Strobl Dorián Máté

Mint egy kilapított béka, úgy fekszik a hideg macskaköveken. Szőke koronája teljesen eltakarja az arcát. Lassan lélegzik, életben van, ezt ő maga is tudja, csak nehezére esik kinyitni a szemét. Nem mellesleg valóban totálisan kimerült, még egy lépést képtelen lenne megtenni. Kezét próbálja mozgatni, ugyanis a lábát inkább nem meri bántani. Ujjaival halkan megkocogtatja a köveket. Belül mosolyog, de az ajkait nem tudja mosolyra húzni. Itt lenne az ideje felkelni, de olyan nehéznek tűnik még a fejét is megemelni.
Lépteket hall. Egyre közelednek felé, végül mély, férfias hangot hall. Nem tudja mi az az orvos, de ő nem akar olyat maga mellé, bárki is legyen az. Ujjaival kopog kettőt, ezzel jelezve, hogy nincs szüksége olyan izére és nem halt meg. Eztán óvatosan, gyöngéden fordítja a srác felé az arcát. Lomhán kinyitja szemeit, s gyönyörű kékjeivel próbál belenéz az aggodalmas fiú szemeibe. Csakhogy haja ebben meggátolja, a zavaró tényezőt el kéne távolítani. Kezeit megmozdítja. Belenyilall a fájdalom, ezért halkan fel is nyög, s inkább visszateszi a földre a pici mancsait. Nyel egy hatalmas, s veszettül halkan szólal meg, alig lehet hallani, mit is mond:
 - Nem, nem kell... Orvos... Jól... vagyok... - szaggatottan potyognak ki a száján a szavak. Már rég feltápászkodott volna, csakhogy képtelen erre a cselekedetre, egyedül a fiúra számíthat. Kis idő elteltével újra megmozdítja kezeit, s nem érdekli mennyire fáj, ujjaival a srác kezét keresi, valamiben meg kell kapaszkodnia. Úgy gondolja, ha megfogja a fiú kezét sima ügy lesz felkelnie. Badarság, de ő ezt még nem tudja.

Strobl Dorián Máté

Mint egy kilapított béka, úgy fekszik a hideg macskaköveken. Szőke koronája teljesen eltakarja az arcát. Lassan lélegzik, életben van, ezt ő maga is tudja, csak nehezére esik kinyitni a szemét. Nem mellesleg valóban totálisan kimerült, még egy lépést képtelen lenne megtenni. Kezét próbálja mozgatni, ugyanis a lábát inkább nem meri bántani. Ujjaival halkan megkocogtatja a köveket. Belül mosolyog, de az ajkait nem tudja mosolyra húzni. Itt lenne az ideje felkelni, de olyan nehéznek tűnik még a fejét is megemelni.
Lépteket hall. Egyre közelednek felé, végül mély, férfias hangot hall. Nem tudja mi az az orvos, de ő nem akar olyat maga mellé, bárki is legyen az. Ujjaival kopog kettőt, ezzel jelezve, hogy nincs szüksége olyan izére és nem halt meg. Eztán óvatosan, gyöngéden fordítja a srác felé az arcát. Lomhán kinyitja szemeit, s gyönyörű kékjeivel próbál belenéz az aggodalmas fiú szemeibe. Csakhogy haja ebben meggátolja, a zavaró tényezőt el kéne távolítani. Kezeit megmozdítja. Belenyilall a fájdalom, ezért halkan fel is nyög, s inkább visszateszi a földre a pici mancsait. Nyel egy hatalmas, s veszettül halkan szólal meg, alig lehet hallani, mit is mond:
 - Nem, nem kell... Orvos... Jól... vagyok... - szaggatottan potyognak ki a száján a szavak. Már rég feltápászkodott volna, csakhogy képtelen erre a cselekedetre, egyedül a fiúra számíthat. Kis idő elteltével újra megmozdítja kezeit, s nem érdekli mennyire fáj, ujjaival a srác kezét keresi, valamiben meg kell kapaszkodnia. Úgy gondolja, ha megfogja a fiú kezét sima ügy lesz felkelnie. Badarság, de ő ezt még nem tudja.

Aniella

A leányzó ad némi életjelet, vagyis hát mozognak az ujjai. Akkor csak nem lehet akkora nagy baj. Lélegzik, ver a szíve ezek szerint, és még mozogni is tud. Egy kisebb kő esik le a szívemről, hogy nem kell alkalmaznom az újraélesztési tudásomat. A szőke lány felém fordítja az arcát, de sokra nem fog menni vele, mivel látni semmit nem fog az arcába lógó hajkorona miatt. Nyilván zavaró lehet, amikor ennyi haj lóg az ember arcába. Én még nem tapasztaltam ilyet, mert örök életemben rövid hajam volt, de még azt is meg merem kockáztatni, hogy csikizi az embert. De szörnyű lehet! Na és szegény csajt még a látásba is meggátolja, így gyengéden és óvatosan elsimítom arcából a hullámos tincseket.
- Na így már jobb? - kérdem, majd küldök egy Mátés mosolyt felé. Nem tudom mennyivel lettünk előrébb ettől, de legalább felszínre került a lány kék szeme. Fél percre el is merülök azokban a szemekben, de gyorsan észbe is kapok. Pislogok párat majd oldalra kapom a tekintetem. Valami padot keresek, amire le tudom esetleg fektetni. Nem kellene felfáznia. Remélem nem olyan csökönyös, mint Brigi, akit az sem érdekelt, hogy komoly baja is lehet ebből kifolyólag.
A lány közben motyog valamit, amit nagyon nehezen tudok csak feldolgozni. Szösszeneteket csíptem el abból a három-négy szóból, amit mondott, de annyit sikerült leszűrnöm, hogy nem kell neki orvos. Hát ha ő úgy gondolja, akkor én nem fogom ráerőltetni, pláne úgy, hogy ötletem sincs merre keressek orvost itt a faluban, ilyen késői órán.
Komolyan gondolkodóba esek, mit is kellene most tennem, mert hiába nem akar orvost, akkor is eléggé ramatyul fest szerencsétlen. Hogy tudott valaki ekkorát esni? Lehet megcsúszott mert még vizesek a kövek. Saját tapasztalatból tudom, hogy a vizes kőnél nincs rosszabb. Hatalmasakat lehet zakózni. Rövid hegymászói "pályafutásom" alatt párszor már csúszott így ki a talaj a lábam alól. Nem túl kellemes. Kezemet leteszem a talajra és megtapogatom kicsit, de nem tűnik vészesen csúszósnak. Másik ötletem a banánhéj, de az sincs a közelbe, szóval nem tudom. Feladom a találgatást, mert egyszer csak egy hideg kéz érinti meg az én kezemet. Odakapom a tekintetem, és bal szemöldököm kissé magasabbra emelkedik. Nem tudom mi volt ezzel a célja, de én nem fogom tovább nézni, ahogy itt fetreng a hideg kövön.
- Várj! - szólók rá, majd felállok. Keresztbe dobom vállamon a táskát, majd újra lehajolok. Egyik kezem a lány térdei alá csúsztatom, a másikat pedig a háta alá. Nagy lendületet veszek és felemelem. Őszintén szólva ilyen könnyű lányt még sose tartottam a kezemben. Szinte semmi súlya nincs... erre mondják, hogy nádszál kisasszony.
- Kapaszkodj! - adom ki az újabb parancsot, majd a legközelebbi padhoz sétálok vele.

Strobl Dorián Máté

Szerencsétlen Aniella... Azért sosem gondolta volna, hogy a lábai nem bírnak egy ilyen "kis" utat. Bizonyára többé nem akar ennyit sétálni, vagy akár megtekinteni a falut. Tanult az esetből, célszerűbb inkább a popsiján maradni a stégen, s várni, míg felkel a Nap. Ez a legunalmasabb dolog a világon, de nincs mit tennie. Továbbra is a földön fekszik, azonban a srác - szerencséjére - a szőke tincseit elsöpri az útból. Boldogan mosolyogna, s meg is köszönné ezt a tettet, csakhogy nem képes beszélni. Nehezére esik. Lassan pillog egyet-kettőt, s próbál mozogni, de borzasztóan fáj neki mindene. Mellesleg az egész teste teljesen hideg, mintha jéggé fagyott volna. Ez köszönhető a hűvös földnek, melyen fekszik. Szörnyű így látni, ahogy szenved. A fiú igazán léphetne valamit...
Miután minden terve kudarcba fullad, hideg ujjaival a srác kezeit keresi. Mázlijára a fickó segít rajta, gyöngéden felemeli. Aniella úgy tesz, ahogy megmentője parancsolta: kapaszkodik. Méghozzá kezeit a srác nyaka köré fonta, ennyire futja. Lomhán pillog. A fiú számára meg sem kottyanhat a lány pehelysúlya, alig 40 kiló, a szél simán elfújja.
Miután elhelyezkednek a padon nyel egyet és megpróbál mosolyogni.
 - Köszönöm szépen... Valahogy majd meghálálom - csak ennyit mond, de nem szaggatottan és halkan. Ezt már hallókészülék nélkül is hallhatta a megmentője. Nem kicsit remeg. Azért is, mert iszonyúan fázik, s totál ijedt. Nem tudja mi történt volna, ha nincs a fiú. Fejét felé fordítja. Fogai vacognak. Egyébiránt még mindig csinos. A szemei gyönyörűek, a haja is tökéletesen áll neki, csak ő nincs formában. Elárulná ő a nevét, újra megköszönné a srác cselekedetét, de kimerült. Teljesen. Az előbb is megerőltette magát, mikor szóra nyitotta a száját. Egyelőre kékjeivel a srácot nézi és remeg. Ennyi telik tőle.

Aniella

Az ismeretlen lánnyal a padhoz sétálok majd óvatosan leteszem rá. Nem fektetem, hanem ülő állapotban próbálom elhelyezni. Ha ez így neki is kényelmes, és nem akar inkább ledőlni. Leguggolok elé, és kérdő tekintettel nézek a szemeibe.
- Kényelmes így? - teszem fel a kérdést, mert nem akarom, hogy még rosszabbul érezze magát. Ha a válasza igen, vagy valami ehhez hasonló, akkor felállok, és a padra dobom a táskámat. Esküszöm, hogy a ruháim nehezebbek, mint a lány. Azért az eléggé durva valljuk be. Nem normális ha valaki vasággyal együtt 40 kg. De most nem kötöm ezt a lány orrára, mivel kisebb gondja is nagyobb, mint ez.
Miután a táska nagy huppanással landolt a lány mellett észbe kapok, hogy szerencsétlen fázik. Hát igen, nem vagyok ma a toppon. Kicsit lassan fogom fel a körülöttem történteket. Leveszem a bőrdzsekimet és óvatosan a lány hátára terítem.
- Ha gondolod bújj bele rendesen. - Küldök felé egy bátorító mosolyt, majd újra leguggolok a lány lábai elé. A rajtam lévő szürke póló és a farmer igen nem sokat melegít, de jelenleg a lánynak nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Talán nem fogok megfázni. Így a verseny előtt nem lenne vicces. De ez most különösebben nem foglalkoztat.
- Megtudhatom, hogy kivel sodort össze a sors, úgy amúgy? - kérdem, mert azért nem ártana legalább a nevét tudnom. Azt nem tudom, hogy oda jár-e ahova én, mert ha oda járna, akkor látásból ismernem kellene. De lehet, hogy elsős, és az is a félénkebb fajtából, aki a házán kívül nagyon nem mutatkozik. De most talán erre is fény derül.
- Merre laksz? Vigyelek haza? Te is diák vagy ott fenn?- fejemmel a suli irányába biccentek, hogy értse mire is gondolok. Sokkal egyszerűbb és kényelmesebb lenne mindkettőnk számára, ha a lány hazajutna a meleg lakásba, én pedig mehetnék fel a suliba. Nem mintha nem lennék szívesen ilyen csinos lányokkal, csak hát na. Vagy ha ő is diák, akkor felcipelem oda is, bár kicsit hosszabb lesz az út, de az kit izgat!?
Ebben a pillanatban egy esőcsepp landolt a kézfejemen. Már csak ez hiányzott...

Strobl Dorián Máté

A fiú lovagiasan viselkedik a lánnyal, segít rajta, leülteeti a padra, s ott marad mellette. Pedig mostanában a srácok nem túlzottan kedvesek, sőt, az emberek többsége hagyta volna a lányt a földön fetrengeni. Borzalmas a mai társadalom. Az emberek baromira kegyetlenek egymással, csak bántják a másikat.
A megmentője kérdésére bólintott egyet, s végig rajta tartotta szemeit. Próbálta összegyűjteni maradék erejét, csak vissza akart menni a tóhoz. Persze azért örült volna, ha a srác vele tart, de erre nem volt bátorsága megkérni. Bőven elég volt számára ez kis segítság nyújtás. Mostantól azon tanakodhat mit adjon majd hálája jeléül.
Közben a fiú ráteríti a bőrkabátját, bizonyára azért, mert látta, hogy a leányzó mindjárt megfagy. Újabb köszönömöt mormolt el Aniella, s rámosolygott a srácra. Belebújt a kapott ruhadarabba, s így már nem is fagyoskodott. Mellesleg jó illatúnak találta a kabátot, gondoltam ezt megjegyzem.
 - Aniella a nevem - válaszol kedvesen, rendes hangerővel. Kezdi visszanyerni az erejét, egyre jobban érzi magát. Eleinte még szédült is, de az is kezd elmúlni. Meg is rázza a fejét és vesz egy mély levegőt, majd kifújja azt. Hiába érzi magát rendben, nem mer felállni, attól tart, hogy visszazuhan a padra és újra rosszul lesz. Maradjon csak a fenekén. Noha a leányzó pár perc alatt úgyis feltápászkodik... De legalább addig is nyugton van. Viszont a következő kérdésre nem tudta mi lenne a legtökéletesebb választ. Azt nem mondhatja, hogy vigye a tavacskához, és azt sem, hogy a kastélyba, mert ezt a fiú biztos valamelyik hálószobáig is elkísérné és ugyebár neki ott nincs lakhelye. Ráharap az ajkaira, megforgatja a szemeit, s szóra nyitja száját:
 - Nem, én nem diák vagyok. Kérlek, majd kísérlj el a stéghez, ne kérdezd miért, de oda kell mennem. Egyelőre azért maradhatnánk, még nem érzem készen magam az indulásra. Gyere, foglalj helyet mellettem - szól Aniella, s arrébb csusszan a padon, egy kis helyet adva a megmentőjének. Mesélj valamit magadról - kéri kedvesen. Szemeit le sem veszi a srácról, halvány mosollyyn figyeli őt. A hatalmas kabátot pedig megigazítja magán.

Aniella

A lány megköszöni a kabátot, amit ráterítettem. Biccentek egyet, ezzel jelezve, hogy nagyon szívesen, vagyis ezen nincs mit megköszönni. Nem vagyok én egy bunkó, aki ne ismerné legalább kicsit is az illemet. Ragadt rám más is a koszon kívül.
Összébb húzom magamon a farmeringet, mert azért strand idő nincsen idekinn.
Kis idő múlva megtudom a lány nevét és elkönyvelem magamban, hogy nem magyar. De az is lehet, hogy én vagyok maradi, és nem vagyok tisztában a modern nevekkel. Manapság már meg se lepődök, ha egy Alma jön velem szembe az utcán. Van is egy ilyen nevű ismerősöm, de én olykor Körének hívom, csak úgy a vicc kedvéért. Általában nem szokta díjazni, és olykor még egy nyaklevest is mellékel a nem túl kedves szavai mellé. De még így is teljesen megéri ugratni egy kicsit.
- Örülök Aniella, bár jobb lett volna más körülmények között összefutni. Amúgy én Dorián vagyok, de a Mátéra is hallgatok. - dobok egy Mátés mosolyt felé, majd megérdeklődöm, hogy merre is lakik. Tényleg szívesen haza viszem, és most nem bunkóságból, de jó lenne hazamenni. Fázom, de a nagyobb gond, hogy kong a gyomrom az ürességtől. Nem tehetek róla de pasi vagyok, és 2 óránként enni tudnék. Körülbelül most járhatott le a két órám, mert a hasam egész nagyokat korog. Remélem Aniella nem hallja meg. Akkor lőttek az imidzsemnek.
Értetlenül nézek a lányra, amikor arra kér, hogy a stéghez vigyem el. Miért pont oda?! Több alternatíva is végigfut az agyamon, de egy se tűnik reálisnak. Gondolom nem hajléktalan, mert akkor nem így nézne ki. Túl szép és ápolt ahhoz, hogy az utcán éljen. Csak nem akar a vízbe ugrani, mert kellemetlenül érzi magát a történtek miatt. Gyorsan végigpörgetem az agyamon, hogy van-e a tó partján valami házikó, de nincs. Az összes valamennyire épkézlábnak nevezhető ötletem után, kérdő tekintettel méregetem Annie-t újra.
- Miért pont oda? Ott nincs semmi!Csak nem te vagy a Kis hableány bogolyfalvi változata?! - kissé felnevetek a saját, amúgy borzalmas poénomon. Az esély arra, hogy tényleg az legyen nem sok. Vagyis én nem hallottam róla, hogy sellők lennének a falu tavába. Olyan hableányokról meg pláne nem hallottam, akiknek lába nő, ha a partra jönnek. Bár ha a mesébe megtörtént, itt miért ne történhetne meg? Lehet túl sokat kellett mesét néznem a húgaimmal? Sajnos tökéletesen tisztában vagyok mind a Hamupipőke, mind a Csipkerózsika történetével is. A Hófehérkéről már ne is beszéljünk. Ezért rossz ha az embernek van két, nála nem sokkal fiatalabb lány testvére. Teljesen elrontják a fiú gyermekeket. Viszont arra a szintre szerencsére sose jutottam el, hogy Barbiezzak velük. Na még csak az hiányzott volna.

Strobl Dorián Máté

Lassacskán kezd egyre jobban lenni Aniella. Már nem szédül, annyira nem is szúr a lába és a közérzete is kezd helyre állni. Lassan veszi a levegőt, s sűrűn hunyja le a szemét, majd nyitja ki újra. Hátha ettől javul az állapota. Halvány lila gőze sincs mit kéne tennie a pihenést kivéve. Egy pillanatra még azon is elkezd tanakodni, hogy mi lett volna ha nem találja meg ez a srác. A földön feküdt volna több órán keresztül? Azért bizonyára nem halt volna meg, ám ő mégis elszörnyedt a dolgon. Fogalma sincs, hogy mi lett volna, ha nem talál rá. Valahogyan tényleg meg kell hálálnia a fiú cselekedetét.
 - Valóban - elmosolyodik. - Hmm... Maradok a Doriánnál - mondja Aniella csilingelő hangján.
Jobban összehúzza magán a kabátot, ugyanis borzasztóan fázik. Ha tehetné a körmét rágná, mert kicsit ideges, ám ezt nem teheti, hisz' rossz szokás és mások előtt nem is szabad. Szerinte. Ezért haját kezdi birizgálni, csavargatja, simogatja, s végül elengedi a tincseit, s ránéz a srácra. A kérdésre nem igazán tudja mit válaszoljon, gyűlöli a hazudozást, ezért képtelen lenne azt mondani, hogy a kastélyba vigye. Csak az őszinte igazságot mondja, mire Dorián meg is kérdi mégis mi a manóért menne oda. Aniella sóhajt egyet. Egy kis füllentést azért megengedhet magának.
 - Óóó, dehogy is - próbál nevetni. - Csak a szüleim ott laknak, tudod van egy ház a tó közelében. Az az én otthonom - mondja kicsit félénkebben és halkabban. Szinte érezhető, hogy minden egyes szó, ami kiesett a szájából egy oltári nagy hazugság volt. Annak ellenére, hogy az előbb még maradni  szeretett volna, most inkább sietne a tóhoz, semmi kedve tovább beszélgetnie a sráccal. Rühelli, ha valakit át kell vágni, rosszul érzi magát. Megpróbál felállni, s azzal a lendülettel vissza is esik. Fújtat egyet.
 - Ezt nem hiszem el... - csak ennyit mond, aztán megforgatja szemeit. Bárcsak sikerülne végre sétálnia egy picit. Bah, ő is tudja, hogy erre még várnia kell.