A Fő utcza egyik vége egy elég nagy kiterjedésű, lapított kör alakú térbe fut bele, melynek közepén egy furcsa alakú szökőkút áll. Nem is kör, nem is szögletes alakzat, inkább hasonlít egy amőbára. Egy nagy bagoly áll a szökőkút közepén és a csőréből vízsugár tör elő. Körülötte sok kis apró bagoly is követi példáját. Még a nagy bagoly egyik vállán is csücsül egy. Durva, szürkés kőből készültek, úgymint maga a szökőkút is. A szökőkút körül padok találhatóak és a padok mögött bokrok, nyurgább fák állnak, hogy a padon ülőknek árnyékot biztosítsanak, ha netán a szökőkút körül szeretnének üldögélni.
A téren főként a fontos, hivatali intézmények állnak, minden egy helyen. A Fő utczával éppen szemben, a tér túloldalán a helyi vasútállomás épülete terpeszkedik el, a sínek mentén egy árnyas sétányra jutunk. De itt van még a Posta, ahol külföldi és belföldi levelezésre is kölcsönözni lehet baglyokat; a könyvtárral egy épületen osztozó Művelődési Ház és Bogolyfalvi Hivatal; és Bogolyfalva előkészítő iskolája is, a közelében kedves játszótérrel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=198083#post198083][b]Aileen Aurora - 2013.11.11. 14:45[/b][/url]

- Kész, elegem van - sóhajtom félhangosan, miközben feltápászkodom a földről, és megpróbálom kitisztítani a vizes foltot a nadrágomból. A vékony farmeranyag annyira magába szívta a pocsolya sáros vizét, hogy hidegétől dideregni kezdek. Bezzeg, mikor eljöttem a kastélyból, még olyan melegem volt, mintha lázas lennék. Ez is annak a hülye átoknak a hibája. A testem működésének alapvető rendszere kezd felborulni, és még szerencsésnek mondhatom magam, hogy egyelőre csak összezavarodnak a funkciók, és nem állnak le.
A nadrágom a térdemtől kezdődően egy hatalmas foltban csurom víz, mert siettemben elestem, és mázlimra pont egy hatalmas pocsolyába térdeltem bele. Nem is egyszerű pocsolya volt, hiszen havazott az este, így elég hideg volt hozzá, hogy a víz felszínén vékony jégréteg képződjön. A lábamat nem sértette meg, mikor ezt átszakítottam, hiszen még csupán egy vékony hártya volt, de a víz elég hideg hozzá, hogy emiatt meg is fázhatnék.
Egy evapores-szel nagyjából eltüntetem a ruhámból a vizet, bár a kosz attól még ott marad. Hatalmasat tüsszentve, könnyes szemekkel nézek körül, de csak néhány általam ismeretlen falulakó lézeng a környéken. Persze direkt jöttem el egyedül a toronyból, nem volt kedvem senkihez, illetve olyannyira rossz hangulatban keltem, hogy nem akartam mások hangulatát elrontani. Alexre pedig nem akartam ráerőltetni magam, bár mostanában szinte ő az egyetlen, akivel beszélőviszonyban vagyok. Mégis, valahogy a beszélgetéseink olyan furcsák mostanában. Biztos az én hibám egyébként. Folyton megjátszom, hogy nincs semmi baj, miközben mindketten tudjuk, hogy ez nincs így. Biztos vagyok benne, hogy nagyon félt engem, és emiatt egy nagyon kicsit már bánom, hogy elmondtam neki. Nem akartam ennyire elszomorítani őt, bár arról nem én tehetek, hogy nem sokkal később Dalma is elment. Kicsit mérges is vagyok a lányra, hogy megbántotta Alexemet.
Gondolataim főleg a betegségem, valamint Alex körül forognak, elvégre rajtuk kívül nem sok minden tud lekötni mostanában. A tanóráknak sem látom értelmét, elvégre minek tanulni, ha majd úgy sem fogom használni az egészet. Bár a gemmológiát oktató tanárnő felkeltette érdeklődésemet, nagyon szívesen tanulnék nála gyógyítást. Ezt az álmomat még nem felejtettem el.
Mivel kezdek tényleg nagyon fázni, előveszem a zsebemből a kesztyűimet, amiket még apámtól kaptam egy éve karácsonyra. Miközben felhúzom őket jéghideg kezeimre, majdnem felnevetek: rózsaszínűek. Erről eszembe jut az a furcsa srác, aki ki nem állhatja ezt a színt. Kezdek biztos lenni benne, hogy ez fóbia. Vajon mi történhetett vele, ami miatt megutálta ezt a színt? Lehet, hogy gyerekkorában rózsaszín szörnyekkel ijesztgették?
Ettől a gondolattól egy pillanatra elmosolyodok, bár nem szívből, és könnyeimet sem tudom tovább visszatartani. Gyorsan előkapok egy zsebkendőt, hogy eltüntessem őket, mielőtt az arcomra fagynának. Újra körülnézve megpillantom a rózsaszínt utáló srácot. Szinte késztetést érzek, hogy integessek neki az általa utált színben pompázó kesztyűimmel. De aztán inkább hagyom, elfordulok tőle, és megpróbálom eldönteni, hogy most merre tovább.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=198469#post198469][b]Aileen Aurora - 2013.11.11. 23:14[/b][/url]

Ugrom egy kisebbet, mikor valaki megszólal mellettem, és bár nem hallom minden nap a hangját, nem esik nehezemre kitalálni, hogy ki az. Felnézek a srácra kérdőn, de tekintetem nagyon fáradtnak és kiégettnek tűnhet. Fogalmam sincs, hogy mit szeretne, de remélem, hogy nem veszekedni, mert ahhoz sem kedvem, sem lelkierőm.
- Csodálkozom, hogy emlékszel a nevemre, Mihael. - Kicsit talán gúnyos a hangom, de nem túlságosan, igazából a gúnyolódáshoz sem tudok elég erőt kipréselni magamból. Ez már igazán szánalmas. Viszont a nevére, főleg annak különleges francia hangzására emlékszem. Sok felesleges dolog van a memóriámban.
- De ne aggódj, egyáltalán nem vagy félelmetes! - nézek a szemeibe, amik most valamiért zöldebbnek tűnnek, mint legutóbbi találkozásunkkor. Biztos a hideg miatt, talán fehérebb a bőre, és így nagyobb a kontraszt. Festési szempontból nagyon érdekesnek találom, ráadásul, ha még lenne kedvem rajzolni, portréalanynak sem lenne rossz. Bár nem tudom, hogy szeretnék-e annyi ideig összezárva lenni vele, amíg elkészül egy rajz róla.
Közben felmutatom a kezeimet takaró bolyhos, kötött kesztyűket, és félrehajtott fejjel tájékoztatom a helyzetről:
- Jelenleg hideg van, és fázom, úgyhogy akármennyire is zavar téged ez a szín, semmi esetre sem fogok megválni tőlük. Vagy, ha mégis szeretnéd, akkor neked kell a továbbiakban melegítened a kezem, mert különben biztos, hogy ide fogok fagyni. - Egy pillanatra tudatosul bennem, hogy ezt akár flörtölésnek is veheti, és végülis tényleg úgy hangzott, bár erről igazából szó sincs. Egyszerűen csak tudatni akartam vele, hogy a színfóbiájával most nem tudok foglalkozni.
Elveszettnek, kétségbeesettnek és magányosnak érzem magam, és mióta mellém állt még kicsinek és gyöngének is, a magassága és vállainak szélessége miatt. Utálok így érezni, nem vagyok tehetetlen csak beteg. Hirtelen elönt a düh, de nem rajta akarom levezetni a bennem felgyülemlett szorongást és fájdalmat, ezért inkább nyelek egyet, és megpróbálom elüldözni, mint ahogy mindenki mást is.
- Nincs kedved megnézni velem a jégpályát? Úgy hallottam, hogy idén is megnyitották a helyet, én meg nem tudok korizni, viszont szívesen megtanulnék. Te meg az egyetlen közelemben lévő ember vagy - sóhajtok fel rá, és biztos vagyok benne, hogy nemet fog mondani, aztán beszól pár csípőset, és lelép. Pedig én tényleg szívesen korcsolyáznék, akár vele is...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=536394#post536394][b]Aileen Twilight - 2015.10.29. 09:05[/b][/url]

Bár én csupán mérsékelten rajongok az ünnepért, és általában szívesen ki is hagynám, Alex lelkesedése ragadós. A jelmezem nem kicsit morbid és célzatos, bár utóbbira egyáltalán nem gondoltam, mikor kitaláltam a jelmezem. Valami olyasmit akartam, amit a varázslók többsége nem ismer fel, és mégis teljesen egyértelmű, ne kelljen esthosszat azt magyaráznom, minek is öltöztem.
A halott menyasszony kedves kis film, eléggé ötletes megvalósítással, és Emily figurája mindig nagyon tetszett. Enyhe hátránya a dolognak, hogy nem ő jön össze a végén a főszereplő férfivel, de hát nem lehet minden tökéletes. Na, meg nem is kötelező a pároknak pároknak beöltözni.
Szóval, amellett, hogy jelmezemmel egyértelműen utalok a mesére, nem is kell magyarázkodnom, hogy mi is vagyok. Menyasszonyi ruhámból, csokromból, kopott fátylamból, és nem éppen életteli arcszínemből bárki kitalálhatja, hogy halott menyasszony vagyok. Vagy zombi menyasszony. Végül is majdnem egyre megy.
A falun átsétálva két erős érzés kerít hatalmába. Az egyik az ámulat, mert annyira hangulatos az egész díszítés. A másik meg az, hogy veszettül fázom. Ha nem lenne vastagon berúzsozva a szám, valószínűleg kéknek látszana. Nem kellett volna annyira hűnek lennem az eredeti ruhához. Emily már halott neki mindegy, hogy egy ilyen ujjatlan vacakban október végén igazán meg lehet fagyni.
De Alex keze meleg, és ahogy fogja az enyémet, egészen felmelegíti. Aztán leülünk egy padra, és bár először nem igazán rajongok az ötletért, hogy a fagyos deszkára leüljek, de egészen meglepődve veszem észre, hogy az nem hideg. Alextelen kezemet is megmelegíthetem rajta, miközben nekidőlök a férfinek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=537011#post537011][b]Aileen Twilight - 2015.10.30. 13:19[/b][/url]

Bár a hideg szél megborzongat, egyelőre még nem teszem fel a kérdést, miért is ülünk itt, ahelyett, hogy továbbindulnánk. Nem sietek sehova, és, ha Alex gyönyörködni szeretne a tér halloweeni öltözetében, akkor igazán kibírok még néhány percet. Főleg úgy, hogy kifejezetten békésnek és nyugodtnak érzem az egész helyzetet. Körülöttünk a lámpások fényei nem ijesztőek, narancs fényük meleget áraszt. A száraz avart megtáncoltatja a szél, muzsikára késztetve a leveleket.
Mikor Alex elengedi a kezem, kérdőn ránézek, de nem tudok semmit kiolvasni a szemeiből. Határozottnak tűnik, azt gondolom, úgy érzi, hogy ideje továbbindulnunk. Felállni azonban nincs lehetőségem, mert szinte rögtön letérdel elém. Zavartan lenézek, biztos vagyok benne, hogy leejtettem valamit, vagy beleakadt valamibe a ruhám szegélye, és azt szeretné kibogozni, de nem látok semmi erre utaló dolgot. Akkor esetleg a cipőfűzője...?
Gondolataim teljesen földhözragadtak ahhoz képest, amire ő gondolhat: mikor felemeli a kis dobozt, úgy érzem, megáll a szívem. Hallom a szavait, de nem tudom, hogy valóban értem-e őket. Az ismerős ékszer látványa kezd elhomályosodni a szemem előtt, de nem akarok sírni. Valójában egész sokszor elképzeltem már ezt a jelenetet, de úgy gondoltam, hogy ez majd valamikor a távoli jövőben fog megtörténni. Amikor meggyógyulok, közös kertes házunk lesz, természetesen saját, és talán az ifjabb Dolánszky is úton van... De ez így...
Régebben, amikor láttam apámat anyám hiányától szenvedni, kicsit dühös voltam utóbbira. Nem értettem, miért mondott igent, amikor megkérték a kezét. Tudta, hogy nem sok esélye van a túlélésre. Miért rángatta bele őt is? Engem is. De most, hogy Alex itt van előttem, egyszeriben értem. Szeretem őt. Vele akarok lenni, ameddig csak lehet. És közben összeszorítja a szívem a gondolat, hogy egyszer majd itt fogom hagyni. Hogy neki tovább kell majd élnie, nélkülem.
Sosem akarnék neki rosszat, és elborzaszt a gondolat, hogy bánthatom őt, de egyszerűen szeretem. És egy ilyen helyzetben csak azért nemet mondani, mert lehet, hogy majd meghalok... lehetetlen.
- Igen.
Valami nagyon poénosat akarok mondani, de hiába vagyok állítólag nagyon is kreatív, azt hiszem, nem véletlenül csinálják ezt már nagyon régóta ugyanígy. Humorizálhatnék azzal, hogy legalább az öltözékem megfelel, az oszladozást meg néhány év múlva majd meglátjuk, de nem érzem helyén valónak.
Azt azonban nagyon is, hogy előrehajolva szájon csókoljam őt, attól sem zavartatva magam, hogy így összekenem a rikító rózsaszín rúzsommal.