36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaVendéglátó negyed

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Drinóczi Babett Mirtill
INAKTÍV


a legkisebb Drinóczi
offline
RPG hsz: 133
Összes hsz: 203
Írta: 2019. december 24. 21:41 | Link

Nővérkém
karácsonyi hangulat | teázásokba' | let's talk this through

Sötét pulóverem ujjával dörzsölöm meg a levegőben terjengő füstölőszagtól irritált orromat, miközben az itallapot kezdem böngészni. Zöldeskék szemeimmel körbetekintek a helyiségben, és elégedetten állapítom meg, hogy nem sokan vannak itt ratjuk kívül. Régi klasszikus slágerek szólnak a háttérben, amikre akaratlanul is meg-megmozdul a jobb lábam, amit bal térdemen pihentetek. Kényelmesen hátra szeretnék dőlni a fotelpárnán, de majdnem hanyatt esek, amit remélem, hogy nem vett észre senki sem, ezért inkább megigazítom magam, és ismét belemerülök az ital kínálatba. Fel-felnézek mögüle nővéremre, aki hasonlóan tesz, mint én. Nem is tudom, hogy melyikünk jobban socially awkward. Versenyezhetnénk. Mindkettőnknek megvan a maga stílusa, azt meg kell hagyni, bár nem is igazán lehet összehasonlítani a kettőt. S így, hogy egy ideje nem nagyon beszélgettünk mélyebben, érezhető rajtam, hogy nem is igazán tudom, hogyan kezdjem el a beszélgetést. Mókusszerű, hatalmas fogaimmal ajkamba harapok, és egy fintor-mosollyal testvéremre emelem tekintetemet.
- Zöld vagy fekete? - bökök a teákra. Tudom, hogy jobbat is tudnék kérdezni, de nem szeretnék azonnal belekérdezni semmibe sem. Apuval beszéltem ma, és nem is mertem neki elmondani, hogy ma találkozunk Gerdával. Amióta megtörtént... a dolog... azóta valami megváltozott. Próbálom elnyomni a történteket, de minél kevesebbet beszélek, annál több minden gyűlik össze bennem, ami nem kifejezetten jó. De attól jobb, mintha átváltoznék valaki olyanná, aki soha nem szeretnék lenni. Nagyot nyelek. Mosolyt varázsolok az arcomra, és az asztalra helyezem az itallapot. Legyintek.
- Nem lényeges, felejtsd el - mosolyom kedves, szemeim szeretettől csillognak. - Úgy örülök, hogy kiléptél mára a házból - engedek meg egy újabb gyengéd mosolyt, és kezemet elindítom a nővérem keze felé. - Hiányoztál.
Utoljára módosította:Drinóczi Babett Mirtill, 2020. január 3. 13:14
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Gerda Vivien
INAKTÍV


megtört terromágus
offline
RPG hsz: 183
Összes hsz: 233
Írta: 2019. december 24. 22:16 | Link

Drága kishúgom
karácsony előtt | meghitten | style

Négy év nagyon sok idő. A családjától szinte teljesen eltávolodott, főleg akkor, mikor bekanyarodtak a célegyenesbe: házasságuk végébe. Milán volt talán az, aki jobban viselte az űrt közöttük, ő is nyitott először Gerda felé, talán azért, mert fiúként kötelességének érezte megvédeni nővérét. Szerette is, de ha már így alakult, hogy kisebbként felnőttebbnek kell lennie, hát megtette. Babett más eset: szüleik igyekeztek minden információt elhallgatni előle, nagyjából annyit mondtak, hogy Boldizsár meghalt, Gerda pedig komoly traumát szenvedett, de idővel minden rendbe jön. Nem azt mondom, hogy a nő kérése volt mindez, de úgy érezte, inkább ő mondaná el húgának az igazságot, már ha készen áll rá.
Tulajdonképpen azon túl, hogy végre helyrehozza, ami miatta kezdett tönkremenni, elhívta Babettet teázni. Most készül arra, hogy felfedjen valamennyit abból a világból, amibe éveken keresztül benne rekedt, s megmagyarázza, hogy is jutottak idáig. Izgul, de nem fél. Tudja, hogy húgának mennyit jelent kettejük kapcsolata, ahogyan azt is, ő mennyire ragaszkodott hozzá egészen idáig és mennyire ragaszkodik most is. Másképp szereti két testvérét, másképp is viszonyul hozzájuk.
- Én biztosan zöld teát iszom - elmosolyodik, ahogy a barna leányzóra néz és eszébe jutnak a közösen átbeszélgetett éjszakák, amikor megannyi titkot osztott meg vele. Mikor megismerte Boldizsárt, akkor nagyon sokat áradozott róla, Babettel együtt találták ki, milyen lesz majd az esküvő, milyen lesz a ruha, egyáltalán mennyire csodás lesz minden. Akkor még csak gyermeteg elképzelésnek tűnt, ami mára már valósággá vált és szerte is foszlott, akár egy álom. A különbség csak annyi, hogy mindez egy lidércnyomás volt. - Én is örülök, hogy kint vagyok a vízből - ki miért hálás, ugyebár. Tény, hogy nem bővelkedik szociális programokban, de azért ki-kijár. Hamarabb kellett volna testvére tudtára adnia, hogy jobban van és képes találkozni, de nem volt hozzá elég ereje. A felé nyúló kézre esik pillantása és hagyja, elérje övét, ekkor pedig össze is kulcsolja vékony ujjaikat.
- Te is nekem. Annyi mindent kell megbeszélnünk. Ne haragudj rám, az elmúlt évek nagyon... Kuszák voltak és... Nem tudom, kérdezz. Nem tudom, hol kéne elkezdenem - tanácstalanul rázza meg fejét, miközben megszorítja Babett jobbját. Belőle merít erőt, a szeretetéből, abból az eleven csillogásból, ami íriszeiben incselkedik. Elhatározta, hogy válaszol minden kérdésre, de csak annyit mond majd, amivel nem ijeszti meg a lányt. Mert valljuk be, volt nem egy-két vérfagyasztó élménye az elmúlt időszakban.
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Babett Mirtill
INAKTÍV


a legkisebb Drinóczi
offline
RPG hsz: 133
Összes hsz: 203
Írta: 2019. december 25. 18:44 | Link

Nővérkém
karácsonyi hangulat | teázásokba' | let's talk this through

Hosszú, kissé megtört körmökkel díszített jobb ujjacskámmal helyezek egy kósza tincset a fülem mögé. Egyértelmű jele a zavaromnak, ami szinte érthetetlen, hiszen végre Vele vagyok. Furcsa érzések kavarognak bennem. Négy év nagyon sok idő. Igen, nagyon sok. És attól triplán annyinak tűnik, hogy a legfontosabb ember hiányától kellett ez idő alatt szenvedned. Évtizedeknek érzem, amíg bal kezem el nem éri az övét, ám amikor ez megtörténik széles mosoly terül szét szeplős arcomon. Kékes szemeim az ő tekintete után kezdenek kutakodni, de nem is telik olyan sok időbe, hogy találkozzunk lélektükör-ügyileg is. Látom benne, hogy őszinte az öröme, és most már nem a rettegéstől begubózott szemeket látom. A bőrömből ugranék ki jelenleg.
- Tudom, tudom - mondom a lehető legmegértőbb hangon, és kettőt simítok nővérem kézfején. Eközben tekintetemmel el sem engedem az övét. Amikor legutóbb találkoztunk, akkor minden sokkal másabb volt, sokkal szürreálisabb. Mint az elmúlt években általában. Egyedül voltam, mint a kisujjam. Olykor Milánnal próbáltam hosszabban beszélgetni, de arra is rányomta a bélyegét a tudatlanságomból fakadó tinédzser agresszió. Hiszen én nem sok mindent tudok a történtekről. Hogy mégis mi történt a B-napon. Bátyusom is biztosan védeni akart, s neki is megvolt a maga terhe, de én mint legkisebb testvér kimaradtam mindenből.
- Hogy vagy mostanság? - teszem fel végül a legszemélytelenebb kérdést. Nem akarok belekérdezni abba, hogyan is van férje halála után ennyi idővel, milyen nehéz neki vagy éppenséggel hogyan is történt az egész. Ekkor jelenik meg mellettünk a göndör hajú pincér fiú, amire azonnal eláll a lélegzetem. Vöröslő, dús ajkaimat beharapom, és lesütöttt szemmel nézek fel nővéremre. Arcomra frusztrált fintor kerül, s hirtelen nem lehet eldönteni, hogy szimplán bunkó vagyok vagy ennyire megerőltető mindennemű szociális interakció.
- Helló - motyogom, amikor ránk köszön. Fel szeretné venni a rendelésünket. - Ühm - megköszörülöm a torkom, és a zöld teára bökök vékonyka ujjammal. - Kettőt kérünk szépen - hangom zavart, hangerőm szinte a suttogás szintjét súrolja. Egy pillanatra nézek fel a pincér fiúra, aki bátorítóan rám mosolyog, mire én azonnal az itallapra rántom tekintemet, és várom, hogy magunkra hagyjon bennünket.
Utoljára módosította:Drinóczi Babett Mirtill, 2020. január 3. 13:14
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Gerda Vivien
INAKTÍV


megtört terromágus
offline
RPG hsz: 183
Összes hsz: 233
Írta: 2020. január 21. 14:08 | Link

Drága kishúgom
karácsony előtt | meghitten | style

Különös érzés számára, hogy szinte visszaugorva az időben, ismét csak kettecskén ücsörögnek a Pillangóvarázs kényelmes puffjain. Rengeteg dologban különböznek, de akad azért olyan is, amiben hasonlítanak: nagyon tudnak szeretni és ragaszkodni, ez pedig egyértelműen feltűnhet bárkinek, ahogy az egymás kezét szorongató párost nézik. Már régen meg kellett volna tennie ezt a lépést, hogy őszintén kitárulkozik Babett előtt, de amikor az ember még önmagának sem meri beismerni, hogy minden elcsesződött és talán, de csak talán, ez nem pusztán önmaga hibája, akkor hogyan viselkedhetne nyíltan másokkal? Legyen szó rokonról vagy ismeretlenről, ezt nem befolyásolja az érintettek köre.
Szívesen reagálna, de megjelenik a pincér, húga zavara pedig átragad Gerdára is. Kínosan elmosolyodik és mintha egy halk, "ööö" szerű nyöszörgés is alattomosan kicsúszna ajkain, leszegi fejét, mielőtt azonban komolyabban beéghetne, Babett menti a helyzetet. Már amennyiben ezt a reakciót mentésnek lehet nevezni. Szerencsére a bongyor srác villám gyorsan kapcsol és a rendelés felvétele után már megy is, hogy hozhassa a teákat.
- Ez mindig is ilyen rosszul ment nekünk? - ez az a pillanat, amikor végre valahára oldódik a benne felgyűlt feszültség és egy visszafogott, ám őszinte nevetés formájában távozik. Szinte látni véli magukat kívülről, ahogy szerencsétlenül elbújnak az itallap mögé - ez pedig a nőre egyáltalán nem jellemző. Mindketten rém gyerekesek voltak, ez pedig megér egy kellemes kacagást. Annyi bizonyos, hogy sokkal többször kell majd szadiznia testvérét, nehogy még a végén beszélni is elfelejtsen, illetve nem árt, ha saját magára is odafigyel, mert pillanatok alatt eltanulja ezt a rossz szokást.
- Jobban vagyok. Nem alszom sokat, de idővel ez is változik majd - egy kedves mosoly ül ki arcára, mely nyugalmat sugároz, ám van benne nem kevés szomorúság és reménytelenség is. Különös ez a kettősség, hisz Gerda szeretné elhinni, amit mond, mégsem képes rá, de Babettet nem akarja megrémíteni. - Nagyon sok minden van, amit... Amit nem tudsz - mély levegőt vesz, ahogy belekezd és másik kezét is kinyújtja, hogy ujjai közé zárja húgáét. A gombóc alattomosan gyűlik torkában, ellehetetlenítve, hogy tüdeje megteljen oxigénnel. A közelgő pánikot úgy próbálja elhessegetni, hogy testvérébe kapaszkodik és bízik abban, hogy hangozzék el ma bármi, nem fog ezért másképp tekinteni rá. Ezt nyilván nem ígérheti meg előre, a nő pedig nem is várhatja, hogy így legyen, de reménykedik abban, hogy a kettejüket összefűző kapocs erősebb annál, mint amit a tények lerombolhatnak.
- Boldizsár bántott engem. Nagyon sokszor - megnedvesíti ajkait, tekintetét képtelen húgán tartani. Ha tovább kéne néznie az ártatlan szemeit, sohasem mondaná el, ami történt. - Aznap, mikor... - épp belekezdene, de ekkor megérkeznek a teák. Megkönnyebbülten zuhannak le a súlyok szívéről, s mintha csak feloldozást jelentene az ital, úgy fixírozza. Talán a zöld tea bátrabb lesz nála és mindent elmond. A fiú ismét távozik, miután megköszöni, ezúttal viszont érzi, hogy kell a hatásszünet.
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Babett Mirtill
INAKTÍV


a legkisebb Drinóczi
offline
RPG hsz: 133
Összes hsz: 203
Írta: 2020. január 23. 10:53 | Link

Nővérkém
karácsonyi hangulat | teázásokba' | let's talk this through

Vannak dolgok, amiket nem nő ki egyik pillanatról a másikra az ember. Az én esetemben ez az idegenekkel való problémás kommunikáció maradt meg gyerekkoromból. Mindig anyum, Gerda vagy Milán mögé bújtam, hogyha meg kellett jelenni valahol. Nem mondanám magam félősnek, de távolságtartónak egyértelműen igen. Ezért is várom ennyire, hogy a felszolgáló fiú mihamarabb elhúzza a csíkot. Láttam a szemében, hogy olyan beszélgetősebb fajta, amiből köszönöm szépen, nem kérek; amúgy is Gerdával vagyok, szóval „fuck off”.  Zöldeskék szemeimmel hunyorogva figyelem az elhaladó alakot, majd ismét nővérem szemeiben találnak otthonra. Amikor kérdésével felhívja a figyelmemet arra, hogy ez mégis mennyire cringy volt, kislányosan felnevetek, szabad kezemmel pedig a nevetéstől kivillanó, rendezett fogsorom elé kapok. Közben serényen, nemlegesen csóválom a fejem. Tény, hogy nagy szükségem lenne egy kis noszogatásra, ami régebben nővéremtől kaptam. Azonban az utóbbi időben nem lehetett volna eldönteni, hogy mégis ki bátorítana kit.
Jobban van. Megkönnyebbülten engedem ki a forró levegőt tüdőmből, és újabbat simítok kézfején. A tekintete mindig megnyugtat, éppúgy ahogyan a jelenléte. De mégis bujkál valami Gerda betűi, szavai és mondatai között. Nem tudom megmondani, hogy mi lehet az, ami egy kicsit idegesebbé tesz, így járatni kezdem jobb lábamat az asztal alatt. Vastag ajkaimat összeszorítom, és próbálok arra koncentrálni, amit mond nekem.
- Gerda… - kezdek bele halkan és komolyan. – Mit szeretnél mondani? – érzem, hogy a felvezető után valami eddig soha nem hallott sztori következik, és ettől rám tör a pánik. Szemeim kitágulnak, lélegzetvételről lélegzetvételre gyorsabban kezd verni a szívem, míg a lábam egyre szaporábban kezd rángani az asztalka alatt. Ekkor elhangzik a név. A név, amit még éltében is gyűlöltem hallani, nem még halála után. A halálhíre talán még nyugtatóan is hatott rám, kövezzen meg bárki érte.
- A köcsög! – bukik ki belőlem hangosan véleményem. S ezzel együttesen elengedem nővérem kezét, és még a puffból is felpattanok. Kezeim idegesen meg-megránganak testem mellett az idegességtől, szemeim szikrákat szórnak. Mindig is tudtam, hogy azzal a féreggel csak a baj lehet, de Gerda úgy szerette őt. Végül körbe tekintek, s meglátom a rám meredő szempárokat. Halkan elnézést kérek, majd lassan visszahuppanok a helyemre. Szájam szegletében undorodó fintor jelenik meg. Igen, Boldizsár; neked címezve a Túlvilágra. Ismét testvérem kezére fogok, nehogy magára vegye a viselkedésem.
- Aznap is megütött, igaz? – ekkor hirtelen megjelenik fölöttünk a srác, akire mérek egy „takarodj innen” pillantást köszönetképpen, és visszafordulok testvérem felé, tekintetét mohón keresve. – Nekem elmondhatod. Nekem elmondhatsz bármit. Hé… - fejemet mozgatva folytatom az eddig mindig megnyugtató barna szempár keresését. Mi történhetett?
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Gerda Vivien
INAKTÍV


megtört terromágus
offline
RPG hsz: 183
Összes hsz: 233
Írta: 2020. január 23. 11:33 | Link

Drága kishúgom
karácsony előtt | meghitten | style

Hatásvadásznak tűnhet a felvezetés, miszerint mennyi mindent nem tud húga, de jobbnak véli felkészíteni a másikat, hogy ma sok, igen vérfagyasztó információt fog hallani. Belegondolva szinte hihetetlen, hogy egész idáig képesek voltak titokban tartani mindezt a lány előtt. Ez a tény egyszerre nyugtatja meg és ébreszt benne legyűrhetetlen bűntudatot, még úgy is, hogy tisztában van vele: ezzel tették a legjobbat.
A kérdésre nyel egyet, majd belekezd. Nehezen préseli ki magából a szavakat, mégis mindegyiket megkönnyebbülés kíséri. Nem tudja nem észrevenni a Babett szemében megvillanó indulatot: ezek a reakciók már jó ideje megijesztik, hisz rendszerint ő itta meg a levét e felkorbácsolt idegek által generált cselekedeteknek. Persze a tudat, hogy Babett soha nem bántaná, sokat lendít az ügyön, de mindig kellemetlenül érzi magát tőle - már csak azért is, mert soha nem várná vagy akarná, hogy bárki ily módon fejezze ki nem tetszését Boldizsárral kapcsolatban. Már csak részben meggyőződése, hogy mindez az ő hibája volt, s képes beismerni férje felelősségét a történtekben. De csak részben.
- Na de Babett! - feddőn kerekednek ki szemei, a feléjük forduló vendégek kereszttüzében ülve pedig behúzza nyakát. Nem igazán ezt akarta. Még szerencse, hogy megérkezik a srác és leteszi eléjük a teát. Nem kell felnéznie ahhoz, hogy tudja, testvére gyilkos pillantással hessegeti el a szerencsétlent, csak hogy végre hallgathassa a folytatást. A kezére simuló puha ujjak hatására szívverése meglódul, az adrenalin váratlanul lövell ereibe és muszáj mély levegőt vennie, hogy ismét képes legyen a lány íriszeibe fűzni sajátját.
- Amikor hazaért, akkor összevesztünk. Vagyis kiabált velem, megütött, de nagyon homályos minden. Azt hiszem, baseball ütő volt nála, nem tudom, nem emlékszem, nem... - tekintete egyértelműen zavarttá válik, ahogy felidézi azt a tragikus napot. A trauma, csak úgy, mint bármikor, ha eszébe jut, hatalmába keríti, pánikreakciót idézve elő. Keze megremeg, szemében a zavar, a rémület és a szégyen egyvelege kavarog, míg a pihék ösztönösen meredeznek bőrén a puha pulóver anyaga alatt. - Csak azt tudom, hogy én ott voltam a földön, reccsenéseket hallottam, minden tiszta vér volt, aztán már nem élt... - hirtelen próbál sok levegőt venni, a légszomj jó barátként köszönti ismét. - Megöltem őt. Meggyilkoltam. Én tettem - a szavak keményen feszülnek kettejük közé, miközben Gerda egyértelműen nincs jól. Fogalma sincs, mit fog gondolni Babett, az emlékek viszont túlontúl valóságosak ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyja. Arca sápadttá válik, légzése szakadozó, egyenetlen, mintha fulladna. Émelyítő az egész. Muszáj lehunynia szemét, hogy magába fordulva csillapítsa ösztönös reakcióját. Így legalább húga arcát nem kell látnia. - Az elemem megvédett - muszáj hozzátennie, mintha csak menteni akarná magát, mintha ez feloldozná a vállát nyomó felelősség alól. Pedig nem. Ugyanolyan bűnösnek érzi magát, ami viszont még jobban megrémíti, hogy Boldizsárral kapcsolatban és a ténnyel, hogy közvetve csak, de önnön kezével oltotta ki életét, üresség honol szívében. Akár egy kietlen pusztaság, kiszipolyozott érzésekkel. Csak egy apró, lelkiismeretnyi, bűntudatnyi szellő marad. Azért a sok gonoszságért.
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Babett Mirtill
INAKTÍV


a legkisebb Drinóczi
offline
RPG hsz: 133
Összes hsz: 203
Írta: 2020. január 23. 15:08 | Link

Nővérkém
a kis kerek asztalnál | teázásokba' | let's talk this through

Az, hogy ennyire kimaradtam az elmúlt időszak történéseiből furcsa érzéseket vált ki belőlem. Ugye én nagylányként gondolok magamra körülbelül tizenhárom éves korom óta. Legkisebb testvérgyermekként pedig nem bírom egyszerűen elfogadni, hogy valamit nem tudhatok, mert „még kicsi vagyok hozzá”. Tudom, tudom. Nagy hibám, hogy nem tudom fékezni az indulataimat, de idővel biztosan ez is javulni fog. A fülem zúgni kezd, és egy pillanatra mintha vesztettem volna a hallásomból; minden érthetetlen motyogássá válik, akárcsak a víz alatt. Nyelésem hangja üvegszilánkként karcolja meg halántékomat, de tekintetemmel nem engedem testvéremet. Indulatos vagyok. Persze. Akár egy kisnövésű kutya, aki nincsen kibékülve azzal, hogy százévesen is ő lesz a legkisebb a családja szemében. Védeni akarom mindegyikőjüket. Éreztetni akarom, hogy én erős vagyok és én leszek az, aki mindentől megóvja őket. És legfőképpen; az ilyen Boldizsár-féle barmok a legmesszebbre kerüljenek tőlünk. Fintorom még látványosabbá válik, amikor Gerda rám szól. Le kell nyelnem a következő szavakat, amiket neki hajítanék. Ő az egyetlen, akire nem szórok kígyót-békát azonnal, de látszik rajtam, hogy alig tudom megtartani magamnak a mondatot. A levegőt – a magamra erőltetett nyugalomtól függetlenül – szaporábban veszem.
- Mmm – morgok egyet inkább a véleménynyilvánítás helyett, és gyermeki módon karba tett kézzel ülök néhány percig, mielőtt újra a kezekhez menekülnék biztonságért. Ekkor előrébb dőlök az asztalon, szinte felborítva a már kihűlő félben lévő zöldteákat. A bájos kis csészékkel nem foglalkozva kúszik előrébb felsőtestem, akárcsak kisgyermekként mesehallgatás közben. Azonban ez most nem mese. Ez a valóság. A rideg és nyálkás valóság, ami bekúszik bőröm alá.
- Baseball ütő? Ez… – és itt ismét csitulásra intem saját magam. Elnyomott fintorom újra kiül az idegességtől pirospozsgás arcomra. Újabb kutya képpel élve; megéreztem már az első alkalommal, hogy ebből a férfiból csak baj lehet, semmi más. Látom magam előtt minden egyes szavát nővéremnek. A reccsenő ágak hangja hallójáratomba furakodik, s látványosan, testemet megrázva szalad végig a hideg hátamon. „Megöltem őt. Meggyilkoltam. Én tettem”, dobálja agyam a mondatokat random sorrendben a fejemben. Nem értem. Látszik rajtam, hogy nem jut el tudatomig, hogy mit is közölt velem az imént testvérem. S amikor reagálhatnék meglátom a remegő kezeket, amiket erősebben kezdek tartani ujjaim között. Zöldes szemeim az arcra kúsznak, ami most egy porcelánbaba színét kezdi magára húzni.
- Gerda – suttogom, miközben szorongatni kezdem remegő kezeit. A mosdó ajtajára kúszik kissé kétségbeesett tekintetem. – Kérlek – állok fel, majd húzom fel őt is, hogy ne a nagyközönség előtt történjenek a továbbiak. Az sem baj, ha az ital elfogyasztása helyett inkább lelépünk innen, és máshol folytatjuk a beszélgetést. Finoman megpróbálom két lábra állítani a nővéremet, s elindulunk a mosdó irányába.
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Gerda Vivien
INAKTÍV


megtört terromágus
offline
RPG hsz: 183
Összes hsz: 233
Írta: 2020. január 31. 08:50 | Link

Drága kishúgom
karácsony előtt | meghitten | style

Sokszor kérdezték már a történtekről, sokszor kellett sok mindent mondania, mégsem volt egyik alkalom sem olyan megrázó, mint a mai. Mert a kishúga, akinek ő a minta, a nagy testvér, ezúttal megtudja, milyen ember is Gerda valójában. Vajon lehet-e bűnös valaki, akinek szándékában nem volt semmiféle ártás, ám végül mégis részese lett? Megbocsájthatja-e bárki az el nem követett, de bűntudatot okozó tetteket, ha a nő önmagát képtelen objektíven, megértően és elfogadóan szemlélni? A társadalom kiveti magából a gyilkosokat, azokat, akik emberi életeket oltanak ki bármily módon. Talán Babett is egy szörnyetegnek látja majd, ahogyan ő saját magát, elképzeli a vért, a sikítást, a halálhörgést, bizseregni kezd a fájdalomtól. Mintha őt ütötték volna meg. Ezért félt, ezért volt képtelen rávenni magát arra, hogy feltárja a valót és elmondja, mi történt vele.
Hagyja, hogy húga felsegítse és követi a mosdóba, ahová megérkezvén már tudja, miért volt remek döntés kijönni. Gyomra a felvillanó emlékképekre, a lány eltorzult arcára a hallottak után hirtelen fordul egyet, az epe pedig váratlanul indul meg felfelé. Kiszakítja magát a szorításból és beront az egyik üresen álló fülkébe, hogy aztán kétrét görnyedve kiadja magából, amit eddig elfogyasztott. Nem kellett volna belekezdenem.
A kagyló elé rogyik, térdei halk puffanással érnek a csempéhez, egyik kezét gyomrára szorítja, másikkal száját takarj el. A genny lassan szakad fel lelke mélyéről és tudja, hogy teljesen mindegy, mi lesz ezután, most mindent el fog mondani. Nem viseli el többé, hogy szánják, hogy elítéljék a tettéért, mikor négy évet élt le a pokolban arra várva, hogy egyszer kiszabadul. Ha rajta múlt volna, még mindig ott lenne. Boldizsár emléke karomként szorul torkára, ő viszont nem tágít. Megtámaszkodik a fülke oldalánál és talpra erőlteti magát, hogy végül hátát a hideg falnak vesse. Íriszei Babettet keresik, bennük elszántság csillog. Nem fogom feladni.
- Minden nap bántott. Volt, hogy verbálisan, volt, hogy fizikálisan. Azt mondta, hogy semmit sem érek, képtelen vagyok bármit jól csinálni, nélküle nem is létezem. És én elhittem. Most sem nélküle élek, mert itt van - a szívére szorítja ökölbe szorított jobbját - bennem. Először csak felpofozott. Aztán egyre durvább lett. Volt, hogy szíjjal támadt rám, máskor baseball ütővel, de egyszer bicskával - felhúzza felsőjét, hogy a melle alatti hosszú, mély vágás hege látszódjék. Sokkal halványabb, mint egykoron volt, mintha napról napra akarna a feledés homályába veszni, el azonban sohasem tűnik. Mikor megbizonyosodik róla, hogy Babett teljesen jól és tisztán látta, visszaejti pulóverét, hogy folytassa. - Elvette a pálcámat és nem tudtam védekezni. Megerőszakolt. A közhiedelemmel ellentétben egy házasságban is létezik ez a fogalom. Képtelen vagyok arra, hogy valakit közel engedjek magamhoz, minden érintés megrettent és nem tudom, hogy lesz-e valaha ember, akivel én... Együtt lehetek - érzi, ahogy a végére érve kiürül belőle minden. A fáradtság elemi erővel szakad rá és nem érdekli, volt-e bárki a mosdóban avagy sem. Persze a helyiség üres, de ha nem lenne az, már az sem számít. Háborgó gyomra csitulni látszik, tekintete szürkésen, fakón vizslatja húga arcát. Annyi minden történt, napokig tudna mesélni az apró hegekről, a változatos zaklatásokról, a bántalmazásának sokszínűségéről. De talán ennyi is elég ahhoz, hogy Babett megértse, négy év után már az eleme lépett közbe, különben ezúttal tényleg belehalt volna.
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Babett Mirtill
INAKTÍV


a legkisebb Drinóczi
offline
RPG hsz: 133
Összes hsz: 203
Írta: 2020. február 10. 13:16 | Link

Nővérkém
a teaház mosdójában | let's talk this through

Gerda hagyja, hogy felsegítsem, és őt támogatva indulok meg a mosdó irányába. Érzem, ahogyan szűkül a tér, és mintha valami pánikszerű érzés elindulna gerincem mellett, azonban gondolatban megrázom magam, s arra kezdek koncentrálni, aki most igazán fontos; a nővéremre. Jéghideg kezét markolom, majd ahogyan elérjük a mosdó ajtaját, hirtelen elé lépek, és úgy tépem fel az ajtót, mint valami anyatigris. Testvérem után nyúlok azonnal, ám amikor meglátom, hogy mégis mi fog következni, szó nélkül, egy ösztönös ugrással szökkenek ki az útjából. Vékonyka ujjaimat szám elé kapom, zöldes szemeim pedig százsorosukra düllednek. Egy pillanatra eluralkodik rajtam a tehetetlenség, így teszek egy suta lépést hátrálva. Hátsófelem egyenesen a mosdókagylónak dől, amitől azonnal vissza kell ugrálnom az előző pozíciómba, hiszen ahogyan a kagylónak dőltem azonnal vizes lett a nadrágom. Oda sem kapok, elvégre gyorsan kapcsol az agyam, és máris a fülke mellett termek. Tétován ácsorgok egy ideig, majd nagy levegőt veszek, és belépek nővérem mellé.
- Megmaradsz? - érdeklődnék aggódó hangszínnel hogyléte iránt, ám folytatni nem tudom, mert éppen jönne be valaki, én pedig azonnal az ajtó mellett termek, hogy visszatarthassam azt. – Egy pillanat! – kiáltok a kinn állónak. Odalépek Gerda mögé, és rázárom addig az ajtót, amíg az ajtót ki nem nyitom, s sűrű bocsánatok közepette engedem be az ismeretlen lányt, aki furcsállóan tekint vizes nadrágomra, amire én csupán egy zavart vállrándítással válaszolok. Igen, tizenhét évesen ért egy óvodás baleset, ezért nem engedtelek be. Nem mindegy? Inkább megvárom, amíg bemegy az egyik fülkébe, én pedig gyorsan benyitok nővéremhez. A szívem szakad meg az összetört testvér látványától. Szemeimben egyszerre ott a végtelen szeretet és féltés, azonban a düh is kezd újra megtelepedni bennük. A háttérben halk lounge zene szól, s azt is hallom, ahogyan a lány, aki megszakította a beszélgetést kimegy a helyiségből. Így egy ideig ismét magunk maradtunk, habár az sem érdekelt volna, hogyha így kell végig beszélnünk az egészet. Végre elkezdtük. Megnyílik nekem. Az a legkevésbé sem számít, hogy ez most éppen a teaház mosdójában történik.
Miközben mesél nekem mindenféle érzelem váltakozik karakteres vonásaim között. Krumpli orromat hol fintorra húzom, hol vaskos ajkaim elé kapok. S amikor ahhoz a részhez érünk, hogy Boldizsár még mindig a nővéremben él a fejemet kezdem csóválni. Biztosan nagyon nehéz ez, de akármennyire bele szeretném élni magam – szerencsémre – nem tudom. Pedig tényleg nagyon szeretném. Azonban a gyűlölet, amit az ex-férj iránt érzek, sokkal hatalmasabb, mint bármi amit ezen pillanatokban élek meg.
- Jesszusom, Gerdus – suttogom halálsápadtan, ahogyan nővérem arcát figyelem. Azonban csak ezután jön a cifra rész. Erőszak, és szexuális témák. Nagyot nyelek. Sok mindent el tudok viselni sírás és szívszorító érzés nélkül. Azonban ez a téma az, amire egyelőre végképp nem tudom, hogyan kell reagálni. Remegő kezeim egy nyolcvanéves kezeit idézik, s azokat indítom meg nővérem felé, majd megragadom őt, és magamhoz szorítom. Nem tudom, hogy mit mondhatnék.
- Téged – kezdek bele megértően, halkan. Szinte suttogva. – Téged az elemed megtett meg ettől az elme… - mélyet szippantok az olcsó illatosítószagból. – Megmentett Boldizsártól – engedem el ölelésemből, és nézek bele a szemeibe. – Nem tudom, hogy mi zajlik benned. Nem tudom, mert nem én éltem át ezeket… ezeket a… - itt érzem, ahogyan legörbül a szám, s minél jobban próbálom visszatartani a sírásomat, annál jobban kezd remegni az ajkam. És elérkezik a pont, amikor nem bírom tovább, és kitör belőlem a sírás. Nem akarom, de nem tudom visszatartani.
Utoljára módosította:Drinóczi Babett Mirtill, 2020. február 10. 18:05
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Gerda Vivien
INAKTÍV


megtört terromágus
offline
RPG hsz: 183
Összes hsz: 233
Írta: 2020. február 10. 16:01 | Link

Drága kishúgom
karácsony előtt | meghitten | style

Arra, ahogy valaki belép a helyiségbe, ösztönösen reagál, szája előtt tartott keze már nem csak érintőlegesen takarja száját, hanem betapasztja azt, míg szemei kikerekednek. Vajon hallotta, ahogyan hányt? Mit gondolhat róluk? A saját jó híre lényegesen kisebb mértékben aggasztja, mint húgáé, bár annak sem örülne, ha rossz fényt vetnének rá a történtek. A WC fogantyúját meghúzzák, akármi is volt ott, már a csatornában úszik, az idegen pedig távozik. Csak ekkor realizálja, hogy egész eddig benn tartotta a levegőt. Ahogy tüdejéből távozik a szén-dioxid és ismét megtelik éltető oxigénnel, szinte megszédül, bambulásából pedig a fülkébe lépő lány téríti magához.
Kiönti a lelkét. Mindent. Ha tehetné, merengőbe zárná a fel-felvillanó képeket, melyek minden éjjel kísértik, jobban belegondolva viszont örül, hogy a másik nem látja és nem éli át őket. Fogalma sincs, mit váltana ki belőle, hogyha elé tárulnának az események, vajon miképp reagálna, az pedig egyértelműen látszik, hogy ezeket a dolgokat is alig tudja feldolgozni. Sok ez egyszerre, nem hibáztatja érte, ám tény, hogy pont ettől kívánta megóvni a legifjabb Drinóczit. Látja a grimaszt, ahogy a csinos arcocska eltorzul a hallottak után, s a remegő kezek sem kerülik el figyelmét. Hogy segíthetne neki? Leginkább sehogy, csendben kellett volna maradnia. Örökké átkozni fogja a pillanatot, mikor mesélni kezdett, de már nincs visszaút. Érzékeli, ahogy a vékony karok átölelik testét, ő azonban kiüresedett, lelketlen állapotában, hamuvá szürkült szemekkel képes csak részint viszonozni azt. Hallja a szavakat, meg is érti, de egy része már nem él. Így kimondva ezek a dolgok olyan távolinak tűnnek, mintha csak egy regényt olvasott volna fel, beltartalom nélkül.
- Néha azt kívánom, bárcsak ne tette volna - szomorkás mosoly ível arcára, amikor is Babett folytatja mondandóját. A benne feszülő érzések tökéletesen láthatóak, a lebiggyedő ajkak arról árulkodnak, hogy hamarosan kitör majd belőle a sírás. Gerda szíve ekkor szakad csak meg igazán: ezt nem akarta, soha nem akarta látni a könnyeket lefolyni az arcán, mindig csak annyit szeretett volna, hogy boldog legyen és vidám. Most mégis, némán hüppögve, a sós folyadékot törölgetve arcáról, szerencsétlenül ácsorognak ebben az egyre szűkebbnek tűnő fülkében.
Karjai automatikusan mozdulnak, finoman vonja magához a levitást, ujjai a puha hajat cirógatják. Mire ráeszmélne, mit csinál, már rég csitítgatja húgát, türelmesen ringatja, hátha hamarabb megnyugszik. Ő is sírni akar, de már elapadtak a könnyei, már nem képes arra, hogy ismét felszakítsa ezeket a sebeket. Fáj mindene, legfőképp szíve, mely újonnan sajogni kényszerül testvérét látva.
- Azt kívánom, hogy soha ne tudd meg - óvatosan eltolja magától, hogy egymás szemébe nézhessenek, keresi a kétségbeesett, vöröses íriszeket, a bánattól olyannyira megkeseredett tekintetet. Bármit megtenne, hogy jobb legyen. - Én erős vagyok, látod, túlélem. Itt vagyok, veled és minden jobb lesz - miközben ajkain megállíthatatlanul folynak ki a biztató szavak, ő maga nem hisz bennük. Hangja reményről, új esélyekről árulkodik, a mélyben viszont elveszettség és vágyakozás lapul csupán, ki tudja mi után, ki tudja, mióta. - Van valaki, aki vigyáz rám és most már mi is itt vagyunk egymásnak. Boldizsár többé nem bánthat, én meggyógyulok és minden olyan lesz, mint régen.
Nem. Soha, semmi nem lesz már olyan, mint régen.
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Babett Mirtill
INAKTÍV


a legkisebb Drinóczi
offline
RPG hsz: 133
Összes hsz: 203
Írta: 2020. február 10. 18:04 | Link

Nővérkém
a teaház mosdójában | let's talk this through

Megkönnyebbülök, amint elkezdenek potyogni a könnyeim. Ez a fájdalmas sírás a beszélgetésünk eleje óta bujkál bennem valahol, és most végre előtörhet, így már nem a könnyek visszatartása feszít szét belülről. Most már az, hogy nem tudom abbahagyni. Eleinte csak a dundi cseppek hullnak végig pirospozsgás arcomon, majd keservesen felsírok, amikor már úgy érzem, hogy egyáltalán nem tudom visszatartani az érzéseimet. Benne van a hihetetlen öröm, hogy ismét együtt vagyunk, de érezhető az a fájdalom is, amivel most megkarcolta a történet a szívemet. Nem tett Gerda semmi rosszat. Nagyon jól tette, hogy beavatott. Ettől még közelebb érzem magam hozzá, de azok, amik vele történtek egyszerűen felfoghatatlanok számomra. Bosszantó, hogy nem tudom kellő felnőttséggel átélni ezt, hanem a tizenhét éves fruska fejemmel csak bömbölni tudok rajta. Okosat szeretnék mondani. Valami olyat, ami megnyugtatja őt – habár tudom, hogy ez szinte teljességgel lehetetlen volna felnőttfejjel is. Bosszant, hogy nem tudom kifejezni magam. Csak a képek jelennek meg zöldjeim előtt; a sok történés, amiről Gerda beszélt eddig. A legcsúnyábbig. Összeszorítom a szemeimet, és ezzel próbálok megszabadulni a gondolatoktól. Legszívesebben üvöltenék. Nem gondoltam volna sohasem, hogy valami ennyire meg tud törni. Pedig részletességében nem is hallottam mindent… eléggé élénk a fantáziám. Kiszínezi nekem kellőképpen ahhoz, hogy ne tudjak egy ideig lélektépés nélkül aludni. Nem Gerda, ez nem a te hibád. Tudnom kellett. Tudnom kellett ezekről, hogy én is pontot tudjak tenni a dolgok végére fejben.
Érzem, hogy valami furcsa az ölelésében, ám amikor a szemeibe nézek, mintha nyugtató bűbájt varázsoltak volna rám. Ő tette? Azt sem bánom; máris jobban érzem magam a bőrömben. Mélyet szippantok a levegőből, és engedem, hogy belehulljak a nővérem ölelésébe. Aztán migrénszerűn hasít a fejembe a felismerés; micsoda ez önző liba vagyok! Ez nem rólam szól. Nem arról, hogy én hogyan élem meg ezt.
- Nem akarsz többet elbújni, ugye? – kérdem tizenkét éves énemet idéző hangszínnel, miközben vörös szemeimmel nem engedem testvérem tekintetét. – Na-nagyon sokszor attól féltem, hogy én tettem valamit, amiért eltávolodtál. De mekkora idióta voltam! – nevetek fel keservesen, hiszen ismét tanúbizonyságot nyerhetünk afelől, hogy mindig azt gondolom, minden rólam szól. Minden egyes szavával egyre beljebb vagyok a megnyugvás felé. Már csak aprókat szipogok, miközben elengedem őt, és farmernadrágom hátsó zsebébe nyúlnék egy zsebkendőért, de csak egy ázott pamacsot találok, így kislányosan pulóverem ujjába törlöm szemeimet, majd orromat.
- Ho-hogy mi? – derül fel kisírt ábrázatom, amikor azt mondja, hogy van valaki, aki vigyáz rá. S abba belegondolni, hogy Boldizsár sem lesz már többet közöttünk egyenesen felemelő. Még egy-egy benn maradt könnycsepp pottyan ki szememből, de már valamivel mosolygósabb az ábrázatom. – Ki vigyáz rád? - most már hangom is boldogabban cseng. Ismét előbújt tinilányos érdeklődő tekintetem, miközben megvakargatom viszkető orromat. - Egy fiú?
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Gerda Vivien
INAKTÍV


megtört terromágus
offline
RPG hsz: 183
Összes hsz: 233
Írta: 2020. április 20. 03:28 | Link

Drága kishúgom
karácsony előtt | meghitten | style

Szorosan öleli magához húgát, aki csak egyre erősebben sír. Érzi minden rezdülését, az aprónak ható test remeg a kezei között, ő viszont nem tud mit tenni. Állát megtámasztja Babett fején és némán hallgatja a fájdalmat, amely szép lassan felszakad belőle, karöltve a megkönnyebbüléssel. Már rég el kellett volna mondania neki mindent, de nem tette, mert kímélni akarta őt. Nem hitte volna, hogy többet árt ezzel, mint amennyit használ, de már mindegy is igazából, hiszen idáig jutottak, abból kell dolgozniuk, ami van. Márpedig, ha másuk nem is, egy nagyon szoros testvéri kötelékük azért akad és tudja, hogy legyen bármekkora sokk is ez mindkettejüknek, túl fognak jutni rajta. Talán nem ma, de idővel megemésztik az itt történteket és hálásak lesznek egymásnak azért, hogy itt voltak. Mert most semmi sem számít: sem a több hónapos titkolózás, sem a több éves szenvedés.
Végül engedi, hogy elhúzódjon tőle a lány, arcán pedig egy megnyugtató, bátor mosoly ül. Ha ő így viseli az egészet, akkor bizony Babett sem tehet sokáig másképp. Ideje, hogy összeszedjék magukat, elvégre egy teázó mosdójában élik épp a drámájukat.
- Nem, nem tervezek – a görbe bátorítóan ül még mindig ugyanott. Finoman, óvatos mozdulatokkal simogatja a puha hajat, úgy, mint régen, mikor a lány szomorú volt. Hirtelen minden olyan, mintha megállt volna az idő. Újra ott vannak a húga szobájában, ahol ő a nagy és felnőttes nővér, akinek elsírhatja minden bánatát. Tulajdonképpen mit sem változtak, csak idősebbek lettek. – Ezt hallani sem akarom. Nem mondtam semmit, mert nem mondhattam. Amikor pedig vége lett, csak meg akartalak óvni attól, hogy tudnod kelljen erről. De nekem mindig az egyetlen, drága kishúgom maradsz – magához vonja és karjait szorosan köré zárja. Nem hagyhatja ismét cserben, nem, ezúttal nem. Történjék bármi, beszélni fognak, ha kell, éjszakákon át, ha kell, megszökik és betör majd Babetthez. Bármit megtesz, de többé nem hagyja, hogy idáig jussanak.
- Igen – arcán enyhe pír jelenik meg. Nem is igazán tudja, hogy igaz-e az egész, hogy megtörténik-e majd vele és Zlatannal a csoda, amire oly régóta vár már. De nem meri elkiabálni. – Te is ismered egyébként, találkoztatok már, csak nagyon régen. De addig nem akarok beszélni róla, míg biztos nem vagyok a dolgomban… Vagy dolgunkban – egy tincset a füle mögé tűr szégyenlősen, mielőtt folytatná a mondandóját. Különös érzés beszélni az aurorról, de semmiképp sem rossz vagy kellemetlen. Inkább csak furcsa, hogy Boldizsár után úgy tűnik, lesz egy férfi az életében. Kár, hogy egymás kezének megfogásán túl még nem jutottak. – Nagyon lassan haladunk és nem tudom, biztosan akarja-e a velem járó nehézségeket, de egyelőre elég kitartó és mellette végre egy kicsit meg tudok nyugodni. Nem bánt – ahogy ezt kimondja, le is hunyja szemét, hogy aztán beszívja alsó ajkát. Hát igen. Szomorú, hogy ilyesmit ki kell emelnie egy beszélgetésben, de jobb már most leszögezni, hogy ő teljesen más, mint volt férje volt. Persze ő sem tökéletes, de nem is vágyik arra, hogy az legyen. Vele akar lenni, építeni akarja kettejüket, ameddig a férfi engedi. Ha csak barátságig, hát addig, ha tovább, akkor áll elébe. Bátor lesz és vállalja a kockázatot, s mikor pillái megrebbenve újra megmutatják íriszeit, már ez az elszántság és meggyőződés ül bennük. Mert igenis képes rá és megérdemli.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaVendéglátó negyed