Nyitva tartás: H-V - 0-24 (ünnepnapokon zárva)

A bolt jelenlegi tulajdonosa: Nikolai Weißling

Alkalmazottak:

• Endrédy Patrik
• Gombos Eszter - NJK
• Hortobágyi János „Samu” - NJK
• South West
• Anna Weißling
• Szendrey Adél

Meglepett, hogy Conroy jelentkezett a szakítás után, azt hittem, miután elhagyom, már csak egy szellem leszek a folyosón, akit kerülni fog, vagy semminek nézni, esetleg a fiú, akinek felhúzott orral egy elharapott hellot odaböffent, dacos tekintettel kísérve.
De ő mást tett. Kért, egy utolsó kívánságot. Nem voltam benne biztos, hogy okos dolog-e elmenni oda, ahova hívott. Nem a lány miatt aggódtam, inkább magam miatt, attól, hogy keménynek mutattam magam, nekem is fájt, hogy nem ölelhettem át Conroyt vagy nem csókolhattam bele abba a kusza hajrengetegbe. Az a gondolat meg, hogy valaki más megteszi ezt vele szinte megbolondított.
Mégis időben ott voltam, egy percet sem késve. Kevesebben voltak, mint vártam, aminek egyszerre örültem és búsultam is. Így nem lesz ami elrejt de nem lesz ami felfalhatna sem.
Ahelyett, hogy elindultam volna az asztalokhoz, inkább megálltam a falnál, elég kirívó alak voltam ahhoz, hogy ha akarjanak tőlem valamit, meg is találjanak, azt pedig, hogy mit tervezett Conroy, magam sem tudtam.
Ha beszélni szeretett volna, ahhoz nem kellett volna ez az ez az egész hajcihő, a bosszú nem volt az ő asztala, a könyörgés pedig szintén nem volt méltó hozzá. Egyszerűen nem tudtam, miért is voltam itt és ez zavart. Rohadtul.

Szememmel a lányt kerestem, azonban ő gyorsabb volt, előbb megtalált engem. A hangjára felkaptam a fejem, szívem kihagyott egy ütemet. De hiányzott már.
A színpadon állt. Nem értettem, azután folytatta beszédét. Mindenki felém bámult én meg tehetetlenül, megkeményedő állkapccsal és leszegett fejjel tűrtem. Mit művelt? Megalázni akart? Bosszút állni? Eljátszani a sérült fruskát, hogy aztán én legyek a gonosz farkas, aki bekebelezett egy fehér szőrű, ártatlan báránykát. Kezem ökölbe szorult és csak akkor emeltem tekintetem újra a színpadra, mikor már éreztem, hogy Conroy visszavette a közönség figyelmét.
Legszívesebben leszedtem volna a színpadról, attól rettegtem, hogy meg fog alázni. Próbáltam elkapni a tekintetét, szemmel leparancsolni. Jó játék volt, de elég is legyen ennyi, azonban egy pillanatra sem nézett rám. A tajtékzó kék tekintetem hiába üvöltött, nála süket füleket tapintott csupán.
Nem volt hát más választásom mint tűrni és figyelni. Az utolsó kívánság. De az vajon nekem mennyibe fog kerülni?

Dermedten hallgattam végig a dalt. Hiába volt a csárda telezsúfolva több tucat vadidegennel, mégis olyan érzésem támadt, hogy csak én voltam a helyiségben és a lány. Minden szava a szívembe kúszott, róla énekelt. Nem bosszút állt, hanem elbúcsúzott. De nem akartam, hogy elbúcsúzzon.
Eszembe jutott a tánc, amikor ketten a sötétben keringőztünk, azután kinn a fagyban. Újra a kezeimben akartam érezni azokat a puha kacsókat. Látni, ahogy csak pár centi választja el testem a testétől. Levegő után kapkodtam. Akartam. És ő búcsúzott. Épp elengedett.
Végig tekintetem a tekintetébe fúródott, lábam gyökeret vert, mert nem tudtam eldönteni, hogy rohanjak el, vagy átverekedve magam a tömegen, induljak el felé. Tehát ott maradtam. Szomorúan, szerelmesen, lassan elengedve.
Csillogott a szemem. Hallottam a lány fájdalmát. Nem éltem kifogásokkal, mikor szakítottam vele, de most akartam, hogy tudja,hogy igazából én nem is akartam a házasságot. Nem én választottam a lányt, anyám volt. Kötelességem, de őt szerettem végig.
Amikor véget ért a szám, mindenki tapsolt csak én nem, nem tudtam emelni a kezeim, se semmi másom. Ott ragadtam. Csupán ajkam mozgott. "Szeretlek. " ezt tátogtam. Nem érdekelt, hogy tudott-e szájról olvasni vagy sem, értette-e a dolgot vagy sem. Egyszerűen csak ezt meg akartam tenni, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem. Szerelmes voltam belé. Csak belé. Akárkit fogok az oltár elé is vezetni, rá fogok gondolni meg a batmanos rugadalózóba öltöztetett bébipandákra.

Végignéztem, ahogy nem bírta tovább visszatartani könnyeit, ahogy próbálta letörölni, de minduntalan újra, és újra ott termettek. Vajon mennyit sírt miattam? Belefájdult a szívem, hogy így kellett látnom. Nem is, én voltam az előidéző, nem csak a tanú.
Végig, aggodalmasan követtem a tekintettemmel, azonban meglepődve hátrahőköltem, mikor intett nekem, majd eltűnt a hátsó kijáratnál. Nem értettem. Azt hittem nem akar velem többet beszélni, hisz az én ajkamról is felszállt a búcsú. Mert azt akartam, hogy tudja, ha nem találkozunk többet.
Okos dolog lett volna kilépni a főbejáraton és eltűnni az éjben, mégis elkezdtem átverekedni magam a tömegen. Minden egyes embert kikerülni évmilliókba került számomra, attól rettegtem minden pillanatban, hogy mikor kiértek, már csak hűlt helyét találom, de mikor a kilincsért nyúltam, hezitáltam.
Valóban a bölcs döntést választottam, vagy csak a könnyebbet?
Mégis lenyomtam és kiléptem a sötétségbe. Eleinte nem láttam semmit. Szívem vadul kalimpált, te tudtam, hogy ott volt a lány és rám várt. Éreztem az illatát. Az tüdőm megőrült ezért az illatért, méreg volt, vagy varázslat, de egész testemet hatalmába kerítette.
- Conroy? - hangom rekedt volt és elveszett. Behúztam magam mögött az ajtót és megpróbáltam kivenni a sötétben a szőke hajzuhatagot.

Conroy

A lányt figyeltem, ugyan este volt, de a hold és a kinti világítás miatt mégis láttam belőle valamennyit, az arcát majdnem kristálytisztán. Önkéntelenül is elmosolyodtam lágyan.
- Istenem, olyan vagy mint egy panda. - suttogtam, de hangomban semmi sértő vagy vádló nem volt. Azonban mióta Csinn a napokban felhozta a bébipandákat, másra sem tudtam gondolni, csak, hogy akarok néhányat. Ötöt, vagy hatot, két vagy három tucatot.
Szívem szerint ezután odaléptem volna hozzá, megcsókoltam volna és orcájáról ujjammal megpróbáltam volna letörölni a sminket és könnyeket, amiket feltehetőleg csak még jobban összemaszatoltam volna a pofin, de vissza kellett fognom magam.
A kérdés várható volt és nem is találtam titoknak a miértet.
- Anyám rendezett nekem egy esküvőt. Aranyvér csak aranyvérrel. Nem akartam. Most sem akarom. De nincs szavam. Parancs volt és nem kérelem az utasítás. - felsóhajtottam és zavartan túrtam bele a hajamba. Azután kis szünet után folytatni kezdtem.
- Életemben csak egyszer láttam a lányt. Barna hajú és szemű. Magas. Nem tetszett. Semmit sem találtam benne belőled. Azután kieresztette a hangját. - halványan elmosolyodtam, de ez a mosoly már inkább volt keserű mint vidám. - Nem akart hozzám jönni, bár a kétségbeesett tiltakozás olyan volt, mint egy papírcsákó a hurrikán közepén. Gyenge és tehetetlen. A harciassága kicsit emlékeztetett rád. Érdekes, hogy a neveletlenség nem örökletes, hanem valami egyéni dolog.

Lassan beszéltem, higgadtan és mégsem teljesen érzelemmentesen. Valahogy még csak belekerültek aprócska érzelemfoltok, véleménykifejezésből, hangsúlyból, mimikából.
Minden, ami akkor és ott eszembe jutott, azt ajkamra vettem, nem titkoltam el semmiféle részletet, hisz nem volt okom.
Ha mégis, az csak a lány védelme lett volna, de ahhoz túl önző voltam, hogy meg se próbáljam tisztára mosni azt a rongyot, amit a szakításkor sáros bakanccsal a sáros földbe döngöltem.
Meglepődve nyögtem fel, mikor a lány karjai erősen a bordáimba markoltak, kócos fejecskéjét pedig mellkasomba fúrta. Oda a fehér ingem. De nem bántam. Tétovázás nélkül húztam magamhoz, hogy még közelebb legyen, magamba akartam gyömöszölni, hogy egy legyen és ne két, eltéphető lélek. Minden erőmmel szorítottam, kapaszkodtam belé, mintha máskülönben valami rossz történne, ha elengedném.
Azután ellazult a testem és fejem lebukott feje búbjára. Erőtlennek éreztem magam, nem engedtem el, de már nem is markoltam, csak ott voltam körülötte, mint a levegő, vagy mint a tűz a fa körül, amiből életét nyeri.
Behunytam szemeim, ki akartam érezni a pillanatot, de nem tudtam hallgatni. A hang a fejemben, az a gonosz kis hang folyamatosan ordította és a tombolását végül nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
- Ugye tudod, hogy ez nem változtat semmin? - a hajába beszéltem, csak milliméterekre voltam attól, hogy ne kapjak be egy-egy kósza szálat. - Ez nem a boldog egymásra találás hanem a szomorú búcsú.

Pedig mennyire örültem volna, ha mégis létezne olyan. Az első nő, aki nem Csinn és nem anyám és mégis fontos és lám, a sors buta humorérzéke miatt, kénytelen voltam hagyni, hogy kicsússzon a kezeim közül, nem csak fizikailag, de úgy, mindenhogy.
- Természetesen hordani! Minden intelligens ember visel zoknit. Viselj te is, úgy sokkal szebbek és higiénikusabbak a lábacskáid, mint mezítelen, koszosan és undorítóan. -jelentettem ki, halovány, szomorú mosolyt varázsolva ajkaimra.
Azután odaléptem hozzá. És homlokon csókoltam.
- Minden jót Conroy. Ha mégis sikerül annak a másik fruskának elmenekülnie az esküvő elől és te még nem jöttél rá, hogy ezerszer helyesebb és kedvesebb férfiak is élnek a földön, majd megpróbállak újra levenni a lábadról.- vagy legalábbis ezzel fogom elaltatni magam esténként, amíg az oltár elé nem lépek.
Azután meg majd botor álmokat fogok szőni arról, hogy mi lett volna, ha az a nő, aki mellettem fog feküdni az ágyban elmenekült volna.
Elléptem a lány elől, búcsúzóul rá mosolyogtam és elindultam a sikátorban kifelé, az utca irányába. Mindenhol sötét volt, egyedül onnan tudtam, hogy jó felé haladok, hogy egy árva oszlop még pislákolt a túloldalt, iparkodva a lehető legtöbb segítséget nyújtani nekem.
De már ő sem bírta sokáig, mire beléptem volna fényébe kialudt és én teljes sötétségben, kívül és belül is visszaindultam a kastélyba, egy álmatlan, folyosókat rovó éjszaka elé nézve.