A falu egy gyöngyszeme kisebb átalakuláson esett át fiatal tulaja jóvoltából. A piszok, és bűz, ami korábban körbevette, már csak egészen kis mértékben van jelen a csárdában és környékén, azonban ez még nem változtatott a belső légkörön. Kívülről csak a kis ablakokon kiszűrődő fény jelzi a benti életet, bűbájok biztosítják a környéken lakók nyugalmát, hisz az ide betérő sötét alakok hangosak tudnak lenni.
Ha a mágus fia úgy dönt, belép e kicsi, barátságtalan fogadóba, beljebb sem fogja garantáltan kellemesen érezni magát. A csárda vonzereje nem kinézetében és elhelyezkedésében, inkább az olcsó szobaárakban és a csak kis mértékben vizezett vajsörében keresendő. Szerte az asztaloknál az ország legkülönfélébb és leggyanúsabb varázslói és boszorkányai ülnek, kezük ügyében a nap folyamán jó pár pohár összegyűlik, így hát jobb velük vigyázni.
A bejárattal szemben levő lépcső vezet felfelé, amely a tiszta, de apró vendégszobákhoz vezet. A sejtelmes, éppen csak kielégítő félhomály, amely egyrészt az utca felől érkező fényekből és az apró csillárból árad elegendő ahhoz, hogy bárki azonnal felfogja: jobb itt nem túl sok időt eltölteni. Feltéve, ha mi épp nem ezt a barátságtalan légkört kedveljük.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=800340#post800340][b]Hámori A. Vanda - 2020.03.23. 23:15[/b][/url]

Bár határozottan szándékomban állt hanyagolni a munkát egy ideig, most mégis a Kóbor Grimbusz magazin megbízásának eleget téve, talpig felfegyverkezve érkezem elkészíteni a bogolyfalvi Mátra csárdáról szóló anyaghoz a képeket. Igazából már azelőtt elvállaltam a feladatot, hogy felötlött volna bennem a visszaköltözés. Sőt, még az is lehet, hogy ennek a felkérésnek köszönhető az, hogy Bogolyfalva egyáltalán visszakerült a térképemre, ezt már megmondom őszintén nem is tudom pontosan... Aznap este túl sok ribancvodka csúszott le a torkomon.
Mindenesetre, most itt volnék. Az enteriőr fotózás nem tartozik a kedvenc témáim közé, próbára teszi a kreativitásomat, de elfogadom a kihívást alapon hébe-hóba becsúszik néhány projekt.
Megigazítom a nehéz táska pántját a vállamon, tekintetem ide-oda cikázik, felmérve a terepet és a fényeket, hogy legyen egy kiindulási alapom, mielőtt elárasztana a tulaj - vagy aki épp ráér velem foglalkozni - az esetleges kérdéseivel. Mert kérdések azok mindig vannak... Szép így? Jó lesz? Hogy képzeled el? Rakjam arrébb? Tegyünk oda virágot? Túl sok?
Túl sok, igen. Nagyot sóhajtok és a rövid, futtában tartott fél-terepszemle után közelebb lépek a pulthoz. Felteszem rá a táskát, és ki is cipzározom, hogy elkezdhessem összerakni a gépet, e mozdulat közben emelem pillantásom a kiszolgálóra.
- Helló. Megmondom őszintén, elfelejtettem, kit kell keresnem, de a magazintól jöttem képeket készíteni. Tudnál nekem szerezni valamilyen, a témában illetékes személyt? - Kérdésem közben egyik szemöldökömet enyhén felhúzom, és oda sem figyelve, rutinszerűen pattintom fel az objektívet.