiút egy fa alá ráncigáltam, ahol törökülésbe ülve helyet foglaltam, mutatva egy helyet neki is, hogy leüljön mellettem.
- Nem hagytam volna ki, nagyon örültem a levelednek. - mondtam kicsit büszke, kicsit zavart hangon, ugyanis még mindig nem keveredtem ki teljesen a történtek hatása alól - Az előbb majdnem a szívbajt hoztad rám, de amúgy jól, teljesen jól, minden okés. - tapogattam meg a szívem, mely még mindig a torkomban dobogott, talán most már a Đomi miatti izgalmamtól. Megvakartam a fejem és a fákra pillantottam.
- Hát, nézzük csak! Gyötör a bűntudat, hogy nem kerestelek fel előbb, de tudod a tusa... Attól féltem, megváltoztatott, és már csak a nagyokkal lógsz. Különben sem örvendtek a népek, hogy bezöldültél... Hallani rólad ezt-azt... Hogy néha flegma tudsz lenni, meg ilyesmik. Nem hittem ezeknek a dolgoknak, de tudod, egy kicsit megijedtem, ezért is féltem felvenni veled a kapcsolatot. Ne haragudj. - hallgattam el lesütött szemekkel.