Győri kisasszony

A mélypontokat előbb-utóbb felemelkedésnek kell követni, ez velem is így történt. Sokszor eljátszadoztam a gondolattal, hogy akár még a tanári állás mellett is visszatérhetnék kviddicsjátékosnak, még éreztem magamban négy-öt jó évet. De ez mindig megragadt az álmodozás szintjén, egészen addig, amíg lekötött az iskolai bajnokság szervezése. Viszont miután csalódottságomban otthagytam a játékvezetést, nagyon megzuhantam. Ebből az állapotból egy váratlan fordulat menekített meg: leigazolt a Bükki Bikák csapata.
Igazi boldogság uralkodott el rajtam, kettőzött erővel kezdtem neki a munkának. Mennyivel jobb volt, mint naphosszat a kocsmában sajnáltatni magam! A nagy hírt elsők között újságoltam el legkedvesebb volt csapattársamnak, Győri Ákosnak, akivel rendszeresen tartottam bagolyban a kapcsolatot. Ő pont fordított utat járt be, nemrég vonult vissza, családot alapított, és Bogolyfalván kívántak letelepedni. Válaszlevelében megígérte, hogy a visszatérésemet személyesen is meg fogjuk, meg kell ünnepelnünk. A régi baráti körömből ezer éve nem találkoztam már senkivel, így érthetően izgatottan vártam a napot.
Nem kis nehézségek árán, de sikerült elintéznem, hogy szabad legyek a megbeszélt délelőtti időpontra. Eredetileg egy interjút kellett volna adnom a Nemzeti Kviddicsnek, de szerencsére délutánra tudtuk halasztani. Amúgy se igen fűlött a fogam az egészhez, kijöttem a gyakorlatból, hogyan kell egy újságíró előtt viselkedni. Hiába, vissza kellett még rázódnom, hogy újra könnyedén vegyem a média érdeklődését.    
Nem lehetett rám ismerni, mosolyogva, vidáman indultam el a faluba. Máskor elvártam, hogy a diákjaim köszönjenek rám előbb, most azonban én köszöntöttem őket, akikkel útközben találkoztam. Még az se zavart, ha nem köszöntek vissza. Láttam is a meglepődöttségüket az arcukon.
A téren nagy volt a mozgás, a szökőkúthoz érve azonban nem láttam Ákost. Viszont láttam valakit, aki nagyon ismerősnek tűnt. Nem, nem lehet ő, lehetetlen. Közelebb mentem hozzá, de azért tőle tisztes távolságban álltam meg, mint ahogy bármely más idegen tenné.
- Barbi? - tettem fel a kérdést, de igazából nem is rendesen a nőhöz címeztem. Ha mégis ő lenne, akkor ennyire is reagál, ha meg nem, akkor észre se kell vennie.

Barbi

Tényleg Barbi volt. Lassan összeállt a kép, Ákos őt küldte el, ha már személyesen nem tudott eljönni. Pedig megígérte a nagy széltoló! Azt azonban meg kell hagyni, hogy keresve sem találhatott volna jobb helyettest. Kissé meglepett, hogy így egyedül elengedte a lányt a társaságomba. Barbi hiába lógott sokat a csapattal, Ákos mindig úgy féltette, mint a szeme világát. Így a fiúkkal mi is csak úgy tekinthettünk rá, mint a kishúgunkra. El is terjedt az öltözőben a mondás, ha valami hencegésre akartunk visszavágni: Persze, nekem meg megvolt Győri Barbi!
Bizonyos értelemben viszont sokat köszönhettem annak, hogy vissza kellett fognom magam. Akkoriban a nőket eszköznek tekintettem, és gátlástalanul ki is használtam őket. Barbi volt a kivétel, vele normálisan el tudtam társalogni, meg tudtam mutatni az igazi érett énemet, mint amilyen most is vagyok, ugyanakkor felszabadult maradtam.  
Viszont most már nemcsak én, hanem Barbi is egy érett felnőtt lett, Ákos is úgy gondolhatta, hogy tud magára vigyázni.
- Szia! - siettem oda hozzá most már felbátorodva, és átöleltem. Majd egy puszit is nyomtam az arcára, bár ez tőlem szokatlanul zavartan sikeredett. Hiába, most már nem ugyanaz a kislány állt előttem.    
- Meglep, hogy te tudtál időt szakítani, de a drágalátos bátyád nem. Hallottam hírét, hogy járod a világot, és fényes karriert futottál be. - a testvére mindig nagy büszkeséggel mesélt leveleiben Barbi sikereiről.
- Szóval hogyhogy itt vagy Bogolyfalván? Itt, ahol a madár se jár?  - tettem hozzá költői túlzással, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy ugyan mit kereshet itt egy sztármodell.
- Gondban vagyok ám. Mint bizonyára tudod, ünnepelni készültünk Ákossal, és hát fiús programot terveztem. - megállt a tudományom, hogy most Barbival ugyan mit kezdhetnénk kettesben.  

Barbi

Különleges érzés volt megölelnem a lányt, egy pillanatra úgy éreztem, mintha nem is teltek volna el hosszú évek utolsó találkozásunk óta.
- Itt fogsz tanulni? - alaposan meglepődtem, Ákos „elfelejtett” erről beszélni nekem. Biztos volt valami hátsó szándéka azzal, hogy eltitkolta előlem, ismertem már annyira.
- Sokat fogjuk akkor mostanában látni egymást, mert én meg reptant tanítok az iskolában. - villantottam meg egy mosolyt. Végre elérhető közelségbe került egy régi ismerős, és végül nem is Ákos lett az első, mint ahogy arra előzetesen számítottam.        
- Milyen szakot választottál? - Barbi általam ismert érdeklődési köre alapján ugyan volt tippem, de ez változhatott az elmúlt időszakban. Ha a modellkedésből akartam volna kiindulni, akkor lövésem se volt, hogy ugyan mit választhatott.
Ugyan én gondban voltam a hogyan továbbot illetően, Barbi viszont szerencsére nem. Meghívott ebédre a házába. Egy ilyen ajánlatot nem lehetett visszautasítani, bár egy kicsit úgy éreztem, hogy férfiként nekem kellett volna megoldást kínálni. De barátok között így is jó, nemde?  
- Óh, ez nagyon kedves tőled. Örömmel elfogadom a meghívást. - teljesen még nem tudtam felszabadultan viselkedni, de biztos voltam benne, hogy a közös ebéd segíteni fog. Egy kicsit nosztalgiázunk, felelevenítjük a régi szép emlékeket, és reményeim szerint ennyi elég is lesz ahhoz, hogy újból ráhangolódjunk egymásra.