Nyitva tartás: H-V - 0-24 (ünnepnapokon zárva)

A bolt jelenlegi tulajdonosa: Nikolai Weißling

Alkalmazottak:

• Endrédy Patrik
• Gombos Eszter - NJK
• Hortobágyi János „Samu” - NJK
• South West
• Anna Weißling
• Szendrey Adél

Jeff

Megint Edictum cikk, megint a Deja vu életérzés. Igazából fogalmam sincs, hogy lehet-e valóságalapja a cikknek. A fejemben lévő gondolatok kuszák. Megint minden olyannak tűnik, mint régen. Csak a szereplők cserélődtek fel. Bár ez nem teljesen igaz, de igazából Lola halála körüli események kiestek, teljesen. Arra emlékszem, hogy elindultam otthonról, kiszellőztetni a fejem, aztán a következő emlékkép már az, hogy Jeff kanapéján ücsörgök és ő átölel... Na és innentől már minden kusza. Nagyon ki voltam akkor. Erős nő vagyok, de az, hogy Gergő előtt teljesen erősnek kellett mutatnom magam, és nem volt alkalmam arra, hogy levezessem a tragédiából adódó feszültséget kikészített. Nem a csendes fajta vagyok, ha ilyenek feldolgozásáról van szó. Emlékszem, hogy Jeff halálhírére is a londoni szobám úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. Nem maradt ép tárgy a szobámban. Aztán persze lenyugodtam, de most ugyanezt nem játszattam el. Hirtelen szakadt rám a nagy teher, amely alatt akár összeroppanni is képes lettem volna, pedig minden klappolt az életemben akkor és most is, csak váratlan volt, túlzottan elkényelmesedtem talán és bizony azért az utóbbi időben érzelmesebb emberré váltam, mint az előtt voltam. Persze ettől még az alvilági dolgaim nem szűntek meg és továbbra is ugyanúgy élem az életemet.
Van két gyerek, akit nevelek, van egy vőlegényem és gyereket tervezünk, ami talán össze is jött. Csak valami motoszkál bennem. Mi van, ha valami ezt a jelenlegi idilli képet megtöri? Mindig jött valami, ami tönkretette a boldogságomat és most is talán éppen azt hívtam el ide, a csárdába egy kis beszélgetésre.
Írtam egy baglyot ma reggel Jeffnek, hogy pontban 14:00-kor várom őt a csárda pulttól jobb oldalra elhelyezkedő kis zugában, mert beszélnem kell vele. Nem szeretem a homályos fontokat az életemben. Tudnom kell, hogy mi is az, amire nem emlékszem. Vagyis emlékszem, de mégsem. Dereng valami, de csak egy álomnak tűnik az egész. Talán csak elnyomom. Nem akarok emlékezni azokra a napokra. Most, hogy már túl vagyunk a gyászon azt az időszakot eltemettem magamban, minden emlékével együtt. Vagy legalábbis megpróbáltam.
Belépek a lepukkant csehóra emlékeztető csárdába. A pubot jobban szeretem, de ott többen is ismernek. Most nyugira vágytam, amit ezen a zajos, mocskos, hangos helyen véltem megkapni. Néhány szempár rám szegeződik. A munkaidőszak sokak számára mára véget ért és itt eresztik ki a fáradt gőzt, pont ahogy vártam. Ügyet sem vetve a méregető pillantásokra a megbeszélt asztalhoz megyek, nem ül ott senki és mindegyiktől távol van. Levetem a kabátomat és összehajtva a háttámlára rakom, majd leülök és idegesen dobolni kezdek az ujjaimmal az asztalon. Vegyes érzelmekkel várom, hogy megjöjjön.

Öltözet

Jeff

Megint Edictum cikk, megint a Deja vu életérzés. Igazából fogalmam sincs, hogy lehet-e valóságalapja a cikknek. A fejemben lévő gondolatok kuszák. Megint minden olyannak tűnik, mint régen. Csak a szereplők cserélődtek fel. Bár ez nem teljesen igaz, de igazából Lola halála körüli események kiestek, teljesen. Arra emlékszem, hogy elindultam otthonról, kiszellőztetni a fejem, aztán a következő emlékkép már az, hogy Jeff kanapéján ücsörgök és ő átölel... Na és innentől már minden kusza. Nagyon ki voltam akkor. Erős nő vagyok, de az, hogy Gergő előtt teljesen erősnek kellett mutatnom magam, és nem volt alkalmam arra, hogy levezessem a tragédiából adódó feszültséget kikészített. Nem a csendes fajta vagyok, ha ilyenek feldolgozásáról van szó. Emlékszem, hogy Jeff halálhírére is a londoni szobám úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. Nem maradt ép tárgy a szobámban. Aztán persze lenyugodtam, de most ugyanezt nem játszattam el. Hirtelen szakadt rám a nagy teher, amely alatt akár összeroppanni is képes lettem volna, pedig minden klappolt az életemben akkor és most is, csak váratlan volt, túlzottan elkényelmesedtem talán és bizony azért az utóbbi időben érzelmesebb emberré váltam, mint az előtt voltam. Persze ettől még az alvilági dolgaim nem szűntek meg és továbbra is ugyanúgy élem az életemet.
Van két gyerek, akit nevelek, van egy vőlegényem és gyereket tervezünk, ami talán össze is jött. Csak valami motoszkál bennem. Mi van, ha valami ezt a jelenlegi idilli képet megtöri? Mindig jött valami, ami tönkretette a boldogságomat és most is talán éppen azt hívtam el ide, a csárdába egy kis beszélgetésre.
Írtam egy baglyot ma reggel Jeffnek, hogy pontban 14:00-kor várom őt a csárda pulttól jobb oldalra elhelyezkedő kis zugában, mert beszélnem kell vele. Nem szeretem a homályos fontokat az életemben. Tudnom kell, hogy mi is az, amire nem emlékszem. Vagyis emlékszem, de mégsem. Dereng valami, de csak egy álomnak tűnik az egész. Talán csak elnyomom. Nem akarok emlékezni azokra a napokra. Most, hogy már túl vagyunk a gyászon azt az időszakot eltemettem magamban, minden emlékével együtt. Vagy legalábbis megpróbáltam.
Belépek a lepukkant csehóra emlékeztető csárdába. A pubot jobban szeretem, de ott többen is ismernek. Most nyugira vágytam, amit ezen a zajos, mocskos, hangos helyen véltem megkapni. Néhány szempár rám szegeződik. A munkaidőszak sokak számára mára véget ért és itt eresztik ki a fáradt gőzt, pont ahogy vártam. Ügyet sem vetve a méregető pillantásokra a megbeszélt asztalhoz megyek, nem ül ott senki és mindegyiktől távol van. Levetem a kabátomat és összehajtva a háttámlára rakom, majd leülök és idegesen dobolni kezdek az ujjaimmal az asztalon. Vegyes érzelmekkel várom, hogy megjöjjön.

Öltözet

Jay

Reggel kilenckor éppen átölelve aludtam Angyalkával, amikor egy rendkívül erőszakosan kopogtató bagoly verte az ablakot. Nagy nehezen feltápászkodtam, és a még alvó Szerelmem arcára nyomtam egy puha csókot, majd az ablakhoz siettem. Szerencse, hogy Roni a nappali kanapéján alszik és nem hallja a kopácsolást, mert már házőrzői kötelességének eleget téve, ezres hangerővel ugatni kezdett volna.
-Mi az isten!?
Dörmögök az orrom alatt, majd mikor az ablakot kinyitottam, berepült a madár, én pedig összerezzentem, mert csak egy fekete alsónadrágban voltam. A bagoly levelet hozott. Azt hittem anyám aggódó szavait tartalmazzák majd, de nem. Meglepő módon a volt feleségem invitált találkozóra, és az őszintét megvallva, fogalmam sem volt, hogy miért. A levelet a földre dobom és félkómásan visszafekszek Angyalka mellé....

...Délután egy óra. Elisabeth elment a suliba, én pedig felöltözveülök az ágyam sarkán és a kezemben forgatom a levelet. Kettőkor a csárdában. De mégis mi a jó Életet akarhat tőlem Janey? Csak nem történt valami? Bevillan akaratlanul is egy nap. Mikor átjött teljesen megtörve Lola halála miatt, mikor az én vállamon sírta ki magát. Mikor minden olyan zavaros lett a bortól, amit megittunk, a mértékre fittyet hányva. Még nem éltem Elisabeth-tel, de Janey-t csókoltam úgy, ahogyan azt akkor már nem szabadott volna. Az utolsó együttlétünk volt, és a képei halványan leperegnek a fejemben. Sóhajtok egyet, zsebembe süllyesztem levelét, és lerobogok a lépcsőn. Lekapom a kulcsom, kilépek az ajtón és sietek is a csárdába.

Belépve azonnal keresem a lányt, hamar meg is találom egy eldugottabb helyen, ahogyan azt írta is. Ez valahogyan még jobban vészjósló.
Az asztalhoz sietek és lenyomok Janey arcára két puszit. Már egyáltalán nem furcsa találkozni vele. Mind ketten új és boldog fejezetet nyitottunk életünk könyvében, a régi lapokról pedig csak a szépekre emlékszünk.
-Szia. Siettem, ahogyan csak tudtam.
Mondom, hiszen engem is feszít az idő a stúdióm körüli forgatag miatt.
-Van valami probléma?
Nézek rá kissé ijedten, mert én emlékszem arra, amire Ő valószínűleg nem és valljuk be: ez elég indok arra, hogy magamban üvöltsek.

Nem szeretek hibákat elkövetni. Már megváltoztam. Már nem az vagyok, aki régen. Vincenttel boldog vagyok és bár még mindig félek a rossz tapasztalataim miatt az egész jövőtől, de bele merek vágni az oldalán. Tudom, hogy nem fogok vele rosszul dönteni. Ezért is nem hagy nyugodni az egész. Talán jobb lenne hagyni. Igen. Most szépen felállok és egy cetlit hagyok, hogy bocsi, de már nem aktuális. Ez lenne a legjobb. Hagyni a feledésben azt, ami ott van és nem előkaparni, hogy aztán az valakinek fájjon. Szépen csendben megmaradni barátoknak, ami tök jól megy. Nem is vágyok vissza múltba. Jó, hogy csak barátok vagyunk és én boldog vagyok a jelenlegi életembe. Örülök az eljegyzésnek, és annak, hogy végre sínre került az életem. Tervezzük a gyereket, mert fiatalabb már nem leszek én sem és ez így jó. Lesz egy idilli családom, amilyenre titkon mindig is vágytam. Miért is akarnám ezt bárhogyan is felborítani?
Talán csak azért, mert nem szeretem a tudatlanságot. De most mégis talán jobb lesz. Szóval már meg is fordulok, hogy felálljak, amikor meglátom, hogy éppen belépett az ajtón. Na, most már akkor nincs menekvés. Vagy talán mégis?
 - Szia! -
Köszönök két puszival neki én is, aztán visszahuppanok a helyemre és a kérdésére egy furcsa, aggodalmas, és zavart arckifejezést vágok. Aztán egy mélyet sóhajtok és hátradőlök a széken. Minél távolabb akarok lenni ettől az egésztől.
 - Te meg én... mi... szóval... ugye nem? Vagy várj! Ne válaszolj! Inkább hagyjuk. Jobb lesz, ha megyek, vagy valami másról beszélünk és elfelejtünk mindent. Mert tudod még nem biztos, nem vettem tesztet, mert félek azt hiszem az eredménytől, de lehet, hogy terhes vagyok Vincenttől, akinek egyébként a menyasszonya lettem... és valamiért... motoszkál bennem egy nagyon-nagyon rossz érzés... de nem tudom, hogy miért... nem emlékszem igazán... homályos folt az egész. De talán jobb is így! Maradjon is így! Te meg én már rég külön. Semmi sem volt. Csak ki voltam borulva... Igen, a sokk meg a gyász kissé fura emlékképeket kreált bennem. Bocsi, hogy az én hülyeségeim miatt iderángattalak. Csak nem hagyott nyugodni. De most, hogy látlak rájöttem, hogy ez egy fatális badarság. Szóval inkább megyek is. Csak még meghívlak egy italra. -
Hadarok, össze-vissza beszélek. Igazán se eleje, se vége nincs annak, amit hadoválok. Néha megállok, szünetet tartok, de csak annyit, hogy levegőt vegyek, Jeffnek esélye sincs eközben megszólalnia. Nem adom át neki a szót. Sőt belé is fojtom részben azzal, hogy felteszem a kezemet, hogy intsek a pultosnak, aki még egyelőre egy részeg párost szolgál ki.

Jay

Tulajdonképpen észre sem veszem, hogy idegességemben az ujjaimmal dobolok az asztalon, de mikor a lány kusza mondatait meghallom, a döbbenettől minden mozdulatom megakad, és azt hiszem jó pár másodpercig levegőhöz sem jutok.
Ha akarnék sem tudnék megszólalni a lány mellett, hiszen csak hadarja a mondandóját és én azt hiszem kezdek egyre jobban kiborulni. Hogy terhes? Jézusom, még csak az hiányzik a mostanra normalizálódott életemből, hogy a volt feleségemtől legyen egy közös gyerekünk. Pedig azon a napon megtörtént az, minek eredménye sok esetben lehet ez.
A pultos közben hozzánk ér, és én egy pohár whisky-t kérek tőle, mert azt hiszem, csak ez segíthet most rajtam. Janey is kikéri a maga rendelését, és pár perc leforgása alatt kihozzák nekünk.
Megfogom a poharat és egy húzásra ledöntöm a whisky-t, majd hangosan az asztalra csapom az üres poharat és jelentőségteljesen sóhajtok egyet. Aztán Janey-re nézek, és hosszas némaság után végtére is megszólalok. Az indulataimat megtanultam kezelni és nem fogom rávetíteni azt a haragom, hogy végre minden rendben, és mikor Ő feltűnik, minden össze is omlik. Mintha vonzaná a bajt és gondot.
-Ugye de. De igen, mikor össze voltál omolva, jócskán ittunk mind a ketten, és bár a részletekre nem túlzottan emlékszem én sem, azt biztosan állíthatom, hogy igen, együtt voltunk, igen...-itt elakad a hangom és közelebb hajolok Janey-hez- szeretkeztünk.
Mondom ki végül a szót, amit mindenki tabuként kezel, de igaziból senki nem tudja, miért is. Aztán hátra hajolok, és idegesen beletúrok a hajamba.
-Mindketten új életet kezdtünk, új házasságaink küszöbén állunk, és Te jössz azzal, hogy terhes vagy. Esküszöm, ezt nem hiszem el! Hogy a Sors mindig összedob valamit, ami ismét kettőnkről szól, mint régen.
Mondom, majd egy kisebb sóhajtás után Janey-re nézek  megértőn, hiszen neki sem könnyebb a helyzete.
-Jó, figyelj! Én azt mondom, semmi pánik. Kell csinálnod először is egy tesztet. Minél előbb. Még egyáltalán nem is biztos, hogy egy új Élet lapul a szíved alatt, pánikra semmi ok.
Mondom, persze magamban ismételten csak üvöltenék, és a hirtelen haragomból felindulva itt helyben széttörnék mindent, semmit és senkit nem kímélve, de uralkodok mindezeken, így csak nyelek egy nagyot.
-Jó lenne, ha nem halogatnád a tesztet, hanem felelősen szembenéznél a félelmeiddel. Igaziból csak egyszer voltunk együtt, nem törvényszerű, hogy ha terhes vagy, a gyerek tőlem van. Csak csináld meg a tesztet és ha pozitív, akkor ráérünk akkor tovább gondolni a dolgot.
Te jó Isten! Igen, tudom, egy ideje családot akartam, na de nem a volt nejemtől, emberek! Elisabeth-hez fűztem az életem és most itt ül előttem Életem első, igaz nagy szerelme, aki lehet, hogy az én gyermekemet várja? Ez túlsok, túl sok..
-Most, ne haragudj, de mennem kell.
Nem, nem akarok itt tovább maradni, nem akarom most látni Őt. Talán egy jó darabig nem.
-Minél előbb keress fel az eredményekkel.
Mondom, majd kiteszek az asztalra pénzt az italokra és a borravalóra, felhúzom a zakóm, és elindulok. Egy pillanatra visszalépek Janey-hez és a füléhez hajolok.
-És ne merd eltitkolni, ha Tőlem van a gyerek.
Mondom neki, kissé feszülten, aztán sebes léptekkel hagyom el a lepukkant csárdát. Az ajtó pedig hangosan csapódik be mögöttem.