Ha néhányan akár csak látásból ismerhetik Monique-ot, nagyon meglepődhetnek azon, ahogy mostanában mutatkozik. Eddig jól megszokott tökéletesség volt jellemző rá, szolid smink, sötétebb színű, elegáns ruhák, csendesség, kecsesség... A lány azonban úgy tűnik kifordult magából. Haját immár nem kontyban hordja, hanem kiengedve hagyja szállingózni, sminkje rendkívül erős, de mégis szép, ruhái pedig a visszafogottság közelében sincsenek. Ahogyan most ment végig az utcán, az pedig - szülei szerint legalábbis - minden határt áthágott. Egy elegáns ingét most egy férfi nyakkendővel párosítva húzta fel, ami lazán lógott a nyakában, nem valami erős megkötéssel, hozzá pedig olyan testhez simuló, hosszant csíkos gatyát vett föl, ami kihangsúlyozta alakját. Nem, ő sosem öltözött így, és igen, a szülei nem tudták, hogy lányuk nagy változáson megy keresztül. Azok, akik sokáig nézték a lányt, arra következtethettek, hogy ,,áh, biztos a halloween miatt, tuti az a kedvenc ünnepe!"... de nem. Monique nagyon is változóban volt.
Ahogy a hamar szürkületbe burkolózó utcán lejtett keresztül célja, a patika felé, egy francia gyermekdalt dúdolgatott mély, modoros hangján, kissé gyorsabb verzióban. Néha-néha beletúrt ébenfekete [tán kissé kócos] hajába, közben pedig arra gondolt, hogy semmi értelme nem volt majdnem tizennyolc életévet elpazarolnia a felesleges kifinomult sznobsággal, amit a nagymamájától tanult el. Teljességgel elege volt belőle, hogy feszes háttal ült mindenhol, hogy hangja teljes mértékben visszafogott volt, mondatai pedig tökéletes hangsúllyal és kiejtéssel hagyták el a száját. Lazítani akart, normális tinédzser akart lenni, vagy inkább olyan, mint ahogy ő a normális tinédzsereket képzelte. Törni akart, zúzni, kiadni az érzéseit és felelőtlen lenni. Szórakozni akart. Azonban először be kellett mennie a patikába, és ezt ő is tudta.
Hirtelen éles durranás ütötte meg a fülét, valamint egy lány sápítozása. A lámpák haldokló fényeiben nem igazán tudta kivenni, hogy merre vannak az alakok, pedig lázasan kereste őket. Pálcáján megfeszültek ujjai. Megtorpant, a hang forrását keresve. Rövidesen meg is találta azt egy lány és egy fiú személyében, akik vadul veszekedtek valamin. A fiú elindult - konstatálta Monique - de a lány utána ment... és elestek. A fiú ott fetrengett a járdán, nyögdécselve, magzati pózba görnyedve. A feketeséget nem túlzottan érdekelte volna a dolog, mert minden nap megesik az ilyen, sőt, még durvább dolgok is, azonban a duó pont a patika előtt kívánt elterülni.
- Hé, mi a franc folyik itt?! - csattant fel a mély hang ingerülten, némi francia akcentussal. - Guruljatok arrébb, dolgom van!

Öltözet

A kis duó női tagja elsétált, miután megvert egy srácot. Ez volt a büdös nagy helyzet, azonban a srác még mindig nem volt hajlandó arrébb menni, csupán feltápászkodott. Monique már indult volna, mikor az akcentusára kapott megjegyzést.
- Azt hiszed, hogy azért mert beszólogatsz, menőbb vagy? Különben meg most vertek el, úgyhogy kussolhatnál. - vetette oda Monique némi ellenszenvvel a hangjában. Már alapból nem volt neki szimpatikus a fiú, de a stílusa, és az egójának mértéke már most kezdte kiverni Moniquenál a biztosítékot.
Azonban a fekete nem leplezett kíváncsisággal (nyilván a lenézés mellett) mérte végig a srácot. Nem nagyon szoktak beszólni neki, nem, ő kiválóan állt bosszút, főleg a régebbi énje. Ezt nagyon sokan megtanulták. Különben meg ő is vissza szokott vágni a maga módján még anno, de udvarias formában. Ehhez képest az akkori helyzetben - a franciához mérve legalábbis - durván szólt vissza. Persze ez némi elégtétellel töltötte el, azonban tudta, hogy van még mit fejlődnie ilyen téren. A magyar káromkodásokkal nem nagyon volt tisztábban; ha mocskosan beszélt, akkor is csak franciául mert az legalább szépen hangzott - vélte.
Hallatszott a fiú hangján, hogy iszonyú nagyra tartotta magát. A francia fitymáló pillantás kíséretében a következőt mondta:
- Arrogáns... - majd folytatta egy nem túl kedves, trágár jelzővel. Azért valamennyire ő is tudott káromkodni. - Monique vagyok, tudod, Mercier. Vagy pukedlizzek is? - kérdezte, majd egy gunyoros meghajlást mutatott be.
~ Remélem, hogy én régen nem voltam ekkora paraszt. ~
- Azt hittem, hogy Brigitte fia értelmesebb. Nem kell megjátszani a nagymenőt, mert pofára eshetsz vele.

Szemöldökét enyhén felvonta a hirtelen megváltozott, udvarias hangnemre. Mintha a Rellonost kicserélték volna egy Levitásra, vagy legalábbis Navinésre. A franciának - finoman szólva - nem imponált túlságosan, hogy a fiú csak akkor volt képes normálisan beszélni, ha tudta, ellenfele befolyásos körökből származik. Az ilyet Monique behízelgőnek könyvelte el, és ezt a véleményt nagyon kis százalékban sikerült megváltoztatnia az alanyoknak. Persze, ezt a lány nem azért csinálta, hogy istenkedhessen, egyszerűen nem bírta a kétszínű patkányokat. Ha neki megvan a véleménye - hangoztatta sokszor -, akkor az úgy is marad, annak ismeretében is, hogy honnan származik. Mára már a fekete is megtanulta, hogy a származásba az ember beleszületik, és nem kell kiskirályként viselkedni egy név, vagy egy bizonyos családi háttér miatt.
- Ja, a te stílusod meg nem Várffyékra vall. Maradjunk annyiban, hogy egyikünk sem szól a másik családjának, és akkor egálban leszünk. - igazság szerint a francia sem nagyon szerette volna, ha családja értesül a stílusváltásáról. Nem azért, mert szégyellte volna, csupán nem akarta hogy ne adj isten kitagadják vagy valami ilyesmi. Tudta, hogy a családja nagyon háklis ilyen téren, és nem akarta egy kicsit sem feszíteni a húrt. Tudta, hogy egy véleményt, vagy egy eszmét nem könnyű kiradírozni az ember agyából, ezért nem is nagyon akarta, hogy a szelíd szolid kislányon kívül a családja bármi másnak titulálja.
,,A származásomhoz méltatlan körülmények..." - ízlelgette a francia a szavakat. Végső soron ez nem feltétlen negatív, de Monique ez után a hangnem után hajlamos mindent annak értelmezni. Hiába, ő nem szokta meg hogy ilyen hangnemben beszélnek vele, noha meg tudta védeni magát a maga módján. Lehet, hogy ez azért volt, mert a húgára és magára is mindig neki kellett vigyázni.
~ Nyálas képű ficsúr. Behízelgő. ~ könyvelte el Monique, majd egy barátságos, visszafogott mosolyt villantott. Ő is tudott émelyítően kedves lenni, bizony ám. Legszívesebben pár csúnya szó kíséretében visszautasította volna az ajánlatot, azonban szülei gondosan belé nevelték, hogy minden felajánlott kedvességet és kedvezményt el kell fogadni.
- Köszönöm. Éppen csak kifogyott a bájital hozzávalómból a sárkánylép és a leprikónköröm, ezt akartam pótolni. De, bemegyek veled, nincs értelme annak, hogy itt kinn álldogáljak.
A kis francia tudta, hogy ezek után rendkívül óvatosan kell a fiúval bánni. Bizonyos előítéletek születtek meg benne Várrfyval kapcsolatban.
- Amúgy ki volt ez a lány? - kérdezte udvarias hangnemben. Elő tudta ő adni a francia dámát, alakítása hibátlan volt. Az öltözék immár tényleg úgy hatott, mintha csak jelmez lenne. Olyan volt, mintha az előbbi káromkodásokat nem is ez a lány mondta volna; látványosan megszelídült, mintha csak elnézné a fiúnak az előbbi viselkedését, mondván ,,mindenkinek lehet rossz napja!"... ez azonban nem így volt.