[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=618931#post618931][b]Choi Min Jong - 2016.09.18. 16:00[/b][/url]
Fellépéskinézet - cipő nélkül
zene
Örömmel fogadtam el a meghívást a falubeli fesztiválra. Igazán úgy éreztem tőle, hogy valóban értékelik a munkámat. Hogy ez a csillag dolog, nem egy egyszeri alkalom volt. Ugyanakkor nagy dilemmába is kerültem, hogy mégis mit adjak elő, egy a bulit záró műsorként. Végül ahogy agyaltam, eszembe jutott egy korábban írt dalom, s bár a fesztivál szigorúan alkoholmentes, mégis Rachel jutott eszembe, aki a végzős bálon is alkoholosnak vélte az italokat. Ha ő most kijött ide, biztos hogy jól szórakozik, talán be is csíp, már csak a gondolattól, hogy fesztivál meg sör - még akkor is ha alkoholmentes. Ez pedig igazán meggyőzött, hogy a jó hangulathoz (na meg a részegséghez) nem feltétlenül kell alkohol. Én amúgy is mindig jól szórakozom, pedig jó ideje kerülöm az ilyen italokat - lássuk be, soha nem volt még jó vége annak, hogy berúgtam. Szóval némi gondolkodás után, sikerült dönteném, hogy mit is akarok csinálni, s bár a gyakorlás közel sem volt elég, most már lehetőségem sincs visszatáncolni - hehe, szóvicc, jó gagyi.
A színpad aljánál állok, a ruhámat igazítom és a telefonom nyomkodom. Szerencsére sikerült felrúnáztatnom, hogy működjön annyira, amennyire nekem most kell. Az előadásomhoz így már minden készen áll. Fent ott van a fehér vászon, az egyik kifeszítve a földön, a másik mint háttér. Utóbbin fekete vonalak formájában záporozni kezd az eső, s ezzel egy időben az eső hangját is hallhatják a téren tartózkodók. Páran talán nem értik elsőre, és a kezükkel ellenőrzik, hogy akkor most mi is a helyzet, de pár másodperc után egészen biztos egyértelművé válik, hogy csak a színpadon "esik" az eső.
Benyomom a telefonon a csengőhangot, majd megindulok fel a színpadra, miközben erősítem a hangerőt. Aztán eljátszom, hogy felveszem a telefont, a fülemhez emelem és beszélni kezdek.
- Aha...Igen jövök. Már úton vagyok... Aha...Oké, te nagyon berúgtál? - nevetek, persze hogy nem rúgtak be, nincs alkohol! de pszt! - Nem, kettőkor végzek. Mit tehetnék? Nem sokára ott leszek!... Aha, rendben... Ne igyál túl sokat! - a hangom természetesen fel van erősítve, így mindenki hallja, igyekszem tényleg úgy csinálni, mintha a telefonba beszélnék, bár nem tudom a varázslótársadalom mennyire értékeli ezt a muglis megnyilvánulást, azért remélem nem vetnek meg rögtön miatta - Csááá! - Ezzel pedig befejezem a telefonbeszélgetést. Leteszem a telefont és a közönség felé fordulok. Mentem egy kört a színpadon de most nagyjából középen vagyok, ahogy terveztem.
Egy pillanatra lenézek, aztán ahogy felemelem a fejem elkezdek énekelni is. mögöttem az esőcseppek betűkké formálódnak, s ahogy legutóbb is most is megjelenítik a dal szövegét - még mindig csak angolul, ezen még dolgoznom kell, hogy magyarul is menjen.
Lassú de ritmusos mozgásba kezdek, nagyokat lépve a vásznon, hosszú és határozott vonalakat húzva, egyet-egyet fordulva. Egy pálcaintéssel a balkezembe ecset a jobba fekete festékes bödön repül. Ma csak egy egyszerű fekete fehér képet készítek. A mozgásomba ezúttal benne van egy két hajlás, sőt még kézenállás is - pontosabban festékes bödönön állás, mert azt teszem a vászonra úgy lendülök a magasba, a balommal meg néhány vonalat húzok, majd kicsit odébb érek földet ismét, s tovább lépek hosszú íves vonalakat húzgálva. Amikor a zene kicsit gyorsabb lesz, én is kisebbeket mozgok, a lábaim sűrűbben járnak, épp ablakokat festek, de pszt, ezt nem tudhajták még. Én mindenesetre táncolok, időnként csak is arra figyelek, meg is állok egy helyben és csak a felsőtestem mozgatom. A kalapom persze már rég leesett a fejemről, de nem foglalkozom vele. Ez része a történetnek. Aztán az utolsó refrénnél a hátsó vászonhoz lépek arra rajzolok fel egy alakot, aki a kezében két poharat tart. Amikor befejezem elszaladok a kalapért a fejemre teszem s ecsetet, festéket hátrahagyva lépek vissza körvonalazott barátomhoz, hogy elvehessem tőle az egyik (festett) poharat s koccinthassunk egyet. Aztán a zenének vége, én meg egy óvatos pálcamozdulattal emelem a magasba a legújabb művem, sok-sok pillanatkép, pálcika-emberekből, megjelenítve a dalom egy-egy mozzanatát és olyasmiket is, amiket abban nem említek.
Két kis pálcika gyerek, ahogy homokoznak, nevetnek; két kamasz pálcika akik az iskolában; aztán két felnőtt, ahogy találkoznak, egy bárba mennek, jól szórakoznak, visszaemlékeznek a gyerek korra. Az egyik a másikat visszafogja ne igyon többet; együtt mulatnak; várnak; pálcika lányoknak udvarolnak; és még sok-sok minden. Azt gondolom nincs is ideje senkinek végig nézni az összest. Előre lépek, s intek egyet hátra a vászon mögé, mire az utolsó figurám odalép, adok neki egy ötöst, aztán meghajlunk és én lesietek a színpadról. Remélve, hogy a műsor eléggé tetszetős volt. Én elégedett vagyok a végeredménnyel. A pálcika barátom még integet utánam, aztán ő is eltűnik, a többi apró rajz viszont ott marad, hogy az "emlékeinket" jobban szemügyre vehesse, aki akarja.
