Sütiárus-Superman

Hétvége. Áldott hétvége. Annak ellenére, hogy kezdtem belejönni a bagolykő ritmusába, még mindig nem voltam hajlandó rendesen tanulni, vagy figyelni vagy akármit is tenni, ahol meg kell erőltessem magam. A kviddicsen kívűl. Nem voltam meggyőződve, hogy a terelői poszt a legalkalmasabb számomra, mivel én alapból igen veszélyes és kétballábas vagyok, úgy hogy ütőt adni a kezembe nem túl biztonságos. Szinte szokásommá vált a faluba való kiruccanás, amikor csak tehettem lementem, és már egész jól kiismertem magam az utcácskákon. Általában a játszótéren tanyáztam, de még volt csomó hely ahova nem látogattam el. Ma délután egy hosszabb sétára indultam a Fő utczán, de egy idő után a Boglyas téren kötöttem ki. Megindultam, hogy ledobjam magam egy padra, lehetőleg árnyékba, mert már úgy éreztem, túl sokat ültem a forró napon. És akkor észrevettem. Nem állt szándékomba megsérteni...vagyis inkább szemberöhögni szegény srácot. Pár méterre tőlem egy velem egykorúnak tűnő fiú ült a padon, superman kosztümbe feszítve és mogyorós sütiket árulva. Megpróbálva abbahagyni a röhögést és csak egy széles mosolyt festve az arcomra közelebb mentem. Pár másodperc múlva felismertem, ha jól tudom mugliismeretre járunk eggyütt, sőt, ő a tanársegéd újabban. Biztos büntetést kapott.
-Khm... Szia! -köszöntem neki, megpróbálva nem kacagni.-Nagyon jó a szerkód -nevettem el magam.- Mogyorós? -vettem fel az egyik dobozt.

Sütis-Superman

-Igen, mugliismeret -bólintok, majd letelepszem mellé a padra. -Hát ennyire felejthető vagyok? -mímelek szomorúságot, majd elvigyorodom. -Allergiás vagy a mogyoróra vagy csak nem szereted? -kérdem oda sem nézve, közben kihalászom a zsebemből a 10 sarlót, lecsapom az asztalra, és már fel is bontom az egyik dobozt. Vicces, hogy szegény srác pont így kell üljön.
-Tiffany Elswood -mutatkozom be miután lenyelem az első süteményt -Isteni -örvendezek. Az édesség a másik gyengém a gyerekek után. Két dolog amit egyszerűen imádok. -Hány dobozzal sikerült már eladni? -érdeklődöm az asztalon lévő sütihegyet fürkészve. Mosolyogva nézek a kisgyerek után, aki már is vidáman habzsolja a megszerzett finomságot. Úgy döntök kedves leszek, minek nyomorítsam meg még jobban Domit?
-És a superman cucc ötlet honna jött? -kérdem nevetve- Vagy -hadd találjam ki- büntetés, mi? Mit vétettél az iskola ellen? -érdeklődöm tovább tömve magamba az édességet. Azonnal török ülésbe tornázom magam, hisz szinte mindig így ülök. Emlékszem, amikor kicsi voltam, egyszer én is árultam sütit. Végül apa vette meg az egészet, mert én sütöttem, és enyhén szólva lett ehetetlen. De azért jó móka volt. Csak én egy cuki hat éves kislány voltam, és nem egy supermannek beöltözött tini srác.

Super-sütiárus, Barátságos vevők

 Nagyban zabálta a sütit, és nem igazán figyelt a vevőkre, csak akkor reagálta le, mikor Domi rászólt, hogy nézze meg a kisgyereket. A lány szinte eldobta a dobozt, olyan lelkesedéssel hagytja abba az evést, és tornázta le magát a padról. Akármilyen kőszívű volt, a gyerekek voltak az igazi gyengéi. Rajongott értük, annak ellenére, hogy ő sosem volt megáldva egy testvérrel. Talán éppen ezért, de egyszerűen imádta őket.
-Tényleg nagyon aranyos -nevet rá barátságosan a kisfiúra, és leguggol, hogy nagyjából az ő szintjén legyen, és belebámulhasson a nagy gyerek szempárba.
-Christopher, milyen szép név -mosolyog rá a csinos hölgyre aki feltehetőleg az anyuka, és a nővel eggyüt vigyorog rá a két srácra, akik már is jól kijönnek. Annak ellenére, hogy Tiffany nagyon szereti a gyerekeket, azok -ritkán ugyan- de nem mindig szeretik őt, ezért egyrészt fél is kapcsolatba lépni velük.
 Most is inkább ott ül szépen össehúzva magát, és nézi a kis idillt, Domival, a színes superman ruhájában, a mosolygós anyukát, és a nagy, kíváncsi szemű Christophert. Olyan felemelő látvány. Próbálja nem elnevetni magát a kisfiú viselkedésén, ahogy figyeli, hogy akkor most mi is történik, hogy kap e a mogyorós süteményből ő is.