30. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaVendéglátó negyed

Oldalak: « 1 2 ... 19 ... 27 28 [29] 30 31 » Le | Téma száljai | Témaleírás
Drinóczi Gerda Vivien
Mestertanonc Rellon (H), Elemi mágus, Edictum lektor, Bogolyfalvi lakos, Harmadikos mestertanonc


megtört terromágus
offline
RPG hsz: 183
Összes hsz: 234
Írta: 2020. január 31. 08:50 | Link

Drága kishúgom
karácsony előtt | meghitten | style

Sokszor kérdezték már a történtekről, sokszor kellett sok mindent mondania, mégsem volt egyik alkalom sem olyan megrázó, mint a mai. Mert a kishúga, akinek ő a minta, a nagy testvér, ezúttal megtudja, milyen ember is Gerda valójában. Vajon lehet-e bűnös valaki, akinek szándékában nem volt semmiféle ártás, ám végül mégis részese lett? Megbocsájthatja-e bárki az el nem követett, de bűntudatot okozó tetteket, ha a nő önmagát képtelen objektíven, megértően és elfogadóan szemlélni? A társadalom kiveti magából a gyilkosokat, azokat, akik emberi életeket oltanak ki bármily módon. Talán Babett is egy szörnyetegnek látja majd, ahogyan ő saját magát, elképzeli a vért, a sikítást, a halálhörgést, bizseregni kezd a fájdalomtól. Mintha őt ütötték volna meg. Ezért félt, ezért volt képtelen rávenni magát arra, hogy feltárja a valót és elmondja, mi történt vele.
Hagyja, hogy húga felsegítse és követi a mosdóba, ahová megérkezvén már tudja, miért volt remek döntés kijönni. Gyomra a felvillanó emlékképekre, a lány eltorzult arcára a hallottak után hirtelen fordul egyet, az epe pedig váratlanul indul meg felfelé. Kiszakítja magát a szorításból és beront az egyik üresen álló fülkébe, hogy aztán kétrét görnyedve kiadja magából, amit eddig elfogyasztott. Nem kellett volna belekezdenem.
A kagyló elé rogyik, térdei halk puffanással érnek a csempéhez, egyik kezét gyomrára szorítja, másikkal száját takarj el. A genny lassan szakad fel lelke mélyéről és tudja, hogy teljesen mindegy, mi lesz ezután, most mindent el fog mondani. Nem viseli el többé, hogy szánják, hogy elítéljék a tettéért, mikor négy évet élt le a pokolban arra várva, hogy egyszer kiszabadul. Ha rajta múlt volna, még mindig ott lenne. Boldizsár emléke karomként szorul torkára, ő viszont nem tágít. Megtámaszkodik a fülke oldalánál és talpra erőlteti magát, hogy végül hátát a hideg falnak vesse. Íriszei Babettet keresik, bennük elszántság csillog. Nem fogom feladni.
- Minden nap bántott. Volt, hogy verbálisan, volt, hogy fizikálisan. Azt mondta, hogy semmit sem érek, képtelen vagyok bármit jól csinálni, nélküle nem is létezem. És én elhittem. Most sem nélküle élek, mert itt van - a szívére szorítja ökölbe szorított jobbját - bennem. Először csak felpofozott. Aztán egyre durvább lett. Volt, hogy szíjjal támadt rám, máskor baseball ütővel, de egyszer bicskával - felhúzza felsőjét, hogy a melle alatti hosszú, mély vágás hege látszódjék. Sokkal halványabb, mint egykoron volt, mintha napról napra akarna a feledés homályába veszni, el azonban sohasem tűnik. Mikor megbizonyosodik róla, hogy Babett teljesen jól és tisztán látta, visszaejti pulóverét, hogy folytassa. - Elvette a pálcámat és nem tudtam védekezni. Megerőszakolt. A közhiedelemmel ellentétben egy házasságban is létezik ez a fogalom. Képtelen vagyok arra, hogy valakit közel engedjek magamhoz, minden érintés megrettent és nem tudom, hogy lesz-e valaha ember, akivel én... Együtt lehetek - érzi, ahogy a végére érve kiürül belőle minden. A fáradtság elemi erővel szakad rá és nem érdekli, volt-e bárki a mosdóban avagy sem. Persze a helyiség üres, de ha nem lenne az, már az sem számít. Háborgó gyomra csitulni látszik, tekintete szürkésen, fakón vizslatja húga arcát. Annyi minden történt, napokig tudna mesélni az apró hegekről, a változatos zaklatásokról, a bántalmazásának sokszínűségéről. De talán ennyi is elég ahhoz, hogy Babett megértse, négy év után már az eleme lépett közbe, különben ezúttal tényleg belehalt volna.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Babett Mirtill
Diák Levita (H), Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


a legkisebb Drinóczi
offline
RPG hsz: 122
Összes hsz: 190
Írta: 2020. február 10. 13:16 | Link

Nővérkém
a teaház mosdójában | let's talk this through

Gerda hagyja, hogy felsegítsem, és őt támogatva indulok meg a mosdó irányába. Érzem, ahogyan szűkül a tér, és mintha valami pánikszerű érzés elindulna gerincem mellett, azonban gondolatban megrázom magam, s arra kezdek koncentrálni, aki most igazán fontos; a nővéremre. Jéghideg kezét markolom, majd ahogyan elérjük a mosdó ajtaját, hirtelen elé lépek, és úgy tépem fel az ajtót, mint valami anyatigris. Testvérem után nyúlok azonnal, ám amikor meglátom, hogy mégis mi fog következni, szó nélkül, egy ösztönös ugrással szökkenek ki az útjából. Vékonyka ujjaimat szám elé kapom, zöldes szemeim pedig százsorosukra düllednek. Egy pillanatra eluralkodik rajtam a tehetetlenség, így teszek egy suta lépést hátrálva. Hátsófelem egyenesen a mosdókagylónak dől, amitől azonnal vissza kell ugrálnom az előző pozíciómba, hiszen ahogyan a kagylónak dőltem azonnal vizes lett a nadrágom. Oda sem kapok, elvégre gyorsan kapcsol az agyam, és máris a fülke mellett termek. Tétován ácsorgok egy ideig, majd nagy levegőt veszek, és belépek nővérem mellé.
- Megmaradsz? - érdeklődnék aggódó hangszínnel hogyléte iránt, ám folytatni nem tudom, mert éppen jönne be valaki, én pedig azonnal az ajtó mellett termek, hogy visszatarthassam azt. – Egy pillanat! – kiáltok a kinn állónak. Odalépek Gerda mögé, és rázárom addig az ajtót, amíg az ajtót ki nem nyitom, s sűrű bocsánatok közepette engedem be az ismeretlen lányt, aki furcsállóan tekint vizes nadrágomra, amire én csupán egy zavart vállrándítással válaszolok. Igen, tizenhét évesen ért egy óvodás baleset, ezért nem engedtelek be. Nem mindegy? Inkább megvárom, amíg bemegy az egyik fülkébe, én pedig gyorsan benyitok nővéremhez. A szívem szakad meg az összetört testvér látványától. Szemeimben egyszerre ott a végtelen szeretet és féltés, azonban a düh is kezd újra megtelepedni bennük. A háttérben halk lounge zene szól, s azt is hallom, ahogyan a lány, aki megszakította a beszélgetést kimegy a helyiségből. Így egy ideig ismét magunk maradtunk, habár az sem érdekelt volna, hogyha így kell végig beszélnünk az egészet. Végre elkezdtük. Megnyílik nekem. Az a legkevésbé sem számít, hogy ez most éppen a teaház mosdójában történik.
Miközben mesél nekem mindenféle érzelem váltakozik karakteres vonásaim között. Krumpli orromat hol fintorra húzom, hol vaskos ajkaim elé kapok. S amikor ahhoz a részhez érünk, hogy Boldizsár még mindig a nővéremben él a fejemet kezdem csóválni. Biztosan nagyon nehéz ez, de akármennyire bele szeretném élni magam – szerencsémre – nem tudom. Pedig tényleg nagyon szeretném. Azonban a gyűlölet, amit az ex-férj iránt érzek, sokkal hatalmasabb, mint bármi amit ezen pillanatokban élek meg.
- Jesszusom, Gerdus – suttogom halálsápadtan, ahogyan nővérem arcát figyelem. Azonban csak ezután jön a cifra rész. Erőszak, és szexuális témák. Nagyot nyelek. Sok mindent el tudok viselni sírás és szívszorító érzés nélkül. Azonban ez a téma az, amire egyelőre végképp nem tudom, hogyan kell reagálni. Remegő kezeim egy nyolcvanéves kezeit idézik, s azokat indítom meg nővérem felé, majd megragadom őt, és magamhoz szorítom. Nem tudom, hogy mit mondhatnék.
- Téged – kezdek bele megértően, halkan. Szinte suttogva. – Téged az elemed megtett meg ettől az elme… - mélyet szippantok az olcsó illatosítószagból. – Megmentett Boldizsártól – engedem el ölelésemből, és nézek bele a szemeibe. – Nem tudom, hogy mi zajlik benned. Nem tudom, mert nem én éltem át ezeket… ezeket a… - itt érzem, ahogyan legörbül a szám, s minél jobban próbálom visszatartani a sírásomat, annál jobban kezd remegni az ajkam. És elérkezik a pont, amikor nem bírom tovább, és kitör belőlem a sírás. Nem akarom, de nem tudom visszatartani.
Utoljára módosította:Drinóczi Babett Mirtill, 2020. február 10. 18:05 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Gerda Vivien
Mestertanonc Rellon (H), Elemi mágus, Edictum lektor, Bogolyfalvi lakos, Harmadikos mestertanonc


megtört terromágus
offline
RPG hsz: 183
Összes hsz: 234
Írta: 2020. február 10. 16:01 | Link

Drága kishúgom
karácsony előtt | meghitten | style

Arra, ahogy valaki belép a helyiségbe, ösztönösen reagál, szája előtt tartott keze már nem csak érintőlegesen takarja száját, hanem betapasztja azt, míg szemei kikerekednek. Vajon hallotta, ahogyan hányt? Mit gondolhat róluk? A saját jó híre lényegesen kisebb mértékben aggasztja, mint húgáé, bár annak sem örülne, ha rossz fényt vetnének rá a történtek. A WC fogantyúját meghúzzák, akármi is volt ott, már a csatornában úszik, az idegen pedig távozik. Csak ekkor realizálja, hogy egész eddig benn tartotta a levegőt. Ahogy tüdejéből távozik a szén-dioxid és ismét megtelik éltető oxigénnel, szinte megszédül, bambulásából pedig a fülkébe lépő lány téríti magához.
Kiönti a lelkét. Mindent. Ha tehetné, merengőbe zárná a fel-felvillanó képeket, melyek minden éjjel kísértik, jobban belegondolva viszont örül, hogy a másik nem látja és nem éli át őket. Fogalma sincs, mit váltana ki belőle, hogyha elé tárulnának az események, vajon miképp reagálna, az pedig egyértelműen látszik, hogy ezeket a dolgokat is alig tudja feldolgozni. Sok ez egyszerre, nem hibáztatja érte, ám tény, hogy pont ettől kívánta megóvni a legifjabb Drinóczit. Látja a grimaszt, ahogy a csinos arcocska eltorzul a hallottak után, s a remegő kezek sem kerülik el figyelmét. Hogy segíthetne neki? Leginkább sehogy, csendben kellett volna maradnia. Örökké átkozni fogja a pillanatot, mikor mesélni kezdett, de már nincs visszaút. Érzékeli, ahogy a vékony karok átölelik testét, ő azonban kiüresedett, lelketlen állapotában, hamuvá szürkült szemekkel képes csak részint viszonozni azt. Hallja a szavakat, meg is érti, de egy része már nem él. Így kimondva ezek a dolgok olyan távolinak tűnnek, mintha csak egy regényt olvasott volna fel, beltartalom nélkül.
- Néha azt kívánom, bárcsak ne tette volna - szomorkás mosoly ível arcára, amikor is Babett folytatja mondandóját. A benne feszülő érzések tökéletesen láthatóak, a lebiggyedő ajkak arról árulkodnak, hogy hamarosan kitör majd belőle a sírás. Gerda szíve ekkor szakad csak meg igazán: ezt nem akarta, soha nem akarta látni a könnyeket lefolyni az arcán, mindig csak annyit szeretett volna, hogy boldog legyen és vidám. Most mégis, némán hüppögve, a sós folyadékot törölgetve arcáról, szerencsétlenül ácsorognak ebben az egyre szűkebbnek tűnő fülkében.
Karjai automatikusan mozdulnak, finoman vonja magához a levitást, ujjai a puha hajat cirógatják. Mire ráeszmélne, mit csinál, már rég csitítgatja húgát, türelmesen ringatja, hátha hamarabb megnyugszik. Ő is sírni akar, de már elapadtak a könnyei, már nem képes arra, hogy ismét felszakítsa ezeket a sebeket. Fáj mindene, legfőképp szíve, mely újonnan sajogni kényszerül testvérét látva.
- Azt kívánom, hogy soha ne tudd meg - óvatosan eltolja magától, hogy egymás szemébe nézhessenek, keresi a kétségbeesett, vöröses íriszeket, a bánattól olyannyira megkeseredett tekintetet. Bármit megtenne, hogy jobb legyen. - Én erős vagyok, látod, túlélem. Itt vagyok, veled és minden jobb lesz - miközben ajkain megállíthatatlanul folynak ki a biztató szavak, ő maga nem hisz bennük. Hangja reményről, új esélyekről árulkodik, a mélyben viszont elveszettség és vágyakozás lapul csupán, ki tudja mi után, ki tudja, mióta. - Van valaki, aki vigyáz rám és most már mi is itt vagyunk egymásnak. Boldizsár többé nem bánthat, én meggyógyulok és minden olyan lesz, mint régen.
Nem. Soha, semmi nem lesz már olyan, mint régen.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Babett Mirtill
Diák Levita (H), Bogolyfalvi lakos, Ötödikes diák


a legkisebb Drinóczi
offline
RPG hsz: 122
Összes hsz: 190
Írta: 2020. február 10. 18:04 | Link

Nővérkém
a teaház mosdójában | let's talk this through

Megkönnyebbülök, amint elkezdenek potyogni a könnyeim. Ez a fájdalmas sírás a beszélgetésünk eleje óta bujkál bennem valahol, és most végre előtörhet, így már nem a könnyek visszatartása feszít szét belülről. Most már az, hogy nem tudom abbahagyni. Eleinte csak a dundi cseppek hullnak végig pirospozsgás arcomon, majd keservesen felsírok, amikor már úgy érzem, hogy egyáltalán nem tudom visszatartani az érzéseimet. Benne van a hihetetlen öröm, hogy ismét együtt vagyunk, de érezhető az a fájdalom is, amivel most megkarcolta a történet a szívemet. Nem tett Gerda semmi rosszat. Nagyon jól tette, hogy beavatott. Ettől még közelebb érzem magam hozzá, de azok, amik vele történtek egyszerűen felfoghatatlanok számomra. Bosszantó, hogy nem tudom kellő felnőttséggel átélni ezt, hanem a tizenhét éves fruska fejemmel csak bömbölni tudok rajta. Okosat szeretnék mondani. Valami olyat, ami megnyugtatja őt – habár tudom, hogy ez szinte teljességgel lehetetlen volna felnőttfejjel is. Bosszant, hogy nem tudom kifejezni magam. Csak a képek jelennek meg zöldjeim előtt; a sok történés, amiről Gerda beszélt eddig. A legcsúnyábbig. Összeszorítom a szemeimet, és ezzel próbálok megszabadulni a gondolatoktól. Legszívesebben üvöltenék. Nem gondoltam volna sohasem, hogy valami ennyire meg tud törni. Pedig részletességében nem is hallottam mindent… eléggé élénk a fantáziám. Kiszínezi nekem kellőképpen ahhoz, hogy ne tudjak egy ideig lélektépés nélkül aludni. Nem Gerda, ez nem a te hibád. Tudnom kellett. Tudnom kellett ezekről, hogy én is pontot tudjak tenni a dolgok végére fejben.
Érzem, hogy valami furcsa az ölelésében, ám amikor a szemeibe nézek, mintha nyugtató bűbájt varázsoltak volna rám. Ő tette? Azt sem bánom; máris jobban érzem magam a bőrömben. Mélyet szippantok a levegőből, és engedem, hogy belehulljak a nővérem ölelésébe. Aztán migrénszerűn hasít a fejembe a felismerés; micsoda ez önző liba vagyok! Ez nem rólam szól. Nem arról, hogy én hogyan élem meg ezt.
- Nem akarsz többet elbújni, ugye? – kérdem tizenkét éves énemet idéző hangszínnel, miközben vörös szemeimmel nem engedem testvérem tekintetét. – Na-nagyon sokszor attól féltem, hogy én tettem valamit, amiért eltávolodtál. De mekkora idióta voltam! – nevetek fel keservesen, hiszen ismét tanúbizonyságot nyerhetünk afelől, hogy mindig azt gondolom, minden rólam szól. Minden egyes szavával egyre beljebb vagyok a megnyugvás felé. Már csak aprókat szipogok, miközben elengedem őt, és farmernadrágom hátsó zsebébe nyúlnék egy zsebkendőért, de csak egy ázott pamacsot találok, így kislányosan pulóverem ujjába törlöm szemeimet, majd orromat.
- Ho-hogy mi? – derül fel kisírt ábrázatom, amikor azt mondja, hogy van valaki, aki vigyáz rá. S abba belegondolni, hogy Boldizsár sem lesz már többet közöttünk egyenesen felemelő. Még egy-egy benn maradt könnycsepp pottyan ki szememből, de már valamivel mosolygósabb az ábrázatom. – Ki vigyáz rád? - most már hangom is boldogabban cseng. Ismét előbújt tinilányos érdeklődő tekintetem, miközben megvakargatom viszkető orromat. - Egy fiú?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5004
Írta: 2020. március 28. 20:59 | Link

Martin
hétfő délután 5 óra
outfit


A tegnapi nap nem talán nem a legfényesebben ért véget. Túl sok negatív élmény jutott eszembe és ezek rányomták a bélyegüket a kialakulni készülő hangulatra. Mégis azzal köszönt el, hogy várni fog, így egész éjjel azon rágódtam, hogyan zárjam majd ki az esetleges rossz gondolatokat, ha olyan témára terelődne a szó. Mert bár kismillió dologról beszélgethetünk majd, mégis az a sejtésem, hogy fel-felfog bukkanni egy-egy negatívabb - nekem legalábbis - téma. Nem felejtettem el, hogy alapvetően azért keresett meg, mert félvámpírt akart látni, s valószínűleg még most is ez érdekli. Bár bíztam benne, hogy túl tudunk lépni ezen, hogy miattam akar majd barátkozni és nem egy gyerekkori baki miatt.
Későn nyomott el az álom, de ez nem újdonság. Szent meggyőződésem, hogy a damfírsággal az éjszakai élet is együtt jár, mégis a világ nappal működik én pedig túlságosan is ragaszkodom a világhoz, így kialvatlanul, kávét tömve magamba vészelem át a reggeli órákat a könyvtárban, kerülve az embereket - igen, a szocializálós elgondolás után, ez vicces, tudom -, mert tartok tőle, hogy morcos lennék. Aztán ahogy a nap halad, úgy éledek fel én is. Délutánra már pörgök, s amikor lejár a munkaidőm, a lehető leggyorsabban sietek haza, hogy rendbe tegyem magam a randinkra. Találkozó. Emlékeztetem magam. Baráti beszélgetés. Mégis lezuhanyozok, kicsípem magam. Jól akarok kinézni, egy bizonyos benyomást kelteni. Ahogy felveszem a zakómat megcsörren az emlékeztető is a telefonomon jelezve, hogy tizenöt percem van odaérni. Felveszem hát a baseball sapkát meg a napszemüveget is, meg egy kabátot és sálat, mert nekem még hideg van odakint, és a nap is jobban süt, mint szeretném. Szecskára bízom a házat, hogy őrizze, de azért ráfordítom a kulcsot a lakásom ajtajára, aztán lehajtott fejjel végigszelve az utcát sietek a Pillangóba. Belépve leadom a ruhatárba a kabátot, sálat, meg a baseball sapkát. A ruhatáros kissé furcsán néz rám, én meg elmosolyodom, ahogy megszólítom.
- Nem illik az összképhez a sapka, mi? - nevetem el magam, aztán az ujjammal végigszántok a hajamon, - Jó a hajam? - kérdezem a fiatal srácot, aki miután bólint elviszi a kabátom én meg megkapom a bilétámat, amit a zsebembe vágok.
- Köszi - nézek rá hálásan és a kezébe nyomok még egy galleont is, hálám jeléül. Aztán a teázó rész felé indulok meg. Belépve kissé lehúzom a szemüvegem, de aztán úgy döntök egyelőre marad, mert még besüt a nap. A szemeimmel Martint keresem és meg is akad rajta a szemem, ahogy az egyik hátraesőbb, kétszemélyes asztalnál ücsörög. Megörülök neki, különös izgatottság lesz úrrá rajtam, így vidám mosollyal sietek oda az asztalhoz.
- Szia! - köszönök, s kezet nyújtok, hogy aztán a vele szemben levő ülő alkalmatosságra helyezkedjem. A napnak háttal, s így már a napszemüveget is le merem venni. Szépen össze is csukom, és a zsebemből előveszem a tokot meg a telefonom. Utóbbi azt is mutatja, hogy nem késtem, még van három perc ötig, így nyugodtan helyezem a szemüveget a tokba - Korán érkeztél - pillantok rá még mindig vidáman, bár most igazán nem tudom, hogy mivel kéne beszélgetést kezdeményezni. A helyhez illő, sablonos kérdést teszem fel:
- Tudod már milyen teát kérsz? - A szemüvegtokot visszadobom a zsebembe, majd lenémítom a telefont és azt is eltüntetem, közben pedig várakozóan nézek Martinra. Mindegy mit mond. Csak a hangját akarom hallani.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. március 28. 21:00 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
KARANTÉN



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. március 28. 22:32 | Link

Min Jong
megjelenés

Természetesen már háromnegyedkor ott toporogtam a bejárattól nagyjából húsz méteres távolságban, hogy megfelelő rálátásom legyen a keresztforgalomra, egyúttal kivonjam magam a tetves dohányosok füstfelhőitől. Így még véletlenül sem tudtak azok közé sorolni, akiknek, hogy úgy mondjam, dolguk akadt a teaházban. Nagyon szerettem ezt a helyet, szép emlékek fűztek hozzá a diákéveimből. Ezért sem értettem, hogy mi a francnak kellett a közel évtizedes állandóságot kínáló, már-már hagyományossá vált, így számomra szent hellyé avanzsált helyet egy jöttment tulajdonosnak kóros és hirtelen vállalkozási szellemétől átfűtve tönkrebasznia, de megszoktam már ebben az országban, hogy szeretik elereszteni magukat a hitelből orrukat fennhordó, különféle sznob rétegek, akik nem tehetik meg, hogy Budanekeresd előkelő utcáiban vásároljanak ingatlant, helyette várost faragnak ebből a valaha csendesnek vélt településből. Amint egy kicsit lejjebb ment a vérnyomásom, bemehettem végre helyet foglalni. Sikerült elintéznem, hogy egy eldugott asztalt kapjunk két főre, hiszen más is tudta, mikor van teaidő. Mégsem éreztem úgy, hogy tömve volt a hely. Fintorral az arcomon, de igénybe vettem az ingyenes ruhatárt, s még a kedvessége ellenére sem részesítettem borravalóban a ficsúrt. Megköszönve hát a szolgáltatást, bevédtem a tökéletesnek vélt helyet, s bőszen az itallapot bújva próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy kivel is készültem egy asztalhoz ülni. Izgalmamban durván elhessegettem egy körülöttem repkedő pillangót, mire egy távoli asztaltól igencsak megbámult az egyik kedves vendég. Gúnyosan elmosolyodtam, majd az itallapot feljebb tartva, arcom teljes takarásával élvezhettem tovább a választék böngészését, amiről tudtam, hogy ha még fél órát várat Min Jong, akkor sem sikerül döntenem. Vagyis persze már akkor tudtam, hogy gyümölcs teát fogok kérni, amikor átléptem a küszöböt. Elegánsan, hajamat alaposan megigazítva ültem, zakómat a széktámlára húzva. Hamar szemet szúrt a boltos, előbb a szemüvegére, majd a karórámra pillantva megállapítottam, hogy pontosan érkezett. Vonásaim kisimultak, arcomra széles mosoly ült, mikor megláttam. Persze nagyon zavarban voltam, mert a falnak is füle van, s noha nem kellett, hogy a falu népe egyből rosszra gondoljon, azért...
- Azt fogják hinni, hogy egy maffiózóval találkozom, ha nem veszed le azt a szemü... - emelkedtem meg a székemből, hogy az eljöveteléből adódóan hálás arckifejezéssel fogjak vele kezet, de nem fejeztem be a mondatot, mert a pozicionálásának hála nem volt több szüksége rá, holott többnyire én szoktam a bejárattal szemben ülni. Így végre viszontláthattam azokat az élénk szemeket. Tenyereink puhán csúsztak össze, az enyém kissé megizzadt az itallap markolásában, s eszembe is jutott, hogy eddig még sosem érintkeztünk ténylegesen. - Senkit nem szeretek megváratni - adtam tudtára sejtelmesen, s közben azon járt a fejem, hogy ezt meg miért mondta. Talán zavarta, hogy pontos vagyok? Végigmértem az öltözékét, szerencsére nem égtem be a megjelenésemmel, jól mutatott.
- Úgy látom, ez már nem az a szokásos festő hacuka - bókoltam neki, már ha ezt annak lehetett nevezni. Mindenesetre élveztem, hogy kimondhattam a hacuka szót, mert nem olyan rég hallottam először, vagy ha hallottam is korábban, elfelejtettem a jelentését. - Hm, talán, de segíthetsz dönteni. Gyümölcstea, zöld tea, esetleg earl grey? Persze tejjel. Aztán van itt a ház specialitása, ahhoz legalább sütemény is jár - újságoltam neki, miközben az ujjammal a megfelelő sorra bökve elé toltam a saját itallapomat.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5004
Írta: 2020. március 28. 23:11 | Link

Martin

Felhúzom a szemöldököm, az üdvözlésén, de nem bírom ki, hogy ne játsszak rá egy pillanatig. Körbe is nézek, szúrós pillantást küldve mindenki felé, aki rám néz. Aztán persze leveszem a szemüveget és kezet rázok Martinnal.
- Nem tévednek nagyot - vonok vállat, aztán elmosolyodom. Közben a kézfogás véget ér, az én pedig hidegnek érzem a levegőt, az érintése után. De igyekszem nem ezzel foglalkozni és a lehető legtermészetesebben elrakni a szemüveget, majd a telefont is.
- Ez egy igen kellemes tulajdonság - válaszolom neki mosolyogva, mert valóban fontosnak tartom. Én magam is szeretek pontos lenni, bár sokkal előbb érkezni nem szeretek, mert várakozni viszont utálok. De így már azt is tudom, hogy Martinnál nem kell emiatt aggódnom. Sőt, legközelebb talán én is tíz-tizenöt perccel korábban érkezem. Már ha lesz legközelebb. De miért ne lenne?
Figyelem, ahogy végig mér, és én is magamra nézek, hogy rájöjjek, mit néz, aztán amikor megszólal, akkor megértem, hogy most lát először rendesen felöltözve.
- Valóban nem. Bár én inkább ezt vallanám szokásosnak - s magam sem értem miért, de kissé zavarba jövök, ami persze azzal jár, hogy kitolom a kis golyót a számból, de aztán rendezem magam, és hozzá toldom - De nem szeretem, ha koszos a zakóm. Tisztíttatni is macerás. - Nekem legalábbis, mert már nem tudom egy pálca intéssel eltüntetni a foltokat. Na, meg nem is lehet minden foltot csak úgy elvarázsolni. - Ez jobb? - érdeklődöm, mert ha mondjuk a festős cuccaim tetszenek neki jobban, akkor abban mutatkozom majd többet. De valahogy ő nem olyan embernek tűnik. Szerintem őt kifejezetten érdekli, hogy mit vesz fel valaki. Én csak szimplán jól érzem magam így. Na jó... jó benyomást is akartam kelteni, remélem sikerrel.
A tealapra nézek, és követem a szememmel, mikre bökdös rá. Aztán egy pillanatnyi gondolkozás és komoly hümmögés után válaszolok neki.
- Szerintem gyümölcs vagy zöld. Én szerintem zöldet iszom. Vagy jázminosat, vagy Lung Chinget. Süteményt szerintem külön is rendelhetsz...
Ami engem illet, nekem nem vágyam a süti, de persze ha kapok nem utasítom el. Egyszerűen csak nem vonzanak annyira az édes dolgok, amióta vérre is szomjazom.
- Szereted az édes dolgokat? - kérdezem ha már süteményt említett, na meg a ház specialitása is valami édes dolognak néz ki. Nekem elég lesz a zöld teám. Jól megnyugszom majd tőle és talán ma este még aludni is tudok majd.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
KARANTÉN



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. március 29. 14:14 | Link

Min Jong

Mondhatja persze, hogy megrémültem attól, ahogy próbálta magára vonni a figyelmet a kisebb jelenetével. Inkább csak elképedtem egy picit, annyira váratlanul ért. Megfeszülten mocorogtam székemben kényelmetlenül, kissé el is süllyedve benne a szégyentől. Nem gondoltam volna, hogy a színészetben is otthonosan mozog, de ezek szerint bőven tele volt még meglepetésekkel. Mikor tudatosult, hogy viccnek szánta mindezt, idétlen mosollyal próbáltam leplezni elvörösödött arcomat, s hogy újra kordában tartsam cikázó gondolataimat, inkább visszatértem a teaválasztás problematikájára.
- Hát, ami azt illeti, a múltkori mutatványod után őszintén kíváncsi lettem a módszereidre. De van egy olyan érzésem, hogy talán sosem fogom megtudni - kulcsoltam össze két kezem, s próbáltam kérlelő pillantásokat vetni felé, hátha megesett rajtam a szíve. Tegnap óta nem sok időm volt foglalkozni a tárggyal, egyelőre visszavarázsolni se mertem a méretét, gondosan lapul a pincémben található mágikus széfben, a többi relikviával egyetemben.
- Tényleg? Nem gondoltam volna. Mármint nem azért, ne értsd félre... Csak például a könyvtárban nem kényelmesebb enélkül? - mosolyodtam el, ahogy kimagyaráztam a megjegyzésemet. - Hm, amikor én jártam a Bagolykőbe, már nem is tudom, hogy ki volt éppen. Tilda talán? Róla nem tudsz valamit? Vagy csak úgy általánosságban az iskoláról... Szerintem évek óta nem jártam fenn, szóval kimaradtak a hírek - sóhajtottam mély nosztalgiával a hangomban, miközben a távolba néztem, mintha csak ott láthattam volna a kastély tornyait. Aztán újra rátapadtam Min Jong ruhájára, mert valóban jobban állt neki ez a fajta elegancia, és abszolút pozitív csalódás volt, hogy így toppant be. Nem mintha olyan hülyén nézett volna ki korábban, csak már elkönyveltem őt egy tipikus festőnek.
- Az alkalomhoz mérve, igen - adtam meg a választ kérdésére, hogy aztán dönthessek a teáról. - Akkor gyümölcsöst fogok. Mondjuk epreset. De a tiéd is jól hangzik - dőltem hátra a székemben. Alapvetően a gyümölcsteákat gondoltam a legjobbnak ilyenkor, fogalmam sincs, hogy miért. Nem úgy tűnt, mintha ő is gondolkodott volna süteményekben, de nem feltételeztem, hogy spórolni akart volna a fogyasztás összegén. Ezért elvetettem, hogy a teán kívül mást is kérjek, nem akartam kilógni.
- Változó. Miért? - néha még kiütközött, hogy mennyire el voltam zárva évekig szociálisan, többek között egy ilyen visszakérdezéssel.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5004
Írta: 2020. március 29. 15:34 | Link

Martin

Viccesek a reakciói. De nem akarom nagyon megijeszteni. Pedig lehet illene hozzám a "maffia", bár akkor már inkább a "Jopok" szót használnám de egyre megy. Az pedig sajnálatos, hogy egyébként nem áll messze a valóságtól...
- Jól sejted - felelem könnyedén és helyet foglalok, bízva benne, hogy ez nem fog gátat szabni a későbbi beszélgetéseink során. Egyelőre pedig jó a könnyed téma.
- A zakót le szoktam venni, ha olyan van... és oké, inkább farmerben megyek - nézek rá megadóan, mert igaza van, de attól még szeretnék így kinézni a hétköznapokon. Más dolog, hogy túl sok olyan hobbim van, amihez az elegancia nem passzol.
- Tilda? - kérdezek vissza. Ismerős a név aztán rájövök arra is, hogy hol láttam - Tilda volt házvezető a Levitában, nem? De nem emlékszem rá... Amúgy sem voltam sosem a könyvtárban, mielőtt jelentkeztem könyvtárosnak - Bár ez ebben a formában nem igaz. Be-belógtam oda, de szigorúan csak úgy, hogy senki ne tudjon róla. Így történetesen azt sem tudom, ki volt a könyvtáros, amikor odajártam. Lehet ez a Tilda. - Szóval nem. Bocs. - Vágok bűnbánó fejet, bár nem tehetek róla, hogy nem ismerem az említett hölgyeményt. De nyilván érdekes lehetett, ha őt érdekli.
- Sokat változik mostanában a tanári kar. Nem igazán követem - unalmas lehetek, hogy nem tudom mi zajlik az iskolában. A diákokról persze többet tudok, de nem hiszem, hogy azok a témák érdekelnék őt. - Rotman most az igazgató... ő auror. A helyettese meg az a beképzelt Várffy - meg is forgatom a szemeimet, ezzel kifejezve a véleményem a férfiról. - Bár el kell ismerni, jól néz ki és a magam módján intelligens is. De itt kimerül - vonok vállat, a magyarázat közepén aztán elgondolkodom, de nem tudom mi érdekelné még. - Mikor jártál oda? - kérdezem inkább, mert nem emlékszem rá. Bár nyilván ő előttem volt ott, hiszen én nagyon későn kezdtem, ő meg valószínűleg akkor amikor ideje volt.
A teák kapcsán ő a gyümölcsös mellett dönt, ami szerintem érdekes választás, de az is igaz, hogy sokat változott az ízlésem, amióta megharaptak.
- Régen szerettem az epreset, de nem hiszem, hogy most meg tudnám inni. Maradok a Lung Chingnél. - Döntöm el és még bólintok is magamnak, ezzel megerősítve a döntésem.
- Mert érdekel - sz. De a sz-t lehagyom, mert nem tudom. Úgy érzem túl zárkózott, de közben nagyon szeretne többet tudni rólam. Nekem meg nem kéne túlságosan nyitni, ha ő nem teszi. Örök dilemmám ez, sosem tudom mennyit mondjak magamról, mikor túl sok az információ, de talán tanulhatok tőle erről. Elvégre még mindig csak apróságokat tudok, de remélem az este vége felé, már jobban fogom ismerni. - Én egy ideje inkább a sós dolgokra vagyok ráállva. Bár egy almás-rácsost nem utasítanék vissza soha sem. - Meg is nyalom a számat a kedvenc süteményem gondolatára, de aztán moderálom magam és szétnézek a helyiségben.
- Régen nem így nézett ki ez a hely... és nem mondanám, hogy előnyére változott... - teszek egy óvatos megjegyzést, bár engem leginkább a függönyök hiánya visel meg, hunyorognom is kell, ahogy a terem világosabb fele felé pillantok. - De jó, hogy a pillangókat megtartották.
Martin felé visszafordulva meg is látok egy apró tarka lepkét röpködni a feje mellett. Mosolyogva figyelem a repkedő rovart, és kinyújtom felé a kezem, hátha rászáll az ujjamra.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
KARANTÉN



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. március 29. 20:38 | Link

Min Jong

Hiába kíséreltem meg kicsikarni belőle, hogy mégis honnan tudott egy hét alatt előkeríteni egy olyan varázstárgyat, a válasza alapján úgy tűnt, nem ma fogom megtudni. Lesütöttem a szemeim, még a szám is lekonyult egy kicsit, de nem keseredtem el túlságosan, hiszen nagyjából erre a válaszra számítottam.
- Túl szép is lett volna - állapítottam meg keserédes mosollyal végül. Összességében elégedetten ültem vele szemben, hiszen megkaptam, amit akartam. Még többet is. Jóval többet. Egy találkozás kellős közepén kötöttem ki, a szándékaival pedig még mindig nem voltam tisztában. Tudta, hogy miért szúrt szemet. Gondolom megszokta már, hogy emiatt felfigyelnek rá. Utalt is erre. De nem hiszem, hogy a többi érdeklődőt is meghívta volna teázni, vagy hogy ugyanannyira érdekesnek találta volna őket, mint a kíváncsi fürkészők a félvámpírt. Azon kívül, hogy büszkén, magamat kiemeltnek érezve élvezhettem társaságát, a fejemben motoszkálni kezdtek egyéb gondolatok is. Ő mit gondol rólam? Miért mondtam igent az ismerkedésre? És mivel magyarázható az, hogy eddig vajmi kevés témánk volt a fajbéli sajátosságokról, helyette különféle ruházkodási szokásainkat ecseteljük egymásnak? Hümmögve hagytam rá, hogy végül milyen nadrágot fog hordani. Jól tud kinézni, mégsem kirívó, jómódú varázslók benyomását keltettük mindketten.
- Akkor hogy jött, hogy végül könyvtárosnak jelentkezel? Megleptél, hogy ennyi szabadidőd maradt - magyaráztam meg a kérdésem, ahogy egy pillanatra az asztalra könyököltem úgy, hogy tenyerembe támasszam az arcomat. - Ilyenkor azt se tudom, ki viszi a boltot - gondolkodtam hangosan, mert Tilda személye sokkal kevésbé érdekelt, s én egyébként ugyanolyan bizonytalan voltam már ebben, mint ő. Ezt a vállvonásomból is megállapíthatta, mielőtt szabad kezemmel legyintettem egyet, hogy hagyjuk inkább a dolgot a francba. Rég volt már, nem is az a lényeg.
- Oh, ők szigorúak lehetnek - tűnődtem el. Rémlettek innen-onnan, pláne az igazgató, hiszen az osztályomon keresztül nagyon sok aurorral kerültem kapcsolatba. Többet tudok az említett személyekről, mint elsőre hinné, de idegen még ahhoz, hogy kifejtsem a véleményemet róluk, és nem is biztos, hogy érdekelte volna. Inkább csak elhúztam a számat, igaz kissé zavarba hozott azzal, hogy Várffyról nyilatkozott, hiszen nem nagyon tudtam mire vélni. Meg is vakartam a fejem. - Hm, elég régen már, mikor is? Olyan hét-nyolc éve. Rohan az idő. Akkor kezdtem, amikor rögtön el is kellett költözni Madagaszkárra. Borzasztó időszak volt - háborogtam neki szenvedélyesen. Te jó ég, mennyi idő eltelt azóta... Ha tudtam volna, hogy ez vár rám, lehet máshova költözök. De már mindegy, így alakult. Megcsóváltam a fejem, aztán szerényen elmosolyodtam, mikor végignéztem magunkon.
- Abból adódóan? - puhatolóztam nála óvatosan. Egészen felkeltette az érdeklődésemet a jelenség, szemeim csillogóan fürkészték arcát, de a tapintatosságra továbbra is törekedtem. - Az is jól hangzik. Rendeljünk hozzá valamit, vagy jó lesz így? Nekem mindegy - közöltem vele egykedvűen, mégis volt a hangomban valami törődés, hogy megfeleljek a számára. Aztán súlyosan megvető pillantásokkal elemeztem végig magamban a megváltozott helyet. Jó sok pénzt kiadtak rá, de valóban hiba volt, mert nálam a teaházról más elképzeléseim voltak. Így hát egyet kellett értenem Min Jong kritikájával.
- Akkor majd legközelebb nem ide jövünk. Vagyis hát... Már ha... Na mindegy. Szóval, khm, bőven akad szerencsére más lehetőség is a faluban, ha menni akarsz valahová, na - zártam le az okfejtésem haragosan, majd megmakacsoltam magam, hogy jobban vigyázzak a szavaimra, és ne tegyek olyan megjegyzéseket, amiket félreérthet. Hiszen ki tudja, hogy akar-e folytatást. Éppen csak felpillantottam a társamra, hogy vajon akkor a rendelés részt melyikünk intézze, mikor ő számomra teátrálisnak vélten kinyújtotta a kezét, mintha apróért kuncsorgott volna az aluljáróban. Nagyokat pislogtam, majd homlokom összeráncolva húzódtam el a mozdulattól.
- Most mit csinálsz? Jaj, már megint itt van egy? Hessegesd el nyugodtan, ha zavarnak. Még az kell, hogy a teámba repüljenek... - morogtam nyugtalanul, mégis legbelül volt valami békét és nyugalmat árasztó abban, ahogy ezek a csodaszép lények repdestek körülöttünk. - Amúgy meg hogyhogy van piercinged? - kaptam észbe, s hozakodtam elő ezzel számon kérő hangon, ami egy ideje már érlelődött bennem, de az előbbi nyelvjátékára tekintettel nem kívántam tovább magamban tartani.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5004
Írta: 2020. március 29. 22:34 | Link

Martin

Megrázom a fejem a kijelentésére, hogy túl szép is lett volna. Át fut a fejemen, hogy mit szólna ő, vagy bárki odahaza, és egyik sem olyasmi, amit szépnek vagy kívánatosnak gondolnék. De szerencsére nem faggat tovább és más témákra evezünk. Ártatlan könnyed témákra, így a könyvtárosi állásomra is.
- Varázserő nélkül korlátozottak a lehetőségeim. A könyveket viszont szeretem és értek is hozzájuk. Könyvek közt nőttem fel, szóval jó opciónak tűnt. Na meg. Mindig is akartam könyvtárba járni. Csak nem lehetett - vázolom fel a helyzetet, a tényekkel kezdve, de aztán megint túl messzire megyek. Legalábbis azt hiszem. Mert szinte várom, hogy megkérdezze, miért nem lehetett könyvtárba járnom... Ha nem teszi, akkor hálás leszek. Ha megteszi, akkor pedig kénytelen leszek elmondani, miből élek. Na mindegy.
- Vannak alkalmazottaim. Meg pár diák, aki besegít. Kell nekik a zsebpénz. Egyszerűbb melót meg nem hiszem, hogy kapnak - felelem mosolyogva, mert nem hiszem, hogy ezt ne következtette volna ki könnyedén. De mindegy is. Az iskoláról csak röviden és tömören próbálok mesélni, de így is elég hosszasra sikerül, legalábbis szerintem.
- Nekem még nem volt vele dolgom - vonok vállat, mert nem Rothman vett fel. Szerencsére még Kriszpin volt az igazgató, amikor jelentkeztem és vele viszonylag jó viszonyon volt. Elvégre ő engedte annak idején azt is, hogy beiratkozzam és befejezzem a mágikus iskolát, még ha közben folyamatosan gyengült is a varázserőm.
- Madagaszkár? Miért volt borzasztó? - kérdezek vissza, mert arról csak hallomásból tudok. De rosszat nem igen hallottam róla. - Én a svéd kirándulás idején költöztem ide... - de hogy az mikor volt? Meg ne kérdezze senki. Régnek tűnik. De nyilván nincs olyan rég, mint amikor ő járt oda. Ilyenkor azért jó lenne ha tudnék számolni. Ki tudnám silabizálni, hogy láthattam-e korábban. De nem emlékszem. Valószínűleg nem.
A süteményre nemet mondok s ki is fejtem, hogy én speciel nem vagyok túl édes szájú. A kérdése meg kissé meglep, de a legmeglepőbb mégis csak az a mohó csillogás a szemeiben. Csak figyelem egy darabig, mert szépek a szemei, de valahol mégis megijeszt, hogy pont ez váltja ezt ki belőle.
- Gon...dolom - felelem eléggé lassan és vontatottan, mert csak sejtem, hogy azért, de nincs rá bizonyítékom, nem találtam sehol sem erről szóló leírást. Lehet szimplán csak változott az ízlésem, vagy valami pszichológiai oka van. Remélhetőleg nem csak ez fogja érdekelni.
- Nekem elég a tea, de te nyugodtan egyél egy süteményt, ha szeretnél -  kérem mosolyogva, hogy ne rajtam múljon a döntése. Engem nem zavar, ha ő eszik valamit, nekem viszont elég a tea. Egyébként is, rajta még elférne egy kis plusz, mondjuk így is... Elkapom a tekintetem, mielőtt túl feltűnően vetkőztetem le és inkább a teázó berendezését kezdem el minősíteni.
- Rendben. Legközelebb te választasz - kapok az alkalmon, ha más ilyen kis édesen elszólta magát. Vagyis, nem tudom. Nekem tetszett az ötlet, de ahogy próbálja kimagyarázni abból arra következtetek, hogy elszólásnak érzi. Részemről viszont egyelőre nincs akadálya egy újabb randinak. Khm. Baráti találkozás. Az.
Őt figyelem, majd a lepkét, ami az arca mellett repked. Meglep, ahogy azt kéri hessegessem el szegény kis pillét.
- Nem zavarnak. Gyönyörűek - de a kezemet visszahúzom, mert láthatóan én nem vagyok szimpatikus a kis rovarnak. Inkább másikat kezdek kutatni a szemeimmel - Ritkán látok lepkéket... és olyankor is szint csak éjjelit vagy molyt. Azok nem ilyen szépek - magyarázom tovább, miközben a szememmel végig követek egy másikat, ami balról jobbra hullámvonalat leírva száll el előttem. - És nem kell félned. Nem szállnak a teádba. Olvastam, hogy van valami varázslat a helyen, hogy megvédjék a pillangókat. - A lepke kikerül a látókörömből, valahova az ablakok felé száll, így én visszanézek Martinra. Ő meg... a piercingekre kérdez rá. Felhúzom a szemöldököm. Kicsit mintha nem tetszést hallanék a hangjában, vagy valamiféle apai szigort, de hát... inkább nem nevetem el magam rajta.
- Erre gondolsz? - lehet ez rosszabb, mintha nevetnék, mert kinyitom a számat, és kidugom a nyelvem, csakhogy jobban is láthassa. Aztán vállat vonok. - Emlékeztető, hogy ne csináljak több hülyeséget - válaszolok végül, aztán elhúzom a számat. - Mondjuk átlövetni pont olyan hülye ötlet volt. De legalább kellően fájt, hogy tudjam még élek. - Hátradőlök a széken és a falat nézve, úgy döntök, hogy ezt igazán elmesélhetem. Mit számít? Tök rég volt.
- Húsz voltam és azt hittem vége a világnak, mert egy lány mást választott. Azóta meg emlékeztet, hogyha valami nem úgy alakul, mint elképzeltem, az nem a világvége - Sóhajtok egyet, ahogy a monológ végére érek és szerencsémre meg jelenik egy pincérlány, hogy felvegye a rendelésünket. A kezemmel intek Martinnak, hogy mondja előbb ő, hogy mit szeretne, aztán én is megkérem a teámat, a tekintetemmel pedig követem a lányt, ahogy eltipeg. - Te biztos nem csináltál hülyeségeket gyerekként - pillantok újra Martinra, és valamiért remélem, hogy megcáfol, de ő nem olyannak tűnik. Így csak nézem, ahogy a fény csillog a haján és élénk vörösre festi azt. A pillangók, amik a feje felett repkednek, nyomába sem érhetnek.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
KARANTÉN



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. március 31. 17:23 | Link

Min Jong

- Én azt hittem, hogy kompenzált valami új képesség  - vallottam be kissé elszégyellve magamat a székemben, amiért nem jutott előbb eszembe a varázserejének hiánya, mint életét hátrányosan befolyásoló, állandóvá lett tényező. Mindennapjai valamennyi szegmensére komoly hatással lehetett, amikor lassú leépüléssel búcsút kellett mondania a mágiának, furcsa módon mégsem tekintettem a velem szemben ülő Min Jongra úgy, mintha egy másik fajhoz tartozó lett volna. Sőt, némileg ellentmondásosan a megjelenésében és személyiségében az eddigiek alapján sokkal közelebb éreztem őt magamhoz, mint a legtöbb embert általánosságban. Jólesett hallani, hogy az olvasásra nagy hangsúlyt fektetett, ez az iskola könyvtárosaként abszolút hiteles kijelentés volt a szájából. - Megkérdezhetem, hogy miért? - próbáltam udvarias és tapintatos lenni, de úgy tűnt, mintha csak ő kínálta volna fel, hogy rákérdezzek erre. Ha arra gondolt, untatott volna a kifejtéssel, hát jeleztem neki, hogy ez nincs így. Kíváncsi voltam, hogyan találta fel magát az átváltozása óta, és egyúttal arra is, hogy milyen lehetett valójában. Nyilvánvaló lett, hogy bizonyos témákat érdemes volt elkerülnöm, tabunak vennem, és nem a kétes beszerzésére gondolok. Sokkal inkább olyan hétköznapi, másoknak természetesnek tűnő dolgokról volt szó, mint például a napfény, az utazások, kapcsolatok, beidegződött megszokások. Úgy tűnt, kiismernem őt nagyobb kihívás lesz, mint gondoltam.
Egyetértően bólogattam az alkalmazottai kapcsán, arcomra elégedett mosoly ült, mivel az ő helyében hasonlóan gondolkodnék. Nem akartam megkérdezni, hogy mégis mennyire nyereséges az üzlet, de az jött le, hogy legalább a dolgozókon igyekezett spórolni, na meg mivel ugyanúgy eladósdit játszott, könnyen lehet, hogy legrosszabb esetben is csak nullára jött ki hó végén. És hát, ha nagyon sok pénzed is van, ha valami tartósan veszteséges, akkor hiába minden jó szándék, előbb-utóbb váltani kell.
- Mert az iskola felének hasmenéses nyavalyája volt azt hiszem... Gondolj bele, én Kelet-Európában akartam tanulni, nem a negyven fokban. Elég nomád körülmények voltak, mondjuk anyám munkája révén utóbb már nem tűnik fel az ilyen - villantottam meg egy pillanatra, hogy olykor légvonalban nem is vagyok onnét olyan messze, ahonnét az itteni évemet kezdtem. Olyan felháborodottsággal, de mégis lelkesen meséltem neki az élményeimet, mintha nem érteném, hogy nem volt ez számára világos.
- Na, az meg a másik. Azon is voltam. Hányadikosnak jöttél? Érdekes, hogy sose láttuk egymást, vagyis hát látásból ismerős voltál eddig is, mert faluban lakunk, de akkor is - zártam le ennyivel a dolgot, ahogy tovább tűnődtem.
Bizonytalan válaszára annál magabiztosabban mosolyogtam rá, hogy ne érezze magát kellemetlenül előttem, aztán megráztam a fejem a süteményt illetően. Bőven elég, ha ugyanúgy csak egy teát iszom, esetleg hazafelé még beugorhatunk valamire a cukrászdába.
- Hangversenyen már viszonylag rég voltam. De nyílt egy új tárlat az egyik galériában is - pillantottam fel rá, mintha csak azt vártam volna, hogy a hír hallatán a nyakamba fog ugrani. Ennek ellenére próbáltam semleges arcot vágni, majd megköszörülve a torkomat folytattam a beszélgetést.
- Igazán? Akkor menjünk lepkeházba. Az állatkertben azt hiszem, viszonylag védve van a fénytől - vetettem sokkal kellemesebb pillantást a szárnyas lényekre, miután megtudtam, hogy nincs velük baja. De dicsérni már nem gondoltam őket. Szépnek szép, ennyi. A baromsága jobban érdekelt, hogy mégis miért kellett úgy elcsúfítania magát. A fülbevaló még hagyján, de ez... Szégyen, csupa nagybetűvel. Mint aki citromba harapott, olyan fejjel szemléltem végig, mikor kidugta előttem a nyelvét, s csak bólogatni tudtam, hogy arra. A válasza azonban meghökkentett. Már éppen megkérdeztem volna, hogy ugyan miféle hülyeségeket csinált, amikor meghatódva hallgattam a mexikói szappanoperára emlékeztető történetet. Mintha nem is a valóság lett volna. Ez igaz vajon? Vagy csak ő találta ki az imént, hogy valami hihető keretbe öltöztesse a lázadását.. Leadtam a rendelésemet, majd válaszoltam.
- Mi számít hülyeségnek? És miért mondod ezt, csak nem az van a homlokomra írva, hogy én vagyok a tökéletes mintaférfi? Ugyan... A szüleim szerint hülyeség volt régészetet tanulnom, vagy elmenekülni otthonról. De nem tudom... Talán hülyeség volt itt hagynom ezt a helyet, és azt hinnem, hogy a munka és tanulás fontosabb, mint egy bizonyos valaki - sóhajtottam fel szomorúan. - Viszont így már másképp fest rajtad az a piercing. Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem - fontam össze magam előtt a karomat, miközben ő feltűnően nézni kezdett, szóval én is így tettem, mert még mindig szokatlan volt ebben a ruhában. Tekintetem az ujjaira, majd a kézfejére siklott, miközben próbáltam őt elképzelni, ahogy az ecsetet fogja, s a képeit alkotja vele.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5004
Írta: 2020. március 31. 22:21 | Link

Martin

- Ha a lassabb öregedés, a gyors reflexek és az erő számít kompenzációnak ... Köszönöm, de egyikre se volt szükségem - Legyintek. A reflexeimmel sosem volt gond és gyengének sem éreztem magam soha. Most lehet hogy jobb, de ez nem adja vissza, az elveszett varázserőmet. De ez van, ezzel kell együtt élni a továbbiakban. Így ugye a könyvtár tökéletesen jó megoldásnak tűnik.
- Koreában könyves boltom van - felelem aztán egy pillanatnyi habozás után hozzá teszem - Ázsia legrégebbi mágikus iratokkal foglalkozó kereskedése... - megforgatom a szemem, mert ez olyan tipikus rizsa, amit belém neveltek, hogy jó hírét keltsem az üzletnek. S bár kétségtelenül igaz, eléggé tönkre tette az életem. - A családomnak az a filozófiája, hogyha egy könyv nincs meg a boltban, akkor az nem létezik. Nincs olyan könyvtár vagy múzeum vagy bármi, aminek szélesebb, nagyobb, jobb... bla...bla...bla  választéka lenne. - Tartok egy pillanatnyi hatás szünetet, gondolom ez neki érdekes lesz - Szóval úgy vélték felesleges könyvtárba menni, hiszen minden elérhető. Na meg egy csomó varázslat is gátolt, bár én inkább átoknak hívnám őket. - Egy pillanatra elgondolkodom, ezt tulajdonképpen lehetne kompenzáció is - Szóval ennyi jó van a mostani életemben. Nyugodtan bemehetek egy könyvtárba, vagy egy másik könyves boltba, anélkül hogy annak bármi következménye lenne - igen, ez kifejezetten megnyugtató. De azért továbbra is a varázserőt választanám, hiszen ezekre az átkokra még kitalálhattam volna valamit. De most már nem kell aggódnom miatta.
Az iskola kapcsán ő is beszélni kezd, én pedig figyelmesen hallgatom. Még ha nem is nagyon magáról mesél, egy-egy elhintett fél mondat is több, mint amit elsőre feltéteztem róla, így azokat az információ morzsákat megpróbálom elraktározni.
- Miért? Mivel foglalkozik? - érdeklődöm, ahogy az anyját említi. S talán látja rajtam, hogy nem udvariasságból kérdezem, hanem mert valóban szeretnék többet megtudni róla. Én amúgy is olyasmiket mondtam el alig néhány perce, amit itt a környéken senki sem tud. Talán mert soha senki nem érdeklődött, de akkor is. Valamiért még meg is bízom benne, aztán valószínűleg koppanok egy nagyot, de az sem lesz újdonság.
- Negyedikesnek... azt hiszem - elgondolkodom, mert erre nem igazán emlékszem - elég fura volt, de legalább befejeztem a sulit - vállat vonok, aztán elgondolkodom, hogy láttam-e korábban Martint, talán a faluban igen, vagy egy folyosón, de egész biztos, hogy sosem beszéltünk. - Mással voltunk elfoglalva - vetem fel, mint valószínű okot, na meg nyilván nem egy évfolyamra jártunk, nem egy házba.
- Valóban? Milyen tárlat? - érdeklődöm s talán a szemeim is megcsillannak a galéria említésére. Régen voltam ilyen helyen, talán mert fájdítja a lelkem, hogy nem tudok hasonlót alkotni, de egész biztos, hogy élvezném, főleg ha van kivel elbeszélgetni a kiállított tárgyakról, művekről.
- Annyira azért nem fontos - legyintek a lepkék kapcsán, az állatkerttől kicsit ódzkodom, ha az emberek nem is, az állatok többsége érzi, hogy más vagyok. Szecska ragaszkodása is különös volt eleinte, de hazugság lenne azt mondani, hogy nem nőtt a szívemhez a kis dög. Magányos napjaimon jó hozzá beszélni, főleg mert időnként valami rendkívüli értelem csillog a szemeiben. - De ha szeretnél lepkéket nézni akkor persze lehet róla szó - felelem végül, ne érezze úgy, hogy visszautasítom. A tárlat viszont tényleg nagyon érdekel, még ha van is bennem némi félsz, hogy nem a legvidámabb perceimet fogom ott tölteni. De az élet megy tovább, nekem sem árt kimozdulni a komfort zónámból, s ideje szembe nézni ezzel is.
Ezután kérdez a piercingről a nyelvemben én pedig nem bírom megállni, hogy ne mutassam meg neki. A fej amit vág, megérdemelne egy fotót, jó kis meme lenne belőle, de sajnos nincs lehetőségem megörökíteni azt, így csak a fejemben próbálom elraktározni a képet és elmesélem, nagy vonalakban a háttér sztorit.
- Pedig... - Felállok és közelebb hajolok hozzá, balommal a homloka felé nyúlok. Nem érek hozzá, csak majdnem. Arcom közel kerül az övéhez, ahogy a homlokára pillantok - De itt van! Apró betűkkel. Martin Romberg a tökéletes mintaférfi - mutatóujjam, a homlokára mutat, aztán mintha ott sem lettem volna visszahuppanok, és mintha mi sem lenne természetesebb, egy apró mosollyal még hozzáfűzöm - A saját elképzeléseid, álmaid követése, sosem hülyeség. S bár nem tudom ki az a valaki, de ha fontos vagy neki, akkor támogat az álmaidban, akkor is ha távol vagytok egymástól - Aztán lehet, hogy nem egyezik a véleményünk, de én mélyen a szemébe nézek, hogy tudja én ezt egész biztosan így gondolom és senki sem rendíthet meg ebben az elképzelésben. Kwon az élő példa rá, hogy még mindig a világ legjobb kisöccse, és támogat mindenben, ahogy én is őt.
- Jobban fest? - kérdezek vissza, mert a másképp-et nem nagyon tudom értelmezni és én még mindig szeretnék a "jó" kategóriába tartozni nála. De valamiért azt hiszem, hogy igen. Talán mert ezt akarom hinni, vagy mert a napfény és a lepkék a feje körül, valamiféle modern glóriát írnak le felette. Mindenesetre tetszik a látvány, ha festenék még portrékat, tuti így festeném őt meg.
A pillanatnyi csend, ami beáll közöttünk, most nem tűnik kínosnak. Van benne valami könnyed és kellemes, már-már megnyugtató. Ahogy szemei a kezeimre tévednek én is odapillantok, megmozgatom az ujjaimat, bár fogalmam sincs mit néz rajtuk, de megnyugtat, hogy nincs festékfolt a kezemen, és a körmeim is pár napja vágtam.
- Mit látsz? - kérdezem meg végül, mert nyilván valamit, amit én nem. És mint mindig kíváncsi vagyok, hogy a kezemen mi lehet ennyire érdekes.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
KARANTÉN



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. április 19. 23:36 | Link

Min Jong

- Vagy úgy… - húztam el a szám sajnálkozóan. Az egyetlen dolog talán, amit a vámpírokban irigyelni lehet számomra, az a végtelennek tűnő koruk volt, semmi több. És neki még ennyi se juthatott, mert durván fogalmazva, neki csak félig sikerült átváltoznia. A vérivás undorító dolog. Kedvem támadt tőle megkérdezni, hogy mennyire érzi ellentmondásosnak a fogyasztását, mert bár rá van kényszerülve az ösztönei által, mégis a tudatának át kellene fognia, hogy mit művel olyankor valójában, és ezzel véleményem szerint nehéz lehet megbirkózni. De mégis hallgatag maradtam, mert ugyan kötetlen beszélgetésre hívott, a lelkébe azért nem akartam beletaposni. Sokkal jobban állt neki, amikor mosolygott, mintsem hogy ingerülten válaszolgatott, még ha eddig sosem nézett rám szúrós szemekkel, bármilyen bunkón is viselkedtem vele. A teaivás számomra szent dolog, a forró nedű ellazít, kikapcsol, feltölti a belsőmet. Alig vártam, hogy hamarosan megtapasztaljam az élményt, kinek volt kedve vériváson gondolkodni.
Bűntudatot éreztem, amiért érdekelni kezdett egy damfír. Aztán ez az érzés tovább erősödött bennem, amikor igent mondtam a találkozóra, holott nem voltam biztos benne, hogy készen álltam bárkit is közelről megismerni. A történeteit tovább hallgatva szégyelltem, de az iránta érzett sajnálatom kezdett eluralkodni bennem. Nem csak azért, mert olyan életformát élt, amilyet, hanem a kalandos fiatalkori beszámolója végett is, amit utána tovább tetéztek azok az információmorzsák, amiket lépésenként adagolt a magánéletéről, állítólagos baklövéseiről. Hamar világossá vált, hogy önző céljaim eléréséhez túlságosan segítőkész személyiség volt, s már másnapra kérhettem volna tőle egy többoldalas szakkönyv-listát a fajáról, ha akartam. Netán részletes élménybeszámolót arról, hogy hogyan érzi magát így. Nem tudtam biztosan, mert nem akartam belegondolni, sem elbízni magamat ilyen tekintetben. De tudtam, hogy fájdalmas lett volna neki ezekről beszélni, és azon is kaptam magam egyúttal, hogy már rég nem a tárgy, vagy a specifikus jellemzők hoznak lázba, hanem a nagy egész, aminek csak egy szelete az a sajátságos életvitel, amit épp felmértem, hogy mennyire kompatibilis az enyémmel.
- Nem teljesen értem. Miért nem engedtek olvasni a könyvesbolti kínálatból sem? – vagy ha igen, az miért nem volt elég a számára.  Csillogó szemeimmel álmélkodva figyeltem minden mozdulatát, ujjaimat imaszerűen kulcsoltam össze magam előtt az asztalon. Megálltam, hogy ne kommentáljam a kereskedésüket. Majd utánakeresek. De nem úgy tűnt már, mint aki hálás és jó viszonyt ápolt a családtagjaival, s az üzlet miatti rajongótáborához tartozónak se akartam érzékeltetni magamat. Megszoktam már, hogy rangos beszélgetőtársaim is akadtak olykor, talán azzal tudna igazán meglepni, ha azt közölte volna velem, hogy ő a dél-koreai elnök fia.
- Orvos, de most Afrikában vendégtanár. Idősebb korára elkapta valami humanitárius-trend. A karrier miatt csinálja, jól mutat az önéletrajzában – mosolyodtam el gúnyosan, némi haraggal a hangomban, amiért apámmal együtt még mindig megmaradtak karrieristáknak, mely gyerekkori sérelmeim fő kiváltója. Biztosan leordította volna a fejem, amiért így nyilatkoztam róluk egy idegennek, még ma már évek óta elváltak, amióta apám kétes ügyletekbe keveredett. Róla nem véletlenül nem akartam beszélni, azt meg már tudta, hogy egyke vagyok. Sajnáltam is persze, hogy a családomról én sem hozakodhattam elő vidám történetekkel, hogy oldjam a hangulatot, de hát ez van. – Igaz – engedtem el a közös iskolaéveket. Már nem számít, de legalább a Bagolykő közös pont volt a múltunkban.
- Kortárs válogatás. Főként akvarell – húztam el a mézesmadzagot. Direkt olyat kerestem korábban, amíg benne voltam az otthoni festegetésben, amibe frappánsan belekényszerített. Vagy csak szembejött velem a meghívó, ahogy a technikája után kutattam, már nem tudom. Önelégült vigyorral figyeltem Min Jong lelkesedését. Roppant könnyű megfogni egy művészlelket az ilyenekkel. – Majd rangsorolunk – jelentettem ki sejtelmesen. Nem bántam volna, ha több programon is velem tartott volna a jövőben, az eddigiek alapján remek társaság, csak néha nagyon zavarba tudott hozni, mert hozzám képest sokkal energikusabb jelenség.
Finoman végighúztam a mutatóujjam a homlokomon, amin mintha éreztem volna az ő forró érintését a levegőből. Nem tudom hogyan csinálta, de kísérteties nyugalmat éreztem, ami alatt ő viccesen próbálta kiolvasni onnét a mintaférfiségem. Amilyen jó volt elképzelni, olyannyira jólesett hallani, még ha tudtam is, hogy csak szórakozott velem. Vettem egy mély levegőt, s vártam, hátha beszívom a teaház illatával együtt az ő kölnijét is. Nem húzódtam el, inkább döbbenten ültem higgadtan, mintha transzba esett kisgyermek lettem volna egy szertartás alatt, s csak a hiánya térített észhez, mikor visszaült a helyére.
- Szóval te sokáig nem a saját utadat jártad? – törtem meg a pillanatnyi csendet. – Nem akarlak megsérteni – hintettem el a véleményem, de sokkal kevésbé zavart, mint korábban. A hosszas csendből, ami alatt a kezeit csodáltam, a kiérkező rendelésünk zökkentett ki, amit udvariasan megköszöntem a pincérnőnek. Immáron a gőzölgő teám felett ülve szóltam hozzá.
- Csak elbambultam, ne haragudj – hazudtam zavartan, s az asztal alatt, véletlenül vagy sem, de néhány pillanatig összeérintődött a térdünk, amíg az iváshoz készülődtem elő.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5004
Írta: 2020. április 19. 23:41 | Link

Martin :3

Azt hiszem sikerült eloszlatnom mindenféle illúziót a létemmel kapcsolatban. Nem mintha ettől jobb lenne. A tekintetébe egyfajta sajnálkozás kerül és ez sokkal zavaróbb. Mert bár aggasztott, hogy miért érdeklem ennyire, a lelkesedés a szemeiben, a vágyakozás valami kis információra kellemesebb volt, mint a sajnálkozás. Nem szeretem, ha sajnálnak, nincs rá szükségem. Mégis tudom, érzem, hogy bármit mesélek neki az csak erősíteni fogja ezt a fajta sajnálatot. Akkor miért teszem? Talán mert a lelkemnek könnyebb, mert valahányszor elmondom mindig egy leheletnyivel könnyedebbnek érzem magam.
- Más könyvesboltokéból. A sajátunkban azt csináltam, amit akartam. Már amíg a könyvek megmaradtak látszólag újnak – erre elmosolyodom, s felelevenednek lelki szemeim előtt olyan alkalmak, amikor ez nem teljesen sikerült. Ahogy Kwonnal vagy a barátaimmal lázasan próbálkoztunk menteni a menthetőt. A büntetésekre nem gondolok, a csíny izgalma mellett azok mindig eltörpültek. Egy kicsit talán elmélázok ezen, de aztán az iskolán át Martin is mesélni kezd kicsit magáról, én pedig inkább rá figyelek. Érdekel, sokkal  jobban, mint hinné, magam sem értem miért.
- Milyen orvos? – kíváncsiskodom tovább, bár nem róla van szó, mégis reménykedem, hogy a válaszaiból valami mást is megtudhatok róla. Az már egyértelmű, hogy nincs elragadtatva a szülei hozzáállásától, de emiatt nem hibáztatom. Nekem mindig ott volt Kwon, hogy valakivel túl tegyem magam az esetleges rosszon, de vajon neki volt-e valaki, aki mellé állt, ha szembeszegült a szülői akarattal? Elsőre azt tippelném, hogy nem. Ez pedig a viselkedését is megmagyarázná számomra.
- Kortárs akvarell? – ezen el kell gondolkodnom, fogalmam sincs milyen lehet, mármint egyetlen mai festőt sem tudnék említeni, aki akvarellel dolgozik, viszont ezer meg egy „amatőr” alkotót követek instán és más platformokon. – Menjünk! – adok teret végül a lelkesedésemnek, és kíváncsiságomnak, nem árt, ha tágítom a látóköröm ezen a téren.
- Jó. Nálam jelenleg a galéria az első... – vágom rá gondolkodás nélkül a rangsorolásra, de igazából az tetszik jobban a dologban, hogy ez még sok lehetőséget kínál találkozókra.
A homloka figyelése amúgy nem annyira érdekes. Sokkal inkább az, hogy nem húzódik el, pedig inkább azt vártam volna, de ez kellemes meglepetés, és jó érzéssel is tölt el. Az illatát is beszívom még mielőtt visszaülnék és magamban azt elemzem. Van benne valami nyugtató, nem túl erős, mégis férfias. Kifejezetten kellemes. Illik hozzá.
- Ha nem veszítem el a varázserőm, akkor most sem tudnám teljesen azt járni – húzom el a számat, mert ez a keserű valóság. Nem mintha így azt járnám, amit szerettem volna. De a körülményekhez képest most tudok variálni. Ha pedig varázsló maradok, akkor a bolthoz láncolva élném a napjaimat.
- Ez egy rendkívül diplomatikus válasz – nevetem el magam. De azt hiszem értem. Eddig is úgy véltem, hogy jóval konzervatívabb nálam. Még jó, hogy nem akkor futott belém, amikor kék vagy rózsaszín volt a hajam. Bár lehet őt a szőke is sokkolta volna. Mindenesetre majd igyekszem nem mutatni. Ha beszélek nem feltűnő, csak ne feledkezzek meg magamról, mert olyankor tudom, hogy akaratlanul is szórakozni kezdek vele.
Hogy mit néz, azt sajnos nem tudom meg, mert megérkezik a teánk és ez a kis interakció a beállt kellemes csendet is megzavarja. Egy kurta köszönömmel illetem a felszolgálót, mert igenis rosszkor jött, de aztán ez a kis rossz érzés is megszűnik, ahogy épp csak hozzáér Martin térde a térdemhez. A bögrémért nyúlok s közben jóleső melegség jár át. Bár azt hiszem, ez nem a tea még, de nem is foglalkozom vele. Két kézbe fogom a csészét és egy darabig csak szorongatom. A teát valamiért nem szeretem túl forrón inni. Addig is míg az enyém ihatóra hűl, a tekintetem Martinon nyugszik, őt figyelem.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
KARANTÉN



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. április 19. 23:44 | Link

Min Jong

- Még mindig nem teljesen világos… De hiszen bármit el tudtál olvasni, amit csak akartál. Miért hiányzott mégis a könyvtár? – ráztam meg a fejem, még ha tudtam is, hogy ez egy fájó téma lehetett a számára. – És azt amúgy megkérdezhetem, hogy hogyan kötöttél ki Magyarországon? – talán nem sejthette a kérdéseimből, de egy kulcsmondatra voltam kíváncsi a részéről, amitől még függővé tettem, hogy mennyire jártunk hasonló, vagy éppen ugyanazon cipőben, ha összevetettük a múltunk stációit. Tudni akartam, hogy megvolt-e bennünk az a közös, amit elképzeltem, és ehhez bevállaltam azt is, hogy kissé egyenes kérdések felé kezdtem elmenni, ám abban a hitben ringattam magam, hogy Min Jong lelki sebei begyógyultak már annyira, hogy tudjon ezekről beszélni. Elvégre miért mosolyogna olyan bájosan, ha nem így lenne?
- Gyermekorvos – közöltem vele savanyúan és elhadarva. Számára ez akár üdítően is hangozhatott, vagy valami idilli személyiséggel ruháztatja fel anyámat. Ha jobban belegondoltam, apámhoz képest ő még a jobbik eset volt. A többi gyerekkel egész jól elboldogult, a sajátjával ment félre valami, amikor hatással lettek rá az aranyvérűekre jellemző rögeszmék, s rákapcsoltak a szándékos elkülönítésemre, hogy még véletlenül se kerüljek olyan társasága, ami nem illik az ő elképzeléseikhez. Aztán még sok más egyéb olyan döntés következett, amit hosszú lenne felsorolni, de mind lemondásokkal járt, utóbb pedig semmi hasznuk nem akadt. De összességében észhez tért, és így felnőttként jobb lett a kapcsolatunk. Évente többször meglátogatom őt, amióta a Romberg ággal mondhatni megszakította a kapcsolatát, és átmeneti jelleggel, de berendezkedett az afrikai mágusképző falai között. Hogy ebben az is közrejátszik-e, hogy ezáltal nekem is bejárásom adódik a helyre, és jobban tanulmányozhatom a helyi varázsvilágot, abban is biztos vagyok.
-  Majd beszéljünk meg egy időpontot – ajánlottam fel megoldásként, ha már nagyon is lelkes volt aziránt, hogy galériába mehessünk. Nyilvánvalóan elmosolyodtam, amikor meghallottam, hogy számára a galéria az első. Tudtam ezt jól, nem is terveztem másként. – Ezzel megleptél. Én azt hittem, sajnálod, hogy így alakult. Biztos nehéz lehet, mármint ez az egész… – mintha megindult volna a karom a keze felé, de aztán megtorpantam, ahogy mélyen a szemébe néztem. Egy kicsit rá akartam játszani arra, hogy együtt érzek vele, vagy inkább a valódi érzelmeimet akartam belekényszeríteni egy szerepbe, amit eljátszhattam, azzal ringatva magamat, hogy valójában nem gondoltam komolyan. Mégis egyre jobban tudni akartam az idekerülése kalandosnak ígérkező történetét, ahogy azt is el akartam érni, hogy indirekt módon kapjak beszámolót a félvámpír-létéről.
- Ha annyira zavarna, akkor már nem ülnék veled szemben – húztam ki magam a székemben, és még fel is nevettem egy pillanatra. Nem tettem hozzá, hogy ez még változhat, mert ha sokáig nyújtogatja felém, akkor kiüldözhet vele a világból, de akartam neki adni még egy esélyt. Általában mindenkinek van valami hibája, magamról pedig tudom, hogy válogatós tudok lenni, és roppant kritikus. Min Jong nagyon kedves volt, hogy elintézte a dolgokat, és odaadta azt a listát, úgyhogy nem érdemelte volna meg, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam.
Hosszasan néztem őt, amíg a teánk kihűlt. Hozzá hasonlóan a forró bögrét szorongattam az ujjaim között, s azon gondolkodtam, hogy vajon adjak-e hozzá cukrot, s ha igen, milyet. Kiraktak még citromot és egyebeket is, amikkel ízesíteni lehet, ha nem önmagában szerette volna fogyasztani a betévedő. Tej ehhez nem járt persze, szép is lett volna. Kissé közelebb hajolva beleszagoltam a gőzbe, hogy érezhessem az intenzív illatot, s összefusson tőle a nyál a számban. Mégiscsak valamiféle szertartásszerűség kellett volna, hogy ez legyen a teaházban, nem holmi limonádézásra hívott.
- Őszintén megvallva, nem gondoltam volna, hogy ma itt fogok veled ülni – nyögtem ki zavartan, csak hogy megtörjem a csendet. Eddig bírtam ugyanis, hogy aztán lesüssem a szemeim és a továbbiakban a teámra koncentráljak.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5004
Írta: 2020. április 19. 23:46 | Link

Martin


- Talán mert tiltva volt? Tudod a szomszéd kertje mindig zöldebb – próbálom viccesen elmagyarázni, aztán folytatom – Egy boltban nem lehet nyugodtan olvasni, hiába nagy, és hiába lehet elbújni. A vevőket ki kell szolgálni, segíteni ilyesmik... – toldom hozzá azt az indokot, ami a legtöbb ember számára elfogadhatóbb. Nekem mondjuk az első indok volt az igazi, de tény és való, hogy elég sokszor zavartak meg betévedő emberek olvasás közben. S mint tulaj, nem tehettem meg, hogy nem figyelek rájuk. Hiába van tömérdek alkalmazottunk, a jó üzlethez hozzátartozik a vevők felé mutatott kitüntetett figyelem is. Ez olyasmi, amit a jelenlegi boltomban nem igazán gyakorlok, csak ha úgy látom szükséges. Viszont tudom, hogy sok művész csemete eléggé introvertált és egyáltalán nem vágyik rá, hogy megszólítsák, szívesebben nézelődik csendben és keresi, amire szüksége van.
- Itt biztos, hogy nem keres senki sem – vonok vállat könnyedén. Bár jóval több van a dologban ennél, egyelőre nem szeretnék többet mondani.
Magamban elraktározom az információt, hogy Martin édesanyja gyerekorvos, de nem faggatom tovább erről. Láthatóan nem a kedvenc témája. Vannak ötleteim, hogy mi lehet ennek a hátterében, de egyelőre jobb nem firtatni.  Azért remélem, hogy ha többször találkozunk ez is, ahogy sok más is magától jön majd. Az pedig, hogy lesz folytatása a mai napnak, egyre bizonyosabbá válik. A galéria említésére lelkes leszek, még ha van is bennem némi félsz, hogy nem lesz annyira felemelő, mint szeretném. Abban sem vagyok biztos, hogy maga a galéria hoz-e lázba, vagy a lehetőség, hogy együtt töltsek egy kis időt még vele.
Talán az arcomra van írva, hogy azért aggaszt is a dolog, vagy csak a tegnapi kirohanásomat értette meg mostanra jobban, nem tudom, de a szavai nagyon jól esnek. Bólintok is rájuk, aztán elmosolyodom.
- Sajnálom is. Azt hiszem. És hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem hiányzik. De pont emiatt... – megakadok többször is, fura félmondatokat kreálva. Látszik, hogy nem is tudom, hogy mondjam ezt. Egy pillanatra a fal felé fordulok, de aztán ismét Martin szemeibe nézek. – Biztos kellemes lesz. Elvégre remek társaságom lesz mellé – bizakodónak hangzom, de közben azért vágyom egy fajta megerősítésre, hogy valóban jó lesz, hogyha elfogna valami szomorúság, akkor számíthatok egy kis lelki támaszra. Nem kérem tőle, nem tehetem, hiszen alig ismer. Mégis ebben bízom, és ebben a képzelt hitben megyek bele. Na meg mert, legbelül, hiányoznak az ilyen kiállítások és már régóta el akartam menni egyre.
A piercingemről már sokkal könnyedebben beszélek, még ha annak idején, valóban rossz is volt nagyon az egész. Pedig így jobban belegondolva ez csak az első lépés volt az életem „tönkre tételének”. Az első azt akarom hogy fájjon, hogy ne a mellkasomat maró érzés járjon folyamatosan a fejemben. Aztán jött a többi önpusztító dolog, és így a damfírság is.
Mosolyogva nézem, ahogy kihúzza magát, mintha büszke lenne magára, hogy nem rohant még el a látványtól. Én meg csak vigyorogva megcsóválom a fejem s bár nagy bennem a késztetés, hogy újra megmutassam, visszafogom magam és bölcsen nem mondok semmit.
A teámat szorongatom, magamban elemezve a jelenlegi helyzetet. Kicsit talán bele is feledkezem, ahogy Martint figyelem. Nem jut eszembe, hogy akár zavaró is lehet, ahogy nézem, vagy hogy mondanom kéne valamit.
- Miért nem? – kérdezek vissza, mert bár én sem gondoltam volna, mégis csak én vagyok az, aki többet beszél, szóval ideje, hogy kicsit ő is valljon magáról.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
KARANTÉN



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. április 19. 23:49 | Link

Min Jong

Egy kicsit olyan volt, mintha nem is magáról beszélt volna. Vele ellentétben számomra nehéz nem elfogultnak lennem, ha a szüleimről, vagy gyerekkoromról kérdeznek. Próbálta humorosan elmagyarázni, ami ezáltal a napnál is világosabb volt előttem, mégis én másképp működöm. Nem rejtem véka alá a véleményemet, mert nem az a típus vagyok, aki szépít, inkább a nyers igazsággal szembesítem az illetőt, amihez bizony savanyú pofa, míg máskor keserédes mosoly társul, attól függ, hogy mennyire tartom mulattatónak a beteges gondolkodásukat. Számtalan abszurd szituációval példálózhatnék, hogy illusztráljam a káros neveltetésemet az érdeklődők előtt, noha általában megkímélem magamat attól, hogy utána sajnálkozó megmondó-emberek előadását kelljen hallgatnom.
- Indokolatlan szülői szigort sejtek – sóhajtottam fel, nagyon is tudva, hogy miről volt szó. Még mindig arra ment ki a játék a részemről, hogy azt a bizonyos megállapítást halljam, ami ennek a megerősítése, függetlenül attól, hogy látszólag teljesen beletörődött ebbe, és már nem haragszik úgy rájuk, hogy ez bármiféle lelki sebet ejtsen rajta. Ő úgy tűnt, megtalálta önmagát, még ebben a torz, belekényszerített testben is, és most minden problémát lepergetve képes velem homlokráncolás nélkül teázgatni, mintha csak az időjárás lenne terítéken. Belőlem viszont az indulatok beszéltek. Nagyon irigy voltam.
- Nahát, akkor mégse volt véletlen az a napszemüveg, tudtam én – viccelődtem tovább a magam módján. Teátrálisan, de elég halkan ahhoz, hogy más ne hallja, ami talán a helyiség mágiájából adódóan amúgy is lehetetlen. – Azért ez így ijesztően hangzott ám, de remélem nincsenek rosszakaróid. Elég sok aurort ismerek, szólj nyugodtan, ha védelemre van szükséged. Elintéznek bárkit, hidd el - hajoltam közelebb az utolsó mondatra, majd egy pillanatnyi gyilkos mosollyal az arcomon hátradőltem a székemben, és ismét egy kifejezéstelen ábrázattal nézhetett farkasszemet. Fontoskodónak tűntem, de nem nagyzoltam, mert valóban jelentős kapcsolati tőkével rendelkeztem már a Minisztériumban. Le akartam venni a lábamról az ismertségeimmel, amivel közvetítőként még egy kis anyagi haszonnal is megörvendezhetett volna, de a legfőbb célkitűzés persze az ok volt, amiért ez a befolyásos damfír ebben a porfészekben vert tanyát. Prózai lett volna persze, ha ő is az iskola utáni szerelemvágyból maradt volna a falu nyakán, de akkor meg az volt számomra homályos, hogy tanulni minek jött ide, s vajon hol változott át olyanná, amilyen most.
- Emiatt...? - ismételtem meg az utolsó mondatát, hátha ennek hatására kezdte folytatni. Türelmes voltam vele és megértő. Egy pillanatra mintha magamat láttam volna, ahogy küzdtem a szavakkal, ha kellemetlen helyzetbe hoztak. Volt valami élvezetes abban, ahogy szépen-lassan megbirkózott a szavakkal, és sikerült kimozgatnom a komfortzónájából. Kíváncsi voltam, hogyan reagált volna, de a szavai folytatását túl tágan értelmeztem. Pont emiatt az, aki. Azt hiszem, valami ilyesmit akarhatott mondani. – Ugyan, ne hízelegj. Ilyet se nagyon mondanak rám – pirultam el, de a hangom teljesen arról árulkodott, hogy nem gondoltam komolyan a szavait. Nem voltam kellemes társaság. És nem biztos, hogy jó lesz így a kiállításnézés. De talán mégis. Számomra az lesz. És csak arra kell majd ügyelnem, hogy ne legyek elviselhetetlen, mert akkor nem akar majd velem többször találkozni. Van egy határt, és azt nem szabad átlépnem. Egyelőre kerestem, hogy hol is húzódhatott. Elég rugalmasak voltak Min Jong idegei, bármennyire is játszottam velük, jól bírták a terhelést. De kikészíteni nem akartam, hiszen igazságtalan lett volna a részemről, vagyis hát övön aluli.
- Mert ritkán ismerkedem. Már ha érted, hogy mire gondolok – kíséreltem meg az első kortyot a megfelelő hőmérsékletűre hűlt teámból. Érthetett alatta barátságot, vagy többet, direkt úgy fogalmaztam talán, hogy ne legyen egyértelmű. Az imént azon kaptam magam, hogy nevetek a vigyorán, és mintha csak láttam volna rajta, hogy a piercingjét készül újból megmutatni. Ravasz húzás lett volna. – És mert valamennyire tényleg munkaügyben kerestelek fel az elején. De be kell vallanom, hogy kellemesen csalódtam a személyedben – ez minden, amit egyelőre felfedhettem vele kapcsolatban arról, ahogy gondoltam rá
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5004
Írta: 2020. április 19. 23:52 | Link

Martin

- És miből gondolod, hogy indokolatlan? – kérdezek vissza, mert bár egy időben én is annak gondoltam, most már úgy nézek vissza rá, mint egy kombinációra a védelmemben és a családi hagyományok-értékek megőrzésében. Más dolog, hogy én szükségét érzem-e ezen értékek, megőrzésének. De tudom, értem, hogy miért viselkedett úgy a családom, ahogy. Még akkor is, ha nem tartom jónak a módszereiket, értem azokat. Persze Martin akkor sem értené meg nagy valószínűséggel, ha órákon át magyaráznám.
Az itt létem kapcsán, próbálja elviccelni a választ, és engem is megmosolyogtat, ahogy a korábbi maffiára utal vissza. Felnevetek, de aztán ahogy komolyabbra fordítja a szót, úgy komolyodom meg én is. Pedig felröhöghetnék ezen is, hogy az aurorok majd pont nekem segítenek – pedig akkor a maffiás hasonlata már közelebb áll a valósághoz –, viszont értékelem a gesztust, s hálám jeléül a vállára teszem a kezem s megszorítom azt.
- Köszönöm. Ezt észben tartom – aztán visszahúzom a kezem és hozzáfűzöm – Egyébként nincs rá szükségem. De ki tudja, mit hoz a jövő?
Elsőre egy kiállítást. Legalábbis a beszélgetésünk nagyon abba az irányba halad, én pedig örülök, még akkor is, ha elég sok vívódás van bennem. Még a mondatomat sem tudom befejezni, hiába kérdez vissza. Csak reménykedem, hogy valahogy kiegészíti magában a mondatot és nem von le túl rossz következtetéseket. Magamat összeszedve és biztatva is teszem meg a kijelentést, hogy a társaságban úgyis jó lesz.
- Egyelőre véresen komolyan gondolom – mosolyodom el a pírt látva az arcán, csak aztán esik le, hogy vért említettem a mondatban. Nyelek is gyorsan egyet és elfordítom a fejem, erre mondják, hogy freudi elszólás? Pedig mostanában eszem rendesen, még ha ódzkodom is a dologtól. Mentálisan ugye, hiszen a szervezetem igényli. Váltsunk témát. Vagy ne... Mindegy, már kimondtam. Talán ha nem folytatom, elsiklik felette.
- Nem teljesen, de megmagyarázza, hogy miért mondják ritkán, hogy kellemes társaság vagy. Ha nem hagysz lehetőséget az embereknek, hogy megismerjenek, nyilván nem fognak így vélekedni – Nézek fel rá a teámból és egy megnyerő mosolyt küldök felé, amolyan tudod bennem bízhatsz, kisugárzásút, mert tényleg szeretném, ha hagyná, hogy megismerjem. Arra, hogy munkaügyben keresett volna, csak egy hitetlen szemöldökhúzást kap. Meg vagyok győződve róla, hogy csak ürügy volt, hogy beszélhessen velem. – Ezt örömmel hallom, ezek szerint én sem vagyok rém unalmas – Enyhülök meg, ahogy a kellemes csalódást említi és el is nevetem magam. Aztán hozzá hasonlóan a teámba kortyolok. Nekem még mindig túl forró, de hősiesen lenyelem, és nem is sikítok, ahogy megéget a folyadék.
- Legközelebb jeges teát kérek – teszem le a csészét, aztán Martinhoz fordulok – Miért pont régészet és ereklyekutatás? – kérdezem, mert bár érdekesnek hangzik, és azt is kijelentettem már többször is, hogy jól tette, hogy a saját útját járta, azt még nem tudom, hogy mi miatt olyan érdekes ez számára.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
KARANTÉN



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. április 19. 23:54 | Link

Min Jong

Kissé meghökkentem a visszakérdezésén, ugyanakkor gyanakodni is kezdtem, nehogy a végén még pont a saját fegyveremet fordítsa ellenem. Mindvégig nagyon éber maradt a párbeszédeink során, figyelt a szavaira, s ha bizonytalan volt valamiben, inkább nem mondott semmit, mintsem elszólja magát. Kíváncsi volt, és nem igazán engedte, hogy behúzzam a csőbe. Belül csalódott voltam, viszont őt nagyon is tisztelni kezdtem ezért a tulajdonságáért, hiszen általában könnyű valakit összezavarnom, aztán akár azon is kaphatja magát az óvatlan beszélgetőpartner, hogy az orránál fogva vezetem. Reméltem, hogy ha idővel jobban megismerjük egymást, és megnyílunk, akkor egyre több oldalát ismerhetem meg. Ez ugyanakkor azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy magamból is többet kell mutatnom, ami az egyik nagy gyengeségem. Nem biztos, hogy lesz türelme kivárni, amíg megnyílok, vagy hogy helyette a magatartásom és a mozdulataim rendszere alapján vonjon le következtetéseket. Hiszen nem csak a szavai alapján ismerheted meg a másikat, amik sokszor ki tudja, mennyire hamisak. A személyiséged akkor is beszél, ha te tartod a szádat.
- Szerinted milyen hátrányod származott volna abból, ha a könyvtárakba engednek? – tettem fel az újabb kérdést, hitetlenkedve és a fejemet rázva, mintha magától nem tudná a választ. Szeretem valahol, ha próbára tesznek, de most mintha direkt kísérletezett volna. Lehet, hogy rossz gyerek volt, de jelen kérdésben nem láttam megalapozottnak az intézkedést a szülők részéről, hacsak nem a felügyeletét lett volna bonyolult megoldani, amíg ők a vállalkozást vezették. És azzal, hogy Min Jong mintha vizsgáztatott volna, kezdtem egy kissé ingerült lenni.
Kellett az a nevetés. Egyrészt, mert jól állt neki, másrészt pedig mert oldotta köztünk a légkört. Nem ismertem még, és ő sem engem, de azt nem néztem volna ki, hogy maffiózó. Túl kedves volt hozzám. Mondjuk, ha a feketekereskedelemben utaztam volna, és el akartam volna tüntetni az illegálisan hozzám került ereklyéket, akkor pont egy olyan balekot ültettem volna fel, mint én voltam, hogy hazavittem a mágikus vértárolót.  De attól még szerettem volna azt hinni, hogy az asztal túloldalán ücsörgő életével, ha kusza múltja is volt, most minden rendben van. És nincs semmilyen összeférhetetlenségi akadálya annak, hogy egy minisztériumival teázgat. Ezért, ahogy a korát, ezt is elengedtem, és próbáltam teljesen elfelejteni.
Elnéztem, ahogy áthajolt az asztalon és a vállamra tette a kezét, amire egyébként is szemet vetettem. Először megrezzentem, mikor hozzám ért, aztán csak furcsállóan reagáltam arra a mély nyugalomra, ami akkor elárasztott. Attól féltem, hogy véletlenül feldönt valamit a mozdulatával, aztán hogy koszos az ingem, és csak le akart onnét söpörni valamit. De ahogy megszorította, még egy masszázsra is igényt tartottam volna. Kezem elindult megfogni a karját, de nem volt rá ideje elérni, mert addigra visszaereszkedett a székébe. Bennem erős hiányérzet maradt. Nem tudtam mást tenni, mint csendben, csalódottan magamra erőltetni egy műmosolyt, s bólintani.
- Tudni fogod, hol találsz – lengettem be, hogy később még jól jöhetek neki, meg amúgy is. Feszélyezve ültem, összezárt lábakkal, ugrásra készen, amit a véres megjegyzése csak tovább erősített bennem, hiszen az arckifejezését folyamatosan monitoroztam a beszélgetésünk alatt, és rögtön érzékeltem a pillanatnyi zavart. Még ha a véletlen elszólására is kenhettem, sosem lehet tudni, amíg ki nem ismerem. Persze felkínálkoztam volna szívesen, hogy igyon belőlem, ha akar, de azt nagyon más körülmények között.  – Az emberek magukkal vannak elfoglalva, nem érdekli őket egy magamfajta szerzet. Rég nem erőltetem ezt, mert csak csalódás a vége. Nagyon kevés az olyan ember, aki megérthetne, vagy azonosulni tudna a nézeteimmel, ízlésemmel, mindennapjaimmal. Aki jön, az jön, de nem akaszkodok senkire. Te is meg tudsz ismerni – érveltem mély megvetéssel és kiábrándultsággal a hangomban. Az utolsó mondatot végső mentegetőzésként hoztam fel, némi hatásszünet után, hogy megvilágosítsam a tévedéséről. Egyébként is sértve éreztem magam, hogy feltételezget és rólam spekulál. Hangulatomon csak a tea íze enyhített, neki is álltam fújogatni, hogy hűljön, aztán sűrűn, apránként kortyolni.
- Okos vagy – bólogattam gúnyosan, ha már rájött arra, hogy érdekesnek találtam. Olyan nehéz lenne végigmérnie magán? Mutatott volna egy olyat, aki ennyire sokrétű, titokzatos, művelt és jó kisugárzású a környéken, mint ő volt… Mondjuk én sem vagyok az önbizalom mintaképe. Hirtelen jött kérdésére hümmögtem egyet, mert éppen ittam, aztán hozzá hasonlóan letettem a csészét és egy torokköszörülés után belekezdtem abba, amit már kismilliószor előadtam.
- Világot akartam látni, és kiszúrni a szüleimmel. A kezemben fogni, amiről a könyvek csak mesélnek. Jól hangzott, csak nehéz projekteket találni. Ezt szerintem magadtól is ki tudtad volna találni rólam – vontam meg a vállam egykedvűen.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5004
Írta: 2020. április 19. 23:56 | Link

Martin


- Nekem semmilyen. A könyvtáraknak viszont rengeteg – hagyom ennyiben a kérdést egy sejtelmes mosollyal. Talán egyszer majd megmutatom neki azt a pár könyvet, amiért a családi tiltás ellenére is pénzt adtam ki és megvettem. Vagy az eredeti Mark Twainemet, ami a legféltettebb kincsem. De kicsi rá az esély, hogyha meg is mutatom azokat akkor észreveszi benne a könyvesboltom lenyomatát. A varázserőm hiányának hála lehetek könyvtáros. És ha másért nem, emiatt hálás vagyok a jelenlegi állapotomnak.
Az érintésemre összerezzen, aztán mégis mintha megnyugodna. Látni vélem, ahogy a keze megindul, hogy megfogja a karom, de félbe marad a mozdulat, talán mert túl gyorsan ülök vissza a helyemre. Azért még megjegyzem a dolgot, és eldöntöm, hogy legközelebb tovább felejtem ott a kezem.
Válaszára bólintok, bár az igazság az, hogy fogalmam sincs. Nem tudom hol lakik, vagy hogy a minisztériumban mikor érhető el. De egy baglyot bármikor küldhetek, ha úgy alakul. Nem fog, de jó tudni, hogy van egy plusz ürügyem, ha kapcsolatba akarok lépni vele.  Önmagával kapcsolatban már megint olyan merevnek érzem. Ahogy megpróbálja másokra hárítani a saját zárkózottságát. Érdekes, de nem ítélem el érte. Egy részem belül nekem is ilyen szeretne lenni. Egyszerűen csak képtelen vagyok rá, valami nem engedi, hogy ennyire bezárkózzak.
- Valóban, de én nem is vagyok ember – sóhajtom kissé talán szomorkásan, két okból. Egyszer mert még mindig úgy gondolom, hogy az engem ért kór volt a fő motivációja, hogy ismerkedni kezdjen velem. Másodszor, mert a hosszú monológja az emberekről sok csalódásról árulkodik. Átérzem, volt részem benne, mégsem tudok így gondolkodni, és csak kíváncsibbá tesz, hogy nála mikor jött el a fordulópont, mi volt az, ami ennyire zárkózottá tette.  
- Te pedig szórakoztató – nevetem el magam a gúnyos hangnemen, ahogy okosnak titulál. Vehetném magamra, érthetném rosszul, de inkább veszem viccnek, és nevetek rajta. Rég tudom, hogy okosnak tart, még ha a mostani megjegyzésemet nem is vélte annak. De talán így sikerül őt is kimozdítani a komfort zónájából és megnyílik végre egy kicsit. Reménykedem, de nem sokáig. A hangja és ahogy a régészetről meg az ereklyekutatásról beszél, olyan semmilyennek hat. Pedig ennél jóval több szenvedélyt láttam tőle korábban, még a boltban is, amikor arról a bizonyos edényről beszéltünk.
Leteszem a teámat és nagyot sóhajtok. Végigmérem, aztán újra kortyolok. Fel sem tűnik hirtelen a forróság, annyira leköt az, hogy hogyan fejezzem ki magam megfelelő módon. Végül feladom magamban a mondatok formálását, és hagyom, hogy csak úgy kicsússzon belőlem, ahogy van.
- Ez a sablon szöveg, amit azoknak adsz be, akikről azt feltételezed, hogy nem akarnak megismerni, igaz? – kérdezem felhúzva a szemöldököm, aztán leteszem újra a teát és kicsit közelebb hajolok – Engem tényleg érdekel – S ha a pillantásom és a mosolyom, amivel nézek rá, nem elég, hogy ezt elhiggye, akkor kénytelen leszek valami sokkal drasztikusabb megoldáshoz folyamodni.

Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
KARANTÉN



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. április 19. 23:58 | Link

Min Jong

Egyáltalán nem lettem okosabb. Sejtelmes mosolyával mintha örömét lelte volna abban, hogy az idegeimmel játszott. Oldalamat furdalni kezdte a kíváncsiság, mégis bele kellett törődnöm abba, hogy tudatlanul fogok távozni a teaházból, amit egyszerűen utálok. Ha már elkezdett valamit, akkor fejezze be normálisan, és ne a legizgalmasabb részénél akassza meg a történetet. Eldöntötte, hogy megoszt velem valamit, majd látszólag ok nélkül gondolta meg magát, csak hogy bosszantson. Szúrósan néztem rá ezért, és elégedetlenül. Megforgattam a szemeimet, míg végül eszembe jutott az egyetlen reális megoldás. Nagyon fiatalon változott át, a szülei pedig óvni akarták őt és a környezetét, ezért volt helye a szigorú intézkedéseknek.
Egy részem még mindig az érintésén kattogott. Bevillant az a jelenet a boltban, amikor véletlenül hozzáért az ujjam, ahogy átvettem tőle valamit, vagy amikor vészesen közel álltunk egymáshoz. Mintha szükségem lett volna ezekre a visszacsatolásokra, hogy ő valóban egy lélegző, érző lény, és a szíve is a helyén van. Dobog. Talán éppen zakatolt, ahogy az enyém tette. Kíváncsi voltam, ugyanakkor korlátozott, tehát szomorú. Azt hittem, hogy jobb hatással lesz rám a jelenléte. Mármint jól éreztem magam vele, nagyon is. De mintha megint többet várnék, és ez gyakran megesett velem, ha valakit először alá-, majd túlbecsültem. Nehezemre esett belőni, hogy mit is várhatok az adott személytől. Talán az irigyelt tulajdonságaitól reméltem, hogy majd valahogy átadja nekem őket a találkozásunk alkalmával, és akkor felszabadultan tudtam volna vele társalogni. Meg egy rövid időre felvenni azt a képzeletbeli szemüveget, amit ő viselt, hogy ne csak a szürke hétköznapokat láthassam, és ne egy vékony cérnából legyen a türelmem.
- Kicsit se tartod magad annak? – kaptam az alkalmon, hogy erre rákérdezhessek. Látszott rajtam, mennyire örültem annak, hogy szinte magától terelődött rá újra erre a beszélgetésünk, vagy csak amiatt volt szerencsés, hogy nem kellett tovább rágódnom a gondolataimon. – Ettől vagy olyan különleges – biccentettem felé mosolyogva, külső fülnek valami hihetetlenül nevetséges hízelgéssel a hangomban, mintha instant be akartam volna vágódni nála, pedig nem akartam ennyire nyíltan sugallni, hogy nálam ez mennyire pozitívum. Úgy véltem, hogy a félvámpírsága sok ember számára taszító lét, én pedig akár egy megmentő alak is lehetek a történetében, aki az árnyoldalai ellenére igenis értékeli és elismeri őt, és időt szán rá. Nem utolsó sorban teljesen emberinek tűnt előttem, csak ezt nem akartam elárulni neki. Bárcsak a szívére tehettem volna a kezem, hogy hallhassam a szívverését… Fránya szabályok.
- Szórakoztat a maró gúny és a sok negatívum, ami belőlem árad? – viccelődtem tovább felvont szemöldökkel, mikor már a teámból kortyoltam. Úgy tűnhetett, hogy egy soha ki nem fogyó csészéből ittam, pedig csak aprókat nyeltem és kiélveztem az ízeket. A tea minőségét legalább nem sínylette meg a tulajdonosváltás. Stílusváltása meglepett, le is csaptam kissé a porcelánt, olyan lendülettel tettem vissza a helyére, hogy aztán egyik karomat az asztallapra támasztva szintén közelebb hajoljak. –Talán azt gondolod, hogy hazudok? Tudod nem Jókai könyvek vagyunk, amit olvasgathatsz, nem kezdek dagályos elbeszélésekbe… De ha valóban érdekel, még kifejthetem. Csak nem itt terveztem. Mondjuk kicsit vicces, hogy az előbb még te voltál szűkszavú bizonyos témákban. Valamit valamiért… Vagy beszéljünk másról – sziszegtem, ahogy kioktattam őt, merre is van az arra. Kicsit haragudtam rá, amiért nem nyílt meg – bár miért is tette volna - , de ő még inkább szóvá tette, hogy én sem.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5004
Írta: 2020. április 20. 00:01 | Link

Martin


Elgondolkozom  a kérdésén. Szeretem magamat embernek vallani mások előtt,  de vajon tényleg így érzem-e?  érdekes a kérdés és a gondolatok a fejemben is érdekesek,  ahogy Pro és kontra érvelni próbálok magamnak.  kisebb szünet után végül megszólalok:
-  De nagyon is. Szerintem nagyon kevés vámpírokra jellemző van bennem.  De az is lehet hogy az írások túl romantizálják őket. -  vonok vállat hanyagul,  aztán úgy döntök kivételesen folytatom hisz láthatóan ez a téma hozza leginkább lázba - Annyiban más,  hogy kibővült az étrendem. Bár őszintén szólva ezt a részét szívesen kihagynám. - kissé zavartan felnevetek, ritkán beszélek erről, de miért hazudnék róla? -  Na meg ugye, mondhatni kvibli  lettem.  - folytatom elgondolkodva, mert bár lehetne rosszabb is… nem mondanám, hogy túl sok jóval járt a dolog -  Szóval félig az vagyok. Talán jobban is. Nem tudom. Mi tesz valakit emberré? - kérdezem inkább, csak mert igazából ez a fontosabb kérdés, szerintem. Mitől gondol valakit embernek? Mit lát bennem másnak, különlegesnek? Érdekel, mégsem kérdezek rá. Csak elmosolyodom  a szavaira,  mert valahol mégiscsak jól esnek.
- Igen, kifejezetten üdítőnek találom -  nevetek tovább ahogy saját magát jellemzi.  valóban van benne valami maró és sok negatívum is,  de bízom benne hogy ez csak a felszín és a maszk mögött valaki sokkal érdekesebb bújik meg. Talán ha sikerülne vidámabb témát találni akkor ő is felengedne egy kicsit. Ezért is szeretném ha az ereklye kutatásról beszélne.  de a próbálkozásom nem éppen úgy csinál ahogy  vártam.  persze nem számítottam arra hogy rögtön megnyílik,  de a hirtelen felháborodást kicsit túlzónak érzem.  Nagyot sóhajtok,  majd felállok.  egy pillanatra meg támaszkodom a széken,  Így talán azt a benyomást keltve hogy távozom.  mégsem így teszek,  nem is terveztem,  helyette a széket az asztal oldalához igazítom,  hogy közelebb ülhessek hozzá,  mert áthajolgatni az asztal felett kezd kényelmetlenné válni.  leülök és a szemeibe nézve nyugodtan szólalok meg.
- Nem gondolom, hogy hazudsz -  szögeznem le egy könnyed mosollyal és a kezemmel megpacskolom a térdét,  majd ott is felejtem azt, úgy folytatom -  Tényleg érdekel. És ha valóban szeretnél róla máskor beszélni, akkor türelmesen várok,  el nem jön a megfelelő alkalom.  Remélem, te is türelmes leszel velem - ezzel részemről a téma lezárva nem fogom felhozni,  megvárom, hogy magától mondja el.  Kezemet elveszem a térdéről és a csészém után nyúlok,  hogy igyak egy kis teát. S mivel témát akar váltani meghagyom neki a lehetőséget,  hozzon fel új témát.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
KARANTÉN



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. április 20. 00:03 | Link

Min Jong

Tudtam, hogy jókat tudok kérdezni. Kárpótlás gyanánt öröm volt nézni az arcát, ahogy láttam miként gondolkodik el és szedi össze a gondolatait. Nem ér sokat agyalni a válaszokon, Min Jong… Ez egy olyan dolog, amit nagyon is tudnia kellett már. Főleg, ha valóban elfogadta magát olyannak, amilyennek a sors kényszerítette. Arra nem voltam felkészülve, hogy nekem kelljen helyrerakni az önbizalmát. Az már úgy tűnt, megvan. Szóval nagy baj nem lehet. Hagytam, hogy válaszoljon, közben magam elé nézve hümmögtem a kijelentésein, és húztam félmosolyra a számat, amikor kellett.
- Egyáltalán nincs szükséged éjszakai életmódra? Mi a helyzet a napfénnyel? – sandítottam az ablaküveg felé, ahol lassan az utolsó sugarak sütöttek be, mielőtt az égitest eltűnt volna a Mátra valamelyik vonulata mögött. – Minek írás, ha van kézzelfogható tapasztalat, nemde? – tettem fel a költői kérdést, ahogy ismét rápillantottam. – Emberré? Talán az ösztönök, s mindaz, amit most hiányolsz magadból – fontam össze magam előtt a karjaimat. Kezdtünk elég mély témákról beszélgetni, amiket általában egy pohár bor felhajtása után szoktam felhozni otthon, ha a tükörképemmel állok le vitatkozni. Így nem szívesen bontottam volna ki jobban, ha nem volt muszáj, hiszen a kérdése önmagában maratoni vitaestet eredményezhetett volna, én pedig rá, és nem általánosságokra voltam kíváncsi.
Elhúztam a szám, de bármilyen komoly arcot is igyekeztem vágni, egy hosszabb hatásszünet után mégis muszáj volt felnevetnem, a magam visszafogott módján. Üdítő társaság? Ugyan… Ezeket ő sem gondolhatta komolyan. Szinte kizárt, hogy valakinek ez tetszene, és az általános vélekedéseken túl ezt tapasztalatból mondom. Megráztam hát a fejem, és e halvány mosoly mindaddig megmaradt az arcomon, amíg számomra váratlanul fel nem állt a helyéről. Már megint mire készült? Valami lehetett a székével, hogy hajolgatni és mászkálnia kellett szinte folyamatosan. Talán vízhajtó hatású teát kért, és a mosdóba igyekezett… Szóra nyílt volna a szám, még egy kérlelő arcot is vágtam, hogy ugyan ne menjen el, mert annyira rosszat azért nem mondtam, ám ekkor helyette mellém tolta a székét, és mindenki előtt megalázott. Hosszasan bámultam a kezét, ami valamiért tűzforrón égett a combomon, miután megpaskolt, mint valami igásállatot, aztán rajtam hagyta, hogy vas helyett a tenyerével jelöljön meg.
- Azt hiszed azzal, hogy mindenki előtt letaperolsz, majd jobb kedvre derülök, netán feloldódom? – horkantottam fel, és még a gyomrom is megremegett a gondolattól, hogy mennyire illetlen viselkedésnek véltem ezt, pláne amikor a sok szerelmes suhancot láttam egymást nyalfi-falni úton, útfélen. Amint megszabadultam tőle, arrébb húztam a széket az asztal oldalsó sarkáig, majd folytattam. - Mit is mondtál az előbb? Ja, türelmes, persze. Igyekszem, hidd el. Azért vagyok még itt veled. Na és mondd csak, másoknál beválik ez a taktikád? – arcom vörös volt, nem tudom, hogy a zavartságtól, vagy az izgalomtól, hisz nem az érintése zavart, hanem a tiszteletlensége, a hátsó szándéka, hogy majd néhány érintéstől, legyen az baráti vagy több, megnyerhet magának. Ilyen módszerekkel még én is csak ritkán élek.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5004
Írta: 2020. április 20. 00:07 | Link

Martin


Meglep a válasza, a visszakérdezései. Persze tudom, hogy a legtöbb ember nappali életet él, de azért vannak éjjeli baglyok. S bár én nem vallottam magam közéjük tartozónak, és valóban nem tudok éjjel aludni, nem ez kéne, hogy legyen a főszempont.
- De van – bólogatok, mert végül is ez igaz, és először tényleg azt gondoltam a félvámpírság miatt van, de Mr Kens azt mondta, nem tud róla, hogy a többi félvámpírnak is lenne ilyen problémája. Inkább a napfény kiküszöbölése az, ami miatt a „társaim” éjszakai életmódot választanak. Legalábbis ezt írják az írások, na meg előbb-utóbb át is az a bizonyos biológiai óra. Nekem meg? Nekem meg szükségem van a nappalokra. Hiába zavar a napfény.
- A napfény... volt jobb viszonyom is vele. De... – megveregetem a napszemüveget rejtő zsebemet – nem lehetetlen – célzok itt arra, hogy megfelelő ruhában még csak meg sem égek. Na meg mindenkinek voltak már kisebb nagyobb égései. Nálam csak rosszabb...Mondjuk ő is elég fehér bőrűnek tűnik, így valószínűleg ő is könnyen leég.
- Nem hiányolok magamból semmit – nézek rá kissé talán értetlenül. – A varázserőmet leszámítva – de hogy ezen túl más is hiányozna? Nem hiszem. Persze megváltozott a személyiségem, de nem gondolom, hogy kevesebb lennék. – Mi hiányzik belőlem? – kérdezek újra, mert azt feltételezem ő lát valamit, ami nekem nem evidens. Vagy csak fogalmam sincs és azt várta ezzel, majd kivédi a választ? Fogalmam sincs. Egyre inkább összezavar. Valahányszor azt hiszem sikerült, kicsit közelebb kerülni, jobban megismerni, úgy reagál, hogy megint visszatérünk a nullára.
Ez történik most is. Nyugtatólag a lábára teszem a kezem, ő meg...? Teljesen kifakad. Egy pillanatra le is döbbenek. A következőben majdnem röhögésben török ki a helyzet abszurdsága miatt. Körbe nézek, hogy vajon hányan látták a bűnöm: Letaperoltam? Te jóságos szalamandra! Senki sem néz minket. Nem is vártam mást. Végül csak leteszem a teámat, veszek egy nagy levegőt, és hátrébb tolom magam székestül. A kezeimet feltartva nézek rá, s bár nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak legalább, azért sikerül egész nyugodtan megszólalnom.
- Bocsánat. Ha még egyszer hozzád érek átkozd le a kezeimet – kérek elnézést úgy, hogy legalább egy kicsit vicces legyen, és ne legyen gáz, ha mégis kitör belőlem a nevetés. Az már biztos, hogy kettőnk közül én vagyok a türelmesebb. – Elmehetsz, ha zavar... – toldom még hozzá, mert hát nyilván megléptünk egy bizonyos tűréshatárt. Én megjegyzem, s legközelebb figyelek rá, hogy ne érjünk el ezt a pontot – már ha ezek után még lesz legközelebb. De azért meglepő. Nem hittem sosem, hogy bárkit kiakaszt egy ilyen kis apróság. A kérdésére is csak felhúzom a szemöldököm. Erre mit mondjak? Azt hiszem az igazat. Az általában a legcélravezetőbb. Visszatolom magam a korábbi helyemre, aztán elnyúlok a csészémért. A jobb lábam lazán átvetem a bal térdem felett és a csészével a kezemben hátradőlök a széken.
- Nos, ha nagyon érdekel... ezt nem tartozik a taktikám közé – kezdek bele lassan, s kortyolok is egy aprót a teámból, majd megnyalom az ajkaimat, mielőtt folytatom – Bár azt hiszem veled azok sem működnének, mert túl sok benned a feszültség hozzá – közlöm könnyedén, aztán megiszom a maradék teát is. – És láthatóan nehezedre esik ellazulni – folytatom könnyedén, aztán szétnézek, egy felszolgáló után kutatva, s ha észrevesz intek neki, majd kérek még egy csésze teát. – Visszatérve, a valós taktikáim, szoktak működni. – Legtöbbször. Persze nem mindig, de olyan nincs, hogy valakinek, mindig minden összejön. Az csak mese, amivel egymást szokták áltatni a macsók. Nekem arra pedig nincs szükségem.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. április 20. 00:07 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
KARANTÉN



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. április 20. 00:10 | Link

Min Jong

- Nagyjából értem – állapítottam meg. Tekintve, hogy eddig mindannyiszor nappal találkoztunk, nem hiszem, hogy a bioritmusa olyan nagyon eltért volna az enyémtől. Ha tehetem, sokáig fenn vagyok, és viszonylag keveset alszom. Nehezen jön az álom a szememre, kivéve amikor kiütöm magam a hajnalig tartó olvasással. Fogom a könyvet az ágyamban fekve, aztán egyszer csak arra kelek, hogy valami nyomja a hátamat, vagy puffan egy nagyot, ahogy lelököm a forgolódásaim közepette. A munkám miatt van, hogy korán kell kelnem, ugyanakkor a terepen is szigorú ébresztő vonatkozott rám. Megszoktam tehát a zordabb körülményeket, azt hiszem, de nem ápolok vele nagy barátságot. Ha Min Jong alapból olyan természet volt, aki napnyugta után is sokáig virrasztott, biztosan fel sem tűnt már neki, hogy mihez kell igazítania a napirendjét. Amint a napszemüvegtok megveregetésére is csak egy széles mosollyal reagáltam, az elismerésem jeleként.
- Nézzük csak… Szóval minden megvan benned, ami egy emberben is. Tehát éppen ellenkezőleg. Nem hiányzik semmi, hanem pont, hogy több rejlik benned. Plusz tulajdonságok, persze akad egy-két gyengeség – böktem diszkréten a napsugarak, majd a szemüveg irányába. -  De olyanja mindenkinek van. Különleges vagy, és kész – mosolyogtam rá, hogy végre átérezze a helyzete súlyát, és ha már eddig nem panaszkodott, legalább átérezze, hogy nem tekintek rá alacsonyabb rendűként. Más kérdés, hogy a varázslók ugyanúgy többek a varázstalanoknál, nem véletlen az aranyvérűekben a tartás, ami valahol még bennem is megtalálható. De mégis, a mágia ellenére, ő egy olyan különleges lénynek tekinthető, ami ugyanúgy a varázslótársadalmat gazdagítja.
Láttam, hogy mennyire derült égből jött neki az ellenkezésem, és még egy kicsit rosszul is kezdtem magam érezni emiatt, úgyhogy elérte vele a célját. Mégis, félve pillantottam újból körbe, hogy vajon mennyire szégyenültem meg a többiek előtt. Mit fogok mondani, ha egyszer Tobi fülébe visszajut egy pletyka, hogy nyilvánosan mutatkozom a szeretőmmel, vagy valami ilyesmi? Még jó, hogy az Edictum szennyfirkászainak látóköréből kikerültem, valami rémlik, hogy egyszer le merték írni a nevem anno, amiatt is tiszta ideg voltam.
- Most meg ne csinálj úgy, mintha nem értenéd. Nekem nincs szükségem számító alakokra, akik ki akarják használni az adottságaikat, csak hogy megismerjenek – zárkóztam el, megigazítva a galléromat. Úgy gondoltam, hogy megsejthetett valamit, és a kis ajándéka, meghívása, meg az érintése mind arra ment ki, hogy ne én tudjak meg róla dolgokat, hanem ő rólam. Ilyet nem voltam hajlandó játszani. Féltem felfedni magam, és megnyílni neki. Mert nem hittem el, hogy valóban érdekeltem. Biztosan a kapcsolatai kérték meg, hogy nyomozzon utánam. A minisztériumi, aki ritka tárgyak után érdeklődik. Ha pedig megnyíltam volna, ugyanúgy elnevette volna magát, vagy nem hitt volna nekem. Elég volt a csalódásokból.
- Örülök, ha még mindig ilyen jól szórakozol. Mindenesetre maradok, ne aggódj. Ennyivel nem üldözöl el. Még – ráztam meg újból a fejem, majd elmosolyodtam, mert az se volt jó megoldás, ha túl sokáig pattogtam volna egy valóban apró érintésen. Amit annyira nem is bántam már. Mikor már visszafészkelte magát, elhallgattam a magyarázkodását, amiből ki tudja, mi volt igaz, s mi hazugság. Kértem egy ugyanilyen teát én is, mert nem akartam tétlenül ülni, amíg ő az újabb adagját fogyasztja, egyúttal nyugtáztam, hogy még itt fogunk ülni egy darabig.
- Még, hogy nehezemre esik ellazulni… - duzzogtam. – Nagyon titkosan fogalmazol. Ezek után szerintem nem csoda, ha nem teljesen értelek. De akkor mindegy. Inkább elmesélem, hogy a nyáron Kanadában voltam egy ásatáson, és majdnem eltévedtem az erdőben. Állítólag egy régi indián temető környékén voltunk, és valóban megmagyarázhatatlan dolgok történtek velünk. Érdekes ez a mágia, nemde? Meg amúgy lehet, hogy kellene otthonra egy háziállat. De most egyelőre növényeket termesztek. Ezt gondoltad volna rólam? – enyhültem meg, hogy csak azért is megmutassam neki, mennyire laza tudtam lenni, ha kellett.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5004
Írta: 2020. április 20. 00:13 | Link

Martin

- Erről filozofálhatnánk egész este – hagyom rá végül, mert az, hogy szerinte ez tesz különlegessé kissé szomorú, de talán bele kell törődnöm, hogy a szimpla sármom kevés már ehhez. Én mondjuk szentül hiszem, hogy mindenki különleges, vagy éppen mindenki átlagos, minden csak nézőpont kérdése. Nekem például ő is különleges, mert nem ismerek még egy embert, aki ennyire hasonlónak tűnik mégis ennyire más. Mármint, látszólag sok bennünk a közös, jól el tudnánk beszélgetni órákig, és mégis mindenre máshogy reagál, mint várnám. Számomra ez érdekes és különleges.
- Oh várj.... – hökkenek meg, ahogy kiselőadást tart nekem számításból. – Ne magadból indulj ki – mert lássuk be kettőnk közül ő itt a számítóbb. – Nem én mentem oda hozzád valami random szöveggel, csakhogy lehetőségem legyen ismerkedni – vetem fel, mert még mindig úgy vélem, hogy a sztorijának nagyon kis százaléka volt valós. Mármint persze ezzel foglalkozik, de ő maga mondta, hogy magától is be tudott volna ilyesmit szerezni és tulajdonképpen ürügy volt, hogy beszélhessen egy damfírral – De ha ilyennek látszom, akkor lehet nincs szükségem az újabb teára – sóhajtok fel, mert bár én tényleg szerettem volna, ha ez valahogy elmélyül, ahhoz sincs kedvem, hogy újra és újra bizonygassam, hogy ő érdekel nem a pozíciója, a neve, a diplomája, a tudomisénmije. Viszont újfent meglep, mert hirtelen nagyon közlékennyé válik.
- Nem is fogod meg tudni. Kellenek a kezeim – húzom el a számat. Kinézem belőle, hogyha véletlen hozzáérek is leátkozza őket, nem még ha valamit akarnék... – Gondoltam. Van egy kis kerted és termeszted őket. Ezt már mondtad – bólintok rá, s remélhetőleg értékeli, hogy akkor is figyeltem, meg most is. – Kanada szép lehet. De hogy lehet majdnem eltévedni? És mi volt megmagyarázhatatlan? – kérdezem, mert ez amúgy érdekesen hangzik, bár kétlem, hogy nincs rá magyarázat. Ha valamit megtanultam az évek folyamán, az az, hogy mindenre van magyarázat. Főleg ha mágia áll mögötte. Az is egy magyarázat. Na de ez megint valami filozófiai spekulációs dolog.
- Nekem patkányom van – mondom még csak úgy mellékesen, ha már háziállat. Mondjuk Szecska egy egészen más kategória, de a külvilág számára meghagyom háziállatnak – Te milyen állatban gondolkozol? – kérdezgetem tovább, sokkal lazában, mint ahogy ő előadja magát. De értékelem a próbálkozást. A teám is megérkezik, így biccentek a felszolgálónak, rámosolygok és megköszönöm. Ahogy felajánlja, hogy szóljunk ha bármi másra szükségünk van, csak kacsintok egyet, és egy „úgy lesz”-szel útjára engedem. Na rajta, működnének a taktikáim. Kár, hogy nem az esetem. – Mesélj még – fordítom vissza  a tekintetem Martinhoz mosolyogva, remélve, hogy még tart nála a közlékenység, és beavat valami más kalandos sztoriba.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. április 20. 00:13 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
KARANTÉN



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. április 20. 00:18 | Link

Min Jong

- Na igen, ez az előbb egy kicsit kocsmai megszólalás volt a részemről, pedig csak teázni jöttünk. De azért abba én se mentem bele, hogy a különlegesség, vagy az a bizonyos plusz, ami benned van, most összességében miként értékelhető – negatívumok, vagy pozitívumok vannak-e túlsúlyban. Rávilágítottam a lényegre, mielőtt úgy érezte volna, hogy kivételesen nem nekem volt igazam.  Ezúttal is szükségét éreztem, hogy megvédjem az álláspontomat. Továbbra is nagyon érdekelt, hogy milyennek értékeli magát a damfírsága szempontjából. Volt, amivel látszólag megbékélt, míg bizonyos kérdésekre indokolatlanul mogorván reagált, ha jól vettem ki.
- Talán bánod, hogy forgalmat generáltam a boltodnak? – szúrtam oda a csöppet sem ártatlan megjegyzésemet. Pedig nagyon úgy tűnt, hogy örült nekem. – Különben is, egyáltalán nem volt random szöveg – emeltem fel a mutatóujjamat, hogy nyomatékosítsam a számára, mennyire mesterkélt is voltam a megkeresésemmel, hiszen többnapos kutatómunka volt, mire a nyomára akadtam, s a megfelelő szándékkal összepárosítottam a megismerkedést. Egy félvámpírhoz készültem, nem bíztam magam a véletlenre. Újra felelevenítettem az ismereteimet a fajról, hogy megpróbáljak felkészülni a váratlan meglepetésekre. Sajnos képet nem találtam róla semmilyen nyilvántartásban, a közösségi médiához meg béna vagyok ilyen szinten, a türelmetlenségem amúgy is hamar úrrá lett rajtam. Úgyhogy döntöttem, felkerestem őt, és azóta tessék, rávett arra, hogy új hobbit próbáljak ki. Ecsetet ragadtam, képet festettem neki. Állítólag egész értek hozzá, legalábbis ezt mondta, vagy épp hazudta. Csak hogy most újból egymással szemben lehessünk. De hogy miért volt ilyen feszült köztünk a hangulat, azt magam sem tudtam. Irigy voltam rá. És valami nagyon zavart, ami nem a félvámpírsága volt. Még nem jöttem rá, hogy mi bökte a csőrömet. Annyit tudtam, hogy fel akartam oldódni, és érezni valami olyat, amit rég éreztem már, s a legjobb az lett volna, ha át tudtam volna adni magam ennek az ösztönnek. Egyelőre olyanok voltunk, mint két kisgyerek. Rossz óvodások, akik mindenre képesek voltak megsértődni. Eszembe jutott, hogy még mindig sokkal tartoztam neki. Óvatosan tehát, de megpróbáltam nyitni felé. Még akkor is, ha számoltam azzal, hogy a kapcsolatai megbízásából hívott ide.
- Mondd csak, miért érdekellek, ha nem ezért? – hörpintettem a csészém aljából. A szakmám, a faja iránti érdeklődésem, netán a kérésemből fakadóan, azt ráhagytam. Itt volt az ideje, hogy valamivel meggyőzzön arról, hogy valóban rám kíváncsi. Nem érdekelt, hogy kérdeztem-e már. Azzal nem elégedtem volna meg még egyszer, hogy boldoggá akart tenni, és kész. Hiszen azt már megtette, a viselkedésével pedig egyelőre nem mindig ezt érte el. Már-már epekedve vártam, hogy válaszoljon. De valami frappáns módon, mert Min Jongból ezt néztem ki. Nem akartam csalódni benne. Azt akartam, hogy lenyűgözzön. Hogy azzal-e, amit hallani akartam? Ki tudja… Vagy éreztetett, sugallt volna valami olyat, amit más még soha, vagy nem ennyire nyíltan.
- A kezeiddel amúgy nem volt baj – vontam meg a vállam. – Nélkülük nem festhetted volna azt a lenyűgöző képet. Örülök, hogy figyelsz. Nos, igazából csak azt hittem, hogy eltévedtem, de aztán valami csoda folytán kikeveredtem onnan. És hát… ne nézz hülyének, de a növényzet mintha… életre kelt volna. Nem tudom megfogalmazni. A hely kisugárzása volt megmagyarázhatatlan. Talán a mágia műve. Valamit tudtak ezek a régiek. – tűnődtem el az asztalra könyökölve, amíg az én teámat is kihozták. Vetettem egy féltékeny pillantást arra, ahogy Min Jong nézett a kiszolgálónkra, majd próbáltam közömbös arcot vágni, s a válaszát emésztettem, miszerint patkánya van. Elmosolyodtam ezen, de inkább nem gúnyolódtam rajta.
- Még mindig nem tudom, hogy mi illik hozzám. Passz – vallottam be neki őszintén, ahogy rámarkoltam a csészére egy pillanatra, hogy lássam mennyire volt forró. Eléggé, úgyhogy vártam vele. – Lehet, hogy mostanában tényleg túl elfoglalt vagyok. De nem tudom, hogyan lazíthatnék magamon… Most viszont te jössz. Amit akarsz. Nem akarok kényelmetlen kérdéseket feltenni – dőltem hátra a székemben.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 5004
Írta: 2020. április 20. 00:24 | Link

Martin


- Hmm- igen. Ennyire futja. Tudom csodás. De valahol tetszik, hogy pluszt mond. A plusz az olyan pozitívnak hat, tehát feltételezem, hogy jó értelemben vagyok különleges. Bármi is legyen az nála. Mert benne az a különleges, hogy teljesen ellent mond mindennek, amit feltételeznék.
- Szerintem feltűnt már, hogy nem a haszon miatt csinálom – vonok vállat, mert tényleg. Egyszerűen csak hobbi. Valami, amit mindig is akartam. Mert szeretem segíteni azokat, akiknek az álma a festés, vagy bármilyen más művészet. Persze jogos a kérdés, miért egy ilyen eldugott porfészekben, de pont ez  a varázsa a dolognak. Egy nagy városban elveszne a boltom és nem jönnének be azok, akiknek tényleg szánom. – Oké, egy jól felépített alibi szöveg volt – hagyom rá, de a szemem még leköveti az ujja mozgását. Ettől függetlenül szeretném hinni, hogy én érdekeltem jobban, még ha nem is értem miért, mint az edény. De legalább azt is elintéztem neki.
- Nem tudom – felelem őszintén, mert nem tudom. Ez a szomorú igazság, még magnak sem tudom megmagyarázni – Van benned valami vonzó... – de vajon elhiszi-e vagy betudja ezt is a „taktikámnak”? – A hajad pedig olyan, mint a naplemente – Ez persze elég furán hangozhat, de gyönyörűnek látom. Nem csak a haja színét... de leginkább azt. Ma is többször láttam rajta megcsillanni a napfényt és egyik ámulatból a másikba ejtett, ahogy a fény-árnyék játszott arcának élein. Nincs róla képem, de beleégett a retinámba egy életre, mint egy szép emlék. – Egyébként meg rendkívül összetett és érdekes személyiségnek tűnsz. Titokzatos vagy – folytatom a felsorolást próbálva körbehatárolni, de továbbra sem vagyok elégedett a megfogalmazással. A legnagyobb baj, hogy koreaiul sem jut eszembe jó szó, hogy miért vonz, így még csak a nyelvre sem tudom fogni a dolgot. De vonz. Nem testileg. Vagyis... nem zárnám ki azt sem. De ahhoz nem elég a jelenlegi kapcsolatunk. Főleg, hogy egy térd pacskolástól is kiakad. Vagy nem akad, nem tudom követni.
- Mondtam, hogy megtarthatod – szerinte lenyűgöző, nekem egy a sokból. Megrázom a fejét, eddig sem néztem hülyének. Többször éreztem úgy, hogy ő engem kicsit igen – bár ma még nem, de mindegy is. Ő nem hülye. Intelligens és művelt. Sokrétű. – Hmm... Nem lehet, hogy az ereklyékből kiszivárgott a mágia egy része? A növényzet meg magába szívta. A mana nem tud csak úgy a levegőben létezni. Folyamatos mozgásra van szüksége. Egy elveszett vagy elásott tárgyban hosszú távon nem marad meg. Vagy legalábbis nem az egész – mondom ki a nyilvánvalót, ami megmagyarázza a megmagyarázhatatlant is. – Ha egy helyen sok ilyen tárgyat rejtettek el, akkor pedig egyenes biztos, hogy ilyesmi bekövetkezik. Akarva vagy akaratlanul. Ha még halt is meg a környéken varázsló, akkor meg... – folytatom mesélősen, a kezemmel egy kisebb félkört leírva az ég felé. Mert ott a határ, vagy még azon is túl.
- Sündisznó – vágom rá gondolkodás nélkül, széles mosollyal. Mert olyan. - Kicsit tüskés, de tulajdonképpen édes, mégis megszúr, amikor megpróbálod megérinteni. – nem, nem célzok én semmire. Vagy de. De mindegy. A sünit is meg lehet simogatni, csak tudni kell a módját, én meg nagyon igyekszem kitalálni. Remélhetőleg már nem fog újra begubózni. – Fess valamit – nevetem el magam, mert tudom ezzel kikergetem a világból, de nekem ez a legjobb módom arra, hogy lelazuljak. Mondjuk a legtöbb frusztrációm is a festésből fakad, de csak mert nem tudom magam úgy kifejezni többé, ahogy szeretném, és nem találom a stílusom mágia nélkül.
- A kényelmetlen témák érdekelnek? – kérdezem kihívóan, aztán elmosolyodom – Harmadikos koromban negyedjére raktak ki a suliból, és ezt már a családom sem tudta eltusolni csak úgy. Így kénytelen voltam a világ egy sötét pontján eltölteni pár évet. Vámpírok és vérfarkasok között... – ez biztos érdekli – Meglepő módon jobb társaság voltak, mint a többség gondolná... Jó pár évet lehúztam ott. Megismertem egy lányt. Vérfarkast... – elhúzom a számat, ahogy felidézem – ő félig magyar, félig szerb volt. Szóval elkezdtem magyarul tanulni – talán ebből rájön, hogy részben ezért is jöttem ide – a baj csak az volt, hogy neki valamilyen beteg okból kifolyólag vámpír fétise volt. Nem, nem ezért... – emelem fel a kezem védekezően, mintha csak várnám, hogy most azt hiszi, emiatt csináltam magamból félvámpírt. De ennyire hülye még én sem vagyok – Tudod miatta van a piercing – bökök a számra, de megkímélem a látványtól, mert tudom, hogy nem szeretné látni. – Szóval nem működött, és már nem is volt semmi akadálya, hogy visszamenjek Szöulba.... Helyette borozni kezdtem az egyik vámpírral, és a legrosszabb az egészben, hogy a felére nem is emlékszem a történéseknek.... – hunyorogva próbálom megerőltetni az agyam, hátha beugrik valami, valami ami akkor intő jel kellett volna, hogy legyen, de nem emlékszem. – Hetekig azt sem értettem, hogy miért vagyok gyenge, hogy miért olyan fura a világ. Aztán csak összeestem és a helyi ispotályban tértem magamhoz arra a hírre, hogy damfír vagyok és minden valószínűséggel elmebeteg, mert a tesztjeik szerint én akartam ezt és utána meg nem táplálkoztam megfelelően... – elhúzom a számat, mert ez amúgy néha még mindig gond. Rosszabb időszakaimban hajlamos vagyok nem foglalkozni azzal, hogy vérre is szükségem van. Épp csak egyre nehezebb nélküle. Talán ebben látszik, hogy valahol mégis kevésbé vagyok ember. – Félévig pszichiátriai megfigyelés alatt álltam. Aztán elengedtek. Szöulban nem maradhattam, mert a családom nem viselné jól ha tudná, hogy mi vagyok. Az öcsém tud róla csak... – mesélek tovább, de időközben eléggé kiszárad a szám, így tartok egy rövid szünetet, hogy igyak pár korty teát – Itt elég messze vagyok tőlük. Szóval befejeztem a sulit, amíg még tudtam varázsolni, nyitottam egy boltot, és próbálok új életet kezdeni. Kellően kiábrándító voltam? – kérdezem meg a történet végén, és újra a teámnak szentelem a figyelmem. Kivételesen nem szeretném tudni, hogy néz rám. Félek, hogy sajnálna, vagy hogy valami szerencsétlennek tart most, és utóbbiért még csak vádolni sem tudnám. Tényleg az vagyok. Valami vidámat kellett volna mesélnem. Talán az itteni időről. Azok vidám évek voltak. Többnyire. Na de mindegy. Jó lesz az legközelebbre. Már ha lesz még legközelebb.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. április 20. 00:26 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
KARANTÉN



offline
RPG hsz: 158
Összes hsz: 559
Írta: 2020. április 20. 00:28 | Link

Min Jong

Elgondolkodott, szóval legalább nem hiába koptattam a számat. Felcsillant a szemem, s némán hagytam, hogy érlelje magában az általam mondottakat. Idő kell, hogy leülepedjen benne, hogy elraktározza a szavakat. Akkor majd akarva-akaratlan beugranak neki a legváratlanabb pillanataiban, aztán kezd velük valamit. Hogy mit fog leszűrni, az jó kérdés. De azt legalább tisztáztam szerintem, hogy nem néztem le őt, s hogy szerintem nem volt oka szégyenkeznie, vagy meghúznia magát. Pont attól lesz sármos és titokzatos, ha magabiztos és hű marad a karakteréhez. Ha nem rá is játszik még egy kicsit. Elvégre kivételesnek érezhettem magam, hogy egy asztalnál ülhettem a falu félvámpírjával. Ennél jobban csak akkor néztek volna meg, már ha tudták, kivel volt dolgom, ha azzal a Kensingtonnal fújt volna össze a szél, na de tőle már jobban tartottam.
- Nem tudsz mit kezdeni az örökséggel? – tanakodtam, mintha csak hangosan gondolkodtam volna. Kicsit bántó volt a hangom, de még egész tűrhető ahhoz képest, ahogy oda szoktam szúrni másokhoz. Tudni akartam, mennyire szórja el a pénzét. Gondoltam, hogy a drága festékekre egy csomót elver, de legalább jól néz ki, amit csinál. Talán megéri. Rendezhetne kiállításokat, árulhatná galériákon. De a múltkor nagyon csúnyán lehurrogta ezt az ötletemet. Valósággal kikelt magából. Tudom is én pontosan, hogy miért, de az nem tetszett tőle. Szóval jobb volt vele vigyáznom, mert tudtam, hogy nem mindig olyan bájosan mosolygós ő sem, mint ahogy azt egy-egy érintése közben tettetni akarta, hogy tudja fene mit érjen el nálam. - Na látod – hajoltam meg, miután végre beismerte, vagyis inkább rám hagyta a dolgot. – Viszont szerintem jó ötlet lenne nagyobb nyilvánosságot engedned a képeidnek. Elismert festő lehetnél, akiknek ismerik a nevét az aukciósházakban is. Akkor még egy kis pénz is jönne, bár tudom, nem ez a fő szempont – nyugtattam meg a végén feltartott kezeimmel, mielőtt feldühödött volna a javaslatomon. Igazán próbáltam visszafogottan és kedvesen javasolni neki, meglátjuk, mennyire sikerült. Lehet, hogy ezúttal is fel kellett hagynom az erőlködésemmel.
Hallgattam, döbbenettel, elkerekedett szempárral. Mintha az összes vér kitódult volna a fejemből, s most falfehéren ültem volna egy vallatószékben. Egészen abszurd volt, ahogy elemezni kezdett. Valami ilyesmire vágytam, de nem gondoltam volna, hogy belekezd. Hátradőltem és úgy ültem tovább, kritikusan hallgatva a megjegyzéseit, amelyek után mindig nyeltem egy nagyot, ahogy a szívem is hatalmasat dobbant a jelzőkre.
- Naplemente? – csettintettem a nyelvemmel, s majdnem elröhögtem magam. – Akkor olyan vagyok, mint az a festmény? Ugyan… - mentegetőztem szerényen. Tekintetét szkeptikusan fürkészve hamar rá kellett jöjjek, hogy nem viccelt a megjegyzéseivel. Nagyon is komolyan gondolta azokat. A homlokomhoz nyúltam, mintha el akartam volna takarni az arcomat, de már késő. Nem lepődtem volna meg, ha az otthonában titokban már megörökített volna. Aztán megcsíptem magam, hogy álmodtam-e, de nem. Ez a valóság volt.
- Hát, ezt… jó tudni. Köszönöm, hogy megosztottad velem a gondolataidat – hümmögtem zavartan, szemeimmel ide-oda ugrálva a helyiségen. – Te is roppant érdekes vagy ugye, mint azt mondtam, na meg persze nagyon… kedves. És pozitív, többnyire – enyhültem meg, amikor már újra mosolyogtam. Erőt véve magamon, leküzdve a lámpalázat, de ennyit sikerült kipréselnem magamból róla. Reméltem, hogy átjött, mennyire nehezen találtam meg ezeket a szavakat, de nagyjából sikerült megfogalmaznom, hogy miként vélekedtem róla.
- Minden bizonnyal így volt. A felhalmozódott mágia nyomot hagy maga körül egy idő után a környezetében. Vagy a növények voltak mágikusak. De ugye az volt az érdekes, hogy az ásatástól jóval arrébb voltunk, szóval nem gondoltam volna, hogy ennyire átjárja majd a helyet a varázslat – reagáltam a meglátásaira, miközben elismerősen bólogattam a gondolatmenetére. A festményt nem fogadtam el, szimplán elengedtem a fülem mellett a mondatot. Azt akartam, hogy ő válasszon egyet, amit kifejezetten nekem szánt. Így olyan érzésem volt, mintha csak úgy mellékesen oda akarta volna dobni. Meg ha zavarta vele valami, akkor se valami megtisztelő, hogy szabadulni akart és épp rám tudta sózni. Ha már különlegesnek tart, bánjon is úgy velem. Még ha ezt elég nagyképűség is kijelenteni az adománya után.
- Sündisznó, ez jó – böktem Min Jongra vigyorogva, majd egy újabb korty következett a teámból. Érleltem magamban az ötletet, és egész szimpatikusnak találtam, hogy a kertben elkerítve nevelgessek egyet, bár nem sok mindent tudtam róluk. Hálás voltam neki, hogy egy ilyen állatot mondott, korábban talán a lajhárt mondták, az nagyobb macera. Közben belekezdett a lényegbe. Közelebb hajoltam hozzá, hogy láthassa csupa fül voltam, és izgatottan hallgattam a beszámolóját. Szinte alig bírtam megülni egy helyben, pláne azt, hogy ne vágjak közbe egy-egy levegővétele után. Egészen elszomorodtam a történet végére, amit oldalra döntött fejjel hallgattam, s talán hasonlíthattam a jövendőbeli diákjaira. Vagy még azok se kísérték végig ekkora fegyelemmel és epekedéssel a beszámolóját, mondjuk ők biztosan unalmasabb témákat fognak venni, mint az iménti. – Nézd, az én életem se volt egy habostorta, még ha a tiéd, ha úgy vesszük, nagyobb nyomot hagyott benned. Nekem többé nem kell titkolóznom, remélem egyszer neked se kell majd. Megleptél, azt kell mondjam. De nem ábrándultam ki. Inkább megtisztelve érzem magam, hogy elmondtad ezeket, mármint őszintén. Köszönöm – pillantottam fel rá, és mélyen a szemébe néztem. – És miért akartak kirakni a suliból? Ennyire rossz tanuló voltál? Nem nézném ki belőled – ráncoltam össze kétkedve a homlokomat, ahogy ismét kissé visszaereszkedtem a székemben, és a teámból kortyolgattam, mert eddig szinte lélegzetvisszafojtva hallgattam a kalandos történetet. Most pótolnom kellett, hogy ne száradjon ki a szám. – És akkor a lány… szóval most akkor hogy is van? Mármint mindegy, a lényeg, hogy… Én jövök – fújtam ki a levegőt, mert azt a részt még ugyan nem raktam össze fejben, ahogy az előbbi nézése is fura volt a kiszolgálónkra, én meg nem akartam, hogy félreértsem a szándékait. Kicsit gondolkodtam, hogy ezért az információért cserébe mit is oszthatnék meg vele, amit nem bántam, majd nagy nehezen kinyögtem.
- Borzasztóan szigorúan neveltek. Talán azért, mert tehetségesnek tartottak. Nagyon jól fogott az agyam gyerekként, és emiatt elég nehéz is volt közösségben lennem. Mindig külön utakon jártam… A családomtól is. Nem tetszett az otthoni felhajtás. A nagy elvárások. Egyszerű akartam lenni. Igazából csak… szeretetre vágytam, azt hiszem. Hogy úgy foglalkozzanak velem a szüleim, ahogy a többi gyerekkel, és ne a munka legyen az első. Aztán mégis ugyanolyan munkamániás lettem, mint ők. Csak azt hittem, hogy egy szabadabb hivatással, mint egy régész, majd kiszúrhatok velük. Mert persze eredetileg másra szántak… Azért is jöttem el. Direkt elszúrtam a felvételiket. A Bagolykőbe viszont majdnem mindenki bekerül valamilyen jó indokkal. Úgyhogy ide jártam, aztán a svédeknél folytattam, mert volt egy botrány az apám körül. Azóta nem is beszélek vele. Tudod, van vaj a füle mögött. Épp elég büntetés, hogy ugyanaz a családnevünk – kicsit talán csapongtam a végére, de hogy szaggatottan beszéltem, az biztos. A magánéletembe nem mentem bele, azt még én se értettem. Sóhajtottam egy nagyot, majd lesütött szemekkel a fejemet fogtam. Nem szoktam ennyire megnyílni, és most égett az arcom, hogy megtettem. Féltem, hogy mit mond, s csak kínosan mosolyogtam.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: « 1 2 ... 19 ... 27 28 [29] 30 31 » Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaVendéglátó negyed