Nyitva tartás: H-V - 0-24 (ünnepnapokon zárva)

A bolt jelenlegi tulajdonosa: Nikolai Weißling

Alkalmazottak:

• Endrédy Patrik
• Gombos Eszter - NJK
• Hortobágyi János „Samu” - NJK
• South West
• Anna Weißling
• Szendrey Adél

Broken Heart

  Ott állt közvetlenül a színpad mellett. Idegesen egyik lábáról a másikra vetette a testsúlyát, és közben a kezét is gyötörte a ropogtató mozdulatokkal. Hang már nem jött ki belőlük, mert az utóbbi fél órában már mindet kilazította. A gitárja a hátára volt szíjazva. Az a hangszer volt, amit még apjától kapott. A legelső. Kicsit már kicsi volt, hiszen csak háromnegyedes volt, de a húrok már lazák voltak a sok nyúzástól. Teljesen a lány ujjaira voltak igazítva. A pillantása pedig hol a bejáraton, hol a személyzet tagjain volt.
  Nem volt benne biztos, hogy North eljön. A levelében azt írta, hogy ez az utolsó kérése, és direkt olyan napot választott, amikor nincsenek sokan a csárdában, nehogy a tömeg megállítsa a fiút. Igen, még ilyenkor is figyelt arra, hogy ne okozzon kellemetlenséget a fiúnak. Pedig ez most nem csak róla szólt. Inkább a lányról.
  Idegesen az órára pillant. Már vagy tíz perce itt kéne lennie. A lány természetesen előbb érkezett, hiszen biztosítania kellett mindent. A terv megvolt, a kivitelezést viszont ezer helyen el lehetett szúrni.

Broken Heart

  Ott állt közvetlenül a színpad mellett. Idegesen egyik lábáról a másikra vetette a testsúlyát, és közben a kezét is gyötörte a ropogtató mozdulatokkal. Hang már nem jött ki belőlük, mert az utóbbi fél órában már mindet kilazította. A gitárja a hátára volt szíjazva. Az a hangszer volt, amit még apjától kapott. A legelső. Kicsit már kicsi volt, hiszen csak háromnegyedes volt, de a húrok már lazák voltak a sok nyúzástól. Teljesen a lány ujjaira voltak igazítva. A pillantása pedig hol a bejáraton, hol a személyzet tagjain volt.
  Nem volt benne biztos, hogy North eljön. A levelében azt írta, hogy ez az utolsó kérése, és direkt olyan napot választott, amikor nincsenek sokan a csárdában, nehogy a tömeg megállítsa a fiút. Igen, még ilyenkor is figyelt arra, hogy ne okozzon kellemetlenséget a fiúnak. Pedig ez most nem csak róla szólt. Inkább a lányról.
  Idegesen az órára pillant. Már vagy tíz perce itt kéne lennie. A lány természetesen előbb érkezett, hiszen biztosítania kellett mindent. A terv megvolt, a kivitelezést viszont ezer helyen el lehetett szúrni.

Meglepett, hogy Conroy jelentkezett a szakítás után, azt hittem, miután elhagyom, már csak egy szellem leszek a folyosón, akit kerülni fog, vagy semminek nézni, esetleg a fiú, akinek felhúzott orral egy elharapott hellot odaböffent, dacos tekintettel kísérve.
De ő mást tett. Kért, egy utolsó kívánságot. Nem voltam benne biztos, hogy okos dolog-e elmenni oda, ahova hívott. Nem a lány miatt aggódtam, inkább magam miatt, attól, hogy keménynek mutattam magam, nekem is fájt, hogy nem ölelhettem át Conroyt vagy nem csókolhattam bele abba a kusza hajrengetegbe. Az a gondolat meg, hogy valaki más megteszi ezt vele szinte megbolondított.
Mégis időben ott voltam, egy percet sem késve. Kevesebben voltak, mint vártam, aminek egyszerre örültem és búsultam is. Így nem lesz ami elrejt de nem lesz ami felfalhatna sem.
Ahelyett, hogy elindultam volna az asztalokhoz, inkább megálltam a falnál, elég kirívó alak voltam ahhoz, hogy ha akarjanak tőlem valamit, meg is találjanak, azt pedig, hogy mit tervezett Conroy, magam sem tudtam.
Ha beszélni szeretett volna, ahhoz nem kellett volna ez az ez az egész hajcihő, a bosszú nem volt az ő asztala, a könyörgés pedig szintén nem volt méltó hozzá. Egyszerűen nem tudtam, miért is voltam itt és ez zavart. Rohadtul.

Broken Heart

  Meglátta a fiút, ahogy bizonytalanul beteszi a lábát a helyiségbe. A lány szíve nagyot dobbant már csak a látványra is. Mindig tökéletes, kissé túl tökéletes kinézete egyszerre volt távolságtartó, de számára ismerős. Mély levegő be, aztán lassan ki. Most már nincs visszaút.
  Még egy pillantás a személyzetre. Elég távol vannak, ezért egy gyors mozdulattal már fent is termett a színpadon. A mikrofont bekapcsolta, és hozzá nem méltó módon szégyenlősen beleszólt.
  - Helló mindenki! - intett egyik kezével, miközben beállította az állványt a méretéhez. - Tudom, hogy ez most mindenkinek szokatlan, és a tulajdonos sem hiszem, hogy nagyon örül most nekem - húzta el a száját. - Viszont szeretnék elbúcsúzni az egyik ismerősömtől. Ott áll ő - mutatott a fiú irányába. Megvárta, míg mindenki jól megnézi magának, aztán folytatta. - Megházasodik! - jelentette be, és csak az hallhatta a mondatban a keserű mellékízt, aki igazán ismerte. Valószínűleg a többi ember valami aranyos gesztusnak tarthatta az egészet. És a személyzet is. Ezért nem csaptak le rá, szinte azonnal. Vagy csak meglepte őket. Bármi megtörténhet.
  - Szóval csak öt percet szeretnék kérni, hogy elbúcsúzhassak tőle. Egy számmal. És kívánok neki sok sikert az életben, mert minden ellenére úgy gondolom, hogy megérdemli - mondta, aztán összeszorította a száját, hogy az érzelmei ne törjenek utat maguknak. Egy pillanatra sem nézett a fiúra. Egyszerűen képtelen volt rá, akkor talán lesétált volna a színpadról.
  Kicsit távolabb lépett az állványtól, és maga elé húzta gitárját.

Szememmel a lányt kerestem, azonban ő gyorsabb volt, előbb megtalált engem. A hangjára felkaptam a fejem, szívem kihagyott egy ütemet. De hiányzott már.
A színpadon állt. Nem értettem, azután folytatta beszédét. Mindenki felém bámult én meg tehetetlenül, megkeményedő állkapccsal és leszegett fejjel tűrtem. Mit művelt? Megalázni akart? Bosszút állni? Eljátszani a sérült fruskát, hogy aztán én legyek a gonosz farkas, aki bekebelezett egy fehér szőrű, ártatlan báránykát. Kezem ökölbe szorult és csak akkor emeltem tekintetem újra a színpadra, mikor már éreztem, hogy Conroy visszavette a közönség figyelmét.
Legszívesebben leszedtem volna a színpadról, attól rettegtem, hogy meg fog alázni. Próbáltam elkapni a tekintetét, szemmel leparancsolni. Jó játék volt, de elég is legyen ennyi, azonban egy pillanatra sem nézett rám. A tajtékzó kék tekintetem hiába üvöltött, nála süket füleket tapintott csupán.
Nem volt hát más választásom mint tűrni és figyelni. Az utolsó kívánság. De az vajon nekem mennyibe fog kerülni?

Broken Heart

  Gitárján lefogja az első akkordot. A pengető megreszket a kezében. Be a levegőt, aztán ki. Ezt most magáért csinálja, és senki másért. Csak így tud elbúcsúzni. Csak így lesz képes a továbblépésre.
  Mozdul a keze, és elkezdi játszani az introt. Szép lassan, mintha lenne bőven ideje. Aztán a mikrofonhoz hajol, és rekedtes hangon elkezd beleénekelni.
  - "Record scratch; Steve Miller Band. Tattooed necks and tattooed hands" - ekkor érkezett el az első pillanat, hogy a fiúra is ránézett. Bizony, a tetoválása volt az, ami igazából összehozta őket. A titok, amit még mindig magában őrizgetett, habár a házvezető-helyettes már rájött. De az sem az ő hibája volt.
  Ahogy közeledett a refrén, egyre inkább gyorsabb lett az ütem, és sodorta magával a lányt. Az emlékek, az ő emlékeik voltak benne abban a számban.
  - "I'm a hazard to myself, I'll break it to you easy" - behunyta a szemét, és bólintott egyet közben. Tökéletesen így gondolta. Ő senkinek sem lesz jó, hiszen hogy is lehetne, amikor ennyire elcseszett...
  - "We don't have to talk, We don't have to dance" - elérkezett a refrén. A táncuk a feneketlen gödörnél, amiről senki nem tudott. És akkor este, kint, amikor a fiú pánikrohamot kapott, és végül csillagokat néztek. Aztán a folytatás. - "We don't have to make friends! It's so nice to meet you, Let's never meet again" - igen, ez így lesz jó. Ekkor érkezett el a végső búcsú. Kimondta.

Dermedten hallgattam végig a dalt. Hiába volt a csárda telezsúfolva több tucat vadidegennel, mégis olyan érzésem támadt, hogy csak én voltam a helyiségben és a lány. Minden szava a szívembe kúszott, róla énekelt. Nem bosszút állt, hanem elbúcsúzott. De nem akartam, hogy elbúcsúzzon.
Eszembe jutott a tánc, amikor ketten a sötétben keringőztünk, azután kinn a fagyban. Újra a kezeimben akartam érezni azokat a puha kacsókat. Látni, ahogy csak pár centi választja el testem a testétől. Levegő után kapkodtam. Akartam. És ő búcsúzott. Épp elengedett.
Végig tekintetem a tekintetébe fúródott, lábam gyökeret vert, mert nem tudtam eldönteni, hogy rohanjak el, vagy átverekedve magam a tömegen, induljak el felé. Tehát ott maradtam. Szomorúan, szerelmesen, lassan elengedve.
Csillogott a szemem. Hallottam a lány fájdalmát. Nem éltem kifogásokkal, mikor szakítottam vele, de most akartam, hogy tudja,hogy igazából én nem is akartam a házasságot. Nem én választottam a lányt, anyám volt. Kötelességem, de őt szerettem végig.
Amikor véget ért a szám, mindenki tapsolt csak én nem, nem tudtam emelni a kezeim, se semmi másom. Ott ragadtam. Csupán ajkam mozgott. "Szeretlek. " ezt tátogtam. Nem érdekelt, hogy tudott-e szájról olvasni vagy sem, értette-e a dolgot vagy sem. Egyszerűen csak ezt meg akartam tenni, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem. Szerelmes voltam belé. Csak belé. Akárkit fogok az oltár elé is vezetni, rá fogok gondolni meg a batmanos rugadalózóba öltöztetett bébipandákra.

Broken Heart
A Dal

  A szám végefelé járt, amikor már nem bírta tovább. A hangja egy pillanatra elcsuklott, és egy könnycsepp végigszánkázott az arcán. De folytatta. Végig kellett énekelnie, mert ő nem csak egy összetört szívű lány volt, de énekes is. And the show must go on.
  Az utolsó akkord is felcsendült, a lány pedig a mikrofonba suttogott. - Köszönöm. - Kikapcsolta. Vége az előadásnak. Tekintete a fiúra siklott, mert tudni akarta a véleményét. És akkor...ez már túl sok volt neki. Érezte, hogy a könnyei egymás után hullanak, és a kezét a szájára szorította, hogy visszafogja a feltörni készülő összeroppanást. Lesietett a színpadról, ahol a személyzet már várta. De nem szóltak semmit, ahogy meglátták a zokogó lányt.
  A gitárt a hátára csúsztatta, és kezével folyamatosan az arcát törölgette. Nem borulhat ki. De az a szó...még mindig maga előtt látta lepörögni, mint valami lassított felvételben. Ki kell mennie. És beszélnie kell vele, bár eleinte nem így tervezte. De az a szó mindent megváltoztat.
  Összeszedte magát, minden összetört darabkáját. Arcát megtörölte, és gyorsan az ajtó felé sétált. Közben intett Northnak, hogy kövesse ki, ha akarja. Ez már az ő döntése volt.
  Pár lépéssel arrébb ment, és a a lefelé menő napot kezdte el nézni. Alig volt bent fél órát, mégis minden annyira megváltozott. Azt sem tudta, hogy mi lesz a következő lépése. Szeresse? Vagy ne? De hát elhagyta. Otthagyta!
  Még mindig háttal állt az ajtónak, és szívott pár mély levegőt, mintha az megszabadíthatná minden kétségétől és zavarodottságától. Ő búcsúzna, de a fiú nem hagyja. És nem tudta eldönteni, hogy ennek most örüljön, vagy legyen felháborodva.

Végignéztem, ahogy nem bírta tovább visszatartani könnyeit, ahogy próbálta letörölni, de minduntalan újra, és újra ott termettek. Vajon mennyit sírt miattam? Belefájdult a szívem, hogy így kellett látnom. Nem is, én voltam az előidéző, nem csak a tanú.
Végig, aggodalmasan követtem a tekintettemmel, azonban meglepődve hátrahőköltem, mikor intett nekem, majd eltűnt a hátsó kijáratnál. Nem értettem. Azt hittem nem akar velem többet beszélni, hisz az én ajkamról is felszállt a búcsú. Mert azt akartam, hogy tudja, ha nem találkozunk többet.
Okos dolog lett volna kilépni a főbejáraton és eltűnni az éjben, mégis elkezdtem átverekedni magam a tömegen. Minden egyes embert kikerülni évmilliókba került számomra, attól rettegtem minden pillanatban, hogy mikor kiértek, már csak hűlt helyét találom, de mikor a kilincsért nyúltam, hezitáltam.
Valóban a bölcs döntést választottam, vagy csak a könnyebbet?
Mégis lenyomtam és kiléptem a sötétségbe. Eleinte nem láttam semmit. Szívem vadul kalimpált, te tudtam, hogy ott volt a lány és rám várt. Éreztem az illatát. Az tüdőm megőrült ezért az illatért, méreg volt, vagy varázslat, de egész testemet hatalmába kerítette.
- Conroy? - hangom rekedt volt és elveszett. Behúztam magam mögött az ajtót és megpróbáltam kivenni a sötétben a szőke hajzuhatagot.

Broken Heart

  Ott ácsorgott háttal állva, amíg meg nem hallotta a nevét. Az ő hangján. Mikor azt hitte, már sosem fogja. És hogy nem is akarja. Pedig Ó édes Istenem, mennyire akarta...
  Megfordult, és közelebb lépkedett a fiúhoz. Szemei valószínűleg vörösek voltak a sírástól, és sminkje elkenődött, bármennyire is próbálta rendbe hozni. Úgy volt vele, hogy már mindegy. Számára mindegy. Mert a fiú már elkötelezte magát. Akkor pedig nem számított a véleménye. Ha pedig tényleg szereti...nem, ezt nem veheti készpénznek.
  - North... - nyelt egyet, hogy összeszedje a gondolatait. Fogalma sem volt róla, hogy most mit fog csinálni. Ez nem volt benne a tervben. Valami hiba csúszott a szerkezetbe. North volt az. És bármennyire utálni akarta érte, nem tudta. - Szeretném tőled hallani, miért... - mondta ki végül nagyon lassan, de hangsúlyosan minden szót. Komolyan gondolta. Mert ha a fiú tényleg ezt akarja, akkor nem tesz semmit. Akkor most hallhatja, és elengedheti. De ha nem, akkor talán...nem. Akkor sem.
  Arra gondolt, amikor Amerikába ment. Azért ment, hogy megelőzze a bajt. Most meg itt volt a nyakán. Tudta, hogy semmi nem lehet tökéletes. Hogy minden előbb vagy utóbb összedől mint egy kártyavár. Főleg az ő életében.
  Kezével gyorsan elsimított két könnycseppet az arcán. Most nem mutathatja, hogy gyenge. Most a fiúnak úgy kell válaszolnia, hogy nem azért teszi, mert sajnálja. - Az igazat szeretném! - szögezte le, amikor látta, hogy a fiú el szeretné kezdeni. Ez fontos volt neki.

Conroy

A lányt figyeltem, ugyan este volt, de a hold és a kinti világítás miatt mégis láttam belőle valamennyit, az arcát majdnem kristálytisztán. Önkéntelenül is elmosolyodtam lágyan.
- Istenem, olyan vagy mint egy panda. - suttogtam, de hangomban semmi sértő vagy vádló nem volt. Azonban mióta Csinn a napokban felhozta a bébipandákat, másra sem tudtam gondolni, csak, hogy akarok néhányat. Ötöt, vagy hatot, két vagy három tucatot.
Szívem szerint ezután odaléptem volna hozzá, megcsókoltam volna és orcájáról ujjammal megpróbáltam volna letörölni a sminket és könnyeket, amiket feltehetőleg csak még jobban összemaszatoltam volna a pofin, de vissza kellett fognom magam.
A kérdés várható volt és nem is találtam titoknak a miértet.
- Anyám rendezett nekem egy esküvőt. Aranyvér csak aranyvérrel. Nem akartam. Most sem akarom. De nincs szavam. Parancs volt és nem kérelem az utasítás. - felsóhajtottam és zavartan túrtam bele a hajamba. Azután kis szünet után folytatni kezdtem.
- Életemben csak egyszer láttam a lányt. Barna hajú és szemű. Magas. Nem tetszett. Semmit sem találtam benne belőled. Azután kieresztette a hangját. - halványan elmosolyodtam, de ez a mosoly már inkább volt keserű mint vidám. - Nem akart hozzám jönni, bár a kétségbeesett tiltakozás olyan volt, mint egy papírcsákó a hurrikán közepén. Gyenge és tehetetlen. A harciassága kicsit emlékeztetett rád. Érdekes, hogy a neveletlenség nem örökletes, hanem valami egyéni dolog.

Broken Heart

  Minden szavát megízlelte a fiúnak. Félt, hogy talán ezek lesznek a legutolsók. Nem szakította félbe, amikor a lányt írta le, habár tudta kiről van szó. De jól esett neki. Minden amit a fiú mondott.
  Aztán nem bírta tovább. Nem tudta tartani magát, mint eddig. Egy lépéssel eltüntette a kettejük között lévő távolságot, és átölelte a fiút. Olyan nagyon vágyott már erre, mint egy pohár vízre a sivatag kellős közepén. Mélyen beszívta a fiú illatát. Az arcát belefúrta a nyakába, az sem érdekelte, ha nyomot hagy North pólóján a sminkje.
  - Hiányoztál - hallatszott tompán a hangja. - Nem akarom, hogy elmenj. Én is szeretlek - továbbra sem vette el a fejét, mert félt attól, hogy North talán eltolja magától. Hogy mégsem akarja. Mert már más jövő van számára megtervezve... Tervek. Na igen, ez az a dolog, amiben Scar amúgy sem volt jó. Mert mindig meghiúsulnak. Ma este sem kellene itt lennie, hanem otthon kiválogatni az összes dolgot, ami a fiúra emlékezteti, és kidobni. Vagy valami hasonló, amit az amerikai filmekben szoktak eljátszani.
  Azon gondolkodott, hogy vajon miért kellett nekik ez az egész gyötrelem ahhoz, hogy kimondják egymásnak, hogy szeretik. Mintha ez lenne a sors utolsó otromba fintora feléjük.

Lassan beszéltem, higgadtan és mégsem teljesen érzelemmentesen. Valahogy még csak belekerültek aprócska érzelemfoltok, véleménykifejezésből, hangsúlyból, mimikából.
Minden, ami akkor és ott eszembe jutott, azt ajkamra vettem, nem titkoltam el semmiféle részletet, hisz nem volt okom.
Ha mégis, az csak a lány védelme lett volna, de ahhoz túl önző voltam, hogy meg se próbáljam tisztára mosni azt a rongyot, amit a szakításkor sáros bakanccsal a sáros földbe döngöltem.
Meglepődve nyögtem fel, mikor a lány karjai erősen a bordáimba markoltak, kócos fejecskéjét pedig mellkasomba fúrta. Oda a fehér ingem. De nem bántam. Tétovázás nélkül húztam magamhoz, hogy még közelebb legyen, magamba akartam gyömöszölni, hogy egy legyen és ne két, eltéphető lélek. Minden erőmmel szorítottam, kapaszkodtam belé, mintha máskülönben valami rossz történne, ha elengedném.
Azután ellazult a testem és fejem lebukott feje búbjára. Erőtlennek éreztem magam, nem engedtem el, de már nem is markoltam, csak ott voltam körülötte, mint a levegő, vagy mint a tűz a fa körül, amiből életét nyeri.
Behunytam szemeim, ki akartam érezni a pillanatot, de nem tudtam hallgatni. A hang a fejemben, az a gonosz kis hang folyamatosan ordította és a tombolását végül nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
- Ugye tudod, hogy ez nem változtat semmin? - a hajába beszéltem, csak milliméterekre voltam attól, hogy ne kapjak be egy-egy kósza szálat. - Ez nem a boldog egymásra találás hanem a szomorú búcsú.

Broken Heart

  Amikor a fiú is visszaszorította, úgy érezte, mintha apróra összehúzhatná magát, és egyenesen a fiú részévé válhatna. Jó pár percig csak álltak. Aztán megtört a csend. Már akkor tudta a szőke, hogy mit fog mondani a fiú, amikor a feje alatt a mellkasa megrezdült, ahogy nagy levegőt vett a mondandójához. Mégis az, hogy kimondva hallotta és újabb repedést okozott a szívén. Pedig annyi ideig küzdött azért, hogy megtörhetetlennek tűnjön. Erre jön ez a fiú, és ő...leengedte a falait.
  - Tudom. Számunkra nem létezik boldogan éltek, amíg meg nem haltak - bontakozott ki a fiú öleléséből. Szinte abban a pillanatban hiányozni kezdtek, ahogy nem érezte már maga körül. A szeméből egy könnycsepp szaladt végig az arcán, mire kezét gyorsan odakapta, és letörölte. Közben a lábát nézte. Erős akart lenni. A fiú kedvéért is.
  - Most mit fogok kezdeni azzal a rengeteg zoknival, amit miattad vettem? - próbálta elviccelni a dolgot, még akkor is, ha a szíve megszakadt. Így könnyebb volt.

Pedig mennyire örültem volna, ha mégis létezne olyan. Az első nő, aki nem Csinn és nem anyám és mégis fontos és lám, a sors buta humorérzéke miatt, kénytelen voltam hagyni, hogy kicsússzon a kezeim közül, nem csak fizikailag, de úgy, mindenhogy.
- Természetesen hordani! Minden intelligens ember visel zoknit. Viselj te is, úgy sokkal szebbek és higiénikusabbak a lábacskáid, mint mezítelen, koszosan és undorítóan. -jelentettem ki, halovány, szomorú mosolyt varázsolva ajkaimra.
Azután odaléptem hozzá. És homlokon csókoltam.
- Minden jót Conroy. Ha mégis sikerül annak a másik fruskának elmenekülnie az esküvő elől és te még nem jöttél rá, hogy ezerszer helyesebb és kedvesebb férfiak is élnek a földön, majd megpróbállak újra levenni a lábadról.- vagy legalábbis ezzel fogom elaltatni magam esténként, amíg az oltár elé nem lépek.
Azután meg majd botor álmokat fogok szőni arról, hogy mi lett volna, ha az a nő, aki mellettem fog feküdni az ágyban elmenekült volna.
Elléptem a lány elől, búcsúzóul rá mosolyogtam és elindultam a sikátorban kifelé, az utca irányába. Mindenhol sötét volt, egyedül onnan tudtam, hogy jó felé haladok, hogy egy árva oszlop még pislákolt a túloldalt, iparkodva a lehető legtöbb segítséget nyújtani nekem.
De már ő sem bírta sokáig, mire beléptem volna fényébe kialudt és én teljes sötétségben, kívül és belül is visszaindultam a kastélyba, egy álmatlan, folyosókat rovó éjszaka elé nézve.