Seren

Mikor Serennel a konyhában összefutottam kávézás közben - manapság valahogy már nincs kedvem piszkálni a rossz szokása miatt, mert rám is átragadt -, először értetlenül meredtem rá a kérdés hallatán, mondván, elmegyek-e vele vásárolni? Aztán némi magyarázat után leesett a helyzet, hogy nem zoknikat megyünk választani, és nem is a borotvahabbal gyűlt meg hirtelen a baja, hanem Eiriannak kellettek holmik, mert hogy nemsokára itt lesz.
Néha még mindig furcsa volt belegondolni, hogy Serennek tényleg lánya lesz. Egy kislány, egy élő emberke, aki ezek után hozzá fog tartozni, mellette fog lenni, és akiért Seren fog felelősséggel tartozni. Mindenesetre én támogattam a döntésében.
A probléma viszont ott kezdődött, hogy bár készséggel elmentem vele vásárolni a kislánynak, én sem voltam benne biztos, hogy tulajdonképpen mit is kéne vennünk. Mármint mi az, amit nem hoz magával? Vagy amiből kell egy pót? Végül abban egyeztem meg magammal, hogy egyszerűen improvizálok majd, mert még valahogy az is jobbnak tűnt, mint hogy a kicsinek végül egy pokrócon kelljen aludnia a kanapén, vagy férfi illatú legyen a tusfürdője. Jut eszembe, arról is szólnom kell Serennek, hogy az italos üvegeket és a veszélyes varázstárgyait csoportosítsa át egy kulcsolható szekrénybe, már ha nem tette meg még eddig.
- Szerintem ha visszafordulnék rögtön kapnék a hátamba egy sóbálvány átkot, és becipelnél a polcok elé - viszonoztam a széles vigyort, mielőtt előre lépve bementem volna az üzletbe.
Odabent Seren kezébe nyomtam egy kosarat, aztán elindultam a polcok között, hátha találok valami hasznosat, de a harmadik kör után kezdtem úgy érezni, hogy én magam sem vagyok kevésbé elveszett, mint a leendő apuka. Végül megálltam egy pillanatra az egyik polc előtt, amin egy halom paróka volt felakasztgatva, és elmélyülten kezdtem nézegetni, miközben persze a gondolataim egészen mások jártak.
- Az igazat megvallva... - nyögtem ki végül kissé zavartan. - Nem igazán emlékszem, hogy mik kellettek nekem nyolc éves koromban... az álkulcsot kivéve. De azt nem veszünk a gyereknek - jelentettem ki teljes bizonyossággal, aztán sarkon fordultam, és visszaloholtam a pipere holmikhoz.
- Nos, gondolkodjunk logikusan. Mi az amit mindenki használ? - cövekeltem le a polc előtt. - Például fogkrémet. Mit szeret egy gyerek? Na mit? - néztem Serenre, várva a helyes választ, mert hát ezt még én is tudtam, de végül inkább csak kiböktem magam. - Az édeset. Málnás - mutattam meg a férfinek az egyik fogpasztát, és bedobtam a kosárba. - Na most te válassz valamit! - biztattam a volt tanárom, hogy próbálja csak meg, nem nagyon tud mellé nyúlni, ha így gondolkodunk, és neki kell majd máskor is vásárolni.

Seren

Egyetértően bólogattam Seren megállapítására, miszerint csakis normális dolgokat vehetünk, bár szinte láttam magunk kívülről, ami leginkább a férfi "hát igen, nekünk normálisak a szúró szerszámok, de másnak nem biztos" hangszíne miatt volt, és hirtelen rendkívül tanácstalannak éreztem magam. Mert hát oké, hogy ilyet nem, de akkor mit?
Aztán csak sikerült elindítani a gondolataim, és valami ésszerű ötletre lelni odabent, minek hatására nem sokkal később már volt egy fogkrém a kosarunkban. Aztán Seren is aktivizálta magát, én pedig helyeslően bólogattam.
- A piros nagyon jó lesz - mondtam, majd vetettem egy fintorgással egybevetett pillantást a polc felé. - Remélem a kislány nem szereti a rózsaszínt, mert akkor kénytelen leszel a kezébe nyomni a pénzt, és elküldeni őt vásárolni magának.
Mert hogy volt annak is határa, amire én hajlandó voltam, és különben is, túl élénken élt bennem mint a mai napig az a két hét, mikor minden ruhám automatikusan rózsaszínné változott, ráadásul Serent is rózsaszín talárban láttam akkor viszont, szóval nem hiszem, hogy békés nyugalommal tudna nézni a fürdőjében ilyesmiket.
- Ööö... Hajbizé. Oké - bólintottam egyet szórakozottan, majd odébb léptem a polc előtt. - Hát... hajgumi? - mutattam egyet a férfinek, aztán visszahajoltam, hogy megszemléljem a kínálatot. - Esetleg csat? - választottam ki egy katicás darabot, de a tudományom itt nagyjából meg is állt, mert soha az életben nem merültem el a női pipereholmikban. Ami alapvető volt azt ismertem, de kész, ennyi.
- Hajkefe! - vidultam fel aztán hirtelen a felfedezésemtől, mert hogy egy fanyelű hajkefét találtam, ami valahogy nagyon úgy nézett ki, mint aminek egy kicsi örülne. Nekem amúgy is egy sima műanyag fésűm volt egész életemben, és azt is utáltam használni, szóval csak tippelni tudtam. - Szerinted tetszene neki? - meresztettem nagy, kíváncsi szemeket Serenre, miközben a kezébe nyomtam.
- Nem allergiás valamire? - jutott aztán eszembe a kérdés, még mielőtt a sampon és a tusfürdő került volna sorra. Lehetséges, hogy mégsem vagyok annyira reménytelen eset?

Seren

- Addig meg a régi tanársegéded használod erre, éééértem - villant a szemem vidáman Serenre, egyértelműsítve, hogy csak szekálom épp. Milyen jó is nekem, hogy nem kellett tartanom attól, hogy megtorolja, mert akkor vásárolhatna egyedül!
A hajkefével viszont igencsak nehéz dilemmába botlottunk.
- Igazad lehet... - bólintottam kissé bizonytalanul, de azért a férfi kezébe nyomta a darabot, hogy döntse csak ő el, hogy mi lesz vele, mert hát mégis csak ő készül apukának, vagy mi a fene.
Aztán egy pillanatra nem néztem oda, és Seren máris elkódorgott. Gyorsan utána caplattam hát, és belekukkantottam a kosárba, amiben valami testápoló kapott kitüntetett helyet, viszont a férfi máris lelépni készült, amiből nyilvánvalóvá vált számomra, hogy semmi egyébbel nem kívánja kiegészíteni a repertoárt. A karjánál fogva kaptam el és húztam vissza, hogy szembesítsem a tettével.
- Mondd csak, te zseni, miből gondoltad, hogy a testápolóval lehet mosakodni? - meresztettem rá nagy szemeket, miközben az orra elé toltam két gyerekeknek készült terméket. - Sampon a hajra. Tusfürdő fürödni - közöltem, majd belepottyantottam a flakonokat a kosárba. Na ez a szintű tudatlanság és pasi gondolkodás már nekem is sok volt. - Mondd csak, te tán ugyanazt kened a képedre borotválkozás után, mint amivel zuhanyoztál? Mert ez kábé ilyen mértékű mellényúlás volt - mondtam fejcsóválva.
Aztán a következő kérdés még inkább a kétségbeesés szélére taszított. Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne eresszek meg egy fáradt mosolyt a másik felé, mielőtt válaszoltam volna.
- Nem Seren. Bizonyára csomagolópapírban adják át neked, masnival a fején.
Sajnos mint vizuális típus, ezt azonnal láttam is magam előtt, és kitört belőlem a röhögés. Viszont miután rendeztem az arcvonásaim, sikerült érdemi választ is adni.
- Szerintem lesz neki elég ruhája kezdetnek, na meg nem is tudhatjuk, hogy milyen méret kell neki. Viszont ágyneműt meg törölközőt még kereshetnénk.
Kezdtem belejönni a dologba.

A válaszát hallva csak egy lesújtó pillantást vetettem felé.
- Az arcszeszre gondoltam. De a válaszoddal most igen érdekes információkat szereztem a szokásaidról - vigyorodtam el, aztán ejtettem a témát, és inkább újra a vásárlásra koncentráltam, mert ezen bizony túl kellett lenni.
Jót nevettem a dobozos verzión, amit sebtében vizualizáltam, de miután kellően kiszenvedtük magunkat a textilárus részen, hatalmas megkönnyebbült sóhajjal követtem Serent a pénztárhoz.
Megvallom, nekem az nem jutott eszembe, hogy még nem végeztünk, csak mikor Seren elterelt a bútorbolt felé, de hála az égnek itt viszonylag könnyű dolgunk volt, ráadásul kifogtunk egy segítőkész eladót is, aki szívesen választ minden felmerülő kérdésre. Miután biztosítottak róla minket, hogy a legszebb, legjobb ágyat választottuk, ami ráadásul még gerincbarát matraccal is rendelkezik - bár nekem ez nem sokat mondott, úgy igazából, mert én egy sima ágynak is nagyon tudtam időnként örülni -, a férfi aláírta a megrendelést, mi pedig útnak indultunk.
- Semmiség - mosolyogtam rá Serenre, ahogy megálltunk a boltok előtt. - Majd még kitalálom, hogyan hálálhatod meg - kuncogtam, majd előkapartam a pálcám, és elkértem tőle a szatyrot, hogy miniatürizáljam.
- Én így szoktam, mert zsebre lehet tenni, és utálok cipekedni - magyaráztam a tettem, és talán itt mutatkozott meg először a nap folyamán a részemről a női leleményesség. Aztán előhúztam egy termoszt a táskámból, a helyére pedig beejtettem a vásárolt holmikat. - Kérsz? Kávé - nyújtottam a tanár felé a fém tartályt, tudva, hogy a fekete ital a gyengéje.
Na igen, mostanában nekem is az lett, mert bár Kahlil bájitalának és az eltelt időnek hála, egyre kevésbé voltam rosszul, a kávé és a tea literekben mérhető szürcsölése megmaradt rossz szokásnak.

A megszólításra vidáman nevettem egyet.
- Látom, boldoggá tesz a tudat, hogy ezen túl is neked fogok dolgozni, házvezető helyettes úr - viszonoztam a hangsúlyt csipkelődve, de jókedvűen, mert kifejezetten örültem, hogy így fordultak a dolgaim. Szívesen lettem prefektus a rellonban, ahol elememben éreztem magam, annak ellenére is, hogy egyébként jobbára meghúzódtam a háttérben, leginkább annak köszönhetően, hogy még nem tudtam magamban rendezni minden lelki bajom.
Aztán lerendeztük a szatyrot, és így megszabadulva attól, hogy figyelni kelljen a holminkra, már nyugodtabban tudtam álldogálni a téren. Egyszerűen nem szerettem, ha tele van a kezem, akkor mindig úgy éreztem, hogy nem tudok elég gyorsan reagálni, ha kell. Aztán a kávét odanyújtottam Serennek, és a javaslatára bólintottam egyet, és elindultam a pad felé. Végül is tényleg teljesen nyugodtan leülhetünk, hiszen az idő is szép volt, na meg az égben madarak röpködtek... vagyis...
Megráztam a fejem, mintha valami zavaró gondolat keveredett volna elő, aztán inkább elkértem a termoszt Serentől, és még ittam a kávéból, mert úgy ítéltem, hogy bizonyára csak nagyon fáradt vagyok. Egyébként a lötyit Noel hozta nekem reggel, azzal az indokkal, hogy ha úgyis a faluba megyek, akkor jobb, ha van nálam fekete, és milyen igaza volt! Ráadásul mivel az utóbbi napokban rendre ő hozta le az üvegházba a reggeli kávét, már tudta azt is, hogy milyen ízesítéssel szeretem azóta, hogy egyáltalán képes vagyok ízesítve meginni.
- Ez már a tiéd - adtam vissza az italt Serennek, testvériesen elfelezve a kávét, mert biztos voltam benne, hogy egy ilyen nap után neki is szüksége van rá. Aztán hátra dőltem a padon, és elkezdtem az eget bámulni. Furcsa, valahogy olyan békesség lett először úrrá rajtam, aztán kiült az arcomra egy boldog mosoly, és a világ kifejezetten gyönyörű helynek látszott. Aztán az egyik felhőt meglátva hirtelen felkiáltottam.
- Nééézd! Olyan, mint egy sárkány! - mutattam fel az égre, aztán Serenre nevettem, várva a hatást, hogy vajon ő is látja-e.
Igazából egyáltalán nem tűnt fel, hogy valami nincs rendben, és hogy az a valami egy bájitalnak köszönhető, amit a kávémba kevertek.

Rendkívül boldognak éreztem magam, elfelejtettem minden bút és bajt, csak a vidámság maradt, meg az, hogy milyen jó is élni. És amúgy is, süt a nap, a fű már zöldell, hát kell ennél több? Ja igen, még Seren is itt volt, akivel megoszthattam a hirtelen jött örömöt.
A kérdés még elért valami mélyebb részeket bennem, ahol felidéződött egy nagyon régi este, mikor szinte ugyanezek a szavak hangzottak el, csak nem az én számból, és ahogy Serenre néztem vigyorogva, az ő szemében is ott csillogtak az emlékek.
- Én is emlékszem ám! - nevettem rá tiszta szívből, aztán ahogy megfogta a kezem, megint ugyanaz az érzés lett úrrá rajtam. Ez már egyszer megtörtént.
A következő pillanatban viszont már lendületből repültem utána, ahogy felhúzott a padról, ami igazán nem kerülhetett neki nagy erőfeszítésébe, és kénytelen voltam csengő kacagástól kísérve a nyomában loholni, mert nem engedett el.
Az egyik bolt előtt aztán lefékeztünk, és amíg ő a boltban volt, én elmerültem egy katica csodálásában, ami ki tudja honnan keveredett az egyik korlát szélére. Persze a visszaérkező Serennek is meg kellett mutatnom a felfedezésem.
- Nééézd, katicabogárka! - Aztán lehajoltam, hogy a kis lény szemmagasságban legyen, és elkezdem neki énekelni. - Katalinka, szállj el, jönnek a törökök...
De nem értem végig, mikor felfedeztem Seren kezében a sapkákat, és megörülve visszafordultam hozzá.
- Juuuj, cica! - vidultam nagyban, miközben a fejemre lett húzva a kérdéses fejfedő, aztán megcsodáltam Seren farkasfüleit, felnyúlva megnyomorgatva őket. - Ú, de király lenne, ha igazi lenne! - jelentettem ki, de a figyelmem máris átterelődött a virágra, amit időközben elővarázsoltak nekem. A név, amivel illettek, persze rögtön újabb emlékeket ébresztet bennem.
- Nyau! Köszönöm, Tüskeböki! - vigyorogtam Serenre, aztán az egészet megspékeltem egy macskapuszival, a következő pillanatban megpördülve a tengelyem körül, és félrebillentett fejjel bámulva egy párocskára, akik tátott szájjal meredtek ránk. - Ne vágjatok már olyan bús képet, hát nem látjátok, hogy milyen gyönyörű a világ? - vigyorogtam rájuk, ezzel végképp kikészítve az idegeiket, úgyhogy jobbnak látták, ha elszelelnek.
- Ó, Sereeeen! - fordultam vissza az ebben a pillanatban rendkívül tekintélyes hvh felé. - Vigyéél, léééégyszii! - toppantam elé, elkapva mindkét csuklóját, és igazi kiscica szemekkel nézve fel rá.

- Persze. Meg a mocsári gurbuláncra - röhögtem nagyban a felidézett emlék hatására. - Jaj, meg a lila nyúl és a türkiz krokodil! És emlékszel, hogy táncoltunk?
A bolt előtt állva aztán teljesen elkerekedett szemekkel néztem Serenre.
- Tudsz cica lenni? - Az arcomon egyszerre látszódott csodálat és öröm. - Ugye majd megmutatod? - kérdeztem lelkesen, mielőtt elvonták volna a figyelmem az utca túloldaláról.
Aztán Seren beadta a derekát, én pedig boldogan másztam fel a hátára, ahogy lehajolt nekem. Átkaroltam a nyakát, és a lábaimat is összekulcsoltam a derekán, nehogy véletlen le találjak esni, és jókat kuncogtam magamnak, ahogy a haja és a sapka szőre csiklandozta az arcomat. Ebben a gyönyörű világban nagyon jó volt ölelgeti őt.
Elindultunk, és Seren fütyülni kezdett, amit a bájitalnak hála valami mennyei muzsikának hallottam, így teljes nyugalommal csatlakoztam be egy egészen másik dallammal, a környékbeliek legnagyobb rémületére. Azonban mint akik észre sem vették a diszharmóniát, mi csak tartottuk tovább a kétszemélyes koncertünket, míg nem Seren hirtelen megállt, én pedig próbáltam megtalálni, hogy mit lát.
- ÍÍÍÍhhjjjjj....! - visítottam szolidan, mikor Seren minden előzetes figyelmeztetés nélkül lehajolt, de mikor sikeresen visszaegyenesedtünk, akkor megláttam a kezében a csöppnyi cicát.
- Ó, te édes, te aranyos! - olvadoztam az állatka láttán, aztán mikor megkaptam a mai második cicapuszim, és ez úttal nem egy részidős macskától, szinte lefolytam Seren hátáról.
- Jó, tartsuk meg! Vigyázzunk rá! Nézd, milyen apró! - helyeseltem nagyban, aztán előre nyúltam, hogy megcirógassam a kicsit. - Meg is kell etetni, meg itatni, meg minden! - mondtam továbbra is olvadozva a látványtól, aztán újra könyörgőre fogtam a hangom - Vegyünk neki valamiiiit! - Természetesen valami alatt macskaeledelre gondoltam, esetleg egy kis tejre, viszont akár elindultunk a megfelelő boltba, akár nem, én bizony nem voltam hajlandó elengedni Serent, aminek hála továbbra is igencsak nagy látványosságot nyújtottunk.

Luca

Ma délután volt végre egy kis időm, mert nem kellett sem a tanulással foglalkoznom, sem orvoshoz mennem a rutin ellenőrzésekre, így végre le tudtam menni a faluba vásárolgatni. Még nem látszott nagyon, hogy kisbabát várok, hiszen még csak három hónapos terhes voltam, de azért mióta abbamaradtak a reggeli rosszullétek, már sikerült visszanyernem valamicskét a súlyomból, és azért lassan, de biztosan elkezdett gömbölyödni a hasam.
Éppen ez volt az oka annak, hogy most a boltokat jártam, és tájékozódás céljából szétnéztem, hogy miféle holmik kellhetnek egy kisbabának. Volt bennem valami kis fájdalom, ahogy sétálgattam, mert mikor legutóbb azért voltam itt, hogy egy gyereknek vásároljak, akkor még velem volt Seren is, és Eirit vártuk, hogy megérkezzen a kastélyba. Olyan volt, mintha ezer éve történt volna, holott nem is telt el olyan sok idő azóta, csak... Csak fájt az egész, hiszen már egyikük sem élt.
Néha még mindig sírni akartam, de már képes voltam visszafogni magam, hogy ne mások előtt törjek ki könnyekben, így most is pár mély lélegzetet vettem, és mentem tovább. Azt olvastam, hogy nem szabad hagynom, hogy eluralkodjanak rajtam a negatív érzések, mert az nem tenne jót a gyereknek, de ez azért nem volt olyan egyszerű, főleg számomra, mert hát annyira megszokott volt, hogy valami nincs rendben. És kicsit tartottam attól is, hogy kiüt majd a kicsin a családi agybaj, mert nem tudtam azóta sem eldönteni, hogy Konnal mi csak az életünk miatt vagyunk ilyenek, vagy ez is a génekben van.
Végül belefáradtam a nézelődésbe, és amúgy sem vásároltam semmit, úgyhogy egy fagyival a kezemben leültem a téren. Igen, fagyival, mert valami agyament késztetés miatt még ebben az időben is folyton csak a hideget kívántam.

Luca

Elmerültem eszegettem a vanília fagyit, annak ellenére, hogy a nyakamba sál volt tekerve a hűvös levegő miatt, és ráadásul sosem voltam oda ezért az ízért, de most valamiért mégis ez kellett. Rémes, miket meg nem kívánok, pár napja mentolos étcsokit rágcsáltam, előtte meg a Konféle savanyított halat ettem dobozszámra, hogy már rendesen bűzlött tőle szegény Kahlil irodája. Na de most mondd egy tiszteletbeli macskának (nekem), hogy ne egyen halat.
Jó darabig bámulhattam magam előtt a földet, mert annyira elkalandoztam, hogy észre se vettem, hogy valaki leült mellém. Összerezzentem, mikor szólt hozzám, és magamban elkezdtem átkozni a saját figyelmetlenségemet, te jó ég, hiszen mostanában annyira szétszórt vagyok, hogy rémes, nem lesz ez így jó. Márpedig ha valamikor, hát most tényleg vigyáznom kellene magamra.
Szerencsére azonban a lány nem tűnt egy ádáz ellenségnek, aki most azonnal nekem akar esni, sőt, mintha már láttam volna az iskolában is, úgyhogy végül rámosolyogtam, és belekukkantottam a papírzacskóba.
- Aha, köszi - válaszoltam, miközben kihalásztam egy ánizsos darabkát (atyaég, már megint a mentol, igazán nem győzök magamon csodálkozni), aztán miután bekaptam, úgy éreztem, hogy ebből most még nagyon kéne, szóval felnéztem a lányra, kérincsélő tekintettel. - Vehetek még egyet? - pislogtam szépen, és becsületemre legyen mondva, most valóban nem jutott eszembe, hogy esetleg meg akarnak mérgezni, annyira becsületes arca volt az idegennek. Na az is biztos, hogy ő nem a rellonból jött.
A kérdését hallva aztán jól megbámultam a szökőkutat, elgondolkozva a hallottakon.
- Nem is tudom... - válaszoltam eltöprengve. - Még sohasem próbáltam kívánni, szóval ki tudja. Lehet, hogy van benne valami igazság.
Hirtelen ötlet volt csak, ahogy a lány arcát elnéztem, hogy egészen véletlenül kilökjek egy érmét a zsebemből, zsebkendő keresést színlelve. Mázlim volt, éppen a lány elő gurult, úgyhogy ha észreveszi, akkor akár kívánhat is egyet.
- Te mit kívánnál, ha teljesülne? - néztem rá kérdőn, mert most már érdekelt, hogy neki vajon mi a szíve vágya.

Luca

Igen, mondom én, hogy mostanában szétszórt és feledékeny vagyok, hiszen képes voltam anélkül megdézsmálni a lány édességét, hogy egyáltalán bemutatkoztam volna, pedig láthatóan én vagyok az idősebb, szóval igazán eszembe juthatott volna. Na de az is igaz, hogy sohasem az udvariasságról voltam híres.
- Jajj, ne haragudj! Én Lyra vagyok - viszonoztam a kézfogást egy mosollyal.
Teljesen biztos voltam benne, hogy a másik vagy elsős vagy másodikos, mert nem tartozott azok közé, akiknek SVK-t tanítottam ötödévesen Serent helyettesítve, tehát csakis fiatalabb lehet náluk, vagy esetleg még újonnan érkezett, de arra kevesebbet tettem volna fel. Mindenesetre nem zavart, hogy egy jóval fiatalabbal kezdtem beszélgetni, mert érdekes volt és szórakoztató, és már amúgy is meguntam, hogy egyedül legyek idelent, főleg, hogy így semmit sem mertem megvenni, mert a leghaloványabb gőzöm sem volt róla, hogy mégis mi lenne a legjobb egy kisbabának. Szégyen vagy nem szégyen, ide bizony kell majd Kahlil is, hátha az apuka szaktudás legalább valamivel megelőzi az enyém.
Aztán kaptam még a cukorból, amit újfent megköszöntem, és miután a tenyerembe gyűjtöttem még pár ánizsos darabkát, visszaadtam a lánynak a zacskót, hagy falatozzon ő is nyugodtan.
- Mostanában nagyon - bólogattam a következő kérdésre. - Eddig is szerettem, de főleg a csokit, most meg... látod, ilyen hidegben is fagyit eszem - mosolyogtam meg a tényt újfent, hogy egy félig elfogyasztott tölcsér van a másik kezemben, és mivel ettől észbe is kaptam, gyorsan eltüntettem a maradékot, mielőtt elolvadna. - Megkínáltalak volna, de nem hiszem, hogy túl gusztusos egy összenyalt fagyi, szóval inkább meghívlak majd valamire, cserébe a cukorért - javasoltam.
Örültem neki, hogy a lány nem vette észre, hogy direkt ejtettem ki az érmét, úgyhogy már csak annak szurkoltam, hogy később feltűnjön neki, hátha örül majd neki. Egek, szörnyen szentimentális lettem.
A válaszát hallva aztán bőszen bólogattam.
- Okos döntés - helyeseltem neki. - A szerényebb kívánság teljesülésére több esély van szerintem - tettem hozzá, mert hát még ha nem is varázs által, de az ilyesmi könnyebben teljesülhet. - Miért nem találkozhatsz a bátyáddal? - kíváncsiskodtam aztán, magamban megállapítva, hogy ez már bizony Kahlil hatása lesz, mert engem alapból nem szoktak érdekelni az ilyesmik, de most őszintén kérdeztem.
Aztán a lány észrevette az érmét, én meg csak csendesen mosolyogtam, és bólintottam egyet a kérdésre, mielőtt felkeltem volna, hogy odamenjek vele a kúthoz.
- Kívánj valamit, hátha teljesül - biccentettem a fejemmel a szökőkút felé.

Luca

- Köszönöm, neked is - mosolyogtam a lányra, mikor megdicsérte a nevem. - Igen, ide járok. Másodikos mestertanonc vagyok a Rellonban - bólintottam aztán. - Te elsős vagy másodikos vagy? - kérdeztem vissza még az előbbi eszmefuttatás következményeképp. Nagyon meglepődtem volna, ha rosszul lövöm be a korát.
A cukorkabolt említésére pedig még szélesebb mosoly költözött az arcomra.
- Na hallod, még szép! De az utóbbi időben be sem merek menni oda, mert felvásárolnám a komplett készletet, aztán meg majd csak gurulok a lépcsőkön lefelé - nevettem, bár volt a feltevésben némi igazság. Mert most csak gondoljuk el, ha valaki akkorka mint én, és széltében is nő, onnan már maximum labdának jó, főleg ha még a pocakja is megnő. Aztán Kahlillal így is elég furcsán festettünk együtt, hát még akkor.
- Hm... Nem is tudom... Régebben a karamellásakat szerettem nagyon, de most rákaptam mindenre, ami mentolos. Ezért nyúltam le az ánizsos gumicukraid - vigyorogtam. - Te mit szeretsz a legjobban? - érdeklődtem aztán én is. - A forrócsokival hogy állsz? Nem messze tudok egy jó helyet, ahol nagyon finomat adnak - vetettem fel, mert komolyan gondoltam, hogy szeretném viszonozni Luca kedvességét.
- Ó, értem - bólogattam, amikor mesélt a bátyjáról. - Ha ügyes lesz, akkor lehet, hogy egyszer átjöhet ide, nem? - kérdeztem aztán, mert nem voltam igazából tisztában ezekkel a dolgokkal. Annyit tudtam, hogy bizonyos szempontból a Bagolykő is speciális, csak épp a másik véglet, hiszen ide nagyon sok különleges képességű, tehetséges diák járt, persze azokon kívül, akiknek amúgy is ez lett volna a körzete. Sőt, voltak olyan családok, akik akár messziről is idehozták a gyerekeiket, csak mert ez volt a hagyomány náluk.
Örültem neki, hogy a lány tudott kívánni, és mosolyogva néztem végig a háttérből a kis rituálét. Mostanában valahogy változtam, mert régen efféle elképzelhetetlen lett volna, valószínűleg már akkor rádörrentem volna a lányra, mikor leült mellém, most viszont... Na de ezt tudjuk be a hormonoknak.
Luca aztán visszajött hozzám, és újra leültünk a padra.
- Hogy én? Hmmm... - gondolkodtam el egy pillanatra, azon töprengve, hogy mi is lenne az, amit ebben a pillanatban a legjobban szeretnék. Valójában nem volt akkora kérdés, valahogy teljesen egyértelmű, hogy mire vágytam. - Azt szeretném, ha a gyermekem egészségesen születne meg - válaszoltam lehajtott fejjel. Most, hogy Kahlillal már mindent megbeszéltünk, örültem a babának, de még mindig bennem volt az a rengeteg félelem, aminek egy részét az a tény adta, hogy hatással lehet a kicsire a vámpírméreg az ereimben, a másikat pedig az, hogy féltem, hogy minden rendben lesz-e vele pszichikailag.

Luca

- Tanár leszek, ha sikerül letennem a vizsgákat - válaszoltam a lány kérdésére. - És te mi szeretnél lenni majd? - kérdeztem vissza kíváncsian. Úgy véltem, hogy valami békés munka illene legjobban ehhez a kedves természethez, de végül is alig pár perce ismertem csak Lucát, úgyhogy simán lehet, hogy meglep még.
- Szerintem élvezd ki a diákéveket, mestertanoncként már nem olyan egyszerű az élet - somolyogtam csendesen a lányka vallomását hallva. Nekem ugyan kevéssé adatott meg a békés tanulás, de Seren oltalmában azért akadtak időszakok, amikor csak a tanulásra kellett összpontosítanom. Hihetetlenül hiányzott a férfi, a legjobb barátom.
- Chilis csoki? - néztem nagyot, mert ez nekem új volt, bár nem igazán hívogató. - Ó, a kókuszos jó, ráadásul azt hallottam, hogy most kókuszos forrócsokit is árulnak itt a Főutczán! - örültem meg hirtelen, mikor Luca beszámolt az aktuális kedvencéről. Így már tudtam is, hogy mit vegyek neki, ha elindulunk innen.
Én magam is nagyon szerettem a csokoládét, de nem ismertem mindenfélét, mert noha évekig nem telt el úgy nap, hogy ne lett volna egy táblával a táskámban, sosem volt pénzem különlegességeket venni. Most meg, mióta már megtehetem, sosem jutott eszembe elmélyedni a fajták sokszínűségében.
Aztán Luca elment kívánni egyet, amit én mosolyogva néztem, mikor pedig visszajött, még beszéltünk pár szót a testvéréről.
- Szerintem ha nagyon igyekszik, akkor biztos sikerülni fog neki - biztattam Lucát, és a szavaim nem csak üres csevegés voltak, hanem valóban így is gondoltam. Ha valaki fejlődni akar, és ezért mindent meg is tesz, akkor sikerülni fog neki.
Aztán az én képzeletbeli kívánságom került sorra, és a pillanatnyi csönd elég volt rá, hogy elmosolyodjak. Ezek szerint még tényleg nem látszik rajtam, hogy babát várok.
- Bizony. Hat hónap múlva - bólintottam. - Köszönöm! - vigyorogtam aztán boldogan a lányra, mikor gratulált. - Nem tudom még, hogy mi lesz, és azt hiszem nem is fogom megkérdezni az orvost - válaszoltam aztán. - Mert hogy úgy áll a helyzet, hogy én fiút szeretnék, a párom meg kislányt, úgyhogy inkább legyen meglepetés, hogy melyikünknek is lesz igaza - mondtam.
Közben elfogyott a kezemből a gumicukor, és egy darabig még üldögéltünk, utána viszont már fázni kezdtem, hát újból Lucához fordultam.
- Szeretnél akkor most inni egy csokit? Lassan nekem indulnom kell haza, de még egy pohárkával beleférne, köszönetképpen a jó beszélgetésért - mosolyogtam a lányra, a válaszát várva.