A falu egy gyöngyszeme kisebb átalakuláson esett át fiatal tulaja jóvoltából. A piszok, és bűz, ami korábban körbevette, már csak egészen kis mértékben van jelen a csárdában és környékén, azonban ez még nem változtatott a belső légkörön. Kívülről csak a kis ablakokon kiszűrődő fény jelzi a benti életet, bűbájok biztosítják a környéken lakók nyugalmát, hisz az ide betérő sötét alakok hangosak tudnak lenni.
Ha a mágus fia úgy dönt, belép e kicsi, barátságtalan fogadóba, beljebb sem fogja garantáltan kellemesen érezni magát. A csárda vonzereje nem kinézetében és elhelyezkedésében, inkább az olcsó szobaárakban és a csak kis mértékben vizezett vajsörében keresendő. Szerte az asztaloknál az ország legkülönfélébb és leggyanúsabb varázslói és boszorkányai ülnek, kezük ügyében a nap folyamán jó pár pohár összegyűlik, így hát jobb velük vigyázni.
A bejárattal szemben levő lépcső vezet felfelé, amely a tiszta, de apró vendégszobákhoz vezet. A sejtelmes, éppen csak kielégítő félhomály, amely egyrészt az utca felől érkező fényekből és az apró csillárból árad elegendő ahhoz, hogy bárki azonnal felfogja: jobb itt nem túl sok időt eltölteni. Feltéve, ha mi épp nem ezt a barátságtalan légkört kedveljük.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=262647#post262647][b]Gryllus Matilda - 2014.03.30. 17:51[/b][/url]

Mikor a vasárnap délutánt ismét a faluba látogatásnak szenteltem gondolatban, egyáltalán nem terveztem bele, hogy el fogok aludni a könyvtárban, jóval későbbi elindulást okozva, és nem mellesleg a nem túl pihentető testhelyzetnek hála, melyet a szunyókálás során felvettem, még a nyakam, és a fél oldalam is sikerült elfeküdnöm. Mindez valahogy mégsem gátol meg abban, hogy egy könyvet egyensúlyozva lépkedjek, rutinosan kerülgetve az előttem felderengő sziluetteket, és miközben tekintetemmel végig a sorokra koncentrálok, fájó tornagyakorlatokat végezzek a fejemmel. Így is lehet közlekedni, én bebizonyítottam.
Mikor végül úgy hiszem, megérkeztem, egyszersmind rájövök, hogy nem is igazán gondoltam ki, hogy hová is induljak először. Nyakamat masszírozgatva pislogok fel a csárdára, mely előtt sikerül lefékeznem.
- Csak nem éhes vagy? - kérdezem hasamtól, meg is simogatva azt. Bizonyára tudat alatt az éhség hozott ide, bár nem érzem, hogy ennem kéne. Ami persze nem jelent semmit, általában nem tűnik fel, mígnem olyan szintre fajul a dolog, hogy szédülni kezdek.
Ha már itt vagyok, előre hozom a vacsorát, vagy.. hát, bepótlom az ebédet. Mármint a reggelit. Szóval mindegy, a lényeg, hogy harapok valamit, mielőtt folytatnám a körutamat. Benyitok az ajtón, de aztán már vissza is pillantok a könyvembe, mert rájövök, hogy az oldal közepén hagytam félbe, az úgy pedig nem jó, még nem fogom tudni, hol tartottam. Így hát, miközben szlalomozva átbotorkálok a helyiségen, és kissé szenvedve próbálom jobb belátásra bírni nyakamat - történetesen, hogy forduljon végre jobbra is - , végigolvasom az oldalt, majd összecsukom, és pont egy üres asztal előtt találom magam. Illetve ha nem számítjuk a másik felén békésen hortyogó urat, akkor üres.
Le is huppanok, leteszem a férfi feje mellé a könyvem, és a táskámat, majd megfeledkezve a nyakamról, illetve, hogy nem mozog úgy, mint általában, körbekémlelek, hogy megpillantom-e Jamie-t, a tulajt. Fájdalmas grimaszt vágok, mikor észreveszem, de nem miatta, hanem a nyakam miatt, de azt ő nem tudhatja. Lelkesen integetek felé, még mindig fájdalmas arccal.
- Hahóó, szia! Éhes a hasam! - jelentem be hangosan, néhány furcsálló tekintetet kivívva magamnak a csárda vendégeitől. - Vagy legalábbis annak kéne lennie.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=262724#post262724][b]Gryllus Matilda - 2014.03.30. 20:06[/b][/url]

A faluról alkotott képem hagyott némi kivetnivalót, igaz, ami igaz, a legtöbb helyet, ahol már jártam, fel se tudnám idézni, csak ha újra arra vetődnék, ugyanis zömét úgy fedeztem fel, hogy csak mentem az utcán, és egyszercsak benyitottam az ajtón. Néha nem örültek nekem, mert nem mind bizonyult üzletnek.
De arról szent meggyőződéssel voltam, hogy a csárdában szoktam enni. Mert hát a csárdák már csak olyanok, hogy ott enni lehet, nem? Hiába, lehet, hogy én tudom rosszul, a túl sok információ, melyhez nap nap után hozzájutok a betűfalásaim közepette, néha összekuszálódik.
Ez történhetett ezúttal is, mert most, hogy itt vagyok, és sehogy se tudok úgy helyezkedni, hogy kényelmesen folytathassam a könyvemet, miután közöltem mindenkivel, hogy én bizony enni szeretnék, arra kényszerülök, hogy a betűsorok helyett az asztalok során nézzek végig. Küldök néhány barátságos mosolyt a még mindig engem bámuló emberek felé, és bizony nem kerüli el a figyelmem, hogy senki sem eszik.
Már épp elgondolkodnék a dolgon, mikor befut Jamie. Felé fordulok, ami újabb fájdalmas arcmimikára ösztökél. Inkább egész testemmel fordulok kicsit, lábaimat áthelyezem a szék mellé, karomat pedig a háttámlára helyezem.
- Jaj, köszönöm! - pislogok az elém helyezett szendvicsre, és egy hálás mosolyt fűzök mellé, de azt Jamienek szánom, a szendvics másra számíthat a számtól.
- Én.. - Egy pillanatra elgondolkodom, és a fiatal férfire pillantok. Miért kérdi, hogy hiányzott-e? - Erre jártam, vagyis hát csak úgy mentem, és egyszercsak itt voltam, és arra gondoltam, hogy biztos egy belső hang vezetett ide. De nem a hasam korgásán keresztül üzent, az nem működik.
Nagyon tárgyilagosan magyarázom a dolgokat, nem igazán észlelve, hogy lenne bármi értelme is szavaimnak. Belső hang? Csak simán idetévedtem. Gondolom.
- Jaj nem, dehogyis! Ne haragudj! - rázom a fejem, amitől csak újabb kínlódó arcokat produkálok felé, nem egészen sikeresen erősítve meg, hogy nem őmiatta vágok ilyen fejet.
- Az arcod tökéletesen rendben van, hibátlan - mondom sietve, miközben a nyakamat masszírozgatom. - Nincs rajta semmi zavaró körülmény vagy ilyesmi, meg bogár. Na ha lenne rajta egy pók vagy ilyesmi, akkor se fintorognék, csak megpróbálnám valami bottal elhessegetni rólad, vagy hasonló.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=262780#post262780][b]Gryllus Matilda - 2014.03.30. 21:04[/b][/url]

Még egy darabig nézegetem az elém rakott szendvicset, és komolyan gondolkodom rajta, hogy vajon elrejtette-e benne az étlapot. Nem mintha kifogásom lenne a szendvics ellen, igazából csak azért nem kapom még fel, mert muszáj megmagyaráznom, hogy is kerültem ide, elvégre Jamie saját magának tulajdonítja felbukkanásomat, és ezen a kelleténél többet jár az agyam, mert eszembe jut, hogy azt mondjam, dehogyis hiányzott, de az olyan bántó lenne, nem? Meg aztán nem mondanám, hogy ellenemre lenne a társasága, kicsit se zavar, hogy leült mellém, márpedig így nem mondhatom, hogy nem hiányzott. Aki nem hiányzik, azt nem is akarom látni, ugyebár.
- Anya is mindig ezt mondja. - Feje biccentésére én is bólintok, de az megint csak fintorra ösztökél, szóval elhatározom, hogy inkább eltekintek a nonverbális kommunikációtól.
Kezembe kaparintom a szendvicset, de még mindig nem értem teljesen. Csak lassan kezd összeállni a kép, hogy miért is nincs senki más előtt étel. Még szendvics se. Az egyik vendég ráadásul eléggé irigykedve figyeli, ahogy közelítem szám felé ama szendvicset.
- Afam. - Még rágom a falatot, de mivel nem akarok bólogatni, egy "ahát" próbálok kinyögni. Nyelek egyet, és kék szemeimmel egy képzeletbeli bogarat kergetek végig Jamie arcán. - Nem gondolod, hogy hozzányúlnék egy nagy pókhoz, ugye? Egy bottal szépen lehessegetném az orrodról, és meg van oldva.
Próbálom mindezt határozottan, és nem úgy mondani, mintha megtestesült rémálmom válna valóra, ha egy ilyen bogarat kéne elhessegetnem.
- Nem félek én tőlük, csak.. nem akarok közelebbi barátságot kötni eggyel se. Úgyse tud egyik sem olvasni, szóval miről is beszélgetnénk? - Az persze mellékes, hogy beszélni se nagyon tudnak.
De én se igazán, vagy amit mégis, az teljes katyvasz. Jamie azonban nem értetlenkedik, hanem kikövetkezteti, hogy nem miatta vágok ilyet fejet. Ha persze miatta aludtam volna el a fél oldalamat a nyakammal egyetemben, akkor mondhatnánk, hogy miatta fintorgok, de így persze nem.
- Öhm, hát úgy valahogy. A nyakam. Meg úgy a fél én. - Meg akarom magyarázni, hogy miért fintorgok rá egész idő alatt, de halkabban, zavartan nevetgélve folytatom: - Elaludtam egy könyvön. Azt hiszem a homlokomon még ki is lehet venni, melyik fejezetnél tartok. Jobb, mint egy könyvjelző.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=265008#post265008][b]Gryllus Matilda - 2014.04.02. 20:17[/b][/url]

Teli szájjal nézelődök, és végre megérlelődik bennem a gondolat, ami ezeddig próbált felszínre bukni, de még nem állt készen a világra. Úgy tűnik, hogy itt csak inni szokás. Pedig meg mernék rá esküdni, hogy ettem már itt. Vagy az máshol volt? A szendvicset rágcsálva erős a gyanú, hogy vagy tudathasadásom van, vagy előrehozott április elseji poén áldozata vagyok. Nem tudom, melyik a valószínűbb. De végül nem kell tovább ezen törnöm a fejem, mert Jamie ötletén jól derülve egy sokkal izgalmasabb téma a tökéletes közömbösség tengerébe vetik elméletemet a csárda közelmúltban történt kicserélésével egy másik hellyel, ami itt volt, és amire emlékszem, hogy betértem oda enni.
- De a bogarak többsége akkora, mint maga a betű néha. Vagy legalábbis akkorák azok a betűk, mint a bogár feje. Most gondold el, hogy úgy kéne elolvass egy könyvet, hogy végigfutsz egy soron, de nem ám csak úgy szemmel, hanem tényleg, mert nem látod egyik végéből a másikat. És aztán még rohanhatnál lefelé is.
Teljes abszurdum. Nem is csodálom, hogy a bogarak nem tanultak meg olvasni soha. És egyúttal nagyon boldog vagyok, hogy én nem bogár vagyok. Viszont bogárként legalább nem feküdném el a fél oldalamat, és a nyakam sem merevedne ilyen fájdalmas pozícióba. Jamietől jól meg is kapom a magamét a túlzások és a könyveim közti összefüggést taglalva.
- Sajnálom - mondom nevetve. - De nem tudok mit tenni ellene. Imádom a könyveket, a világ valódi csodái. - Nem taglalom nagyon a dolgot, már többeket kergettem el a közelemből megszállottságnak tűnő rajongásommal, többek közt azt a pár szerencsétlent is, akikről utóbb megtudtam, hogy flörtölni próbáltak volna velem. És egyébként sem tudnék nagyon belemenni a témába, mert kérdést szegez nekem, és a végére jellegzetes vigyorát fűzi, amitől nekem is mindig mosolyoghatnékom támad. Érdekes, erre emlékszem, de arra nem, hogy itt nem szoktam enni kapni. Igaz, úgy eleve nem szoktam arra figyelni, és így emlékezni rá, hogy mikor is eszek, szóval ez nem jelent sokat.
- Ó.. hát, gondolod tudsz segíteni? Nagyon jó lenne - ismerem el, bár sejtelmem sem volt róla, hogy masszázs szalont is nyitni akar. Bár lehet ezért nincs most kaja, mert múlt héten még vendéglős volt, ma már csak bárja van, és ha legközelebb jövök, asztalok helyett masszázsasztalok lesznek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=266401#post266401][b]Gryllus Matilda - 2014.04.05. 10:12[/b][/url]

A bogarak és az olvasási nem-szokásaikat taglaló elméletem láthatóan kivált némi reakciót Jamie-ből, de nehéz lenne eldönteni, hogy pontosan milyet. Nem úgy néz ki mindenesetre, ahogy rám néz, mint aki teljesen érti, miről beszélek. Pedig teljesen logikus, legalábbis én úgy gondolom. De ő csak fejcsóválva arra ösztökél, hogy inkább tömjem tele a számat, ahelyett, hogy gondolataimat hagynám manifesztálódni beszéd formájában. Így hát így is teszek. A szendvics szép lassan el is fogy.
- Nők? Hát jó, van néhány csodabogár köztünk, az igaz, például én. - Jót derülök azon, hogy sikerült a csoda és az előbb taglalt bogár részt is egy helyre sűrítenem. Én már csak ilyen butaságokon derülök.
Közben a különféle okokból felém forgolódó emberek visszatérnek italaikhoz, Jamie pedig a kezét ajánlja, illetve a tudását, mármint azt, hogy segít az elfeküdt tagjaimon. Nem sűrűn fordul elő, hogy ennyire hazavágnám magam, mert már rettenetesen gyakorlott vagyok a fura pozíciókban való alvásban, így nem tudom azt sem, hogy mire kell számítsak. Volt már, hogy édesanyám megmasszírozta a nyakam, de még régen, és akkor nem is fájt.
Hirtelen arra kapom fel a fejem (és jajdulok fel), hogy Jamie elveszi előlem a tányért, és miután lerakta azt, már ott is terem rögtön mellettem, és a kezét nyújtja. Pislogok rá, majd a plafonra, és vissza rá. Fel? Hova fel? Van felső szint is?
- Hová megyünk? - kérdezem, de közben már a kezébe helyezem a sajátom, és óvatosan felállok asztalomtól. Persze azt gondolhattam volna, hogy nem a vendégek előtt fogja kezeit a jó ügy szolgálatába állítani, de mégis meglepettség ül ki arcomra, miközben maga után húz. De inkább az üljön ki, mint hosszú távon ez a fájdalmas fintor.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=268955#post268955][b]Gryllus Matilda - 2014.04.07. 18:48[/b][/url]

A szendvicset már kivégeztem, nincs okuk a vendégeknek tovább nézniük minket, ami nem is zavar túlzottan. Más esetben elbújnék egy könyv mögött, és úgy nem zavarna, nézzen ki merre lát, de most, hogy a csárdásfiú szóba elegyedett velem, nem volna illő a sorok közé vetnem tekintetem arca helyett. A mosolya úgyis olyan kis aranyos, engem is mosolygásra késztet.
- Miért, lehet rossz értelemben is annak lenni? - értetlenkedek, és már majdnem meg is billentem a fejem, amolyan kutya-módira, mint mikor nem tudják, hogy a gazdájuk mit vár tőlük. De szerencsére észbe kapok, hogy se kutya nem vagyok, se túl megfelelő állapotban ilyen veszélyes mozdulatok kivitelezésére. Az persze nem jut eszembe, hogy bóknak értelmezzem szavait.
Egész idő alatt érlelődött bennem a gondolat, amire Jamie most olyan váratlanul rákérdez, hogy egy pillanatra tátva marad a szám, és megfeledkezve bajomról, megrázom a fejem. Az arckifejezésem ismét nagyon kifejező.
- Pedig annyira azt hittem, de annyira! Esküszöm, emlékszem, hogy én itt szoktam enni! Biztos kamuzol, ugye kamuzol? - nézek rá esdeklő tekintettel, de aztán elnevetem magam. - Megbolondultam! Ez már a vég!
Mindeközben már úton vagyunk az említett szobák felé; kezem az övében, pedig egyáltalán nem lenne szükséges, hogy így vezessen maga után, tudnám követni, attól függetlenül, hogy nem tudnék felé fordulni, ha elkanyarodik mondjuk. Bevezet egy szobába, és egy pillanatig eltűnődni látszik, mit is kezdjen velem, illetve, hol is kezdje azt. Egy szék kerül elő, amire le is huppanok.
- Nem szoktam én semmi rosszat gondolni ám - mosolygok rá, bár nem is értem, hogy mire célozhat. Mindegy, ő tudja.