A falu egy gyöngyszeme kisebb átalakuláson esett át fiatal tulaja jóvoltából. A piszok, és bűz, ami korábban körbevette, már csak egészen kis mértékben van jelen a csárdában és környékén, azonban ez még nem változtatott a belső légkörön. Kívülről csak a kis ablakokon kiszűrődő fény jelzi a benti életet, bűbájok biztosítják a környéken lakók nyugalmát, hisz az ide betérő sötét alakok hangosak tudnak lenni.
Ha a mágus fia úgy dönt, belép e kicsi, barátságtalan fogadóba, beljebb sem fogja garantáltan kellemesen érezni magát. A csárda vonzereje nem kinézetében és elhelyezkedésében, inkább az olcsó szobaárakban és a csak kis mértékben vizezett vajsörében keresendő. Szerte az asztaloknál az ország legkülönfélébb és leggyanúsabb varázslói és boszorkányai ülnek, kezük ügyében a nap folyamán jó pár pohár összegyűlik, így hát jobb velük vigyázni.
A bejárattal szemben levő lépcső vezet felfelé, amely a tiszta, de apró vendégszobákhoz vezet. A sejtelmes, éppen csak kielégítő félhomály, amely egyrészt az utca felől érkező fényekből és az apró csillárból árad elegendő ahhoz, hogy bárki azonnal felfogja: jobb itt nem túl sok időt eltölteni. Feltéve, ha mi épp nem ezt a barátságtalan légkört kedveljük.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=331683#post331683][b]Adam Kensington - 2014.07.06. 00:34[/b][/url]

Gyönyörű, tücsökciripelős az este. Mivel tegnap átugrottam Németországba egy hangversenyre, úgy döntök, ma a házam közelében maradok. Eleinte olyannyira így teszek, hogy miután ittam, köntösben lófrálok egyik szobából a másikba, mígnem egy halom térképpel vetem le magam a közlekedőfolyosóm padlójának kellős közepére és elböngészgetem őket pár órán át.
Mikor teljesen besötétedik, és már beterítik az eget a csillagok, magamra kapok pár ruhát, és lesétálok az erdei ösvényen át a faluba. A múltkor már látogatást tettem a pubban, ez alkalommal úgy döntök, a csárdát veszem célba. Eddig mindig csak elhaladtam előtte, meg oda küldtem Kírát vacsorát venni magának, azonban én magam még nem tértem be ezidáig. De hát mindennek eljön az ideje.
A szokásos kedélyes társalgás, mulatozás, evés-ivás hangjai szűrődnek ki odabentről. Belépek az ajtón, és körbenézek a rosszarcú népségen. Igen, ez a legjobb jelző rájuk. Nem mintha én annyira megnyerő lennék a fekete, félig arcomba lógó hajammal, a sötét ruháimmal, sápadt bőrömmel és nyurga alakommal. Viszont azt meg kell hagyni, hogy sokkal jobb vágású vagyok az átlag jelenlévőnél. Ragadozó lépteimmel könnyeden haladok beljebb, egyszerű árnyként közlekedve. Ahogy elérek a pultig, helyet foglalok az egyik széken. A csapos már éppen kérdezné tőlem, mivel szolgálhat, de ahogy rápillantok különös fényű, kék szemeimmel, csak bólint és odébb áll. Szerintem pontosan tudja, mi vagyok. Ostobaság volna hát vajsörrel kínálnia. Kinézem a helyből, hogy megfordulnak itt olykor fajtámbeliek. Biztosan volt már dolga velük, és ők nyilván nem olyan udvariasan utasították vissza a rendelés lehetőségét, mint én tettem volna.
Üldögélek tehát a bárszéken, egészen a pult szélénél, a helyiség tere felé fordulva. Egyik, bakancsszerű cipőmet lazán ülésem legalsó keresztfáján nyugtatom, a másikat pedig simán a földön tartom, bőven leér odáig. Fekete farmerom vékony lábamra feszül, igazítok egy szórakozottat szürke pólómon, sötét kabátom alatt, félig tincseim mögül pásztázva a jelenlévőket eleven, régi fényű szemeimmel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=332085#post332085][b]Adam Kensington - 2014.07.06. 20:32[/b][/url]

Egy amolyan macsó tag lép be a csárdába. Ránézésre amerikainak mondanám. Érdekesnek és különlegesnek találom, milyen sokféle ember fordul meg ebben az apró varázslófaluban. Persze, a mágustelepüléseken általában hasonlóan változatos a népségek kínálata. Nagyon kedvemre való. Ahogy telnek a napok, egyre inkább úgy érzem, valóban eltöltök itt is majd néhány évtizedet. Akadtak vidékek, ahol csak pár évet, vagy -legrosszabb esetben- pár hónapot töltöttem el, de most valóban úgy gondolom, Bogolyfalva nem ezek közé a helyek közé fog tartozni.
A mobiltelefonját nyomkodó fószer közben ledobja magát mellém, és egy ékes körmondattal rendeli meg a pálinkáját, amit hamarosan megkap maga elé a pultra. Összevonom a szemöldökömet, és érdeklődőn pillantok rá egy kicsit. Lehet, hogy nem beszél magyarul. Pár hosszú pillanatig nézem Őt tincseim mögül, szolidan méregetve, aztán tekintek róla tovább. Érzékelem azonban, hogy most meg Ő az, aki mustrál engem. Valószínűsítem, hogy gondolkozik rólam egy keveset, ahogy az én előbb őróla, de végül semmire nem sok mindenre jut velem kapcsolatban.
Ahogy elrakja a készülékét, ismét ránézek, újfent finoman fürkészve csupán. Elég elvadult alaknak tűnik. Elvadultnak és nem túl műveltnek. Erőszakos foglalkozása lehet. A vonásai, habitusa erről árulkodik nekem. Mindenképpen olyan munkát űzhet, ami fizikai igénybevételt követel, hiszen ilyen adottságokban bővelkedik, észbeliekben már kevésbé. Aztán lehet, tévedek, de ezekre a következtetésekre jutok Vele kapcsolatban, amíg pár pillanatig rajta tartom ismét kék szemeimet. Utána viszont hamar elnézek róla, mielőtt még a méricskélésem tolakodó lenne. Már évszázadokkal ezelőtt megtanultam, mennyi idő az, amíg a tekintetedet rajta tarthatod valakin egy ilyen ivóban anélkül, hogy azt a másik rossz néven vehetné. Persze, akad néha olyan, akinek lejjebb van az ingerküszöbe.
A pultos odalép hozzám és csöndesen megkérdezi, hogy kérek-e esetleg valamit. Gondolom, a fajtársaim nem szoktak ennyi időt csöndes ücsörgéssel, szemlélődéssel tölteni, így azt gondolhatja, ha már én így teszek, lehet, alibiből fogyasztanék valamit. A feltételezése jogos, részemről azonban nem élek ilyen álcákkal.
- Köszönöm. - rázom meg a fejem az érdeklődéséért hálás, rekedtes hangú, magyar válaszom közben, amelyből azonban nem derül ki angolságom. Nem igazán feltűnő az akcentusom. Legfeljebb az sz betűm különös kissé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=332453#post332453][b]Adam Kensington - 2014.07.07. 13:57[/b][/url]

A mellettem ülő ipse egy kis rákészülés után magába dönti a röviditalt, és kiélvezi annak erejét. Perifériámban látom, hogy még a szemét is lehunyja hozzá, nem aprózza el a kis szertartást. Aztán észlelem, ahogyan a belső késztetése az érdeklődésre cselekvésbe hajlik, és hamarosan felém fordítja arcát, nekem szegezve egy felettébb tapintatos kérdést bődületesen egyszerű amerikai akcentussal.
- Nem. Sem így nem vagyok leprás, sem máshogy. - válaszolok neki, felé fordítva  üdén szétálló hajamtól keretezett, fehér ábrázatomat, kék tekintetemet a férfi szemeibe merítve, miközben számat elhagyják az övéhez képest sznobnak, fölényeskedőnek tetsző, angolságomat fémjelző szavaim. Igaz, a leprához hasonlóan kemény kór támadott már meg a pestis formájában még halandó életemben, ezt azonban nem igazán tartom ildomosnak közölni.
- És Te? Texasi? - kérdezek vissza nyugodt hangon úgy, mintha hasonlóan az esetleges betegségéről érdeklődnék, holott különben a beszéde alapján jóval keletebbre tenném azt a déli tájszólást. De már csak ezért is mást mondok. Jellemző az emberekre, hogy nagyon felkapják a vizet, ha valaki rosszul ítéli meg, honnan valóak, főleg, ha egy adott ország, egyesülés államát, régióját téveszted el. Az néha még érzékenyebb pontot talál, mintha teljesen más nemzetiségűnek tippelnéd.
Hogy fel akarom-e idegesíteni a tagot? Nem. Nem vagyok az a kocsmai kerekedést kezdeményező, kötekedő típus. Pusztán érdekel, hogyan reagál. Igen, igazából főleg ez vezérel. A kísérletezés, a megfigyelés. Mint mindig.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=332475#post332475][b]Adam Kensington - 2014.07.07. 14:47[/b][/url]

Elsimult, elégedett vonásokkal hallgatom a fazon válaszát, amely igazából sokkal inkább felháborodás, semmint egy olyan felelet, ami igazán tájékoztató jellegű lenne. Annyi derül ki belőle, hogy igazam volt, ami a gondolataimat illeti. Ez pedig végül is elég, nem igaz?
Rendel még egy pálinkát a maga sajátos módján. Eközben részemről ismét körbetekintek a helyen, oldalvást ülve a bárszéken, felsőtestemmel a férfi felé fordulva. Vagyis igazából nem direkte felé, hanem az ivó tarka népe felé, dehát Ő mellettem ül, így ez a helyzet elkerülhetetlen. Lazán könyökölök a pulton egyik karommal, fehér kezem lelógatva róla, a másikat combomon pihentetem.
- Pár hete költöztem a környékre. - felelek az érdeklődésére, sápadt ábrázatomat újfent felé fordítva, és ahogyan felteszi ezt a kérdést, felmerül bennem, hogy esetleg valami helyi rendfenntartó lehet. Talán önjelölt, nem hivatásos. Bár ahhoz meg túl sokat látottnak hat. Az egész megjelenése, praktikus öltözete, hanyagnak tetsző külseje, macsós kiállása, a tetoválások, a durva viselkedés inkább háborúviseltségre enged következtetnem.
- Miért érdekel, mi járatban vagyok? - kérdezek rá egyszerűen, fejemet oldalra biccentve kissé, így jobbról belógó, sötét hajam végre kevésbé fedi különös fényű szememet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=332796#post332796][b]Adam Kensington - 2014.07.08. 02:06[/b][/url]

Nagyon megnéz magának a fazon. Egyértelműen számba veszi a lehetőségeket a személyemet illetően, de úgy fest, elveti a helyes ötleteit. Gyakran csinálják velem ezt az emberek, hiszen nem túlzottan illek bele a képbe, amit a vámpírokról kialakítottak. Ettől még nem tartom magam egyedinek, különlegesnek vagy felsőbb rendűnek, egyszerűen vagyok, amilyen vagyok. Bár a fajtársaim ezt egészen másként gondolják. Úgy hiszik, nagyra vagyok magammal, és hogy megvetem Őket. Pedig szó sincsen egyikről sem.
- Á, értem. - bólintok a nem túl meggyőző feleletére, amit egyébként nem is szánt meggyőzőnek. Nagyon barátságos, igen, akár egy kínpad. Mondjuk nem mintha én annyira nyájas vagy szívélyes volnék, érdekes mód mások mégis kellemes társaságnak találnak. Viszont kétlem, hogy a mellettem ülő alakkal hasonlóan lennének. Nekem mondjuk nincsen Vele gondom. Egyelőre.
- Az erdőbe. - felelem röviden. Nem túl sok ház van ott, és az én viktoriánus otthonom egyébként a falusiak körében biztosan jól ismert. Pontosan akkor sem jelölöm meg a helyet. Nem mintha tartanék a betolakodóktól. Ha illetéktelenül, vagy egyenesen rossz szándékkal érkezne hozzám akárki, hamar megbánná. Mégsem tartom ildomosnak lépten-nyomon felfedni, hol élek. Szeretem a békességet, a magányt, a viszonylagos elszigeteltséget. Szerencsére nem is háborgatnak túl sokan. Hülyék lennének. Jó, az elmúlt időszak bajba jutott lánykáinak kisegítése az más dolog.
- Szintén a környékről? - mérem végig Őt, visszakérdezve egyet nyugodt hangon, ha már egyszer ilyen ál-ismerkedőset játszunk, habár olybá tűnik, hogy mind a ketten sokkal inkább felmérni akarjuk a másikat, semmint barátkozni Vele. Egyre erősebb a gyanúm, hogy ez a fószer valamiféle katona, őr, vagy -ha már mágus, akkor- auror lehet, szóval az Ő oka az érdeklődésre egyfajta ellenőrző területmegjelölés, míg az enyém ugyebár a tanulmányozás. Szép páros vagyunk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=332937#post332937][b]Adam Kensington - 2014.07.08. 13:07[/b][/url]

Figyelem, ahogy a tag megkaparintja a sósmogyorós tálat, és majszolgatni kezd. Ahogy felteszi költői kérdését, amely egyszerű, hangos gondolkodásnak hat, magam is csak körbenézek a díszes társaságon, mintha a mellettem ülő meg sem szólalt volna. Holott remek válaszaim vannak a felvetésre. Például olyasvalaki költözik az erdőbe, aki magányra vágyik, vagy ennyire szereti a természetet, esetleg szimplán csend és nyugalom párti. Részemről egy kissé mindegyik vagyok, valamint egy olyan lény, akinek a fajára egy mágusfaluban hamar rájönnének a közeli szomszédok, hogyha volnának olyanok. Ha pedig rájönnek, hiába az egyed szelíd mivolta, tartanának tőle. Tartanának tőlem. És vagy elköltöznének mellőlem, vagy felszólítanának az elköltözésre, talán még hadjáratot is indítanának ellenem. Kinek kell ez? Tökéletes nekem az erdőbeli viktoriánus ház. Hiába tudvalevő lassan, hogy ott élek, az itteni lakosokban egyfajta hamis biztonságérzetet ad az a pár kilométer távolság. Jól van ez így.
Mogyoróevő társaságom szívverésének üteme éppen hogy, de felgyorsul, miközben megáll a rágcsálással, és gyanakodva rám mereszti szemeit. Úgy tűnik, összeállt a kép. Talán már hallott róla, hogy egy vámpír költözött a környékre, vagy talán csak most nyert értelmet a fejében a velem kapcsolatban tapasztaltak, rólam megtudottak összessége.
- Az én fajtámnak? - vonom össze magamnak kikérő hangú kérdésem közben szemöldökömet, sápadt, fekete haj keretezte arcomat egészen lassan fordítva a férfi felé, ahogy továbbra is hanyagul könyökölök egyik karommal a pulton. Csak nézem a mellettem ülőt fakón eleven fényű, kék szemeimmel, amint újabb adag rágcsát töm magába. Már csak egy ilyen ősbunkó igazságharcos hiányzott. Akinek persze a saját igaza az egyetlen, mégha az nevezetesen baromi téves is. Mindig akad egy ilyen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=333244#post333244][b]Adam Kensington - 2014.07.09. 12:11[/b][/url]

Csak rábólint a visszakérdezésemre, nem határozza meg, mire is gondol az én fajtám alatt. De azt hiszem, mindketten pontosan tudjuk, mire gondol. Csak kíváncsi voltam, kimondja-e. Figyelem, ahogy elszöszöl a mogyoróról ujjaira tapadt sóval, és ahogy magába dönt még egy pálinkát. Nem zavartatom magam, nyugodtan szemlélem rezdüléseit, egyre inkább meggyőződve róla, hogy egy őrrel lehet dolgom. Gondolataim végleg beigazolódnak kérdése és fenyegetése nyomán, amit egy lusta pislogással nyugtázok.
- A napokban látogatást teszek a könyvtárban valamelyik este, az igazgató engedélyével. - közlöm Vele egyszerűen, tájékoztatóan, ha már egyszer állítólag az Ő körzete az iskola.
- Mit értesz megkörnyékezés alatt? - vonom össze sötét szemöldökömet érdeklődve, és teljesen a pult felé fordulok, hogy kényelmesen lekönyökölhessek rá, oldalra fordítva sápadt arcomat, így már végképp behulló hajam mögül nézve le a férfira.
- Szóval... auror vagy és a tanoda biztonságáért felelsz? - kérdezek rá most már egy az egyben kikörvonalazódott gondolatomra, olyan higgadtsággal, mintha nem fenyegetett volna meg az imént azzal, hogy megöl. Túl sokszor történik meg velem ez ahhoz, hogy nagyon felizgassam magam rajta. Nem mondom, hogy jól esik, de az évszázadok alatt egyre és egyre csökkent az érzékenységem. Mert egyébként a hiedelmekkel ellentétben van lelkem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=333364#post333364][b]Adam Kensington - 2014.07.09. 17:30[/b][/url]

Az lenne a legjobb, ha simán tovább állnék. Hát persze. Másból sem áll az életem, minthogy tovább állok. Természetesen, már ezzel sincsen nagy problémám. Hozzászoktam ehhez az életmódhoz. Az örök tovább álláshoz, a vándorláshoz. Mindig akkor lépek le, amikor már a levegőben tapintható a feszültség a személyem miatt. Nem, nem is a személyem miatt, hanem a fajtám miatt. Amikor már általános az emberek veszélyérzete, amikor már nem győznek kerülni, vagy ha mugli település környékén lakok, akkor olyankor, amikor gyanakodni kezdenek rám. Egy szó, mint száz: jól esik bár a költözködés, az új vidékek, mégsem rajongok érte, hogy ezt javarészt kényszerből teszem. Amikor pedig ilyen nyilvánvalóan kifejezik nekem, hogy el kéne takarodjak, akkor bizony pár évtizedenként egy-egy ilyen esetnél rendesen felba... felidegesítem magam. Márpedig ez a jelen helyzet az említett jeles alkalmak egyike.
- Megnyugodhatsz, nem köpök a levesedbe. Nem ölök meg senkit, aki nem szolgál rá, és nem állok neki a kölyköket sem kóstolgatni. - felelem szilárd, kissé éles hangon, kezdve elveszíteni áldott nyugalmamat.
- Leszállhatsz rólam... - morgom magam elé a pultra, megfeszülő vonásokkal. Le kell higgadnom. Ehhez veszek egy mély, masszív levegőt. Nem mintha a tüdőmnek szüksége volna rá, placebónak viszont tökéletes.
Mágus-terrorelhárítás. Baromi jó. Mondanom sem kell, odáig vagyok érte, hogy egyszerűen a fajom miatt egyből bűnözőnek könyvelnek el. Igaz, öltem már embert, dehát elvileg ez a természetem. A tápláléklánc legmagasabb fokán állok, még az is helyénvaló lenne, ha az étkezéseim alkalmával tényleg levadásznám az áldozataimat, és akár még az életüket is venném. Ez a világ, a természet rendje. Hogy jön ahhoz ez a bunkó amerikai, hogy belém kössön? Pont abba, aki ösztöneinek és vágyainak gátat szabva az élet fontosságát és értékét vallja. Na jó, ettől nem fogok lenyugodni. El kéne húznom innen, vagy egyszerűen kiürítenem a fejem, valami teljesen másra gondolni. Orromon át szívom be újabb mély, feszült levegőmet, és fújom ki bőszen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=334305#post334305][b]Adam Kensington - 2014.07.10. 20:32[/b][/url]

Érzem, mennyire elégedett magával a fószer, hogy felhúzott. Vagyis igazából azzal, hogy úgy látja, elért nálam valamit. Hogy úgy hiszi, jól a helyemre tett és megszabta a határokat. Na ezt nagyon rosszul hiszi. Soha, semmit sem azért cselekedtem, mert a törvény betűje úgy diktálta, vagy mert egy közeg rendre utasított. Nem. Az elveim azok, amik gátolnak abban, hogy helytelenül, ártalmasan viselkedjek. Nem egy ilyen harcokban megfásult, szakadt amerikai nyökögése. Hallom, amit a lányáról dumál, de csak nézek magam elé a pultra. Szegény kölyök. Nem lehet egyszerű egy ilyen apával. Nem kell aggódnia a férfinak, sem a gyereke méretű, sem más emberpalántákból nem szokásom csemegézni.
Azt hiszem, ezer szerencséje a tagnak, hogy a távozás mezejére lép. Lehet, hogy sikerült volna lehiggadnom, visszanyerve alapvető, békés állapotomat, de ha még pár ilyet szólt volna arról, hogy el kéne kotródnom, vagy hogy van egy karója a számomra, nos... lehet, hogy nem álltam volna jót magamért. Nagy kárt nem tettem volna benne, de akkor sem lett volna jó itt a csárda közepén elkapnom. Nem akarok alapot adni a rossz szóbeszédeknek. Szárnyra kelnek azok a semmiből is, szükségtelen tetézni.
Csak fújok egyet a búcsúzására, aztán ahogy elsétál, oldalra fordítom a fejemet, nem nézve felé, pusztán így mozdulva utána kissé, hallgatva távolodó lépteit, keze suhintását az intés közben és a bagója felsercenését, miközben a szál vége pirosan felizzik. Így maradok még néhány percig, lustán pislogva a ipse megüresedett székére, majd biccentek a csaposnak, és úgyszintén távozom. Nyurga, árnyékszerű alakom végighalad az asztalok között, mígnem eltűnik a hűs éjszakában.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=433141#post433141][b]Adam Kensington - 2014.12.07. 19:59[/b][/url]

Meglehet, a nívósnak koránt sem mondható máguscsárda szokásos népe eleve nem éppen bizalomgerjesztő, azonban a most betoppanó páros végképp okot ad arra, hogy még ha el is tekint bárki feléjük... vagyis felénk, gyorsan más nézelődni valót keressen magának. Egy auror és egy vámpír. Kell ennél több ahhoz, hogy az ember behúzza fülét-farkát és -ha már itt tartunk- a nyakát is?
Dwayne és én laza jelentőséggel érkezünk meg a helyre, egyenesen az egyik félreesőbb asztal felé véve az irányt, valahová hátra. Nem szeretek bent lenni a sűrűjében és hiába éles érzékeim, jól esik belátnom a teret. Szerintem ezzel társaságom sincsen másképp. Társaságom, aki néhány perce felbukkant a házamnál, hogy elhívjon beülni valahová. Felkaptam a dzsekimet és már indulhattunk is. Átsétáltunk a karácsonyi vásáron idefelé jövet. Noha a mi botlunk is kitelepült egy bódéba, csak futólag szemléltem meg eddig a kínálatot és a látnivalókat. Megeshet, hosszabban tiszteletemet teszem majd valamikor.
Elég az hozzá, miután megérkezünk, a férfi szerez magának italt. Részemről ezt némán várom ki, aztán ledobjuk magunkat a helyünkre, egymással szemben. Kényelmesen hátradőlök, lábaim szétvetem az asztal alatt, kezeimet combjaimra dobom. Körbenézek a csárda terében, aztán tekintetemet Dwaynere engedem. Derűsnek tűnik. Legalább kettőnk közül valaki az. Persze, rajtam nem látni, hogy rossz passzban vagyok. A vonásaim ugyanolyan simák, mint mindig. Talán csak szemeim rezignált fénye árulkodik kissé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=433379#post433379][b]Adam Kensington - 2014.12.07. 22:50[/b][/url]

A kétes alakok főleg az auror miatt hagyják el lapos kúszásban a területet, azon kevesek pedig, akiknek esetleg nincs vaj a fülük mögött... nos Ők nagy részt miattam. Hiába tudja már minden teremtett lélek a faluban, hogy nem igazán kell tőlem jobban tartani, mint akárki mástól, azért az ártatlan lelkek nem szívesen tartózkodnak a közelemben. Kellemetlen érzéseik támadnak tőle. Amit különben teljesen megértek.
Figyelem a sörtől fintorgó Dwaynet, aztán hallgatom kedélyes szavait. Nem úgy tűnik, mint aki teljesen beszámítható lenne. Na nem ettől az egy kortytól. Már a házamnál is láttam rajta, hogy kissé be van bódulva. Amolyan kellemesen. De nem emiatt jókedvű, hanem mindazoktól, amiket felsorol. Lesütöm a szemem egy pillanatra, aztán ismét ránézek.
- Szóval kibékültetek. - vonom le zseniális következtetésemet egy finom bólintással. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz. Hát legyen. Ugyan soha nem értettem az ilyesmit. Mármint arra gondolok, hogy két ember szakít, aztán megint összejön és a legtöbbek hajlamosak ezt újra és újra megismételni. Valahogy az az érzésem, ezzel a párocskával sem lesz másként. Ellesznek ezzel. Dehát Ők tudják. Vagyis... nem, dehogy tudják. Mégis mikor tudták a halandók, hogy mi kell nekik?
- Vele töltöd az ünnepet? - kapcsolom össze a két témát, ha már szóba hozta a karácsonyt. Fürkészem még Őt egy darabig, majd egyik kezem az asztallapra csúsztatom, csak úgy, aztán körbetekintek a csárdában, ott tartva figyelmemet egy kártyázgató társaságon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=433729#post433729][b]Adam Kensington - 2014.12.08. 19:28[/b][/url]

Valahogy az az érzésem, ez a bizonyos újra egymásra találás nem úgy zajlott, hogy szépen leültek és átbeszélték a dolgaikat, hanem egész egyszerűen csak egymás karjaiba borultak és szépen a szőnyeg alá söpörtek mindent. Ez is egy megoldás. Néha jobb, mint az előbbi. Meglátjuk, náluk hogyan válik be.
Érdekes egy ünnepségnek hangzik ez a warreni karácsonyi banzáj. Mondjuk nem is tudom, mire számítottam. Azt hiszem, pontosan valami ilyesmire. Egyetértek Vele abban, hogy ez a nőjének talán sok lenne, főleg, hogy csak most békültek. Véleményemet mindössze úgy adom tudtára, hogy megemelem szemöldököm, lesütöm tekintetem az asztallapra és bólogatok párat.
- Gondolom, ha besötétedett, kerítek valahonnan egy fát, amit feldíszíthetünk Kírával. Este ajándékozunk, talán zenét hallgatunk, nézünk filmet, vagy játszunk valamit. Ilyesmi. Utána meg ágyba bújunk. - vázolom fel a terveimet karácsony estére, amelyek ellen szerintem az én kis beszerzőmnek sem lesz a világon semmi kifogása. Az ünnepi vacsoráról direkt nem teszek említést, hiszen az nekem egyértelműen a lány lesz. Hogy mikor költöm el, az majd még kiderül. Mondjuk ágyba bújás előtt. Vagy inkább közben.
- Vannak évek, amikor kihagyom a komolyabb karácsonyozást. - vonok vállat.
- Gyakran egyáltalán nem állítok fát sem. Azt inkább olyankor szoktam, ha van velem valaki. - fedem fel szokásaimat, az asztalon lévő, ízléstelen díszt piszkálgatva hosszú ujjaimmal. Ha egy magam vagyok szenteste, akkor általában csak meggyújtok egy gyertyát, olvasgatok, zenélek. Majd' hétszáz karácsony után nem feltétlen ragaszkodsz a hagyományokhoz minden alkalommal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=433884#post433884][b]Adam Kensington - 2014.12.08. 20:57[/b][/url]

Felhagyok az asztaldísz babrálásával és a velem szemben ülőre pillantok ismét. Hümmögök egyet a szavai nyomán, és végigtekintek rajta. Az öngyilkosságos részre nem nagyon reagálok. Egy részről ez kissé túl közeli téma nekem, nehezen maradnék elfogulatlan, más részről viszont nagyon lenézőnek hatna, amit mégis mondani akarnék. Már nem a férfira nézve, hanem úgy egyáltalán az emberiségre. Nem tudom ugyanis megérteni, miért hagyják, hogy így rájuk telepedjen egy-egy esemény lelkületének a terhe. Megzakkanni karácsonykor, mert egyedül vagy? Gyűlölni a Valentin napot, amiért Neked nincsen párod? Mintha ezeket az ünnepeket a legtöbben valamiféle parancsként értelmeznék, amelyet, ha nem bírnak teljesíteni, inkább azt választják, hogy kiszállnak ebből az egészből. Fura.
- Talán gyerekként karácsonyoztam utoljára gyerekekkel. - közlöm réveteg hangon, ahogy próbálok visszaemlékezni, volt-e példa erre máskor. Azonban nem jut eszembe egy se. Pedig mintha lett volna ilyen. Megesett már, hogy nagyobb társaságban töltöttem a szentestét, valamilyen bálokon. Ott nyilván voltak kölykök is. Igen, kellett lenniük. Dereng valami. Na mindegy.
- Mina az édesanyjával lesz? - kérdezek rá, ahogyan ez felvillan bennem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=434505#post434505][b]Adam Kensington - 2014.12.09. 19:55[/b][/url]

Sejtem, hogy egy kocsmázás alkalmával nem éppen én vagyok a legüdítőbb társaság, dehát ez van. Viszont legalább olyan gondok sincsenek velem, hogy mással fizettessem ki a piámat, vagy hülyeségeket beszéljek, esetleg részegen vállalhatatlanná legyek. Bár talán ez utóbbiakra igénye lehet a férfinak, már csak a megszokás miatt is. Mindegy, nyilvánvalóan nem fogok valami nevetséges szerepet magamra erőltetni, csak hogy szórakoztató legyek. Nem is hiszem, hogy Dwayne ilyesmit várna tőlem. Tisztában van vele, milyen vagyok és sejthette, hogy ez nem éppen egy ház oldalát kirúgó este lesz.
- Esetleg átnézhetsz hozzájuk pár órára. - javaslom köztes megoldásnak a karácsony esti bonyodalmakkal kapcsolatban, majd lesütöm a szemem az asztallapra és elgondolkozom kicsit ezeken az Ő családi ügyleteiken. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bánom, amiért én ezekből kimaradok. Valahogy nincsenek nekem arányban az előnyök és a hátrányok. Elég nekem néha egy-egy ember társasága.
- Még nem mesélted: hogyan dumáltad ki magad az ispotályban? - kérdezem meg Tőle csöndesen, ahogy ez eszembe jut. Mindig elfelejtettem megtudakolni, pedig érdekel, hogyan alakultak a dolgok a felépülése után.
- Beavattál valakit? - szólok még halkabban, a férfit figyelve. Nem suttogok, csak visszafojtottan beszélek. Hiszen ez nem olyan téma, ami bárki másra tartozna.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=435944#post435944][b]Adam Kensington - 2014.12.12. 19:33[/b][/url]

Egyáltalán nem lételemem az auror családi életének kellemetlenségeiről beszélni, szóval ejtem a témát, amikor látom rajta, ezt nem firtatná tovább. Nyugodt érdeklődőn hallgatom aztán, amit felel nekem a kórházi eseményekkel kapcsolatban. Jól gondolja, nem várok semmiféle hálát. Soha nem vártam. Teljesen megfelel nekem, ha egyáltalán nem emlegetjük többé, amit tettem. Legalábbis olyan szinten semmiképp nem kell, hogy bárki a nagy hőstettemen lovagoljon. Megmentettem, igen. Megtörtént, mert így akartam, mert így kellett lennie. Ennyi.
Elüldögélünk még egy jó ideig a csárdában. Dwayne kellemesen eliszogat és komótosan beszélgetünk, lazulunk. Nem nagy dolog. Semmi izgalom, semmi érdekfeszítő. Mégis jó és mégis szükséges. Szeretem az olyanok társaságát, akik nem szabnak ki rám kötelezettségeket, legyen akár szó témák feldobásáról, vagy arról, hogy bármiképpen különlegessé tegyem az együtt töltött időt. Aki ilyennel jön, azt vagy rövid úton faképnél hagyom, vagy nem keresem ismét a társaságát. A férfi viszont nem ilyen. Vele egyszerű az élet. Persze, vannak bonyolult ügyei, de Ő maga nem bonyolult egyáltalán, és ez nagyon jól esik nekem.