A Fő utcza egyik vége egy elég nagy kiterjedésű, lapított kör alakú térbe fut bele, melynek közepén egy furcsa alakú szökőkút áll. Nem is kör, nem is szögletes alakzat, inkább hasonlít egy amőbára. Egy nagy bagoly áll a szökőkút közepén és a csőréből vízsugár tör elő. Körülötte sok kis apró bagoly is követi példáját. Még a nagy bagoly egyik vállán is csücsül egy. Durva, szürkés kőből készültek, úgymint maga a szökőkút is. A szökőkút körül padok találhatóak és a padok mögött bokrok, nyurgább fák állnak, hogy a padon ülőknek árnyékot biztosítsanak, ha netán a szökőkút körül szeretnének üldögélni.
A téren főként a fontos, hivatali intézmények állnak, minden egy helyen. A Fő utczával éppen szemben, a tér túloldalán a helyi vasútállomás épülete terpeszkedik el, a sínek mentén egy árnyas sétányra jutunk. De itt van még a Posta, ahol külföldi és belföldi levelezésre is kölcsönözni lehet baglyokat; a könyvtárral egy épületen osztozó Művelődési Ház és Bogolyfalvi Hivatal; és Bogolyfalva előkészítő iskolája is, a közelében kedves játszótérrel.

Újra itt, nyolc év után? Már nem is emlékszem. Szándékosan nem jöttem mágikus módszerrel, ha a vonatot nem nevezzük annak. Még meg kell itt találnom a helyem, alig egy hete jöttem, és éppen csak beiratkoztam a menedzser MT szakra. Nem is igazán tudom, hogy miért arra, talán azért, mert abból még bárhova el lehet jutni, és úgy tudom Várffy is itt van valahol, akár segíteni is tud. Ugyan sok közünk nem volt egymáshoz, azon kívül, hogy Izát kedveltük, de egy próbát megér. Épp csak kivettem egy szobát a Csárdába, legalább nem változott nagyot, csak csinos a felszolgálólányok, így legalább változatosan legeltethetem a seggükön a szemeim, öcsém. Rohadt nehéz volt ide visszajönni, de az egyetlen barátom még itt van, és ugyan kihez máshoz jöhetnék? A családom azt mondta, oda nagyon ritkán, csak ha kötelező a megjelenés és persze írjam meg, hogy Gergő viszi tovább a családi bizniszt. A kis fasz, de legyen az övé. Szóval talán ez az utolsó lehetőségem a szocializálódásra, már csak annyi kellene, hogy Iza mondjuk ne ásson el az első találkozáskor, amihez meg van minden joga. Tudom, hogy hol lakik, egyszer követtem hazáig. Milyen boldog volt, jó volt nézni, hogy kikupáltam anno, mi más lehetne a titka? Sajnos a házasságát nem vágom, a Norbi gyerek nem éppen egy normális fazon, de úgy látszik, hogy Iza szereti, hát akkor minek ugráljak feleslegesen ellene? Amúgy meg jól bánik vele, szerintem felszedett a szöszi pár kilót, de lehet majd nem ezzel kéne kezdenem. Még mindig nem vitt rá a lélek, hogy bekopogjak hozzájuk, pláne, ha még Norbert is otthon van, nem hiszem, hogy ő örülne, persze a ház asszonya sem fog feltétlenül. Talán még vissza tudom kapni valamennyire, ha már annyit törődött velem anno. Én meg itt hagytam a szarba, szó nélkül. Fuckin Zétény's move. Mivel semmi dolgom egyelőre, itt ülök a szökőkút szélén, kezemben a szokásos cigarettámmal, és csak szívok, ahogy eddig az élet tette ezt velem. Érdekes, hogy amennyire gyűlöltem anno, amikor idekerültem, úgy vágyom vissza abba az időbe gyűlölni Lyrát és az az egész BK-t, ahogy az idejárók hívják. Vele sem tudom mi van, remélem talált magának valami jobb elfoglaltságot, minthogy a feleségem legyen. Amúgy hálás lehet, majd megadom a bankszámlaszámom.
Az emberek vidámak, vagy éppen veszekednek, amott meg egy fiatal diák hány. Érdekes nézni a felhozatalt, és szinte észre sem veszem, hogy egy ismerős halad el mellettem, nem olyan messzire. Viszont onnan fúj a szél és felismerem az egykori barátom, kedvenc parfümjének illatát.
- Helló Iza - mondom ki hangosan, már jó pár lépés távolságra van, ahogy nézem a sietős lépteit és lebbenő aranykalász-szín haját. Még az is lehet, hogy összekeverem valakivel, de... kizárt dolog. Ülve figyelem a reakcióit és elnyomom a cigit, amit aztán belepöckölök a kútba. Hát nem éppen idilli, de a mi kapcsolatunk talán sosem volt az.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=789027#post789027][b]Farkas Zétény - 2020.01.13. 21:37[/b][/url]

Újra itt, nyolc év után? Már nem is emlékszem. Szándékosan nem jöttem mágikus módszerrel, ha a vonatot nem nevezzük annak. Még meg kell itt találnom a helyem, alig egy hete jöttem, és éppen csak beiratkoztam a menedzser MT szakra. Nem is igazán tudom, hogy miért arra, talán azért, mert abból még bárhova el lehet jutni, és úgy tudom Várffy is itt van valahol, akár segíteni is tud. Ugyan sok közünk nem volt egymáshoz, azon kívül, hogy Izát kedveltük, de egy próbát megér. Épp csak kivettem egy szobát a Csárdába, legalább nem változott nagyot, csak csinos a felszolgálólányok, így legalább változatosan legeltethetem a seggükön a szemeim, öcsém. Rohadt nehéz volt ide visszajönni, de az egyetlen barátom még itt van, és ugyan kihez máshoz jöhetnék? A családom azt mondta, oda nagyon ritkán, csak ha kötelező a megjelenés és persze írjam meg, hogy Gergő viszi tovább a családi bizniszt. A kis fasz, de legyen az övé. Szóval talán ez az utolsó lehetőségem a szocializálódásra, már csak annyi kellene, hogy Iza mondjuk ne ásson el az első találkozáskor, amihez meg van minden joga. Tudom, hogy hol lakik, egyszer követtem hazáig. Milyen boldog volt, jó volt nézni, hogy kikupáltam anno, mi más lehetne a titka? Sajnos a házasságát nem vágom, a Norbi gyerek nem éppen egy normális fazon, de úgy látszik, hogy Iza szereti, hát akkor minek ugráljak feleslegesen ellene? Amúgy meg jól bánik vele, szerintem felszedett a szöszi pár kilót, de lehet majd nem ezzel kéne kezdenem. Még mindig nem vitt rá a lélek, hogy bekopogjak hozzájuk, pláne, ha még Norbert is otthon van, nem hiszem, hogy ő örülne, persze a ház asszonya sem fog feltétlenül. Talán még vissza tudom kapni valamennyire, ha már annyit törődött velem anno. Én meg itt hagytam a szarba, szó nélkül. Fuckin Zétény's move. Mivel semmi dolgom egyelőre, itt ülök a szökőkút szélén, kezemben a szokásos cigarettámmal, és csak szívok, ahogy eddig az élet tette ezt velem. Érdekes, hogy amennyire gyűlöltem anno, amikor idekerültem, úgy vágyom vissza abba az időbe gyűlölni Lyrát és az az egész BK-t, ahogy az idejárók hívják. Vele sem tudom mi van, remélem talált magának valami jobb elfoglaltságot, minthogy a feleségem legyen. Amúgy hálás lehet, majd megadom a bankszámlaszámom.
Az emberek vidámak, vagy éppen veszekednek, amott meg egy fiatal diák hány. Érdekes nézni a felhozatalt, és szinte észre sem veszem, hogy egy ismerős halad el mellettem, nem olyan messzire. Viszont onnan fúj a szél és felismerem az egykori barátom, kedvenc parfümjének illatát.
- Helló Iza - mondom ki hangosan, már jó pár lépés távolságra van, ahogy nézem a sietős lépteit és lebbenő aranykalász-szín haját. Még az is lehet, hogy összekeverem valakivel, de... kizárt dolog. Ülve figyelem a reakcióit és elnyomom a cigit, amit aztán belepöckölök a kútba. Hát nem éppen idilli, de a mi kapcsolatunk talán sosem volt az.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=789332#post789332][b]Szentmihályi L. Izabella - 2020.01.15. 16:24[/b][/url]

A szívem is kihagy egyet, ahogy meghallom a hangját. Olyan gyorsan torpanok meg a tér közepén, hogy egy pillanatra fel sem fogom a felgyorsuló pulzusom. Ujjaim belemélyednek a mellkasom előtt sebtében összefogott barna kabátba, fogaim meg az ajkamba, ahogy hirtelen megfordulok. Először fel sem fogom, hogy mi történik. Nem hallom a téren járó embereket vagy a veszekedő párt, de még a gyorsuló lélegzetvételem sem. Csak rá tudok gondolni. Itt van. Itt van, itt ül a szökőkút szélén és úgy tesz, mintha az elmúlt x évben semmi nem történt volna. Mintha nem hagyott volna itt egy nap szó nélkül, búcsú nélkül mindazok után, ami történt velünk. Csalódtam benne aznap. Kerestem. Sírtam utána. Magamat okoltam, amiért elment, mert én nem tudtam rajta segíteni. Most meg itt ül és csak bámul rám. Rám, aki továbbra is lefagyva állok előtte, és igen, egy pillanatig az is megfordul a fejemben, hogy ez csak egy illúzió. Valójában nincs itt, sosem volt és nem is lesz, csak valaki szórakozik velem, mégsem merek elnézni. Félek, hogy ha egy pillanatra is szem elől veszítem, eltűnik, és ismét elveszítem. Érzem a szúrást a szememben, a könnyeket lecsorogni az arcomon, de nem fogom fel a történteket, miközben teszek egy óvatos lépést előre. Majd még egyet. Majd még egyet. Csak bámulok rá hosszú ideig, ami nekem óráknak tűnik, némán, könnyáztatta arccal és csak arra tudok gondolni, hogy itt van. Merlinre, itt van. A köztünk lévő apró távolságot aztán egy értelmetlen hang kiadásával szüntetem meg, ahogy zokogva ragadom meg kezeit, hogy amilyen szorosan csak lehet, magamhoz húzhassam. Arcom a nyakába fúrom és szipogva simulok hozzá közelebb, közelebb, még közelebb. Ujjaim a hajába, a nyakába, a hátába mélyednek, és csak egyetlen egy szó hagyja el rekedten ajkaim, amit a pulóverébe motyogok.
- Hazajöttél.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=789355#post789355][b]Farkas Zétény - 2020.01.15. 20:49[/b][/url]

Az időt mintha valaki belassította volna, valószínűleg ő volt. Mintha átlátnék rajta, ahogy megtorpan, és összefogja a kabátját. Megfordul és... én nem tudom mit látok a szemeiben, talán hitetlenség? Öröm? Bánat? A szemeivel mindig meg tudott venni, és látom, ahogy tétovázik. Majd mégis megindul. Merlin! Segíts! Nekem végem! Felállok a kút kávájáról, és... nem tudom eldönteni, hogy mit csináljak. Főleg, hogy elkezdenek potyogni a könnyei. Ne, kérlek ne. Végigfut a hátamon a hideg, ő pedig elindul. Lassan behunyom a szemeimet, és lehet, hogy meg fog ölni, de Merlinre, hagyni fogom neki. Kiül minden érzelem az arcára, és csak hallom, ahogy érkezik, egyre közelebb. A cipője puhán koppan, elkapja a kezeimet, és magához ránt. Kinyitom a szemeimet, és hagyom, hogy hozzám bújjon, a kezeim automatikusan kulcsolják át a zokogó testét. Akármennyire is kemény vagyok, ez túl sok nekem. Ez a szeretet, ez egyszerűen nem nekem való és ami a legfontosabb, egyáltalán nem érdemlem meg. Sokkal jobb lett volna, ha nekem jön és hagyom magam csapkodni. Persze ez még megtörténhet később is. Szóval ölelem őt, a legjobb barátom, aki csak örül nekem mint egy kisgyerek. Láttam már sírni, de így nem és ez egyben olyan felemelő és szégyenteljes számomra.
- Igen - nyögöm elhaló hangon, de inkább folytatom, hogy ne mindenki minket nézzen, főleg miatta, őt féltem, nem magamat. - Ne csináld, ne sírj, nem érdemlem meg - borzasztó dolog ez, én nem ezt vártam, nagyon nem erre számítottam, csak azt nem tudom, hogy miért nem jutott ez eszembe egyáltalán. Iza mindig is ilyen meglepő volt, sosem azt tette, amire kértem, sosem úgy lepett meg, ahogy gondoltam, akkor miért is fogadott volna úgy, ahogy vártam?
- Sajnálom, hogy nem lehettem ott az esküvődön, de nagyon sokat gondoltam rád. Meg úgy mindent sajnálok, a rohadt életbe - szorosabbra fogom őt, és elerednek a könnyeim. Komolyan hogy mer bárki ilyet kicsalni belőlem? Miért szeretem én még mindig ezt a lányt ennyire? Talán mert az ő fényképébe kapaszkodtam sokszor, hogy normális maradjak? Hehe, Zétény, meg a normálisság. Mindegy. Kicsit engedek a szorításon és várom, hogy történjen más is. Kisöpröm a könny áztatta tincseit a szemeiből, hogy a szép kékek az elmémbe marjanak. Én sem hittem, hogy újra látom őt. Ha visszatekerhetném az időt, nem így jöttem volna és mást csinálok. De ez van, így történt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=789898#post789898][b]Szentmihályi L. Izabella - 2020.01.19. 14:07[/b][/url]

Éveken keresztül vártam erre a pillanatra. Vártam, bíztam benne, álmodtam róla. Reméltem, hogy nem esik semmi baja bármerre is jár, bárkivel találkozik. Fogalmam sem volt az utazásairól, nem írt, nem tudtam róla semmit, jóformán azt is hihettem volna, hogy holtan fekszik valamelyik országban. Nem tudom min ment keresztül. Nem tudom a szülei végül megtalálták vagy egyáltalán érdekelte-e őket, hogy a család legidősebb gyereke egész egyszerűen eltűnt. Nem tudom a megrendezett házassága Lyrával hogy alakult, egyszerűen semmiről sem tudok. Nem írt, nem látogatott meg, nem hívott, nem csinált semmit. Egyetlen egy levelet volt képes csak küldeni, amelyre végül már nem is válaszolt. Fájt, hogy itt hagyott és fájt, hogy nem akart velem beszélni. Bíztam benne, hogy időnként felbukkan majd vagy küld magáról egy életjelet, hogy tudjam, jól van, de semmi. Nem voltam számára annyira fontos, hogy megírja, jól van.
A derekam köré fonódó karok egy újabb elkeseredett hangot váltanak ki belőlem. Nem érdekel, hogy a téren vagyunk, hogy a szívem úgy dobog, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból, hogy ujjaim szinte belemarnak a hajába, hogy képtelen vagyok abbahagyni a sírást. Kell ez most nekem. Itt hagyott, éveken keresztül nem hallottam róla, most pedig megjelenik a semmiből. Foghatnám a terhességre is, de valójában miatta sírok. Siratom az elmúlt éveket, az ő éveit.
- Annyira hiányoztál – suttogom még a nyakába, mielőtt eltolna magától. A könnyes arca láttán még jobban elszorul a torkom. Remegő ujjakkal törlöm le a könnyeit, az esküvő hallatán csak rázom a fejem. Az nem számít most. Semmi sem számít most, csak ő. Zöldjeimmel a szemeit keresem és egy aprócska mosolyt magamra erőltetve simítok végig az arcán, a vállán, a kezein. Megváltozott és mégsem. Ugyanúgy néz ki, mint ahogy legutóbb emlékszem rá, de mégis érzem, hogy ő már nem ugyanaz a Zétény, aki volt.
- Miért nem írtál? – kérdezem halkan és ha engedi, ismét hozzábújok. Kell ez most nekem. Érezni akarom, hogy itt van és nem fog eltűnni, hogy nem csak képzelődöm. Kérdezhetném, hogy miért ment el, miért nem hagyta, hogy segítsek, miért nem tudott ellenszegülni az apjának, de ezekre mind tudom a választ. Tudom, hogy miért kellett elmennie, mégis fáj.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=789909#post789909][b]Farkas Zétény - 2020.01.19. 15:14[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=789921#post789921][b]Szentmihályi L. Izabella - 2020.01.19. 17:51[/b][/url]

Nem tudtam, hogy ennyire. Elnevetem magam a szavak hallatán, de nem fűzök hozzá semmi mást. Reméltem, tudja nekem mennyire hiányzott, hisz leírtam neki abban az egyetlen egy levélben, amit küldött. Akkor azt sem tudtam, hova postázzam, de azt mondta a bagoly majd elviszi hozzá. De az a bagoly többet nem jött vissza. Írtam volna neki még, meséltem volna neki bármiről, hogy eltereljem akár csak pár percre a figyelmét a problémáiról, amíg azt a pár sort olvassa, de a bagoly soha többé nem jött vissza, én pedig szépen lassan feladtam.
- Belekeveredni? Mégis mibe? Apád megfenyegetett volna mert barátok voltunk, ha nem mondom el, hol vagy? Megkínzott volna, hogy lássa tényleg igazat mondok és nem csak titkolni akarom a tartózkodási helyed? Mégis mitől akartál megvédeni, hm? – élesen kérdezek vissza és felpillantok rá. Nem érdekel, hogy milyen kifogást akar erre megint felhozni, ez a legnagyobb baromság amit csak mondhatott volna. Kitől kellett volna annyira félnem, hogy Zéténynek védenie kellett éveken keresztül? - Mit.. – kérdeznék vissza, ám ekkor előhúz valamit. Megszeppenve pislogok le az elém tartott képre, amin egy gyönyörűen mosolygó, fejét oldalra billentő, fiatalabb Iza néz rám vissza. Ellágyulnak arcvonásaim ahogy átveszem tőle a képet és csak akkor pillantok vissza rá, mikor hátratűri a hajam. A szemem ismét szúrni kezd, érzem, de mielőtt sírni kezdhetnék, gyorsan lepillantok a képre. Mennyire könnyebb volt akkor minden. Ott voltál velem. Ujjaim megfeszülnek a kép szélén, egy könnycsepp legördül az arcomon.
- Melletted álltam volna, ha itthon maradsz. Ugye tudod? Ugye tudod, hogy segítettem volna? Segíteni akartam neked, de nem hagytad… Zétény – évek óta most először ejtem ki a nevét. Persze az első pár hónapban sokat beszéltem róla, Michelle-nek, Norbinak, a nővéremnek, mindenki tudott Zétényről, még az is, aki nem akart. Aztán abbahagytam. Nem beszéltem róla, nem említettem sehol, próbáltam nem gondolni rá. Nem volt rá okom, hisz már nem volt az életem része.
Szipogva törlöm le a könnyeim a kérdései hadát hallgatva, majd mosolyogva visszanyújtom neki a képet. Most már tudom, hogy nem volt mindig egyedül.
- Jól vagyok. Jól vagyunk, minden rendben. Hamarosan befejezem a sulit és hivatalosan is gyógyító lesz belőlem. Ettől az évtől pedig házvezető-helyettes vagyok a Levitában – kissé félve teszem hozzá az utóbbit, fogalmam sincs mondjuk, hogy miért. - Jönnek a gyerekek. Pontosabban egy – félrehúzom az eddig összefogott kabátom, hogy lássa a növekvő hasam. Négy hónaposan nem vagyok még akkora, de azért lehet látni a változást. - Ő az első – teszem még hozzá büszkén, végigsimítva a gömbölyödő pocakomon.
- Hol voltál egész eddig? Mi van a családoddal? Lyra? A házasság? Apád megtalált? Kerestek egyáltalán? Jól voltál? Nem keveredtél bajba? Hogy találtál meg? Mit csinálsz itt? Hol fogsz lakni? – konkrétan rázúdítom a kérdéseimet, de mielőtt bármelyikre is válaszolhatna, vagy egyáltalán kinyithatná a száját, megragadom a kabátja szélét és egészen komolyra véve belenézek a szemeibe. - Ugye nem hagysz itt megint?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=789924#post789924][b]Farkas Zétény - 2020.01.19. 18:38[/b][/url]

Nevet, végre nevet, Merlinre! Akkor nem fogja az összes könnyét most kisírni,habár a nevetés is könnyeket szül, szóval van még aggódni valóm. Persze szinte azonnal sarokba szorít, és muszáj mondanom valamit, amire tudom, hogy hogyan fog reagálni és kivételesen azt is kapom. Ha azt vesszük ezzel is meglepett,hogy nem lepett meg, ez kész.
- Nem akarom tudni, Iza. Nem akarok belegondolni, hogy bárki miattam bármit is csinált volna veled, ami a hátrányodra vált volna. Lehet, hogy semmit, de nem mertem megkockáztatni, egyszerűen csak így tudtam vigyázni rád. Jó tudom, ez nem megoldás, meg hülye voltam, de nem volt jobb ötletem. Konkrétan most se lenne jobb, de hát ismerhetnél már annyira, hogy ha kitalálok valamit, akkor az úgy van... már ha nem tudsz lebeszélni. Te vagy az egyetlen, aki valaha változtatott rajtam valamit és ha elmondom az egészet, biztosan nem lett volna ilyen könnyű, hogy lelépjek. Ha ezt lehet egyáltalán könnyűnek nevezni, de érted - egyre csak húzom a tésztát, az meg nyúlik és minél többet beszélek, annál rosszabb lesz. De valóban nem akartam kockáztatni, mert ha Izának bármi baja is lett volna, azt nem biztos, hogy túlélem. Megzsarolnak vele mondjuk. Hát hogy tudtam volna a szemébe nézni? És emelett oda kellett volna mennem, megtörten, szánalmasan, legyőzötten. Inkább legyen nekünk lelkileg rossz egy kicsit... hát nem jött be ez sem. Most már mindegy mi volt, a lényeg, hogy itt vagyok.
Megmutatom neki a képet, de nem sokat segít... talán csak egy pillanatra. Én nem tudom, hogy mit is kéne még csinálnom, hogy ez a találkozás jobb legyen, és tartok tőle, hogy nem lesz jobb. Ahogy kiejti a nevemet, megborzongok, végigfut a hátamon a hideg. Nem is tudom mikor hallottam utoljára tőle így, a teljes nevemet és nem is tudom, hogy miért esik úgy ahogy.
- Tudom, hogy megtetted volna és igen, nem hagytam - most a vonásaim megkomolyodnak, fel kell fognia, hogy mindent megtettem érte, amit csak tudok. gyakorlatilag feladtam a barátságunk, akkor még a szerelmem is miatta. Nagyobb áldozat volt, mint, amit bárkiért bármikor megtennék. Igen, akkor még szerettem, nem tudtam megszabadulni a zöldektől, a mosolyától és úgy tőle. Úgyhogy mindent megtettem azért, hogy a barátja maradhassak, az ominózus beszélgetésük után, náluk. Azt hiszem viszonylag sikeres volt, de a parázs megmaradt, és talán sosem huny ki teljesen. Persze, most már máshogy látok sok mindent, és nem vágyom a szerelmére, de a barátságára nagyon. Kitől tudnék bármilyen tanácsot kérni, amit el is fogadnék, akár kéretlen, akár nem? Na, ugye, öcsém!
- Szép! Akkor mégis jól alakult az életed - most ellágyulnak nekem is az arcvonásaim, nagy kő esik le a szívemről, már csak azért is, mert minden jól alakult, tehát végül is nem rontottam el az egész életét. Ez már valami. - Na, ne mond! - őszintén mosolygok és látom a megnagyobbodott hasát, lágyan visszahajtom a kabátját, miután megsimogatta büszkén a hasát. - Nehogy megfázzatok! - indoklom meg a cselekedetem. - Gratulálok, és örülök, de tényleg nagyon örülök - már elképzeltem magam nagybácsiként, amikor hasznos dolgokat tanítok a kis prücsöknek. Állj! Miket beszélek már megint, te jó ég?! Alig, hogy meglátom őt, máris ilyen gondolataim támadnak. Még hogy nagybácsi Zétény, te tényleg meghibbantál, öcsém!
- Szóval akkor lesz több, helyes, helyes. Másoknak is kellenek az ilyen barátok, jó géneket örököl majd. Az egyik részében legalábbis biztos vagyok - úgyis tudja, hogy Norbertet nem tartom teljesen épelméjűnek, de eszembe sem lenne ellene beszélni. Ez csak egy vélemény volt, soha nem ártanék a kapcsolatuknak, sőt, addig védeném, amíg Iza szereti azt a bolondot. Szerencsés bolondot. Gyorsan kizökkent a jó hangulatomból a kérdéseivel, ennek ellenére mosolyogva várom végig, miközben megsimítom a bal arcát.
- Biztos, hogy erre most kell válaszolnom, itt a tér közepén? Úgy tudom, hogy Ly jól van és boldog, de csak ennyit tudok róla. Visszajöttem tanulni, szóval itt leszek neked. A többire máskor válaszolok, mert nem akarlak sokkolni, amikor várandós vagy. Majd apránként elmondom - harapom be komorabban az ajkaim, de a legfájdalmasabban mégis az utolsónak érkező kérdése esik. Szorosan magamhoz húzom - vigyázva a babára -  és a fülébe suttogom.
- Nem, soha többé - ejtem ki a legkomolyabban, ahogy csak tudom. Elvileg okom sem lenne rá. - Csak mondj meg mindent őszintén, ahogy eddig, csak rád számíthatok. Jó, mondjuk a csajozásban nem biztos, hogy kérek véleményt - mosolygok, majd elhúzom a fejem és a szemeibe nézek, hogy megnézzem jól magamnak. Aztán pedig újra magamhoz szorítom és beszívom a hajának illatát. Egészen szerelmes párnak nézhetünk ki, de ennél nagyobbat nem is tévedhetne bárki. Ez egy őszinte barátság, sokkal többet ér, mint a szerelem. A könnyeim újra elerednek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=790094#post790094][b]Szentmihályi L. Izabella - 2020.01.21. 18:05[/b][/url]

Szemöldököm szép lassan egyre magasabbra kúszik szavai hallatán. Fogalmam sincs miért gondolja, hogy mindezt el fogom hinni az apjáról, aki valószínűleg a létezésemről sem tud, nemhogy kettőnk kapcsolatáról. Mindenesetre türelmesen végighallgatom az indokait, ami közben átcsap magyarázkodásba, de különösebben ez sem hat meg. Úgy érzem a szíve mélyén ő is érzi, hogy nem történt volna velem semmi, még ha tartjuk is a kapcsolatot.
- Senki nem tehetett volna semmi olyat, amivel árt nekem. Elfelejted, hogy kikkel vettem körül magam az elmúlt pár évben. A Saint-Venantok? A családom? Te? – a tekintetét keresem, és amint megtalálom, azonnal elmosolyodok. - Plusz egy terromágussal beszélsz. Ha a varázslatok nem is, ez mindig megvéd. Mindig. Nem kellett volna úgy kezelned, mintha nem tudnék magamra vigyázni – természetesen egy részem megérti, miért akarta elkerülni, hogy bántódásom essen, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a családja bármit megtett volna azért, hogy Zétényt előkerítsék a világ másik végéről és erőszakkal hozzáadják Lyrához.
Persze, hogy nem hagyta. Mindig is makacs volt, és ha valamit egyszer a fejébe vett, az már pedig úgy történt, ahogy ő azt eltervezte. Én voltam a kivétel. Sosem azt tettem, amire várt, sosem úgy viselkedtem, ahogy ő kigondolta. Élveztem, hogy tudtam neki meglepetést okozni, bármiről is legyen szó.
- Köszönjük – elpirulva harapok az ajkamba, mert erről még mindig nem sikerült leszoknom és majdhogynem elkalandozva simítok végig a hasam takarta kabáton. - Zétény, hidd el, Norbi nem olyan borzalmas, mint amilyennek mindenki beállítja. Vannak néha őrült ötletei, de nem rossz ember. Csak nem töltöttél vele elég időt – mosolyogva vonom meg a vállam, szükségét érezve, hogy a férfi védelmébe keljek. Meggyőződésem, hogy ha összeereszteném őket, vagy találnának egy közös pontot, amit kiveséznének és utána kínos csendben telne a délután további része, vagy azonnal megutálnák egymást, de a kedvemért tettetnék a szimpátiát – és én az utóbbira szavazok.
- Ne idegesíts fel. Elég sokkot okoztál azzal, hogy megjelensz a semmiből, nem írsz, nem látogatsz meg, csak üldögélsz a tér közepén, mint aki jól végezte a dolgát és rám hozod a frászt, mert épp olyanod van. Válaszolhatsz mindenre – nyomom meg az utolsó szavaim, hogy éreztessem vele, nem viccelek. Tudni szeretném merre járt, az nem úgy van, hogy csak én mesélek, róla meg továbbra sem tudok semmit.
- Mikor nem voltam én őszinte veled? – ugyan elmosolyodom, az a mosoly rögtön le is fagy arcomról, amikor már nem tudom hányadszorra húz magához. Ösztönösen ölelem át a hátát és a haján végigsimítva lassan ringatni kezdem. - Minden rendben lesz. Visszajöttél. Itt vagyok. Itt leszek neked, bármi történjék – súgom halkan a hátát simogatva. Nem szeretném, ha sírna. Nem szeretném, ha miattam sírna. Megtettem én ezt kettőnk helyett évekkel és pár perccel ezelőtt is.
- Kezd késő lenni. Hol vettél lakást? – meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg visszaköltözött volna az iskolába, pedig nem ő lenne az egyetlen idős diák, aki visszajött hozzánk tanulni. Egész egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy Zétény ismét tizenéves diákokkal lakjon együtt. Egyszer végigcsinálta már, meg amúgy is gazdag a családja, megengedhet magának egy lakást.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=790125#post790125][b]Farkas Zétény - 2020.01.21. 21:47[/b][/url]

Látom, hogy hiába magyarázom neki, de ő meg azt nem tudja, hogy az én családom meddig megy el. Kár lenne ezen veszekedni, annyira nincs értelme, hogy felesleges gerjedelmet szülne kettőnk között, a legnegatívabb értelemben. Nézek rá, ahogy próbálja belém táplálni, hogy tévedtem, de csak visszamosolygok rá.
- Nem érted. Nem kezeltelek úgy, és lehet, hogy megvédted volna magad, vagy megvédtek volna mások. De nem akartam semmit sem a véletlenre bízni. És ha Norbinak lett volna baja, vagy bárki másnak, akit te is ismersz? Szóval tök mindegy, hogy mi lett volna, ha tévedtem, ha nem. A lényeg, hogy… elmentem – inkább itt hagyom abba az egész magyarázkodást, pont elég. Remélem, elfogadja, hogy úgysem lehet semmit sem megváltoztatni már, bárhogy is cselekedhettem volna. Annyira jó lett volna, ha akkor megkérdezem erről őt, de nem tettem. Így történt, kész, vége. Amúgy is csak egyre jobban fáj, ahogy sorolja a hibáim. De szerintem meg minden jól alakult, úgyhogy mondhatjuk, hogy az idő engem igazolt. Szóval a baba. Egy kicsit cinkelem a Norbertet, ő pedig persze, hogy védi. Hányszor volt régen ilyen, vagy ehhez hasonló ellentétes véleményünk? Nem is emlékszem, de, hogy sok, az tuti.
- Hát gondolom, hogy annyira nem borzalmas, ha hozzámentél. Neked – vigyorodom el, majd folytatom. – De nyugi, semmi kifogásom ellene, és örülnék, ha örökre együtt maradnátok, szóval – vonok vállat. Amíg együtt vannak, nem bánom, csak szeresse Izát. Az pont elég, hogy boldog legyen, nekem meg akkor jó, ha ő boldog. – Persze azért… nem kell haverkodni vele, ugye? – nézek rá, nézem a zöldjeit, és csak egy félmosolyom tudatja vele, hogy viccesnek tűnő kérdést tettem fel. De persze Izát sosem lehetett igazán kizökkenteni, és egyből követelőzik. A legnagyobb baj ezzel, hogy igaza van, jár neki a válasz, és egy bunkó állat volnék, ha nem mondanák el mindent. Majdnem mindent.
- Nem akartam rád ijeszteni – ugrom át a kínosabb részeket. – Csak, megéreztem a parfümöd – vonok vállat újra és még folytatom. – Ha tudtam volna, máshogy kezdek hozzá, nyugodtabb körülmények között, de mindig spontán voltam, nem szeretem a túlságosan is megszervezett dolgokat – húzom el a számat, remélem ez elég magyarázat lesz.
- Ne fárassz, kismama – vigyorodok el. – Én vagyok az, aki kiforgatja mások szavait, nem te – de ezek után, megint kikívánkoznak a könnynek a csatornáikból. Hát ez van, remélem az elkövetkező jó néhány évben ez lesz az utolsó, hogy bárki így lát.
- Igen, tudom – harapom be az ajkam, és végül, ha nagy nehezen is, de összeszedem magam. Sóhajtok egy nagyot, kitörlöm a könnyeim és valódi kedvességgel nézem meg az arcát. Azért sokkal jobb ez így, mint a fényképen látni. Érzem a közelségét, a szeretetét, soha nem kaptam senki mástól ennyit eddig. Ez azért eléggé új.
- Ó, hát még sehol. A csárdában bérlek egy szobát, egyelőre keresgélek, ha gondolod, gyere el, ott folytassuk. Meg vehetünk közben valami kaját is, nehogy rám szóljanak, hogy éheztetlek. Nem mintha jogom lenne bármihez is veled kapcsolatban, de na, mégiscsak én vagyok Farkas Zétény, öcsém – most már jobban vagyok, de hogy nem fogom kitörölni ezt a napot az emlékezetemből, az már biztos. Miután elengedem, zsebre vágom a kezem és várom, hogy mi lesz. Lehet, hogy dolga van, főznie kell az apjuknak, vagy pont a másik várja haza a kismamát. Mégiscsak sok idő telt el, nehéz elfogadni ezt…