Nyitva tartás: H-V - 0-24 (ünnepnapokon zárva)

A bolt jelenlegi tulajdonosa: Nikolai Weißling

Alkalmazottak:

• Endrédy Patrik
• Gombos Eszter - NJK
• Hortobágyi János „Samu” - NJK
• South West
• Anna Weißling
• Szendrey Adél

Kilián

A fürdőzéskor már tudtam, hogy gikszer van, így nem tiltakoztam, mikor a srác felajánlotta, hogy igyunk valamit, hanem rögvest kimásztam a vízből és már készülődtem is, hogy minél előbb indulhassunk a csárdába. Felkapkodtam a ruháim, meg megszárítottam a hajam és kifelé menet, fél kézzel a táskámat szorongatva kötöttem össze a hajamat.
- Ne haragudj, tényleg elmebeteg vagyok ma, de hát... I had a trouble with the Green-eyed monster - mondtam a végét angolul, mert már tényleg ennyire a tűrőképességem határán voltam. Annyira, hogy angolul hadováljak, akkor is mikor nincs hozzá sem indíttatásom, sem pedig kedvem. Az ajkamba haraptam, majd rásandítottam kis vigyorral.
- Majd bemutatlak az öcsémnek... neee egy taknyos kölyköt képzelj el, csak három perccel fiatalabb nálam, de többnyire lenyanyáz... olyan, mint én csak... tízszer rosszabb - nevettem fel, biccentve a recepciósnak, aki még mindig megdermedve nézett Kiliánra. Rosszallóan megráztam a fejemet, majd többnyire inkább csendben, zsebre vágott kézzel vonultam a fiú mellett egészen addig, míg be nem léptünk a csárdában, azaz szabályszerűen be nem rontottam az ajtón az említett vendéglátói egységbe. Nem igazán szoktam ide járni, leginkább csak akkor, ha már tényleg nagy baj van a magánéletemmel, szóval nem voltam itt egy gyakran látott vendég, kisöcsémmel ellentétben. A pulthoz lépve a hajamba túrtam és a pultosra néztem, aki azt hiszem, hogy látta a csüggedtséget az arcomon, mert rögtön az szeszes-italok felé fordult. Kis bólintással elmosolyodtam.
- Egy óceánkoktél és négy Lángnyelv-whisky lesz... - közöltem, mire kissé kétkedve nézett rám, majd Kiliánra, szóval önelégült mosollyal döntöttem el, hogy még jobban sokkolom az illetőt, ergo Kilihez fordultam. - És te mit kérsz?

Kilián

A mai fürdőzés, bár nem tartott sokáig, azért nagyon is a kedvemre volt. Igazából fura dolgokra jöttem rá közben, olyasmikre pl, hogy az úszás ellazít, vagy hogy Kilián helyes. Ki érti ezt? Biztosan nem én. De attól még bizony így van és kész. Persze utólag leesett, hogy nem biztos, hogy értette, amit angolul mondtam, de egyszerűen csak kicsúszott, egy szó, mint száz, ami történt, megtörtént. Ennek ellenére nem tartott elmebetegnek, ez pedig jó hír volt a részemről.
- Ja, asszem igazad van, szerintem hagyom Tonyt a fenébe, hogy ha akar valamit, majd szépen jön és bocsánatot kér. Ennyi - közöltem, majd mindezek után én is inkább kussoltam a dologról, hiszen nem akartam egész nap csak az idegesítő szőke hercegről dumálni. Komolyan nagyon elegem lett belőle most egy jó időre.
Beszéltem neki egy kicsit az öcsémről, mivel szerintem nagyon is jól kijöttek volna, de igazából nem nagyon figyelt rám, egy szó, mint száz, a hajamat kezdtem inkább piszkálni. Közölte, hogy nem egy barátkozós típus, mire felnevettem.
- Az igazat megvallva ő sem az, talán ezért bírnátok egymás. Deee hanyagolom a témát, majd ha lesz kedvetek, összehozlak titeket. Nem, nem úgy! - vágtam rá végül nevetve, asszem, hogy fülig pirultam, mert már megint idiótán fogalmaztam meg magam. A kezembe temettem az arcomat és így nevetgéltem kicsit. Huu, de ciki, jajj, de cikiii...
Az út hátralévő részében inkább csendben vigyorogtam magam elé, a csárdában pedig úgy döntöttem, ha már lúd, legyen kövér. Nem apróztam el, rendeltem magamnak egy rakat piát. Mit is várhattam volna? Kiröhögött, mintha legalábbis udvari bolond lennék.
- Neeem, talán majd csak kibírom... habár lehet, hogy igazad lesz, nem tudom - közöltem, majd egy nagyot kortyoltam a koktélomba, az ujjammal kis köröket rajzolva a pohárra. Egész kellemes volt a hirtelen óceán morajlás, az íze pedig jeges és frissítő volt. Iszonyat önelégült fejet vágtam, majd lehúztam az egyik whiskyt és ismét a koktélomba kortyoltam.
Persze utána mentem, a piáimmal együtt, így legalább egyel kevesebb poharat kellett kivinnem magammal. Ilyenkor egy kicsit hálás voltam az idióta öcsikémnek, még akkor is, ha amúgy nem volt normális.
- Vársz valakit? - kérdeztem hátrapillantva, majd feldobtam a lábamat az asztalra, az óceánt kortyolgatva.

Ren skizo Donovan

Nem tudom, valahogy még mindig olyan volt, mintha túlbotoxolta volna magát. Na nem azért, mert annyira kifogástalan lenne az arca, hanem azért, mert nincsenek arckifejezései.
- Úr isten. Én Kyleal? Nem, nem nem nem. Elég volt a pasikból. Amúgy sem az esetem. - ráztam meg a fejemet grimaszolva, mert hát sok mindenre volt igényem, erre nem. Az meg pláne, hogy a tanulást nem keverjük a magánélettel. Most közöltem vele, hogy nem az esetem? Eh...  Na jó, mindegy, szerintem már amúgy is leesett volna neki. - Már egy ideje, fogjuk rá.
Mintha a micimacis kijelentésemre elmosolyodott volna, mire felszaladt kicsit a szemöldököm, de inkább nem tettem szóvá a dolgot.
- Nem, nem, nem, semmi micimackó. - ráztam a fejem tiltakozón, a Csárda felé sétálva. Inkább Szépség és a Szörnyeteg típus voltam, de persze ezt nem kellett neki tudni. Nem kötünk ilyeneket idegenek orrára. - Vagy ha én Micimackós vagyok, akkor te meg pont úgy nézel ki, mint aki Hamupipőkés.
Muszáj volt elnevetnem magam, ahogy elképzeltem kék pizsiben egy kanapén, amint a kezében a skizofrén nős képeskönyv.
Legnagyobb meglepetésemre kinyitotta előttem az ajtót, mire pár másodpercig meredtem rá, majd besétáltam és mikor a pulthoz értünk a homlokára tettem a kezemet, majd el is kaptam persze.
- Huha, valakinek 60 fokos láza van. Már mindent értek. És ha már szinte sajnálod, akkor én valamit nagyon jól csinálok. - nevettem el magam, majd a pultra támaszkodva kértem magamnak egy vajsört. Az nem olyan ütős. Miután ő is kért magának, felkaptam a korsómat és az asztalhoz sétálva ledobtam magamat.

Ren

Igazából nem komolyabban foglalkoztatott, hogy komolyan vett-e vagy sem, mert tényleg volt az esetem, meg semmi. De tényleg. Kyle meg pláne, valahogy rossz tapasztalatom volt a jófiúkkal kapcsolatban. Soha. Többet.
Aztán előadást tartott nekem a Grimm mesékkel kapcsolatban, mire csak bólogattam. Nem különösebben érdekelt a mondanivalója, de ha már muszáj hallgatnom, akkor inkább a hangjára figyeltem. Az még egészen le is kötött. Amúgy is tudtam, amiket magyarázott, szóval ez már csak részletkérdés.
- Ühüm... Megesik. A tesóm is így volt vele, anno mindig ilyeneket olvasott. Szerintem azért lett belőle szociopata... Sok mindent megmagyarázna. - grimaszoltam végül, mint akinek most esett le, hogy miért nem normális az ikertesója. Szinte láttam a szemén, hogy mindjárt eltöri a karomat, de igazából nem különösebben zavartattam magam, nem ez volt az első ilyen pillantás, amit kaptam.
- Az még a jobbik eset. Én legutóbb talán egy-két éve voltam... Lehet, hogy később. De igazából csonttöréssel meg hasonlókkal pótlom, nehogy már unatkozzak. - önirónia. Komolyan, képes voltam még úgy is összetörni magam, hogy nem is állt szándékomban. Például az a kviddicsbaleset Nedrával. Az csúnya volt. Leültem az asztalhoz és igazából jobbára az italommal foglalkoztam, semmint vele, szóval a kérdésére szórakozottan felnéztem.
- Hm? Ja, hogy a nevem... Grace. Green. Nem... vagyok helyi, szóval ja. Kicsit vicces. Zöldnek hívnak, ex-mardekáros vagyok, erre itt a Levitába járok... - engedtem le a hajam, mert zavart, hogy nem túrhatok bele.

Ren

- Hu, na nem mondod, Sherlock? Ikertesó, igen, kétpetéjű, elvégre ő fiú. És idiótább mint én. Sokkal. Amúgy meg ha tanulhatnék tőle, lógj vele. Nem kötelező a társaságom - forgattam a szememet. Pf. S-fej. De komolyan, senki nem mondta neki, hogy hívjon meg egy italra, legfeljebb a hangok a fejében. Mielőtt még elkönyveli, hogy mazochista vagyok, kénytelen voltam korrigálni az elméletét.
- Nem, többnyire nem bántom magam, de kviddicsezek. Történnek balesetek. Legutóbb nem voltam magamnál 3 napig. Jól ki voltak akadva. - nevettem el magam visszaemlékezve. Annyira nem volt vicces hallgatni az ordibálást utána, de Nedra miatt jobban aggódtam, mint magamért. Ugyan kérlek.
A Mardekáros dolgot nem igazán méltattam válaszra, miért is tettem volna?  Nem volt rá mit mondanom. Ő nem ismert, én nem ismertem, ennyiben ki is fulladt a dolog. Igazából nem zavart a csend.
- Áh, álmodozz csak, nem szokásom unni magam. Persze lelépek, ha arról van szó, de akkor azt mondd, hogy nem bírod a képem. A körülírás nem megoldás - nevettem el magam. - Nem, tényleg nem vagy. De nem zavar.
Azzal a sörömbe ittam ismét, hátradőlve a székemen és a plafont bámultam. Nem tudtam mit is kéne mondanom amúgy.
- Ö.. kösz a piát. Így mellesleg. A helyedben nem várnék Kylera. Vegyél ki egy szobát, vagy ilyesmi.

Ren

Közölte, hogy nem zavarja a társaságom, amit megint nem tudtam hova tenni, mert amúgy meg beszólogatott. Elég érdekes egy jelleme van. Csodálom, hogy még nem ütötték agyon. Nem értem a pasikat. Tényleg nem. Halványan elmosolyodva sunytam le a fejem, majd visszanéztem rá.
- Ja, hát igen, voltam már jobb formámban is. Akadnak gondjaim a kajálással... deee amúgy igen, terelő. - grimaszoltam, majd megigazítottam a pulcsimat. Amúgy nem kaptam fel a vizet, csak nem szerettem, ha az emberekben nincs annyi gerinc, hogy megmondják nyíltan, hogy "kiidegelsz, húzz el". Kinyögte, hogy bír, szóval majdnem hanyatt estem a székemmel, csak épp időben elkaptam az asztal szélét. Mi az anyám?
- Hát... elég irritáló tud lenni, hogy gyakorlatilag egy szoborral beszélgetek... deee legalább nem sértődsz be, vagy nem mutatod, szóval alapban egész jól érzem magam. - vontam vállat végül. Hu, fura volt viszonylag normálisnak lenni a sráccal, de alapban... nem volt sz.r és már ezt is haladásnak könyvelem el. Közben őt figyeltem, míg kifejtette, hogy szeretné látni a tesóját. Halványan elmosolyodtam.
- Nem nézlek annak, tudom milyen. A tesómat nem láttam négy évig, mert leléptem otthonról. És tessék, itt a válaszod is. Kivágtak a Roxfortból, mert felgyújtottam az egyik tanárom. Azaz csak a talárját, deee az már részlet kérdés, attól még égett. A szüleim amúgy is ki voltak rám akadva, szóval egész egyszerűen leléptem. - vontam vállat végül és megittam a söröm maradékát is, majd a pulcsim ujjával megtöröltem a szám szélét, mielőtt még habbajuszom lesz. Aztán mély levegőt véve az asztallapot figyeltem. - Aztán Dorian egyik nap csak megjelent. És csak akkor esett le, mennyire hiányzott ez a lökött, szóval megértem.
Nem is tudom, hogy miért mondtam ezt most el neki... Elvégre nem sok köze volt hozzá. Vagyis ha úgy vesszük leginkább semmi. De a tesójával is megvolt a közös hang. Eh, fura ez az egész.
- Figyelj, ha nem vagy besz.rva, hogy pszichopata vagyok és arról van szó, felajánlom, reggelig dekkolhatsz a kanapémon. Aztán reggel beállíthatsz a tesódhoz, amikor már tutira otthon van...

Ren

- Kösz, te aztán tudod, hogy vegyél le egy nőt a lábáról, tényleg! Rozsdás egy elmebeteg. - nevettem el magam, talán most először komolyan és nem gúnyból, vagy ilyesmi. Iszonyúan hülyén röhögtem, szóval rögtön a szám elé kaptam a kezem. A szobor dologgal nem értett egyet, de legalább mint kiderült, nem is vagyok annyira rémes társaság. Amit azzal is megerősítettünk, hogy egész értelmes, emberi beszélgetést kezdtünk folytatni a tesóinkról, meg arról, hogy mit keresek itt. Ja és hogy ő mit keres itt.
- Az a vigyor? Az mi? Azt még nem láttam eddig. Amúgy meg kösz, tudom, hogy szuper vagyok. Vagyis egy időben az voltam, mielőtt még selejt lettem... - legyintettem szórakozottan. Pedig egy időben biztos voltam benne, hogy az én sztorim egy rémes tündérmese. Hát... inkább egy katasztrofális rémálomba ment át egy ideje.  
- Ja, rendelhetnél, de nem foglak lehúzni, majd kifizetem. - vontam vállat odébb lökve az üres poharat egy kicsivel. Egy ital még belefér, kettő már túlzás, hacsak nem haver vagy pasijelölt az illető. Ren momentán egyik kategóriába sem esett bele. Ő csak... Ren volt. Aki pár perccel később közölte, hogy én jó ember vagyok, mire tök értetlenül meredtem rá és már már ingert éreztem, hogy lábon rúgjam az asztal alatt. Hát mi a fene?
- Nem tudom, hogy ezt most honnan vetted, de nagyon gyorsan verd is ki a fejedből! Sok minden vagyok, de jó ember az nem. És fogalmam sincs, honnan veszel ilyen baromságokat. - ráztam meg a fejemet elszörnyedve. Én próbáltam az lenni egy darabig, de valahogy sosem jött össze a dolog. Még akkor sem, mikor nagyon próbálkoztam. A punkos részen elnevettem magamat kicsit, majd lenéztem a padlóra, aztán vissza rá.
- Megragadt benned ez a punk dolog, mi? Tudtam én, hogy mély benyomást hagyok a pasikban - kacsintottam rá, cuki mosollyal, amit amúgy fogalmam sincs, hogy miért csináltam, aztán a székem háttámlájára támaszkodva figyeltem őt. - Anyám dekkol nálam, hogy legyen aki vigyáz a kölkeimre, míg én feltűnően sz.r szülő vagyok, ő nem igazán szól bele az életembe. És honnan tudom, hogy nem akarsz tőlem valamit? Az előbb hasonlítottál egy anorex, bolhás, kancsal macskához. Nem nehéz kilogikázni. Őrült vagy? Jó tudni. Én is.  

Ren, aki tud nevetni, de még mindig nem erőssége  a nőzés

Mondjuk ebben igazat kell, hogy adjak neki, mert tényleg legyen inkább egy kis nyominger, aki taknyos, bandzsa, anorex kóbor döghöz hasonlítja a vele iszogató lányt, mint valami kis népi cserépedény, aki közli, hogy gyönyörű vagyok, aztán egy éjszaka után eltűnik. Na várjunk...
- Mondjuk ebben van valami. - bólogattam és pár perccel később rá kellett ébrednem, hogy Ren tud nevetni. Azt hiszem, most egy világ omlott össze bennem. Ráadásul aranyosan nevetett. Szóval kénytelen voltam rá úgy nézni, mint akit megszállt az ördög.
- Én nem mondtam, hogy ego vagy. Amúgy meg mindkettő megesik. Nem tudok aludni. Megszokás. A kaja meg... nincs hozzá kedvem. - vontam vállat. Régen mindig az a hülyegyerek piszkált, hogy egyek, és ha rá gondolok, mindig elmegy az étvágyam. Ördögi kör. Közben persze rendeltünk még egy kört, mert ugye legalább a vajsör oldotta a hangulatot... na de közölte, hogy majd ha fagy, akkor fizetek én.
- De, de de vannak ellenérveim, méghozzá ütősek! Max akkor hagynám, hogy a pasi fizesse az összes piát, ha randin lennénk, és az meg igen durva lenne. Szóval nem. Felejts el. Te kifizeted én meg kifizetem neked. Ez a végső ajánlatom. - vágtam rá makacsul. Ha ez sem győzi meg, akkor kérem már tényleg reménytelen a helyzet. Szóval igen reménykedtem, hogy feladja.
A gyerek ügytől a szemöldöke eltűnt a hajában, amire csak elfojtottam egy vigyort, aztán kicsit megengedtem magamnak, hogy ego legyek. Ő meg elnevette magát, amit még mindig szórakozottan, kissé felkuncogva figyeltem. Nem is értem, miért nem többször jókedvű.
- Fhu, nem is tudtam, hogy vannak még ilyen pasik. Szerintem írd rá egy pólóra és járkálj abban. És ne szólalj meg. Tuti sikeres leszel. - nevettem fel, elképzelve a jelenetet.  Tényleg cuki lett volna, hát na... - Öm, hát ha egyszer nem vagyok, akkor nem.
Magam elé húztam az italomat - amit reményeim szerint én fizetek - és belekóstoltam.  
- Végre valaki, akit zaklathatok. - közöltem ördögi mosollyal, majd pókerarcot vágtam. - Komolyan ne vegyél!

Ren

Igazából elég fura volt az eddigi évem, meg a nyaram nagy része is. Kezdjük ott, hogy yay, végre befejeztem a sulit. Amit azzal ünnepeltem meg, hogy visszairatkoztam újabb három évre, kviddics szakra, hogy egy kicsit még boldogíthassam a házamat, a csapatomat meg úgy mindenkit. Közben Doriék jártak erre-arra és megint nem sikerült levizsgáznia a kis szutyoknak, szóval mikor ezt sikerült nekem tálalnia, jól elagyabugyáltam a hülye fejét, de rövid békülés után kiegyeztünk egy italban. Szigorúan egyben, mert hogy neki menni kell gyakorolni. Pf! Szóval igen, elmentünk a csárdába, ahol én hoztam magunknak egy kört, amit aztán fel is hajtottunk elég hamar és úgy kb négy lángnyelv után - ami úgy fél óra lehetett - kicsit  még beszélgettünk aztán ő elköszönt. Puszi-puszi, kicsit megölelgettem, majd a pulthoz átsétálva kértem magamnak még három pohárkát. Akkor sikerült észrevenni az ismerős arcot.
- Nocsak... Valaki mégsem veszett el? Már azt hittem felzabált egy yeti - állapítottan meg kissé cinikusan, renre pillantva, majd a pohárra néztem. Nem érdemli meg, hogy megkínáljam. Nope.

Ren

Nyomi dolognak tartottam, hogy az ember egyedül üljön egy asztalnál, szóval áttelepedtem a pulthoz. Itt a kiszolgálás is sokkal jobb és gyorsabb volt, mintha ide-oda cikázok az italaimmal. És ugye akkor vettem észre Mr Elveszett báránykát is, akire azért kicsit pipa is voltam, mert se egy levél, semmi, csak eltűnt. Ez azt hiszem jellegzetessége az embereknek, akik részt vesznek az életemben. Nem írnak, nem szólnak.
- Hát pedig mégis itt ülsz, sajnos - jegyeztem meg, lehúzva még egyet az italaim közül. Meglehetősen fáradt voltam, szerintem most már két napja biztos, hogy nem aludtam. Az is lehet, hogy több. Közölte, hogy nem örültem volna, ha felzabálja egy yeti, mire cinikusan pillantottam rá.
- Abban csak ne legyél te olyan biztos! Egy gonddal kevesebb lenne a nyakamon. - vágtam rá szinte azonnal, de lehet, hogy egy egészen icipicit azért zavart volna. Meg amúgy is csóri hólény biztos, hogy gyomorrontást kapott volna. A tekintetemet kereste, amit én gondosan kerültem, az asztallapot fixírozva. Nem volt szükségem a magyarázatára, meg a kiskutya pillantására, leginkább egyikre se ezek közül.
- Nem haragszom, csalódott vagyok, a kettő nem ugyanaz. - vágtam le fejjel lefelé a poharat a pultra, ami így apró koppanással állt meg a fán. Nem akartam vele beszélgetni, sőt, ha őszinte akarok lenni, látni sem nagyon akartam. Hónapokig volt jobb dolga, legyen most is.
- Ja, megesik az ilyesmi. Mit érdekel, ha egy sráccal vagyok? Pont semmi közöd hozzá - morrantam oda, még mindig a pultot bámulva.

Ren

Ő valamiért roppant viccesnek tartotta a reakciómat, mire lesújtó pillantást vetettem rá, jelezve, hogy jobb, ha azonnal visszavesz két kattanást az arcából, mielőtt beszervezek egy meetinget neki a pult sarkával. Nem voltam sem vicces, sem barátságos kedvemben, a számára biztosan nem, hiába is akarta poénra venni a dolgot.
- Igen, tényleg kifejezetten nyomorék, ahogy viselkedsz, arról nem is beszélve, hogy egoista módon azt hiszed, vagy akkora befolyással az életemre, hogy lelki törést szenvedjek azért, mert kretén módjára képtelen voltál előre szólni az eltűnésedről. - nevettem el magam kissé szárazon. De az a nyers igazság, hogy már komolyan nem tudott érdekelni a baromsága. Sem az övé, sem más pasiké, mert egyszerűen röhejes volt amit leműveltek. Nekem meg már a hócipőm tele velük.
- Ideje felébredni kiscicám. Azt hiszed érdekel mi van veled? Akkor jobb, ha felnyitom a szemed: Lesz.rom, hogy mi van veled. Magasról. Talán hónapokkal ezelőtt. Akkor még érdekelt volna. Most csak azt akarom, hogy mássz ki a személyes teremből és ne nézz rám úgy, mintha lenne beleszólásod az életembe, mert nincs. - és most már nem is lesz, mert bár ügyesen akart sakkozni, elszámolta a lépést és most készültem szétzúzni a fejét egy karddal, vezér lévén. Persze elkezdte a hülye magyarázkodását és adta nekem az ártatlant, én meg csak összeszorítottam az állkapcsomat, majd dühösen az asztalra csaptam.
- Merlin szakállára, Ren! Mit nem értesz?! Nem. Érdekel. - azt hiszem ez hangosabbra sikerült a kelleténél, de nem érdekelt, mert sikerült felhúznia. Nem akartam, hogy visszajöjjön, mert miután eladtam a gyűrűm, eldöntöttem, hogy az én életem nem lesz még egyszer átjáróház senki számára. Szóval odalöktem a kocsmáros elé az italom árát, majd lekicsinylően végigmértem az aurort, annak ellenére, hogy magasabb volt nálam.
- Ezzel egy kicsit elkéstél - közöltem végül ridegen, majd pár gyors lépéssel átszeltem a helyiséget és hangosan bevágtam magam után az ajtót. Nem akartam egy levegőt szívni vele.

Van, hogy az ember napjai üresek és egyhangú mederben sodródnak... Az enyém, hát... nézőpont kérdése, hogy ki és mit mondana rá. Személy szerint hiányoltam belőle valamit, ami régen megvolt, most pedig se híre se hamva. Üldözheti az ember az egyszarvúját, meg cseveghet sellőkkel, közvetlenül azután, hogy összekapott az aurorral, aki belé van bolondulva, ha egyszer  nem is érdekli az egész! Pf. Semmi ejtőernyőzés, oda a kviddics és én ettől rettenetesen magam alatt voltam.
Talán ez volt az egyetlen ok arra, hogy egy ilyen fránya, utálatos napon kitegyem a lábamat a házból. Nem is akárhogy, hanem kivételesen értelmes kinézettel. Mert hogy indulás előtt magamhoz képest... nőnek öltöztem? Rettenetes, de valahogy nem jellemző rám, hogy érdekeljen, hogy nézek ki. De ugye, ha az ember egy öt éves kviddicses szériát zár le, akkor adja már meg a módját.
Kissé jobban összehúztam magamon a kabátomat, megszaporázva a lépteimet a csárda felé. Fele sem tréfa az időnek, máskor kétszer is meggondolom a dolgot, mielőtt arra vetemedek, hogy szoknyát vegyek fel. Már-már megkönnyebbülve léptem be az ajtón, hiszen egyből olvadozni kezdett a kicsi, jéggé fagyott kacsóm. Mert ugye én kecses és nőies vagyok, nem egy enyhén ideggyenge ex-terelő. Ezt bárki megmondhatja.
A pulthoz vettem az irányt. Valahogy nem hiányzott a boldogságomnak, hogy egyedül ücsörögjek egy asztalnál, mint akit felültettek egy randin és esetleg Mr elmebeteg megint arról faggasson, hogy én kivel és miért iszogattam. Röhej.  Mintha lenne bármi beleszólása is az életembe!
Halkan felsóhajtva doboltam az ujjaimmal a bárpulton, miközben a soromra vártam, majd meglehetősen határozottan kijelentettem:
- Egy dupla lángnyelv lesz.
Nem mondhatnám, hogy különösebb meglepetést okoztam ezzel, jártam már itt egy párszor. Mostanra már továbbléptek azon, hogy első ránézésre egy esetlen ropi vagyok, aki ettől a padlón végzi.
A zene katasztrofális volt, a társaság pedig fenemód elbizonytalanító, már ha az előttem rendelő urat nem számítjuk. Azért ő meglehetősen jól nézett ki. Sorry not sorry? Talán majd legközelebb kevésbé feltűnően mérem végig.

Amint az italomra várakoztam, akaratlanul is kicsit jobban szemügyre vettem a csárda ma esti társaságát. Páran az asztaloknál hőzöngtek, vagy éppen a falnak dőlve sutyorogtak egymás között és a rémes zenére toppogtak a lábukkal. Valamikor ekkor tévedt a tekintetem a szintén pultnál időző pasira. És hát, azt hiszem, hogy mondhatjuk, hogy a látvány kárpótolta az este további hiányosságait.
Viszont alighanem lebuktam, ami a részemről nagyon ritkán esett meg. Eleve nem is igen szoktam senkit különösebben megbámulni magamnak. Most viszont face to face voltam a sráccal, aki szintén nem szégyellte el magát egy kis nézelődéstől. Na hoppácska.
- Igazán? - szaladt fel a szemöldököm egyből, de halványan elmosolyodtam, a szemkontaktust nem megszakítva. - Hm... Attól tartok, nem téved. Sajnos én viszont túl keveset időzöm a kastélyban ahhoz, hogy tudjam, kihez is van szerencsém... Esetleg megtennéd, hogy elnézed nekem ezt a kis malőrt és felvilágosítasz?
Sosem rajongtam azokért a helyzetekért, mikor a másik fél tudta, hogy én ki vagyok, fordítva ez viszont nem volt igaz. Nem azért zavart, mert mondjuk ki tudja mit tud - ugyan már, rólam annyi mindent mondtak már, nem igazán zavartatom magam -, hanem az, hogy én viszont kínosan tájékozatlannak tűntem. Mentségemre legyen mondva, hogy rémesen kevés időt töltöttem a kastélyban a tanórákon kívül. Talán ezen változtatni fogok a mai este után.
Immár egyre szélesedő mosollyal - az úr igazán megbecsülheti magát, kevés embert tüntetek ki ilyesmivel - emeltem fel a saját poharam a pultról, majd finoman az övéhez koccintottam.
- Inkább a tiédre - jegyeztem meg szórakozottan, majd az italomba kortyoltam. Jóleső borzongás futott végig a gerincemen, aztán ismét az arcát kezdtem tanulmányozni. Mondhatnám, hogy kár volt, hiszen a pillantása egy másodperc alatt zavarba ejtett. Kissé az ajkamba haraptam, miközben nagyjából összeszedtem a megmaradt lélekjelenlétem.
- És mégis mit keres egy levitás úriember egy ilyen helyen? - a hangom továbbra is határozottan csengett. Szép munka, Grace.

Azt hiszem, nem várt fordulatnak számított, hogy nem ismertem az ő nagyrabecsült személyét. Ez inkább az én hiányosságom volt, semmint az ő színtelensége. Hiszen ha jól sejtem, azért a legtöbben tudták a nevét. Ha rendesen bejárnék, nekem is nehezemre esne, hogy ne tudjam, sőt, már-már sértené az önérzetemet. Így viszont nagyjából rendbe volt.
Végül egy átlagosnak nem éppen nevezhető bemutatkozást kaptam. Manapság mégis ki csókol kezet? Na, félreértés ne essék, az ajkamba harapva sikerült csak elfojtanom egy kikívánkozó vigyort. Legutóbb talán Angliában volt hasonlóhoz szerencsém, itt a Bk falai közt az ember már annak örülhetett, ha egyáltalán a kézfogásig eljutott az illetővel.
- Úgyszintén. Ígérem, mostantól észben tartom - nevettem fel halkan, majd miután elengedte a kezem, az italom után nyúltam. Hát ezt öblíteni kell. A poharat visszatéve egy pillanatig a pultot tanulmányoztam, de aztán győzött bennem a késztetés, hogy ismét a társaságomra figyeljek.
- Nem, tényleg nem. De ismerős voltál, és mivel az iskolában talán még a házamon belül mozgok a legtöbbet, ez érthető magyarázat lenne - közöltem egyszerűen, kissé megvonva a vállamat. Amúgy sem tudtam volna hasonló szokásokkal más házban elképzelni. Ő a csapost kezdte figyelni, hát én is hagytam magam kissé elkalandozni. Pár pillanat erejéig a a pulttól nem messze ücsörgő társaságot figyeltem. Minden ilyen alkalommal rá kellett ébrednem, mennyire nem szeretek társaságban lenni. Most viszont egészen kellemesnek tűnt a dolog. Az imént feltett kérdésemre azonban, miszerint mit keres ő itt, határozottan meglepő válasz érkezett.
- Attól tartok, közölnöm kell veled, hogy rettenetes ízlésed van... Vagy túl sok felesleges időd, én minden esetre kitalálnék valamit, ami után érdemesebb keresgélni - közöltem pillanatnyi habozás után, s bár az arcomra nem hagytam kiülni, a hangomban még ott bujkált az a bizonyos elégedett mosoly. Most már semmi kedvem nem volt a kétes alakokat figyelni a helyiségben, Mr Bailey valahogy sokkal inkább lekötött. Viszont a feltételezésére nem válaszoltam azonnal. Elgondolkozva az ujjam köré kezdtem csavargatni egy hajtincsem.
- Nos, valóban nem a te stílusod. Én viszont többször jártam már itt, mint gondolnád, szeretném, illetve illene - igazat mondtam, még csak nem is valami döbbentőt. Sokkal egyszerűbb volt ide beugrani és meginni egy vajsört, mint mondjuk felmenni a kastélyba és nyüglődni attól, hogy túl sok az ember körülöttem.  - Honnan is hallottál rólam, ha esetleg nem veszed zokon a kérdést?

Azt hiszem, hogy akaratomon kívül is sikerült egy kicsit imponálnom a ma esti társaságomnak, mire elégedett mosollyal bámultam a pultot pár pillanatig. Mégsem stírölhettem őt nonstop még a végén félreértett volna - vagyis éppen hogy nem.
- Lehetséges. Iza ezekkel rendelkezett, ennyi biztos  - nem mondom, hogy zavarba hozott, pedig de. Nem éreztem úgy, hogy ez a feladat pont rám lett szabva, de végül jelentkeztem rá, mert ha én nem, akkor ki? Ugyan már...
A kviddics volt az egyetlen, ami az iskolában tartott, és most egyáltalán nem bántam a döntésemet. Ha nem jöttem volna vissza még egy második turnusra, akkor valószínűleg nem futottam volna össze Hunterrel. Határozottan nagy veszteség lett volna, ha úgy vesszük.
Közben kiürítettem a poharamat, majd a pultos felé toltam, hogy felőlem viheti, én a részemről végeztem, köszöntem. Talán a kijelentésem kissé merész volt, még szerencse, hogy nem egy hisztisebb példánnyal van dolgom, mert már kaphattam volna a nyakamba azt is, hogy én mekkora bunkó vagyok. És milyen igaza lett volna...  Ő ehelyett nevetve elemezte ki, hogy mégis miért is van itt ma este. Alig bírtam elszakítani a pillantásomat az ajkaitól, ami ismételten zavaró tényező volt. Most komolyan nem szabad ránéznem, ha figyelni szeretnék arra, amit mond? Csak hogy a kísértés mégiscsak nagyobb volt, hát ismét a szemébe néztem. No tessék...
- Hát rendben, én nem fogok veled azon vitatkozni, hogy mivel töltöd a felesleges idődet... - tartottam fel a kezeim megadóan. Nem sűrűn láttam be a vereségemet, de ez most nekem kedvezett, hát hajlandó voltam meghozni ezt az "áldozatot".
Ő eközben kikért még egy kört, mire csak felvontam a szemöldökömet. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet még több alkoholt vinni a szervezetembe, pláne nem egy jó pasi társaságában, de már mindegy volt.
- Mondták már, de engem valahogy nagyon nehezen tudnak meggyőzni róla. Rémes vagyok és önfejű, szeretem kinyilvánítani a véleményemet, még akkor is, ha esetleg nem túl kedves - kuncogtam fel, majd hálás mosollyal pillantottam rá a poharat magam elé húzva, futólag érintve Hunter kezét. Egészen véletlenül.
Szóval azt akarja tudni, mi a gond velem... húúúha, vékony a jég, amire tévedtél, kedves...  Lesütöttem a pillantásom, hogy aztán mély levegőt vegyek.
- Inkább mi nem. Szerintem az a tény, hogy alapban lobbanékony vagyok, meglehetősen tapintatlan és még ezek mellé elég pimasz is, alapban nem jó kiindulási alap - nevettem el magam, majd megsimítottam egy könnyed mozdulattal az úriember állát. Mintha ez teljesen normális lenne, egyáltalán nem zavartattam magam.
- Azért a helyedben nem csüggednék, bőven akad még boszorka a környéken, akit levehetsz a lábáról. Mi olyan érdekes abban a gramofonban? - ittam a poharamba a mondandóm befejeztével.

A válasz valahogyan félbe maradt, nem fényezte tovább Izut. Szerettem az ec-cskmat, mer hát, sokszor ott volt, mikor szükségem volt rá, de részben azért kicsit örültem, hogy nem kell azt hallgatnom, ahogy áradozik róla. Az elég durva gyomorszájon-vágás lenne az egómnak. Talán nem is volt annyira rossz ötlet hozzáérnem... Bár a fene se tudja, még mérlegelnem kellett az egész helyzetet.
- Talán zavar? - kérdeztem pimasz vigyorral, miközben az italomba ittam, amit szerencse, hogy nem egy pillanattal később tettem, mert akkor jóformán a pohárba prüszköltem volna. Micsoda nőies vagy Grace... Szóval nagy nehezen komolyságot erőltettem a vonásaimra, majd kissé végigmértem. - Ki tudja? Lehet...
Na ezt sem tudtam, hogy most hirtelen honnan jött. Lehetséges, hogy nem is kellett volna kimondanom, de hát utánam az özönvíz. Ha mindig mindent átgondolnék, rettenetesen unnám az életemet.
Hunter nem is folytatta a mondandóját, de nem is kellett, azt hiszem, hogy a lényeget így is sikerült levennem belőle, hát halványan elmosolyodtam és csak ezután emeltem a poharat ismét az ajkaimhoz. Az ivás pillanatáig nem jutottam el, hiszen Mr Bailey nevetésben tört ki, nekem pedig muszáj volt ránéznem azzal a bizonyos arckifejezéssel. "Parancsolsz?". Bár a mosoly még mindig az ajkai szegletében múlatta az időt, korántsem tűnt viccnek a kérdés. Így hát hezitáltam pár pillanatig a válaszom előtt.
- Nem tudom. De remélem, hogy nem - böktem ki végül, majd idegesen tűrtem hátra a hajamat. Kivételesen nem szándékoztam megbántani, ami tőlem újabban ritka érzésnek számított. Azt hiszem eléggé ki is jöttem a gyakorlatból.
Az ajánlatra egyből hatalmas kérdőjelek rajzolódtak volna a fejem fölé a levegőben, ha ez most egy rajzfilm lenne. A való életben nem sűrűn történik ilyesmi, hát leginkább a döbbent arckifejezésemből szűrhette le, hogy nem teljesen erre számítottam.
- Nos, ki vagyok én, hogy nemet mondjak egy ilyen ajánlatra? Bár attól tartok, lassan inkább az itala hozza meg a döntéseit, mint Ön, Mr Bailey - jegyeztem meg huncut mosollyal, hogy aztán kissé oldalra biccentett fejjel nedvesítsem meg az ajkam. Nem mintha nekem jogom lenne ezért szólni neki, ha teljesen tiszták lennének a gondolataim, eleve hozzá sem érek.
- Most viszont elköszönök. Kellemes további szórakozást - húztam le még a maradék italom, kifizettem az eddig elfogyasztott italmennyiséget, majd még intettem és az ajtó felé billegtettem a formás hátsóm. Ennyi szórakozás mára bőven sok volt.

// zártam //