28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek:
Figyelem! Iskolai dolgozók, Bogolyfalva vezetése és felelősök kerestetnek! Ezen kívül kikerült a JV pályázat is, csekkoljátok a híreknél! Wink
U.i.: ez is beleszámít a multiakcióba!
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaBoglyas tér

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Wessinger Lilla
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 27
Összes hsz: 64
Írta: 2014. június 5. 16:17 | Link

Adam

Még mindig nem kereste fel az Igazgató urat, s bár ez valójában elkerülhetetlennek tűnik ahhoz, hogy elkezdhesse itteni, egészen új, önálló életét, most még minden fontosabbnak látszik a hétköznapok fojtogató rutinszerűségénél. A házban a költözés maradványai ugyanúgy állnak, mint az első napon, azóta sem pakolt helyére semmit, minden pontosan úgy hever a padlón, mint amikor édesanyja magára hagyta őt velük. Napjait a faluban tölti, a ház egyelőre másodlagos, egy hely, ahol - már amennyire tud az újszerűség miatt - alszik éjjelente, ahol pihenhet és ebédet főzhet magának, ha éppen nem a faluban szemel ki magának egy új vendéglőt, s kóstolja meg annak ízeit.
Lilla ma kivételesen nem a falut járta, helyette kis kertjét vette szemügyre, fákat ültetett és zöldségeket palántált, majd konyhájából nappalijába vonszolta a porcelánokkal, képkeretekkel és egyéb díszekkel megrakott dobozokat, hogy elférve a helyiségben, gyümölcslevest főzzön magának. Ebéd után a kanapéjára dőlve heverészett, kezében egy mugli által írt könyvvel, s lábait lógatva merült el kedvenc szerelmi történetében. Szerette a romantikus regényeket, a nőket pedig, akik heves tiltakozásban törtek ki, ha valaki megkérdezte tőlük, olvasnak-e szerelmes fikciókat, csodálta. Egy szép történet beférkőzik az olvasó szívébe, és ő maga is utazóvá válik, a történet részesévé lesz, nevet, ha a kedvenc hőse boldog, és sír, ha annak fáj. Dosztojevszkij 19. századi műve, a Bűn és bűnhődés folyton megríkatta az érzékeny lelkű nőt, és bár rongyosra forgatta a kötetet, minden újraolvasásnál úgy érezte, hogy mind jobban megismeri azt a tizennégy napot, mely a történetet öleli fel. Még egyszer sem járt Oroszországban, de a szegénység az első gondolat, ami valószínűleg az iromány miatt, de eszébe jut az országról. Szívesen segítene az ottani embereken, belenyúlna a szálakba, hogy boldogabbá tegye a részeseit. De nem tehet semmit.
- Ez csak egy történet - jelenti ki halkan, talán, hogy megnyugtassa kedélyeit, miközben felül a kanapén, elfeküdt hajába beletúr, végtagjait kinyújtóztatja, a könyvet pedig a telepakolt dohányzóasztalra teszi. Észre sem vette, hogy időközben beesteledett, arról pedig fogalma sincs, hogy az óra lassan éjfélt üt. Az olvasottak miatti zaklatott lelkiállapota arra sarkallja, hogy éjszakai túrát tegyen, az úti cél lényegében mindegy, csak válaszokat találjon, holott jól tudja, hogy a leírtakra nem felelhet senki. Fekete pulóvert húz otthoni melegítőjére, a házat kulcsra zárja, majd elindul a sötétben. Sem pálca, sem tárca nincs nála, hiszen csak sétára indul, amihez Szegeden sohasem volt szüksége egyikre sem. A már nyugvó házak között egyenesen a falu központja felé indul, ahol miután minden üzlet zárva pihen, kénytelen leülni a boglyas-téri szökőkút peremére. Egyik kezét a hűvös vízbe lógatja, tekintete a szökőkút díszét figyeli, de csak nézi, látni csak az elméjében zűrzavart keltő, gyilkos Raszkolnyikovot látja.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1225
Összes hsz: 7940
Írta: 2014. június 5. 17:26 | Link

Lilla

Ma később ébredek, mint szoktam. Már este tíz is elmúlik, mire kikászálódom az ágyamból, és magamra rángatok néhány ruhát. Orromra tolom napszemüvegemet, és kilépek házam ajtaján, elindulva az erdei ösvényen le a faluba. Az utcai fények pislákolnak már csak békésen. A lakók legtöbbje mélyen alszik, az üzletek egytől egyig zárva. A Csárdát és egyéb ivókat kivéve.
Úgy döntök, ma még beljebb merészkedem a faluba. Felkeresem azt a szökőkutas teret. Boglyas tér. Ez a táblán, amire felnézek napszemüvegem mögül. Haladok aztán tovább, fehér kezeimet magam mellett lógatva, és egy mélyebb lélegzettel magamba szívom egy ember illatát. Arra fordítom arcomat.
Egy fiatal nő ül a szökőkút peremén. Ujjait a vízbe lógatja, és üveges tekintettel néz csak a semmibe, gondolataiba merülve. Nesztelenül sétálok közelebb. Nem lopakodom, ez a természetes járásom. Észrevétlen. Légies lépteimet komótosan veszem sorra, mígnem egy padhoz érek a szökőkút mellett, és leereszkedem rá. Lábaim szétvetve, kényelmesen ülök, sápadt kezeimet combjaimra nyugtatva. Felnézek a bagoly szobrokra, és kissé elfintorodom. Talán túl negédes nekem a látvány. Nincsen bajom a helyes vagy cuki dolgokkal, de önszántamból soha nem venném magam körül velük. Hacsak nem egy embert illetünk ezzel a jelzővel. Apropó... a szökőkút műremekei helyett inkább a lányt figyelem sötét lencséimen át. Noha Ő nem láthatja, rá nézek-e, ám valószínűsítheti, hiszen fekete haj keretezte ábrázatom felé fordul.
Hozzászólásai ebben a témában

Wessinger Lilla
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 27
Összes hsz: 64
Írta: 2014. június 5. 21:05 | Link

Adam


Dosztojevszkij regénye a sétán túl a szökőkút peremén üldögélve is hosszan lefoglalja zavaros elméjét. Nem bírja megemészteni a Földet érintő problémákat, a szegénységet és a harmadik világ kilátástalan helyzetét. Az iromány által messzemenő gondolatai támadnak, és általánosságban véve sokszor érzi magát e tulajdonsága miatt a társadalom szélére taszítva, barátai közt is magányosnak, felnőttként gyermeknek és mosolygó lányként tehetetlen szomorúsággal csordultig telve szívét. A messzibe bámul, de a sötétségben aligha vesz észre bármit is. A környék csendes, úgy tűnik mindenki alszik már, a táj sem mozdul. Ujjai a vízfelszínt zavarják, arca semmitmondó, a védjegyévé váló vidámság odaveszett még a délelőtt folyamán. Aztán megpillant egy szempárt, egy fekete hajjal keretezett arcot, ahogy az mintha éppen őt figyelné. Az időközben rátelepedő nyugalom egy másodperc alatt foszlik köddé, a tér hirtelen ölti magára a félelem öltözékét. Lilla ujjai megállnak, szíve azonnal gyorsabb ütemre vált, hiszen nincs hozzászokva, hogy az éjszaka közepén egymagában legyen, s némi töprengés után azon kapjon egy idegent, hogy napszemüveg mögé rejtve tekintetét, de valószínűsíthetően pontosan őt nézi.
Zavartan pillant vízbe mártott ujjaira, úgy tesz, mintha észre sem vette volna a tőle nem messze ücsörgő alakot. Mégis miért van az még egyáltalán fent? Talán ő is szívszorító történetet olvasott, amitől nemhogy aludni, de nyugodni sem tud? Kétségbe vonható. Ilyen, s ehhez hasonló gondolatai után újra felpillant a férfira, száraz kezével egy az arcába lógó barna tincset füle mögé simítja, majd ahelyett, hogy letenné combjára, félszegen intésre nyújtja azt. A feltartott keze reszket, le sem tagadhatná, hogy megrémíti az éjjel, az idegen, és az, hogy támadás esetén maximum körmei és régi kulcsa segítségére számíthat. Kiszáradt ajkai mosolyra húzódnak, közben leengedi jobbját, és egész testével fordul el a padon ülőtől, hogy a vízfelszínre szegezze tekintetét, és megfelelő menekülési útvonalakon gondolkozzon.
Utoljára módosította:Wessinger Lilla, 2014. június 5. 21:07
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1225
Összes hsz: 7940
Írta: 2014. június 5. 23:04 | Link

Lilla

A lány észrevesz engem. Látom a rám találó tekintetet, és hallom a szíve erős dobbanását, ütemének gyorsulását. Fél. Megszoktam már ezt a reakciót. Szinte olyan ez nekem, mint egy köszönés. Ebből tudom, hogy észrevettek. Hogy felkeltettem a figyelmüket. A fiatal nő aztán ismét rám pillant, és ez alkalommal odaint. Keze reszket. Nyilván jelezni akarja, hogy lát engem, és hogy egyedül vagyunk. Tömegben nem üdvözölne így, sem, ha többen lennénk itt. Ketten vagyunk a téren, közel s távol csak az elnyugvó lakosok, ivókban mulatók.
Intése nyomán csak végigmérem napszemüvegem mögül, majd szusszanok egyet, és hosszú karjaimat a pad háttámlájára vonom, teljesen elkényelmesedve. Felnézek az égre, a fák lombjaitól keretezett csillagokra. Szeretem Őket. A társaim örökkévalóságomban. Mindig Ők világítanak nekem. Másoknak a nap, a bolyhos felhők, a szikrázóan kék ég jelenti azt, amit nekem ezek a kis fények a fekete mennybolton. Hiába változott már ez a kép az évszázadok alatt, mindig ismerős marad. Mindig otthonos.
Nem nézek ismét a lányra. Persze, tökéletesen észlelem anélkül is minden rezdülését, számára viszont biztonságérzetet ad, ha azt tapasztalja, hogy csak békésen üldögélek itt, szemlélve a csillagokat. Ha akar, elmegy, ha akar, közelít. Ez rajta áll, hiszen Ő az, aki fél tőlem, és nem fordítva.
Hozzászólásai ebben a témában

Wessinger Lilla
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 27
Összes hsz: 64
Írta: 2014. június 5. 23:31 | Link

Adam

A férfi nem tesz semmit. Nem viszonozza sem intését, sem mosolyát, így a fiatal nő értetlenül összehúzott szemöldökkel lötyköli tovább a vízfelszínt. Ujjainak jól esik a hűvös víz, ugyanakkor teste többi része mozdulatlan marad, ezzel is igyekezvén láthatatlannak tűnni a másik számára. Azt nem tudhatja, hogy a padon kényelembe helyezkedő, csillagos égben gyönyörködő úrnak elég éles hallása és finom szaglású orra ahhoz, hogy minden rezdüléséről tudjon. Nyugtatja magát, ütemtelenül kalapáló szívverése lassan helyreáll, talán mert az idegennek úgy tűnik, nem áll szándékában felfalni, vagy élve eltemetni őt.
Újra az alak felé fordítja fejét, tűnődve szemléli furcsaságát. Bogolyfalván ilyenek volnának az emberek? Vajon, ha varázslók közt növekedett volna, akkor most nem lepődne meg? Elgondolkodik azon, hogy félúton pályát tévesztett, s a muglik viselkedése helyett a varázslókét kellene elemeznie. Lebiggyeszti ajkait a felismerésre, hogy nagyon úgy tűnik semmihez sem ért, vagy csak mindenhez éppen annyira, hogy az ne legyen elég ahhoz, hogy kitűnjön a tömegből, majd kiemeli kezét a vízből, és egy zsebkendővel kezdi azt törölgetni. Amikor végzett, összehajtja kendőjét, zsebébe csúsztatja, majd elegánsnak szánt mozdulattal feláll, megigazítja magán a nadrágot, és odasétál az idegenhez.
- Maga egy nagyon udvariatlan férfi! - mondja neki hangjában enyhe sértettséggel, majd megtorpanva áll tovább, hiszen mindenképpen hallani szeretné annak válaszát, de nem tudja közben mitévő legyen. Alapvető illemformaként tekint a köszönésre, és ha már nő létére ő intett neki előbb, megérdemelte volna annak legalább a viszonzását. De nem hogy egy kézmozdulatot nem kapott, az ismeretlen még a fejét is elfordította róla, hogy az eget pásztázza fekete napszemüvegén át. Lilla melle alatt összefonja karjait, ajkával bosszúsan csücsörít, aztán leül, és hátát a támlára engedve, ő is feltekint a sötétben felragyogó csillagokra. Haragja immáron köddé vált, vonásai elernyedtek, ajkai a látványban való gyönyörnek adózva eresztik egymást.
Utoljára módosította:Wessinger Lilla, 2014. június 5. 23:49
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1225
Összes hsz: 7940
Írta: 2014. június 6. 00:05 | Link

Lilla

Ide fog jönni. Erről árulkodnak mozdulatai. Hamarosan valóban megindul felém, én arcomat azonban továbbra is az ég felé szegezve tartom. Csak akkor fordítom felé sápadt ábrázatomat, amikor már közvetlenül előttem áll. Ekkor pedig megfedd. Legalábbis úgy hiszem, ezért nevez udvariatlannak. Olybá tűnik, szerette volna, ha visszaintek vagy legalább biccentek neki egyet. De hát elég hamar visszafordította a figyelmét a víztükör felé. Legalábbis látszólag. Nem hittem, hogy azt az intést valóban üdvözlésnek szánja. Tényleg inkább csak jelzésnek vettem. Nem örülök neki, mikor ennyire elvesztem a fonalat a halandókkal kapcsolatban.
Felháborodottsága ellenére leül mellém a padra, és szintén gyönyörködni kezd az égben. Visszapillantok arrafelé magam is. Érzem, hogy a lány már jóval egyenletesebben lélegzik, szívverésének üteme normálisabb. Úgy tűnik, mégis csak bevált a csillagkémlelésem. Hiszen valamelyest megnyugodott és idejött hozzám.
- Nem akartam megsérteni. - szólalok meg rekedtes hangomon, még mindig az éjjeli égbolt felé tartva arcomat, majd egészen lassan lejjebb engedem államat, és felé fordítom a fejemet.
- Ha amiatt tart udvariatlannak, hogy nem intettem vissza, elnézését kérem. Félreértettem. - adok ennyi magyarázatot, tanújelét adva annak, hogy tudom, mi az illem. Remélem, azt már nem várja el, hogy taglaljam, miként értettem félre! Tudom, mit követel meg az udvariasság, de néha megelégelem az ilyen felszínes, természettől elrugaszkodott dolgokat. Fürkészem a fiatal nőt sötét lencséim mögül. Szemeimet hiába nem látja, érezheti magán tekintetemet. Sápadt ábrázatom felé fordítva tartom.
Hozzászólásai ebben a témában

Wessinger Lilla
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 27
Összes hsz: 64
Írta: 2014. június 6. 00:41 | Link

Adam

Ahogy a férfire meredve álldogál, és sértettségének hangot ad, valósnak hiszi bosszús érzetét, amit nem mellesleg furcsáll is, hiszen nem jellemző rá, hogy dühét képes legyen felébreszteni egy vadidegen. Most pedig az szintén megvárakoztatja, így jobbnak látja helyet foglalni mellette, és ha kell, kivárni a hajnalt is, hogy kijelentésére válasz érkezzen. Azonban a mellette ülő sápatag fél udvarias hangon felel, és bár tekintete még mindig az éjszakai eget kémleli, a nő valamelyest megnyugszik, és azonnal megrohamozzák lelkét a visszakozó érzelmek. Nem kellett volna úgy letámadnia az ártatlan férfit, de mégis, ha diákjainak megtanította az illemet, s tiszteletet, megtanítja ő egy felnőttnek is szívesen.
- Máskor viszonozza a női köszönést - mondja komolyan, szavait bólintással erősítve meg, majd elcsöndesül, és kezeit pulóverének zsebeibe csúsztatja. Egyikkel kulcsát, másikkal kendőjét markolja, tekintetét közben le sem véve az égről. Szívesen odafordulna az ismeretlen ismerős felé, ám nem tudja mit mondhatna neki azonfelül, hogy elnézést kér furcsának hatható kitörésére. A költözés, a falu, az újdonság mind kissé feszültté teszik idegeit, a regény pedig, amivel egész délután foglalatoskodott, elméjét erősen felzilálta. Nem szokása éjjelente kimozdulni a biztonságot nyújtó házból, és be kell látnia, most sem lett volna szabad. Őrültség, hogy egy jól megírt főhős, és tizennégy nap terjengős elmesélése mit ki nem tud hozni belőle! Ha egyszer eljut a kastélyba, és találkozik végre az Igazgató úrral, utána bizonyosan elkerüli a könyvtárat egy időre, mert az év végére a falulakók még ráaggatnának olyan jelzőket, amelyeknek közük van az elmebajhoz és a tyúkhoz. Elmosolyodik buta gondolataira, majd a rekedt hang hallatán odafordul a férfihez.
- Félreértett? - kérdezi értetlenül, tekintetével a másik mozgó ajkait figyelve, hiszen szemeit nem látja, és ez valamelyest zavarja is. Az alak is nézi őt, ami végképp zavarba hozza, egyáltalán nem szokott hozzá leplezetlen bámuláshoz, ezáltal nem is képes megfelelően lereagálni azt. Fejét hátrahajtja, hogy még inkább láthassa a fényeket, de mindvégig érzi magán a sápadt tekintetét.
- Nem tudott aludni, hogy most itt van? - teszi fel újabb kérdését, s legszívesebben máris taglalná a másiknak, hogy ő ugyan éjjelente a puha ágyában, a meleg takarója alatt gubbasztva alszik, édes pingvinekről és kutyákról álmodik, a mostani éjszaka csupán egy kivételes alkalom, és hogy mindezért az a százéves könyv a hibás, amit a gimnáziumban minden évben kötelező olvasmánynak adott fel,  és amit annyira, de annyira szeret. De mégsem mondja, mert tudja, hogy a férfiak nem szeretnek női problémákról beszélgetni, és mert valószínűleg egy nagyon furcsa nőnek tartaná ezek miatt. Mesélés helyett tehát kérdez, és csak remélni tudja, hogy a férfi lelkében nem talált el semmiféle fájó pontot.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1225
Összes hsz: 7940
Írta: 2014. június 6. 01:44 | Link

Lilla

A nő egyszerűen kioszt. Nincs mit ezen szépíteni. Ezer szerencséje, hogy tökéletesen hidegen hagy. Lepergetem magamról az ilyesmit, hiszen úgyis tudom, nem én húznám végül a rövidebbet. Ráadásul, ahogy érzem, a kioktatásával inkább csak zavarát és kellemetlen érzéseit leplezi. Védi magát. Nem fogom Őt megfosztani ettől az eszköztől. Gondolatban tehát elsiklok a megjegyzés felett, viszont az emlegetett illem kedvéért bólintok egyet, jelezvén, megértettem.
Észreveszem aztán, hogy jobb híján a számat figyeli, ha már egyszer a tekintetemet elfedik a sötét lencsék. Éppen ezért hosszabb válaszadás helyett inkább csak leveszem a napszemüvegem, majd óvatosan kabátom belső zsebébe helyezem, lehajtott fejjel ténykedve, aztán sápadt fényű tekintetemet a mellettem ülőre engedem, és a kérdésére egyszerűen csak bólintok. Félreértettem, igen.
- Nemrég ébredtem fel. - felelem érces hangomon, nem zavaró, de jellegzetes angol akcentusommal. Beszélem a legtöbb európai nyelvet, és az idő múltával a kiejtésem is egyre finomodott mindet tekintve. Noha meglehet, jelenleg a fiatal nőt sokkal inkább érdekli az, amit mondok, nem pedig a körülmények. Meg eleve sok minden jóval érdekesebb lehet rajtam, mint az akcentusom, származásom.
- És Ön? - emelem meg fekete szemöldökömet, visszakérdezve. Sötét tincseim kissé arcomba lógnak. Halovány fényű, mégis átható, már sok mindent látott, kék tekintetem ráérős érdeklődést mutat. Általában nem sietek sehová. Minden pillanatot komótosan élek meg. Hová sietnék? Úgy hiszem, azzal is ráérek még, hogy felfedjem, mi vagyok. Felelhettem volna olyan módon az utolsó kérdésére, hogy azonnal rájöjjön, kivel áll szemben. De szeretem kicsit nyújtani. Valamiféle perverz örömöt lelek abban, hogy végignézzem, ahogy az emberek szépen, lassan ráeszmélnek, kivel van dolguk. Az egyik legérdekesebb tanulmányom, legkedvesebb kísérletem. Azt hiszem, soha nem fogom megunni.
Hozzászólásai ebben a témában

Wessinger Lilla
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 27
Összes hsz: 64
Írta: 2014. június 6. 09:49 | Link

Adam

Hiába csillapodik nyugtalansága, az éjszaka és ez a furcsa férfi minden nyugodtsága ellenére is megrémiszti. Felnőttek körében nem szokott hozzá a magázáshoz. Egyébként is, általában mindenki azonnal letegezi őt, talán mert fiatalos arcvonásai és folyton mosolyra álló szája van. És bár köztük ő maga kezdeményezte ezt a megszólítási formát, kirázza a hideg, ahogy hallja a másik ajkait elhagyó szavakat. Végig figyelemmel követi, ahogy a kéklő tekintet előkerül a sötét lencsék mögül, szemei követik a szemüveg útját, majd ahogy ráemeli tekintetét az idegen, egy pillanatra ő is belenéz a tompa fényekbe.
- É-értem - feleli mit sem sejtve az igazi indokról, gyorsan elkapva barnáit a másikéról, egyenest a Holdra függesztve azokat. Ha valaki nappal alszik, és éjszaka kel életre, az valószínűleg igazán magányos lehet, legalábbis így gondolja, de nincs az a pénz, amiért ezt meg is osztaná társaságával. Könnyen lehet az is, hogy a férfi beteg, sápadt bőre és tompa tekintete láttán a nő fejében ez a következtetés is megfordul, mire egészen megsajnálja a mellette ülőt. Mindemellett az is előfordulhat, hogy a furcsa érzéseket keltő férfi előző éjjel túl sokáig mulatott a helyi vendéglők egyikében, s mostanra tudta csak kipihenni magát. Lilla beleszippant a levegőbe, csak a másnaposságra utaló szagokat ellenőrizvén, de meglepődik, hiszen nem érez semmit. A kérdésre aztán összerezzen, majd némi csend után úgy dönt, hogy ledobja magáról a rémületet, és egy bágyadt mosollyal fordul a férfi felé.
- Tudja, muglikat tanítottam ezidáig, történelem-magyar szakos tanárnő voltam a másik életemben, s talán emiatt is nagyon kedvelem a varázstalan emberek által írt munkákat - magyarázza egészen belelkesülve, és egy apró levegővétel után továbbfűzi gondolatait. - Ma egy orosz író legnevesebb regényét olvastam újra, és úgy felbosszantott a mondanivalója, azok a megváltoztathatatlan sorok, hogy csapot-papot hátrahagytam, és hát... itt találtam magam.
Megvonja vállait, úgy mosolyog bele a kék szemekbe. Nincs is annál természetesebb, hogy valaki egy iromány hatására menekülni kezdjen éjnek évadján, pálca-és sajnos be kell vallani, hogy ebben az esetben ész nélkül.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1225
Összes hsz: 7940
Írta: 2014. június 6. 10:24 | Link

Lilla

Szinte hallom a fogaskerekek kattogását a fiatal nő agyában, ahogyan próbálja összerakni a képet, vajon miért is most ébredtem csak fel, az éjszaka közepén. A tekintetéből ítélve nagyon messze jár a tényleges választól. De érdekesnek találom, ahogy a levegőbe szippant, ügyesmód észrevétlenül, ám az én figyelmemet nem kerülheti el. Bizony, nem érezhet rajtam semmit. Az a helyzet, hogy tényleg az ég világon semmit. Legfeljebb a környezet, az erdő, a ruháim tompa illatát. Sajátot nem. Nekem nincsen olyan. A véremnek van, viszont azt csak a fajtársaim érzik.
Békésen pislogva hallgatom, ahogy megered a lány nyelve. Egészen elevenné lesznek szép vonásai, miközben belelendül mondandójába. Szóval történelem-magyar szakos tanár. Sejtettem, hogy valamilyen bölcsészféle. Viszont finoman összevonom a szemöldököm, amikor elmondja, eddig muglikat tanított. Ő maga viszont nem az. Ebben biztos vagyok. Nem tudnám megmagyarázni, de érzem a mágikus erő jelenlétét az emberekben. Ahogy annyi minden mást is. Meg hát elég kevesen vannak itt Bogolyfalván, akik varázstalanok volnának. Noha magam sem vagyok mágus, ám mágikus lénynek számítok. Tehát... nem minden mágikus lény varázsló, de minden varázsló mágikus lény.
- Bűn és bűnhődés? - kérdezek rá szinte azonnal. Mi más lenne? Nagy orosz regény, mély, elkeserítő mondanivaló. Csak tippelek persze, de a fiatal nő vonásait elnézve nem lőhetek nagyon mellé. Abban az írásban aztán van gyilkosság, nyomor, kétség. Minden, ami kellhet egy ilyen lelkiállapothoz.
- Oroszok... - fújom aztán kissé lesajnálóan, miközben körbenézek a kedves fényektől megvilágított, szökőkutas parkban.
- Érdekes és igen jellegzetes ez a fajta néplélek, de tőlem mind a valóságban, mind a művészetben meglehetősen távol áll. - vallom meg rekedtes hangomon, főleg az s-eket, sz-eket és a hosszú magánhangzókat furcsán megnyomó akcentusommal, ismét lenézve magam mellé a lányra.
- Megértem, hogy sétára indult. Általában én is kiszaladnék ezektől a világból. - adok hangot együttérzésemnek, és meglehet, úgy tűnik a nőnek, egészen más miatt érint meg minket ez a fajta irodalom, igazából nagyon hasonlóak az okok. Részemről nem csak a mondanivalót, a realista írásmódot is felettébb nyomasztónak találom. Elfásítja a lelket. Nem örülök, ha eképpen érint meg a művészet.
Hozzászólásai ebben a témában

Wessinger Lilla
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 27
Összes hsz: 64
Írta: 2014. június 6. 15:35 | Link

Adam

- Bűn és bűnhődés - sóhajtja és azzal a lendülettel folytatná is tovább véleményének fejtegetését, ám azon kapja magát, hogy eltátott ajkakkal néz, mert útközben elveszik az idegen csodálatában. Ahogy hallgatja őt, vele gondolkodik, olykor egyetértően bólint, máskor csak maga elé néz, képzeletében már a 19. századbeli Oroszországban jár. Micsoda szegénység, nyomor és költői szépség! Lelke egészen megnyugszik a férfit hallván, s mikor ő belecsempészi mondandójába az íráson kívüli művészetet, nem bírja megállni, utat enged kíváncsiságának és érdeklődve fordul vissza a kék szemekhez.
- Maga kedveli a művészetet? - nyílnak kicsit nagyobbra barna szemei kérdése közben. Hangja halk, az éjszaka, mely körülöleli őket arra sarkallja, hogy természetes beszédhangján tompítva, már-már suttogva szólaljon meg. Tagadhatatlan, hogy a korabeli férfiak közül csak kevesen szeretik, vagy egyáltalán ismerik a művészeteket, legyen az fenséges múltbéli fantázia, esetleg mai mű. Kevesen olvasnak, járnak múzeumokba, járják a parkokat. Lilla tűnődve hallgatja a férfit, akiről feltételezni sem merte a műveltséget. Elszörnyed saját magán, mire kissé megrázza fejét, zavarában ujjaival hevesen megvakarja halántékát, s miután nem szól többet társasága, vesz egy mély levegőt, és szólásra nyitja ajkait.
- Tehát magát is legalább annyira megérintik a kötetek, mint engem - vonja le a következtetést csendesen. - És kik a kedvencei? Úgy értem, kedvelt főhősei, szerelmes női? Az én legkedvesebb alakom Heathcliff, aki úgy járja Zúgóbércet, vagy Szelesdombot, végtelenül mindegy a fordítás, mint egy bosszúvágytól elvakult oroszlán. Állandó feszültségben él, s közben majd megszakad a szíve a viszonzott, ám soha be nem teljesülhető érzelmek nyomorától. A könyvben végig vele vagyok, annyira drukkolok neki, hiába tudom, hogy milyen veszteség fogja érni, hogy miként kell bűnhődniük Catherine-nel, én mégis fogom a kezét, segítem őt, aztán persze sírok, mint egy sértődött kislány.
Észre sem veszi, hogy beszéd közben szívére tapasztja összeszorított kezeit, úgy mesél az idegennek, mint aki megtalálta ezer éve eltűnt kedves barátját, és egyetlen éjszaka alatt kell pótolniuk az elvesztegetett éveket. A felidézett történetre még könnye is kicsordul, amit sebesen letöröl, majd vidám nevetésben tör ki.
- Jaj, elnézést! - nevet hangosan, és felhúzza magához lábait, hogy azokat ölelve pillantson fel ismét a csillagos égboltra. - Látja, erről beszéltem.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1225
Összes hsz: 7940
Írta: 2014. június 6. 17:13 | Link

Lilla

- Kedvelem, igen. Zenét, filmet, irodalmat, színházat, táncot, képzőművészetet... - sorolok fel igazából csaknem minden ágazatot csöndes, rekedtes hangomon. Úgyhogy igazából elég lett volna egy igennel felelnem. De nem baj, úgy látom, ennek a nőcskének nem okoz gondot, ha valaki több szót használ a kelleténél.
Heathcliff, Heathcliff... hát persze, az Üvöltő szelek. Meglepődöm, hogy beugrik. Művelt vagyok ugyan, de a műveltségem inkább a gondolatszövésemben, a dolgok egymáshoz kötésében érhető nyomon, semmint a lexikális tudásomban. A legtöbb mű dereng ugyan, ám gyakran nem tudnék szereplőt, írót mondani. Ez most valahogy mégis előjött. Talán mert a lány annyit beszél róla, és így összeáll a kép. Hallgatom csak áradását, és figyelem, mennyire beleéli magát a kifejtésbe. Szemeibe könnyek szöknek, majd felnevet elérzékenyültségén.
- Semmi gond. - rázom meg a fejemet, a fiatal nő szép arcát tanulmányozva, amely érzelmek egész skáláját vonultatta fel pillanatok alatt. Ha az én ábrázatom egy tükörsima tó, az övé szeszélyes tenger.
- Nos... nekem nem igazán vannak kiemelt kedvenceim. Sok történet és alak elragad. De ha ki kéne emelnem párat, akkor talán Oscar Wilde Dorian Gray-e, Shakespeare Oberonja, Süskind Grenouille-ja, Austen Mr. Darcyja... - sorolok fel néhányat, ami éppen az eszembe ötlik, közben magam is újfent a csillagos ég felé tekintek hanyag, kényelmesen szétvetett lábú ültömben.
- A kedvenc nőalakok pedig talán ezeknek a hősöknek a párjaik, áhítottjaik. - teszem hozzá homlokráncolón elgondolkozva. Igen, az az igazság, önmagában nem sok hölgyszereplő sodor magával a könyvekben, filmekben, darabokban. Inkább csak akkor, ha a hozzám közel álló férfi karakter szemet vet rájuk. Rajtuk keresztül kívánom meg őket én is. Akár a szó legártatlanabb értelmében.
- De... ez különben így van jól nem? - tekintek le a lányra aztán. Azonban ezzel nem az iménti válaszomat egészítem ki, hanem visszacsatolok a néhánnyal ezelőtti témánkra.
- Mármint, hogy ennyire megérinti egy alkotás. Csak így van értelme, nem igaz? - térek vissza magyarázón arra, hogy egy könyv miatt látogatott el ide az éjszaka közepén, és hogy az imént is egy írás hozta ki belőle azt az elsöprő érzelemfolyamot.
Hozzászólásai ebben a témában

Wessinger Lilla
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 27
Összes hsz: 64
Írta: 2014. június 7. 11:52 | Link

Adam

- Színház, film, tánc, irodalom, zene, képzőművészet - sorolja ő is a férfi után vidám bólogatásokkal, arcára közben széles mosoly ül ki. Ritka, hogy valakit egyáltalán érdekeljen ez a témakör, ő leginkább csak akkor beszélhet róluk, ha diákok körében van, a tanteremben tanít vagy kinti szakkört tart. Olyankor bizony megered a nyelve, és ha a gyermekek vevők rá, szívesen mesél a művészettel való találkozás élményéről. A gimnazistákkal, míg tanárnő volt, minden évben meglátogatták vagy a budapesti Nemzeti Színházat, vagy a Magyar Állami Operaházat, és bár a diáksereg körében nem mindig a művészet miatt maradt emlékezetes a kirándulás, a nő úgy gondolja, így is megérte.
Heathcliff és Cathy drámájáról mesélve barnái könnybe lábadnak, de az idegen megnyugtatja, s úgy tűnik, tényleg nem zavarja, hogy a nő ilyen könnyen elérzékenyül. Végtére, igaza van az úrnak, hiszen ha egy mű egyetlen embert képes bűvkörébe vonni, az írónak már megérte. A művészet végső célja nem is lehet más, mint az őt átélő ember elragadtatása. Vagy így, vagy úgy. Amikor a férfi felsorolja kedvenceinek egy részét, Lilla önkéntelenül felnevet, és ennek okát amint lehetősége nyílik rá, meg is osztja társaságával.
- Szörnyű, hogy a fantasztikus Dorian Gray-ről, arra a ronda Christian Grey-re asszociálok, akit nagyon remélem, hogy nem ismer - magyarázza jókedvű nevetés kíséretében. Kezeivel mutogat is, ahogyan beszél, mintha csak diákja volna az idegen, és most magánórán vennének részt. - Az az alak egy perverz disznó, akibe természetesen egy aggszűz beleszeret, és inkább nem folytatom...
Nos, igen, meg van a véleménye A szürke ötven árnyalata című modern regényről, melynek elolvasása heves reakciókkal járt.
- Mr. Darcy kétségkívül minden idők legromantikusabb alakja - bólint egyetértően, de arról már bőszen hallgat, hogy anno roppantmód jó választásnak találta e szerepre Colin Firth színészembert. - Esetleg látta a műveket filmadaptációban?
Félő, hogy a kastélyban nem sok emberrel fog tudni filmekről beszélgetni, lévén, hogy a legtöbben bizonyára azt sem tudják, mi az egyáltalán, így örül a szíve, hogy ilyen hamar talált valakit - ha nevezhetjük ezt annak -, akivel néhanapján nyugodtan beszélgethet mugli dolgokról. Időközben az idegentől való félelmének hangja teljesen elnémult, szívverése egyenletessé vált, helyette jókat nevet és csodálattal néz a másikra.
- Igaza van, csak így van értelme - mondja már a csillagoknak. - De azért sokszor előfordult már, hogy ültem a villamoson, öhm, tudja mi az a villamos? Szóval, ültem és éppen olvastam, na és persze könnyeztem, és közben volt egy olyan érzésem, hogy a körülöttem rohanó életüket élő emberek nem igazán értik meg a látványt.
Felnevet újabb szóáradatának végén, aztán odafordítja fejét az idegen felé, és komolynak szánt vonásokkal és hanggal nyitja szólásra száját.
- Annyit beszélek, hogy nem is hagyom magát érvényesülni - jelenti ki határozottan. - Most ön jön, meséljen, honnan érkezett? Mivel foglalkozik?
Csak ekkor ébred rá arra, hogy ilyen kevés idő alatt milyen sok mindent elárult magáról egy vadidegennek, akitől először ráadásul még meg is ijedt. Aztán természetesen megfeddte, hogy végül leüljön mellé elmesélni a fél életét. Normális ő?
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1225
Összes hsz: 7940
Írta: 2014. június 7. 12:50 | Link

Lilla

Christian Gray. Valamivel sűrűbben pislogok, fekete szemöldökömet összevonva. Hirtelen nem tudom beazonosítani az említettet, de ahogy a fiatal nő taglalni kezdi a történetet, ráébredek miről van szó. A szürke 50 árnyalatáról.
- Nem olvastam, csak hallottam róla. A perverzióval különben semmi gondom nincsen, főleg a művészetben, de ahogy tudom, ezzel a könyvvel sem a témája a probléma, hanem az irodalmi minősége. Úgy gondolom, a művészetben soha nem a mit, hanem a hogyan számít. Wilde vagy Sade márki perverzióit mindig kifejezetten élvezem. - fejtegetem teljesen nyugodtan, hiába a felettébb szaftos téma. Sápadt kék szemeim békésen, elgondolkozva csillognak, ahogy az említett írókra és műveikre gondolok. Kifejezetten szeretem őket.
- A legtöbbet láttam filmen, igen. - bólogatok ráérősen, és hallgatom, ahogy megint mesélni kezd. Röpkén biccentek a villamosos kérdésre. Tudom, mi az, igen. Különös számomra, hogy mennyire elkülönül a varázstalanok és a varázslók világa. Részemről mindkettőben ugyanolyan mértékben élek, lévén, hogy emberi életemben nem rendelkeztem mágikus képességekkel. Így számomra a mugli társadalom az alapvető, ott viszont értelemszerűen nem fedhetem fel, mi vagyok. A varázslók közt igen. Így tehát az én életterem az egész világ, és ez végtelen elégedettséggel tölt el. Hallgatom a fiatal nő ecsetelgetését a villamoson tapasztaltakról, és csak szomorkásan sütöm le a szemem, elmerengőn nézve magam elé a a járdakövekre, profilomat mutatva így társaságomnak. Hajam még inkább arcomba hull, ahogy búsan elmerengek kicsit, ám nem tart ez soká, hiszen a lány kedélyesen kérdezgetni kezd. Felemelem állam, és újfent lenézek rá magam mellé.
- Az élettel foglalkozom. Mindennel, ami körülvesz. - kezdem meg bizarrnak tűnő, de teljesen őszinte feleletemet. Tudom, főleg a munkámról érdeklődött, hogy mivel keresem a kenyerem. Nos, ilyesmim nekem már nagyon régen volt. Hogy tehát miből tartom fenn magam -honnan a házam, ruháim, ingóságaim-, azt fedje jótékony homály!
- Ausztriában laktam most egy ideig, onnan költöztem ide nemrég.  - folytatom szelíd hangú válaszomat, a hölgyemény szép vonásait figyelve sokat látott szemeimmel. Érdekes, hogy néhány ember megdermed a közelemben a kisugárzásomtól, míg mások valahogy belekapaszkodnak ebbe a régi erőbe, és egészen kitárulkoznak. Arra gondolok, ez pontosan amiatt lehet, mert sokat éltem már együtt ezzel a világgal, olyannyira részévé válva, hogy természetessé lettem. Olyan lehetek egy  befogadó, magát átadó, nyílt lelkű halandónak, mintha csak a saját maga belső csöndjéhez beszélne.
- Londonban születtem. Majd' 700 évvel ezelőtt. - fedem fel származásomat ugyanolyan higgadtan, mint ahogy eddig válaszoltam. Elárulom nemzetiségem és életkorommal fajomat is. Legalábbis úgy hiszem, ebből az információból, éjszakai jelenlétemből és jellegzetes külsőmből most már kikövetkezteti a lány. Miután kiejtettem hát utolsó szavaimat, ülök tovább kényelmesen a padon, háttámlára vetett karokkal, széttárt lábakkal, sima vonásokkal, elmerülve a fiatal nő tekintetében, ráhangolódva minden rezdülésére. Fürkészem, mikor ébred rá, mit jelent, amit mondtam, és várom, mit lép ennek fényében.
Hozzászólásai ebben a témában

Wessinger Lilla
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 27
Összes hsz: 64
Írta: 2014. június 7. 21:09 | Link

Adam

Nem, a perverzióval önmagában valóban nincs problémája. Ez is attól függ, hogy azt miként, hogyan valósítják meg a felek, ám Christian Grey taszító jelenség volt a nő számára. Leginkább azért, mert ahogy a könyvet olvasta, könnyedén élte bele magát Anastasia szerepébe, és jól tudta, hogy ő is mindent megtenne azért az egyért, aki ilyen módon képes lenne sármjának, és személyiségének bűvkörébe vonni. Ő pedig bármennyire is elhiszi magáról, hogy képes volna ellenállni, a szíve mélyén sejti: áldott áldozat volna ő maga is, csakúgy, mint Ana Steele.
- A hangsúly szerintem is a Hogyan?-on van, de azt hiszem nekem fontos a Mit? is - mondja őszintén, a férfi felé küldve egy halovány mosolyt. Hiába huszonhét éves fiatal nő, mégsem kedveli túlzottan a mai bulizenéket, a mai szokásokat, az emberek viselkedését, és leginkább a férfiak viszonyulását a női nem iránt. Semmilyen esetben sem szeretne még egyszer tárgy lenni, mint ahogy évekkel ezelőtti kapcsolatában volt, és talán csak félreértette a mellette ülőt, de olyan érzés kerülgeti, hogy az hiába intelligens, és művelt, egy kapcsolatban nem biztos, hogy helyén kezelné a másik felet. Mosolya után elfordul, egy pillanatra eszébe ötlik Péter, akit könnyedén ereszt lassan megnyugvó gondolataiból. A csillagok ragyognak az égbolton, egészen kellemesen érzi magát, se nem fázik, se nem fél, olyannal beszélget, aki érti is, amit mond. Talán máskor is érdemes lesz az ágya helyett a sétát választani. Nem tudja hány óra, hogy mióta üldögélnek itt közösen, de ahogy beszélni kezd partnere, nem is érdekli tovább az idő.
- Ausztria - jegyzi halkan, miközben észrevétlenül, de egész testével a férfi felé fordul, térdeit a pad támlájának döntve, fejét könyöklő kezén tartva. - És miért választotta pont Bogolyfalvát? Esetleg a varázslók miatt? Vagy... az iskola vonzotta?
Nem lepődne meg az utóbbira adott helyeslő válaszon, hiszen ő maga is azért érkezett ide, hogy néhány oktatótól magánórákat vegyen, és továbbképezze magát. Rá fér, hiszen olyan keveset tud egyes tárgyakból, hogy talán már az elsősök vizsgáin sem lenne képes megfelelni. Az idegen végül elárulja születési helyét, és idejét. Lilla először csak nézi a sápadt arcot, a kéklő tekintetet, próbálja kisilabizálni, hogy az a hétszáz év mennyi akarna lenni. Sajnos, sem a hetven, sem a hét nem jó választás, így annak ellenére, hogy újra és újra visszajátssza gondolatban a férfi szavait, nem jut dűlőre. Zavartan elmosolyodik, elszakítja barnáit az idegen szemeitől, és nevetni kezd. Nem tudja dühös-e vagy szomorú, hogy a férfiak miért játszanak vele ily nagy szeretettel. Megvezetve érzi magát, amiért naiv volt és kimutatta érzékenységét. Egy újabb tanulságnak véli a helyzetet, hogy soha többé ne adja ki magát egy idegennek, akiről semmit sem tud.
- Igen, persze, én meg csillámot szóró tündér vagyok - horkant fel, majd lesajnáló, már-már dühös pillantást küld a férfi felé, hogy aztán felálljon a padról. Csüggedten rázza meg a fejét, és indul meg a macskaköves úton, majd egy pillanatra még visszafordul, feltartja mutatóujját. Valami frappánsat szeretne mondani végszónak, de nem jut eszébe semmi jó, így hát a lehető legrosszabbal hozakodik elő. - Ha maga vámpír lenne, én már nem élnék!
Szavait követően elfordul, és mérgesen sóhajtozva indul meg az korom sötétben. Micsoda egy piszok, hazug alak! Én meg egy naiv, ostoba liba vagyok!
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1225
Összes hsz: 7940
Írta: 2014. június 7. 23:30 | Link

Lilla

A fiatal nő egészen közvetlenné lesz, immáron nem csak szavaiban, de testtartásában is végleg. Úgy ül mellettem, mintha már régen ismerne, és mintha akár a tulajdon házában üldögélnénk a kanapén egy jó tea mellett, eltársalogva az élet dolgairól.
- A mágikus közeg és a békés vidék miatt. - felelem a kérdésére. Való igaz, akármilyen helyet választhattam volna. A lehetőségeim tárháza szinte végtelen, azonban számomra legelőnyösebb a nagyvilágtól távol eső környezet. Ettől még bármikor ellátogathatok városokba, nyüzsgőbb színterekre, ám élnem a nyugalomba érdemes. Nem csak érdemes, de közelebb áll hozzám.
Miután elárulom neki koromat, először töprengést látok rajta. Talán arról gondolkodik, jól értette-e, amit hallott. Ezt követi az egyre elhatalmasodó sértettség egy téves következtetés nyomán. A lány azt hiszi, szórakozom vele. Hogy csak hülyítem, és nyilván arra gondol, az eddigiek jó része, ha csak nem az egésze hazugság volt. Kiborulása egy dühösen odavetett, szarkasztikus megjegyzésbe, majd a padról felpattanásba torkollik, végül egy tragikomikusan betaláló odamondásban tetőzik. Az egész folyamatot csaknem rezzenéstelen vonásokkal, figyelőn követem nyomon. Ha bármit tennék, ha közbe szólnék, azzal csak rontanék a helyzeten. Kell, hogy kiadhassa magából, addig mondhatnék én akármit. Hagyom hát valamivel távolabb sétálni, utána nézve, majd mielőtt kiléphetne a térről, a park fáinak út fölé hajoló lombjai alól...
- Ezt cáfolnám. - szól a közelből rekedtes, szelíd hangom, ahogy a semmiből az egyik padnál termek, amellett éppen elhalad. Mintha eddig is ott álltam volna, pedig hát az előbb még békésen ücsörögve hagyott ott a másik helyen. Fehér kezeimet magam mellett lógatva magaslok a járdaszélen, sötét tincseim kissé arcomba lógnak.
Hozzászólásai ebben a témában

Wessinger Lilla
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 27
Összes hsz: 64
Írta: 2014. június 8. 11:56 | Link

Adam

A magyarázat egyértelmű. A férfinek előnyösebb a kisvárosi élet, a kastélyt körbeölelő vidék, ahol elbujdoshat, a hegyek és a tó, ahol nyugalomra találhat. Ha  igazat mondott, és valóban hétszáz évvel ezelőtt született, akkor már volt ideje bejárni a világot, tapasztalatot szerezni minden égtájról. Békére való törekvése tehát érthetőnek tűnik, ám a nő a vámpírokat sohasem kedves, szerény beszélgetőpartnernek képzelte. Lilla kirohanása nem a ténynek, hogy az idegen emberfeletti lény, hanem a hazugság lehetőségének szól. Kihasználták naivságát elegen, nem kíván még egyszer holmi eldobható játékszer lenni. Ahogy odavág a névtelennek, és hátat fordítva neki, sietős léptekkel indul haza, arra sincs ideje, hogy az estével kapcsolatos kétes gondolatainak ajtót nyisson, mert az ismerős hang furcsa közelségből érkezik. Felpillant, és amikor a járdaszélen megpillantja a vámpírt, szíve újra kapkodó verdesésbe kezd. Adrenalin szintje az egekben tetőzik, fejét ide-oda forgatja az előző pad, és a mostani között. A férfi nem hazudott neki, de valamiért akkor is kizártnak tartja, hogy vámpír legyen, hiszen azok embert ölnek! Sokat olvasott ezekről a lényekről, filmeket nézett róluk, még édesanyja is mesélt a fajról, de egyszer sem ötlött fel benne, hogy akár találkozhat is velük. Legalábbis egyikőjükkel. Belegondolva pedig, nem is igazán vágyott a találkozás pillanatára. Pár lépést hátrál, mielőtt végleg földbe gyökerezik a lába. Ujja a levegőbe fagyva mutat az emberi szemének felfoghatatlan sebességgel közlekedőre úrra, ajkai eltávolodnak egymástól, képtelen megszólalni. Csak nézi az éjszaka urát, és arról sem képes dönteni, hogy most félelem járja át testét, vagy tökéletesen nyugodt.
- Ne haragudjon meg szerény, és minden bizonnyal ostoba kérdésemért, de... én még élek? - a sokk hatása alatt tapogatni kezdi tagjait, ellenőrzi egyelőre dobogó szívét, lüktető halántékát, majd ott ahol van, leül a betonra még azelőtt, hogy elájulna. Alapvetően nem buta, sőt, évfolyam, majd iskolaelső is többször volt, ugyanakkor új, varázslatos életéhez még nem volt ideje hozzászokni. Mágikus lények, őrült, pusztító fenevadak és sohasem látott apró csodák fogják keresztezni útját ezen a környéken, melyre édesapja szigora miatt nem készülhetett fel. Tekintetével a betont nézi, feje kissé lehajtva pihen, gondolatai megüresedtek, tagjai ütemtelenül reszketnek. Nem fél. Egyenesen retteg, hogy az út másik oldalán álló vámpír kedélyesen elcsevegett vele, azelőtt, hogy a vacsorájaként - vagy reggelijeként, ki tudja ezeknek melyik mikor van- , végezze be. Ha ezt megússza, egy hétig az ágyában fog gubbasztani, pizzát rendel szénsavas üdítővel, és Bridget Jones-t olvas egész áldott nap, az Isten bizony.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1225
Összes hsz: 7940
Írta: 2014. június 8. 13:11 | Link

Lilla

A fiatal nő szíve majd' kiugrik a helyéről. Sokkos állapothoz közelítve pislog rám rémültem, ahogy a macskaköves parkbéli út másik szélén állok, laza terpeszben, hanyag méltósággal. Rám mutat, és szólni akarna, ám egyelőre nem jön ki hang a torkán. Csak figyelem Őt, félig arcomba lógó hajjal, türelmesen. Nem lépek felé, meg sem rezzenek. Kivárok. Nem hiába. Ahogy érkezik kérdése, elmosolyodom. Kifejezésem meglepően barátságos. Csak nézem, ahogy tapogatva kezdi ellenőrizni életjeleit, és ahogy leroskad a földre. Jól teszi. Biztonságosabb ilyenkor minél közelebb a szilárd talajhoz.
- Igen. Él. - bólintok, majd szépen, komótosan a mellettem lévő pad felé fordulok, elé húzódom, és leereszkedem kovácsoltvas karfájára, szemben a reszkető, betonra pislogó lánnyal. Fehér kezeimet szétvetett combjaim közt lógatom, térdeimet még ilyen magasan ültömben is kénytelen vagyok eléggé behajlítani hosszú lábaim miatt.
- Nem akarom és nem fogom bántani. - ígérem csöndesen, rekedtes hangomon. Nem is, ez nem ígéret, hanem tényközlés. Azt pedig azért tartottam fontosnak hozzátenni, hogy nem csak nem akarom, de nem is fogom bántani, mert lehetne ugyan, hogy szándékomban nem áll bántani, mégis eluralkodnak rajtam az ösztöneim és megteszem. Viszont én túl idős, körültekintő és erős akaratú vámpír vagyok ahhoz, hogy ilyesmi megessék velem. Ráadásul emberbarát is.
- Nem kell félnie tőlem. De megértem, ha ezek után nem igényli a társaságomat. Szabadon távozhat, vagy elmehetek én. - vázolom fel az alternatívákat arra az esetre, ha nem hinne nekem, és továbbra is tartana tőle, hogy megölöm, vagy ha pusztán csak nincsen ínyére, hogy egy halhatatlan vérszívóval társalogjék.
Hozzászólásai ebben a témában

Wessinger Lilla
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 27
Összes hsz: 64
Írta: 2014. június 8. 13:34 | Link

Adam

Él. Ilyenkor egy pillanat alatt átértékeli az ember lánya az élet fogalmát. Szegeden legfeljebb a késsel rohangáló fiataloktól kellett tartania, vagy a figyelmetlen autósoktól, akik könnyedén elüthették volna bármelyik pillanatban. Akkortájt mégsem félt a haláltól, természetesnek vette anyjától kapott életét, és valamiért úgy képzelte, az örökké fog tartani. Természetesen tudta, hogy egyszer véget ér, nem lesz újabb nap, de nem gondolt rá, talán mert annyira szeretett létezni.
- Köszönöm - mondja udvariasan, reszkető karjaival saját magát ölelve. A férfi nem közelít felé, és ezt örömmel veszi, mert ha úgy tenne, a nő bizonyára elájulna. Olyan közel ültek egymáshoz, bármikor megtörténhetett volna a baj. - Jól vagyok, jól vagyok.
Bizonygatja inkább saját magát nyugtatva, mint a halhatatlan urat, aki bizonyára nem először lát ilyesfajta emberi viselkedést. Mikor minden erejét összeszedi, felnéz a pad karfájára ereszkedett idegenre.
- Ezt örömmel hallom - motyogja szelíd mosollyal, tagjai lassan elengedik a reszkető mozdulatokat. - A halálhoz még nem éltem eleget.
Szavai után hátradől a hűvös macskaköveken, úgy hallgatja a másikat. Tekintete az égboltra tapad, arcán pihen egy halvány mosoly. Némi bűntudata van azért, amiért az éjszaka folyamán már nem először lett bosszús az idegenre, de próbálja érzéseit ráfogni az újdonság varázsára. És a vámpírlét rémületére.
- Nem, nem, semmi baj! - kiált fel, és amilyen gyorsan csak képes rá, újból felül. Ezernyi kérdése akadt hirtelen az idegenhez, amit ha lehetne, még ma éjszaka feltenne neki. - Persze, ha unalmas vagyok, akkor nyugodtan menjen. Még csak nemrég ébredt fel, gondolom sok a teendője. És én is hazamehetek, van egy csomó könyvem, meg dobozokban vannak a porcelánok, és a nappali is szörnyen fest. A kertről ne is beszéljünk.
Legyint egyet, aprót nevet, aztán megigazgatja haját, felkászálódik, és ingatag léptekkel megközelíti a fiatalon is ősöreg férfit.
- Szeretnék elnézést kérni az iménti jelenetért, mint már észrevehette, elég érzékeny vagyok. Egyébként Wessinger Lillának hívnak - nyújtja bátortalanul kezét, barnáit a gyakorlatilag halott férfi tekintetébe mélyesztve. Az illem itt sem hagyja el.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1225
Összes hsz: 7940
Írta: 2014. június 8. 14:15 | Link

Lilla

Némán figyelem, ahogy a lány lassacskán megnyugszik. Persze, nem teljesen, de rettegése szépen múlni kezd. Biztatgatja még magát egy ideig, aztán mikor felajánlom neki, hogy magára hagyom, csaknem felkiált és villámgyorsan felül. Már emberi voltához képest gyorsan. Utána pedig kedves csacsogásba kezd, keresve mindkettőnknek az indokokat arra, hogy elváljanak útjaink. Végül felkel a földről, eligazgatva magát, és egy bocsánatkérést követően bemutatkozik.
- Adam Kensington. - fogok vele kezet, hosszú, hideg ujjaimat meleg bőrére fonva, miközben felemelkedek a pad széléről, így jócskán a kis nő fölé magasodva nyurga, sötét alakommal. Úgy döntöttem, teljes névvel mutatkozom be, noha vezetéknevem utólag felvett csupán. Születésem helyét jelöli, és nem mindig ragaszkodom hozzá, hogy közöljem. Ez inkább mugli körökben vagy hivatalos eseményeknél fontos. Varázslók között általában nem fáradok vele, csak ha a helyzet megkívánja. Mondjuk elég sokszor megkívánja. Mint a jelen esetben. Nem akarnám a hölgyeményt még azzal is sokkolni, hogy csak egy keresztnevet dobok oda neki. Visszahúzom hűs, sápadt kezemet.
- Nem tartom unalmasnak, de meglehet, tanácsosabb volna most elköszönnünk... - nézek végig a fiatal nőn, aki az imént még a földön gubbasztott halálfélelmében. Nem sértődöm meg, ha kapva kap a felvetett gondolaton, és búcsút int. Hiába voltam tanúja már rengeteg ízben, milyen, amikor egy halandó tudomást szerez arról, mi vagyok, azonban átélni egyetlen egyszer volt csak alkalmam ilyesmit. Arról pedig egészen más emlékeim vannak. Fogalmam sem lehet hát, mi nekik a legideálisabb ilyen helyzetben. De úgy tapasztaltam, eléggé egyénfüggő. Kinek az tesz jót, ha elvonulhat tőlem, rendezni gondolatait, kinek az segít, ha marad a közelemben. A megismert ismeretlen közelében.
Hozzászólásai ebben a témában

Wessinger Lilla
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 27
Összes hsz: 64
Írta: 2014. június 8. 15:22 | Link

Adam ~ zárás


A hideg ujjak érintésére gondolatban felszisszen, de a valóságban csak biccent, majd visszahúzza kezeit és úgy pillant fel a magas alakra. Szóval ilyen egy valamelyest élettelen test közelsége. A férfinek igaza van, ezután a téboly után, érdemesebb volna hazasietnie, és egy gőzölgő tea mellett átgondolnia a nemrég történteket.
- Adam. Csak nem a bibliai eredetű Ádám után? - kérdezi nyomban, hangjában érdeklődés cseng. A vámpírra válást követően ez kissé visszatetsző, hiszen a vámpírokat hamarabb származtatják az Ördögtől, mint Istentől, és bár az idegen határozottan szelídnek tűnik, neve és lénye ellenkezőséget mutat.
Habár Adam azt mondja, nem tartja unalmasnak az egész érzelemskálát felvonultató nőt, az mégis úgy érzi, hogy jobb volna elbúcsúzniuk, és talán egy másik este alkalmával folytatniuk a világirodalom boncolgatását. Akkor esetleg felteszi majd kérdéseit is, amelyek a vámpírléttel kapcsolatosan ütötték fel fejüket benne. Egyet viszont muszáj még most megkérdeznie, különben félő volna, hogy ma már egy pillanatra se hunyná le szemeit.
- Csak egyetlen kérdést engedjen még meg - néz fel az idegenre, karjait keresztbe fonja mellei alatt, mutatóujját merengve alsó ajkán tartja. - Miért mondta el nekem? Mindenkivel megosztja titkát?
Nem biztos abban, hogy ez az állapot titok, de nem tudja, hogyan fejezze ki magát ennél pontosabban. Nem szeretne sértő lenni - abból a kelleténél több is kijutott ennek a férfinak. Ha megkapja a választ, akkor kedvesen búcsút int a vámpírnak, mosolyra húzza száját, és lassan eltűnik a sötétségben. Egyáltalán nem álmos, valószínűleg még hajnalig befejezi a költözés maradványait, amit ezidáig csak húzott-halasztott. Finom mentateát főz, majd enged egy forró fürdőt magának, és mielőtt álomra hajtaná fejét, bejárati ajtajának mindkét zárát biztosítani fogja. Nem a most megismert felettébb szelíd Adam miatt, hanem a nála sokkal rosszabbak miatt, akik nem biztos, hogy meghagynák a nő életét.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1225
Összes hsz: 7940
Írta: 2014. június 8. 15:44 | Link

Lilla

- Valószínűleg de, igen. - bólogatok a nevemmel kapcsolatos kérdésére. Mivel az engem befogadó katedrális lakói, Isten szolgái kereszteltek el, így valóban eléggé nyilvánvalónak tűnik, hogy bibliai eredetű a megszólításom.
Fehér, hosszú kezem visszaengedem magam mellé, és fürkészőn pislogok lefelé a lányra. Úgy látom rajta, élni fog a felvetett búcsú lehetőségével. Mielőtt azonban még udvariasan elköszönne, és magamra hagyna a fák lombjai alatt, szeretne feltenni egy kérdést. Éppen csak biccentek rá. Halljuk!
- Nem tartom titoknak. - felelem nyugodtan.
- Akkor közlöm bárkivel, mi vagyok, amikor a beszélgetés azon szakaszhoz érünk, amelynél csak tereléssel volna a színvallásom elkerülhető. Szerette volna tudni, honnan származom. Elmondtam hát, ebből pedig már egyenesen következik minden más. Persze, olyanoknak, akik nem tudnak a fajtám létezéséről, általában nem fedem fel magam. Viszont varázslók előtt nincsen okom titkolózni, vagy hazudni róla. - magyarázom el halk hangon, egyszerűen, és ahogy látom, válaszommal kielégítettem kíváncsiságát. Búcsút veszünk hát végül. Figyelem, ahogy elsétál. Úgy hiszem, lesz még szerencsénk egymáshoz. Csak most ki kell hevernie engem.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaBoglyas tér