36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaVendéglátó negyed

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Témaleírás
Vittman Levente
INAKTÍV


prettylittletimebomb
offline
RPG hsz: 15
Összes hsz: 35
Írta: 2014. február 25. 22:08 | Link

GILBERT




A szívverésem heves. Érzem, ahogy ereim végiglüktet a vér, mintha szüntelen keresné bennem, ahol végre megnyugodhat. Nem fog. Én sem fogok, s minden évben, minden olyan évben, ahol magányos vagyok akkor is, ha van mellettem valaki, minden évben szenvedés lesz a kedvenc napom is, ahol igazán vágyom valaki után, aki olyan picinykének kezel, mintha a tenyerébe férnék, mintha más dolga nem is lenne az életben, minthogy megvédjen és szeressen. Utálom a szerelmesek ünnepét, mert amúgy imádnám, amúgy az év legjobban várt napja lenne.
Órák és napok telnek el úgy, hogy magamat sajnálom, mintha jobb dolgom sem lenne, a pillanatok úgy zúgnak el a fejem felett, mintha semmi nem lenne, amit észre kell vegyek, és hanyag beletörődésben sanyargatom azt is, ami jelenleg a legfontosabb; a könyveimet.
Semmi sem jó. Semmi sem jó, elvesztem a lélegzetem is, mikor harmadnapon rájövök; egyedül vannak. Egyedül hagytam őket, a gyerekeimet, akiknek szükségük lett volna róla rám, az egyetleneket, akik igénylik a törődésemet, és akikkel a kaktuszomon kívül hajlandó vagyok foglalkozni, s mikor tettem rémes érzése végigcsorog rajtam, sehogy nem tudom lemosni. Semmilyen vízzel nem jön le, semmilyen édes íz nem tudja a torkomból kimosni. Csak egy valami segíthet, és az a teaházban van.
Ujjaim a kilincset érintik, s amint kinyílik az ajtó, a csengő hangja élesen hasítja át a levegőt. Zavar minden hang a magányom csöndje után, minden apró rezzenés elemi erővel tép ketté nyugalmam, s bár álcám azt hiszem, megfelelő, számat kicsit elhúzom. Aztán ott a függöny is, amin könnyedén átlendülök. Körbenézek. Szinte üres, pont megfelelő, egy tekintettel találkozik csak tekintetem; sötétbarna tincsek közé rejtett kék íriszek. Mély szembogár - és már mosoly is ül ki arcomra.
Lábaim gyors egymásutánban követik egymást a teákig, ahol kiszemeltem ácsorog, s bár csak pár lépés, úgy teszem meg, mintha kilométerek lennének. Előtte megállva torkomat köszörülöm, miközben ujjaimról húzogatom le kesztyűmet. Mert azt azért illik.
Szál megtekintése

Vittman Levente
INAKTÍV


prettylittletimebomb
offline
RPG hsz: 15
Összes hsz: 35
Írta: 2014. február 28. 20:49 | Link

GILBERT




Huncut. Pajkos és pajzán, s én magamhoz édesgettem, hogy magához édesgethessen. Ölébe bújtam, hogy  csókokat nyakamra tapasztva halmozzon el boldogsággal, s aztán ajkaimon kössön ki a vértől duzzadó ajka. Édes volt, kacagva eresztett egyre messzebbre, hogy minél távolabbról rohanjak vissza, végül párnák puha pelyhébe temetkezve ölelt álomba, és én...
Én aztán remegve emeltem fel pilláimat. A nappal kegyetlen fényei tőrként égették a képeket, amik előtte még oly' élesen éltek előttem, mintha tényleg történne, s a hamuszürke, csillámló emlékeket könnyű, tavaszi szellőként vitték tovább az ezredmásodpercek, hogy aztán tényleg ne maradjon belőle más, csak  egy hideg kékség, keretek és vonások nélkül. Se orrának íve, se hajának vonala, semmi, s akárhogy próbáltam utána erőltetni magam, akárhogyan próbáltam visszahozni mindent, amit csak lehetett, mindig egy maradt; a kékség.
Nem találtam meg a vizek remegő tükrében, és nem találtam meg a tiszta égbolt akvamarinjában, és nem találtam a boltok polcain, a legszebb anyagok és kelmék forgatagában, és bőröm megannyi festett színei között sem. Könnyes kínok közözz engedtem, hadd menjen tőlem, szaladjon olyan messzire a gondolat, amilyen messzire bír,  Széllel szemben szállt, és szinte láttam az utolsó ezüstös szemcséket eltűnni, mintha tényleg soha nem is lett volna. Fertelmes undor maradt csak a helyén; valaha kerestem, mint ostoba gyerek, úgy rajongtam a semmiért, értelmetlenül, hiszen... Ha meg is lett volna, semmi sem lett volna. Megrajzolt, felgombolyított kis történet. Hosszú napok teltek el azóta.
Pillanatok röpke játéka az egész. Ahogy meghajol, ahogy haja arcába hullik, és a kusza hullámok és koncok bekeretezik arcának minden élet. Ahogy felnéz, ahogy minden kitisztul. Eszembe jut. Minden mozdulat, minden álombeli könnyed érintés, s torkomba kellemes gombóc szorul.
Pillanatok röpke játéka az egész, ahogy arcom megmerevedik, aztán újra életre kel, szeplőim alá befészkeli magát a minden titkok játékos mosolya.
Mert nem ő volt, biztos vagyok benne, de az ő szeme volt. ezrek és milliók közül kiválasztva, az a szempár, aki elvarázsolt egy másik helyre. Az a szempár, ami élménnyel ajándékozott meg, amit sosem fogok elfelejteni. Amiket bármikor szívesen újra megélnék, bár kérni sosem kérném rá magamtól. Amúgy sem szeretek csak úgy kérni. Persze, ha ajánlat érkezik, akkor azt el kell fogadni, még akkor is, ha a válasz nem volt a lehetőségek között. Szinte biztos vagyok benne, hogy képes lesz kompromisszumra.
- Mindenképpen leülök, de itallapot nem kérek. Lepj meg valamivel, szeretem a meglepetéseket... - félig lesütött pilláim alól figyelem reakcióját és útját, követem, amerre szeretné. Hiszen ő biztosan jobban tudja, melyik a legideálisabb hely egy magamfajta kisembernek.
Szál megtekintése

Vittman Levente
INAKTÍV


prettylittletimebomb
offline
RPG hsz: 15
Összes hsz: 35
Írta: 2014. március 7. 19:16 | Link

GILBERT



Ha az ember egyszer megismeri a meglepetés ízét, ha az kellemes bizsergéssel telt íz ajkaira tapad, ha az a lágyan remegő izgalom végigkúszik torkán, hogy aztán belül robbanjon féktelen izgalommá, akkor többet nem lesz nyugta.  Egyfolytában keresi és kutatja, akarja és vágyja, hogy valakitől, valamilyen módon megkapja, hogy újra ízlelhesse. Persze soha nem az igazi már, az élmény soha nem lesz olyan intenzív, mint az első alkalommal, s bár az ember felejt, az emlékek pedig szürkülnek, s lesz, hogy jobban örülünk, lesz, hogy kevésbé, az elsőt  semmi sem tudja túlszárnyalni, mi pedig nem értjük, mire a nagy felhajtás. Olyan ez, mint a legrosszabb drog, ami mindig ott kering az ember ereiben, ami a szívünket dobogtatja, ami a tüdőnkben szétárad, ami az izmainkat mozgatja, és aztán... aztán egyszer megunjuk. Lehet, hogy évek. Lehet, hogy hónapok, s lehet, hogy agg halántékkal, ősz gondolatokkal koponyánk rejtett zugaiban még várjuk a csodát és... és tulajdonképpen lehet, eljön. Egy egyszerű betegség, egy egyszerű...
Néha irigyeltem nagyapámat, amikor utolsó hónapjaiban az is meglepetést, hogy van unokája. Az is, hogy ő nem egy öt éves gyerek. És amikor apának szólított, megértettem a helyzet tragikumát, de a meglepetések iránti menthetetlen szerelemem nem bírt enyhülni, meg hát a nagyapám is elment, és így nem volt semmi, ami emlékeztetett volna; ne akarjak nagyot, mert csak bajom lehet belőle a végén.
Szabályosan keresem az embereket, akik segítenek kielégíthetetlen étvágyamon. Kutatom, és ha minden bokorba benéznék, az sem lenne elég. Ha minden fa tetején a levelek alá benéznék, az sem lenne elég. Türelmetlenül és durcásan nézelődök, és amikor nem számítok rá, akkor mindig jön valaki. Besétál az ajtómon. Egy könyvet keres, és ezernyi ajándékod ad cserébe. A gyomrom görcsbe szorul, ha rá gondolok, és nem merem felkeresni. Félek, hogy elromlik, hogy akaratos leszek. Hogy tudat alatt fogom követelni tőle, hogy megint és megint varázsoljon nekem, hogy erőszakkal csikarom ki, és aztán... aztán megint, amikor már nem gondolok rá, akkor megkapom tőle, és mint a gyerek, hatalmasra nyílt szemekkel nézek rá, és a vörös pillák közötti kék írisz szinte ragyogva köszöni meg, hogy megint adott valamit. Szinte nevetek, szinte ujjongva ugrom a nyakába, de helyette inkább rálépek a sárga kockákra, s mikor már a hátam mögött jár, hogy a másik varázslatba belekezdjen, még visszafordulok hozzá.
- De legközelebb a piros cipellőket is kérem... - jegyzem meg most már tényleg nevetve hozzá egy kicsit. Hogy jelezzem, hogy boldoggá tett vele, hogy jelezzem neki, hogy megint eltalálta az egészet, és... és aztán leülök, várom, hogy megérkezzen. Lábammal picit topogok az asztal alatt, ujjaimmal kicsit piszkálom a terítő szélét, és a gondolataim kicsit eltévednek mindenféle, amerre csak lehet. Ki tudja, honnan térek vissza, és ki tudja, mennyi idő, míg visszatérek, de amikor a porcelán tompán puffan a terítőn, akkor már régen csak arra figyelek, mit rejt a díszes csésze, bár mielőtt még kerülhetne bele valami, azelőtt külseje az, ami teljesen magával ragad, és még mielőtt bármi történhetne ezután, sebesen állok neki vetkőzni, míg csak egy színes, élénk mintákkal tarkított póló marad a pulóverek és ingek rejtekéből felbukkanva. Karom emelem, s addig forgatom és húzogatom a póló ujját is, míg a elő nem kerül alóla a feszes bőr, ami valaha hófehér, emlékeim szerint kék erekkel körbeszőve, mára azonban színes és mintás az is, mint minden gondolat, ami a fejemben megfordul.
- Nézd! - mutatom orra alá, hadd lássa; ott is úszik egy koi, narancsos pikkelyei szinte csillognak, a hullámok pedig szinte sós illattal töltenek meg mindent. Persze nem teszik, de szeretem azt hinni.
Aztán persze elszégyellem magam, mint rossz gyerek, aki cukorkát lopott, és visszaülök oda, ahonnan felálltam. Illedelmesen veszem ujjaim közé a halacskákat, és emelem először csak orrom elé a gőzölgő italt.
- Szóval, most magamra fogsz hagyni?
Utoljára módosította:Vittman Levente, 2014. március 7. 19:24 Szál megtekintése

Vittman Levente
INAKTÍV


prettylittletimebomb
offline
RPG hsz: 15
Összes hsz: 35
Írta: 2014. március 26. 18:57 | Link

GILBERT




Még aprócska kölyök voltam - s bár méretben mostanra sem lettem sokkal hatalmasabb jelenség -, mikor először megláttam Szabolcsot, ahogy szinte feldobja már akkor látványosan nyurga testét egy fa egyik ágáról a másikra, s megy egyre magasabbra és magasabbra. A torkomat ott és akkor marni kezdte a savas irigység, és módszereim azóta sokkal kifinomultabbak lettek, ott és akkor könnyekkel és hisztivel próbáltam rávenni egyrészről arra, hogy jöjjön le - mivel azt gondoltam, utána soha nem jutnék fel -, illetve arra, hogy rakjon fel, esetleg vigyen fel ölében. Nos, egyikre sem volt hajlandó. Utáltam magam. Utáltam a lábaimat, amik alig tartottak el a földtől már akkor is, utáltam rövid karjaimat, amikkel a legvékonyabb ágakat tudtam csak magamhoz ölelni, s utáltam őt is, amiért más, mint ami én vagyok.
Dőreség lenne azt állítani, hogy nem okozott a lelkemen is mély sebeket minden lila folt, amik egy-egy lepottyanással a testemen megszülettek. Meg azt is, hogy nem volt eszméletlenül nehéz, annyira, hogy néha fel akartam adni. Aztán amikor elérkezett az a vékony vonal, ami meghúzza a határt a feladás előtti utolsó pillanat, illetve a siker első pillanat között, akkor... egyszerűen sikerült. Felmásztam az ezer éves telkünk ezer éves cseresznyefájának legmagasabb ágára, és abban a pillanatban, ahogy a tavaszi szellő hűsen körbeölelt, én megszűntem utálni magam. Megszűnten gyűlölni a rövid lábaim, megszűnt minden haragom az aprócska felsőtestemmel szemben, és megszerettem minden szeplőt, ami a fehér bőrömet cikornyázta. Akkor lettem igazán Levente, az a Levente, aki néha elveszett, de mindig visszatalált hozzám, én pedig mindig visszataláltam hozzá.
Az emberek gyakorta döbbennek meg ezen. Hogy felfedem magam, hogy minden szégyenérzet nélkül vetkőzök és ölelek, szeretek és szólok, hogy odaadom magam az első pillanatban, mindenféle várakozás hiányában. Mert szeretem magam, és szeretném, ha mindenki tudná. Ha mindenki érezné, amit én érzek.
Az arcukra kiülő kifejezést nem egyszer véstem emlékezetembe, s nem egyszer hozom elő szomorúbb napjaimon, hogy derüljek rajta. Derűt okoz, amin ők akkor derülhettek, amin ők akkor megbotránkoztak, amin ők akkor... az érzelmek teljes skáláját mutatták be. Senkit nem hagytam még hidegen, és nem teszem most ezekkel a nagy kék szemekkel sem.
Nem hallom, mire gondol, s nem tudhatom meg valószínűleg soha, csak sejtéseim lehetnek. Arcát szégyentelenül fürkészve, ahogy ő karomat nézi, azt hiszem, jól tettem, hogy eljöttem ma hozzá, és minden pillanatban, amit a társaságában töltök, úgy döntök, jól döntöttem.
- Levente vagyok - szólalok meg aztán hirtelen, látszólag minden kapcsolat nélkül az előzőekhez, bár a fejemben már régóta türemkedett egyre előrébb és előrébb, de eddig nem éreztem a megfelelő, tökéletes pillanatot. Most jött el. S mintha meg sem történt volna, az ajkaimhoz emelem a csészét, szemeit lehunyva kortyolok bele a meglepetésembe. Nem sokáig, másodpercek töredékéig ízlelgetem, még mindig lehunyt szemmel harapok alsó ajkamba. Nem tudom, mennyi idő telik el így, hogy mennyire lehet ez megint érdekes, de egyszerűen nem állom meg.
- Hozzád jöttem, nem mehetsz el... - szólalok meg aztán, mindenféle utalás nélkül arra, hogy ízlett-e, amit kaptam; pontosan tudom, hogy tisztában vele szavak nélkül is. Ha meg nem, akkor is sejtheti.
- Valójában... érted jöttem - pontosítok előző szavaimon, miközben megpaskolgatom a hozzám legközelebb eső helyet, ahol el tud helyezkedni. - Szeretném, ha nem tudnál ellenállni az amúgy egészen biztosan ellenállhatatlan ajánlatomnak - szinte gyöngyöző kacajjal jönnek ki a szavak a torkomból - biztos nem gondol őrültnek.... -, de arcomra komoly ábrázatot próbálok varázsolni, miközben tovább kortyolgatom a teámat.
- Szeretném, ha néha nálam dolgoznál - teszem hozzá gyorsan, mielőtt még bármivel elijesztem. Megérkeztem az ingoványos talajra, pedig még a tea negyedénél sem tartok.
Szál megtekintése

Vittman Levente
INAKTÍV


prettylittletimebomb
offline
RPG hsz: 15
Összes hsz: 35
Írta: 2014. március 31. 20:00 | Link

GILBERT



Megannyi emberi fordul meg a könyvesbolt falaki között minden édes, átkozott, szeszélyes és nehéz nap. Megannyi ember nyomja le a bronzból öntött kilincset, s megannyi ember első lépteit kíséri dallamos csengőszó, hogy aztán elhaljon jelenlétük valahol a falak  között a porban és régi történetekkel átitatott levegőben.  Néha megmaradnak másodpercekre, percekre, órákra, s talán még a másnap is hordozza emléküket, talán gondolataim között ott kavarognak valahol örökkön örökké, talán elég egy pillanat, s mintha soha nem is léteztek volna.  Egy dolog azonban igaz volt mindenkire, akit oda sodort a sors; soha nem éreztem, hogy értenék.
Betértek. Levették a polcról a kellő kötetet, beleolvastak, néha elvitték, néha visszahozták. Én pedig megsirattam mindegyiket, akárcsak a gyermekem lenne, s rég látott szeretőként örültem mindenek, ami visszakerült hozzám. Mert senki nem értette.
Lélegeztek. Én éreztem, hogy az öreg lapok, szavak és történetek között az élet kering, ahogy mellkasom egyszerre emelkedik, s szívem úgy pumpálja a vért ereimben, ahogyan az ósdi, repedező és málladozó falak között kering a létezés.
Szüksége volt magányra és társaságra, szüksége volt vidámságra, és éreztem, ha bánatot árasztott minden sarokból. Szerettem vele lenni, szerettem mindent megosztani vele, s szerettem megóvni minden pillanatát attól, hogy valami bántódás érje. De kevés voltam. Egyedül nagyon kevés.
Megbújtam és várakoztam. De senki nem értette, és én féltem, rettegtem, hogy rossz kezekbe kerül, rettegtem, hogy valaki kárt tesz benne, hogy nem becsüli meg, és a dobogó szív, az élet egyszerűen elillan a sorok és betűk közül, mígnem végül szürke lesz minden, ami addig pezsgett, s kiszürkülök vele együtt én is.
Aztán megjelent. Először az illatát hagyta ott, apró árnyakat és emlékeket magáról, lépteinek puha hangját és zöngéjét, amit örömmel zenélt vissza a picinyke csengő az ajtó fölött, és mindig pezsegni kezdett a levegő, ha ott járt. Nem tudtam, ki ő, de nagyon vártam, hogy megpillanthassam, hogy halljam hangját, hogy mondjon nekem akármit, bármit! Aztán megtörtént.
Páni félelem lett rajtam úrrá, mikor a pillanat közelgett, féltem a csalódástól, hogy az ígéret, ami maga után hagyott, majd nem váltja meg magát, és féltem, hogy szemébe nézve nem azt látom, amit annyira reméltem. Aztán elvarázsolt. Mesebeli csodalénynek tűnt, mintha nem is evilágról származna, úgy adott nekem még többet is, mint remélhettem valaha. A gondolatától aludni nem tudtam, csak egy járt a fejemben; meg kell szerezzem magunknak. Tudtam, hogy csak nyerhetek, nem volt kétségem, mégis félve jöttem el hozzá. Amikor pedig újra megpillantottam a fekete pillák közé bújtatott kék íriszeket, teljesen elvesztem a gondolatban, hogy esetleg velünk lesz, hogy annyira fog ő is vigyázni arra, amit én óvtam, amennyire tudom, hogy más nem lenne képes. Egyszerűen csak tudom.
- Érted - szólalok meg hát halkan, hogy újra hallja, hogy újra elmondhassam neki. Aztán csak néztem. Néztem, ahogyan les, néztem, ahogy nézi a kannát, s ahogyan ujjaival összerajzolja az asztal lapját láthatatlan, s titokban elképzeltem, hogy szerződésünket írja alá kimondatlan is. Már nem igen volt visszaút. Ezerszer is elmondhattam volna neki, mennyire köszönöm, de nem lett volna elég a világ összes szava sem rá. Szívesen öleltem volna meg, s suttogtam volna a fülébe meseszép dolgokat hálám jeléül, de féltem, hogy elriasztanám. Csak rámosolyogtam. Szeplőimtől utolsó vörös szempillámig minden mosolygott arcomon.
- Vannak ellenajánlataim, de igazán boldoggá tennél, ha elmondanád, mit szeretnél cserébe... - hiszen ajánlatról is szó volt. Eszembe sem jutna, hogy egy ilyen nagy dolgot kérjek tőle fizetség nélkül. És ebben a pillanatban ő van előnyben, mert tulajdonképpen nem igen van olyan, amit ne akarnék neki megadni.  Egy dolog riaszt; a magyarázat. Riaszt, mert nem tudnám megadni. Riaszt, mert azt hiszem, nem lenne elég az, hogy érzem. Egyszerűen csak érzem, hogy ő az, és senki más nem lehet. Mert nincs is magyarázat, mert nincsenek okok, csak az egyszerű, pőre, keszekusza, veszélyes érzéseim.
- És köszönöm az üzenetet... - térek még ki egy régen elfeledett témára is, amit a könyvemben találtam. Azóta is benne van, a részévé vált. Akárcsak a korty tea, ami lekúszik torkomon menet közben, hiszen egy ilyen kincset kár lenne kihűlni hagyni.
Szál megtekintése

Vittman Levente
INAKTÍV


prettylittletimebomb
offline
RPG hsz: 15
Összes hsz: 35
Írta: 2014. április 29. 21:10 | Link

GILBERT



Pár betűvel kezdődött. Se nem voltak kacskaringósak, se nem voltak különlegesek. Nem volt mély jelentésük, és nem rendeződtek mindenféle formába. Egyszerű betűk voltak, amikből szavak kerekedtek, amikből aztán mondatok álltak össze, s miközben mondat mondatot követett, a lapok forogtak kezeim alatt, a szavak talpamtól töltöttek fel fejem vörös búbjáig. Valahol mellkasom alatt remegés támadt, viharok vihara alakult, ahogy az utolsó hangok is elhaltak fejemben, ahogy az utolsó betűt is befalta kék szemem.
Egy egyszerű ponyva volt, talán értelme még a borítójánál is semmibb lehetett, mégis mutatott egy utat, amire félőn raktam rá apró lábaimat, de ahogy a talajt megéreztem, a lassú léptekből egyre gyorsabb és gyorsabb egymásután lett, és aztán eljött az a pont, amikor már nem láttam mást.
 Fájt. Eszméletlenül fájt minden pillanat, minden óra és elsuhanó nap, amit eltöltöttem. A felkeléstől az álmok kesze és kusza világáig minden emésztett, apró cseppenként folyt le torkomon, amikor kedve volt, amikor pedig nem, akkor arcon vágott a legváratlanabb pillanatban, a fájdalom. Az átverés fájdalma, a hazugság gonosz démona, az őszintétlenség kegyetlensége. Meg akart fojtani, az életemet és lelkemet akarta, én pedig meg kellett hoznom a döntést. Ekkor kezdtem el rohanni az úton.
Már nem csak perceket töltöttem el vele, már nem csak a napsütésben ültem ki a padra, hogy egy Keats versen rágjam magam a virágzó fák árnyékának nyugalmában. Már nem csak lefekvés előtt lapozgattam, hogy álmaim nyugalmasabbak legyenek, hanem mindig, minden pillanatban, egészen addig, amíg azt nem éreztem, hogy megfulladok nélküle, amíg el nem jött a vége pontja, amikor be kellett ismernem; maga alá temetett saját világom, a menekvés pedig nagyon gyötrelmes és fájdalmas kell, hogy legyen, és mikor erre rájöttem, arra is vele együtt, hogy egyáltalán nem vagyok benne biztos; menekülni akarok. Azt kívántam, hogy fullasszanak meg a szavak, tegyen magáévá minden betű és sor, mígnem én is csak egy könyv lapjain élek majd, ahol nem lehet annyi fájdalom. Nem létezhet annyi fájdalom, s ha mégis, majd más irányba kanyarítom a történetet. Együtt lélegeztem a könyvekkel, együtt lélegeztem a boltommal is, és ebbe az illékony, nehezen felépített várba készültem valakit beengedni minden erőmmel. Talán az első lélegzetvétel a külvilág felé, az első kis fonal, amibe úgy éreztem, bele tudok kapaszkodni, hogy a hatalmas halom alól végül előjöjjek. Egy fekete és kék fonal, egy pironkodó, hóka fonal, egy szépséges, könnyed valami, amit apró mancsaimmal, játékosan készülök megpiszkálni, kiscica módjára.
- Semmi. És bár nem mondom, hogy nem vagyok sárkány, de hét fejem biztosan nincsen - vonom meg a vállam egy apró mosollyal szám szegletén. Soha nem voltam még csak sárkány sem, tüzet okádni meg aztán főleg nem tudok, annyi erőszakot még csak a mesékben sem tudok teljesen elképzelni.
Az ajánlattétel egyszerű és nagyszerű. Bár szívesen nevetnék és kacagnék a képen, ahogy a koronám odaadom neki, miközben a kabátkámat veszem fel távozásom közben, nem teszem. Rettegek, hogy elriasztom, hiszen idejöttem, vörös szeplőim alól somolyogva csábítottam ismeretlenül, ismeretlen helyekre, ismeretlen okból. Magam is félek tőle, pozsgás arcától és türkiz szemeitől. Félek attól, hogy keresem a szavakat, keresem a gondolatok kezdetét, hogy tudjam, hogyan jutottam el ide, de olyan messzinek tűnnek, mintha mindig így lett volna. Mégis bólintok, orrom majdnem belebukik a teába, amit közben szorongatok, ami megint erősebb mosolygásra késztet.
- De ugye tudod, hogy éjjelente beszélgetnek? Suttognak és ha kedvük van, akkor neked is történeteket mesélnek? Na persze van olyan is, amelyik csak horkolni szokott, ha meg felébresztik, akkor igazán morgós lesz. Őket direkt hátra szoktam rakni, ott sokkal nyugisabb -  kérdezem egy picikét közelebb hajolva hozzá, halkabbra fogva, mintha valami eszméletlen titkot árulnék el éppen.
- De nem kérhetem, hogy mindig légy ott éjjel, lehet, hogy én is ott leszek. Lehet, hogy ketten  is ott leszünk, és persze lehet helyed is, ha aludni szeretnél,meg minden, amit szeretnél, én meg majd minden nap megköszönöm neked, és persze... - nyelek egyet. Észre sem vettem, hogy minduntalan közelebb is közelebb hajoltam, talán azokon az apró, láthatatlan falon is túlhajoltam, ami nem szabad, és igen otromba dolog. Gyorsan visszahúzóm magam saját térfelemre, arcomat a poharamba nyomom pár korty erejéig.
- Szóval... Bárki a tiéd lehet, aki szeretnél. Úgy értem, bármelyik kötet, vastag, vékony, mindegy - egyre élénkülő gesztikulációval magyarázom egyre több és több ajánlatomat, amiket úgy ontok, mintha még magam sem lennék elégedett, mintha azt gondolnám, semmi nem lehet elég. És lehet, hogy ezt gondolom, lehet, hogy csak eljátszom vele, lehet, hogy teljesen mindegy is, miért teszem, de teszem.
- Azóta azt használom könyvjelzőnek, csak nagyon félek, hogy elhagyom vagy... elrontom.
Szál megtekintése


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaVendéglátó negyed