Nyitva tartás: H-V - 0-24 (ünnepnapokon zárva)

A bolt jelenlegi tulajdonosa: Nikolai Weißling

Alkalmazottak:

• Endrédy Patrik
• Gombos Eszter - NJK
• Hortobágyi János „Samu” - NJK
• South West
• Anna Weißling
• Szendrey Adél

Dwayne

Akik nem szakmabeliek, mind azt hiszik, az aurorok nem is emberek. Szerintük csak robotok, akik mereven követnek egy szabályrendszert, a kihágókat meglincselik, fejüket veszik, el- és meghurcolják, aztán esznek, alszanak és kezdik az egészet elölről. Mindenki csak a meggyötört, az igazság nevében gyilkoló lényeket látják bennük, pedig ha kicsit jobban szemügyre vennék embertársaikat, akkor tudhatnák, hogy ugyanúgy éreznek, mint mindenki más. Hiszen ők is csak emberek. Engem személy szerint minden egyes eset megvisel. Megvisel, ha látnom kell egy szabályosan kivégzett embert, de megvisel az is, ha a muglik emlékeit kell esetleg elvenni azért, hogy világunk továbbra is titokban maradhasson.
Sokan ferdén és előítéletekkel tekintenek rám, állítólag nem nekem való a szakma. Ha nem nekem való lenne, már a kiképzésen elhasaltam volna, de nem így történt. Ha valakinek célja, szenvedélye van, akkor azt nem adja fel holmi akadályok miatt.
Éppen az irodám ajtaját csuktam be, amikor belebotlottam Dwayne-be. Ha azt nézzük, hogy előfordulásainak száma az emeleten eddig a lehető legcsekélyebb volt, igazán meglepő, hogy a héten már másodszor találkoztam vele az irodának nevezett sötét zugom környékén.
Fáradt voltam, alig vártam, hogy végre hazaérjek, elmerüljek egy kád forró vízben, aztán elterülve a nagy ágyban álomba szenderülhessek, de a férfi keresztbe húzta számításaimat az ajánlatával. Pár nappal korábban már volt egy ilyen elejtett mondata, de az akkor inkább valami csereajánlatra vonatkozott, most viszont komolyan gondolta. Azt hiszem...
Magam sem tudom, miért mondtam terveimmel ellentétben igent neki. Soha nem volt szokásom kocsmába járni, hacsak nem borbeszerzés céljából tértem be a pubba vagy a csárdába.
Laza mozdulattal löktem be az ajtót a bűnbarlangba. Előre biztos voltam benne, hogy nem fognak minket jó szemmel nézni a kétes ügyletekbe bonyolódók, de aznapr már semmi kedvem nem volt gazfickók után rohangászni.

Almásy Léna

Unatkozik és elege van.
Elege van a kastélyból, az időzónából, ebből az érthetetlen nyelvből, amit ő még távolról sem beszél, a gyerekekből, a kollégákból és igen, elege van még a reggeliből is, ami az utolsó étkezés volt, amit elfogyasztott. Amíg nem győzték meg a tanári pozíció felől, a munkaideje végeztével hazatérhetett saját vackába, ahol senki sem zavarta és másnap reggelik nem is kellett tartania zaklatóktól. Erre most mit kell eltűrnie? Hajnali négyig hallja a folyosón csatangolók vihogását - komolyan azt hiszik, nem veszi őket észre senki? -, mindennek a tetejében nevetségesen kevés fizetést kap érte.
Mit tesz ilyenkor az ember fia?
Meglátogatja a legközelebbi késdobálót. Ennek a tervnek esett áldozatául szegény nő, aki épp rosszkor volt rossz helyen és belefutott Dwayne ritka, adakozó kedvébe.
Különben pedig, ha az emlékezete nem csal, ígért is neki valami hasonlót.
 - Gondolom halálra unjátok magatok az irodában.
Idefelé már váltottak pár töltelékmondatot, de valljuk be, Warren nem a szavak mágusa. A figyelmetlen szemlélő azt hinné, nem is érdekli senki véleménye a magáén kívül, ez alantas rágalom. Pusztán kérdezni nem szeret semmit, vagy úgy általában, kinyitni a száját.
Nincs sok ember, a mazsolák már az árokban fekszenek ilyenkor, a kemény legényeknek pedig korai ez az időpont. Ő sem tervez igazán hosszas maradást, különben is tudja már, mit nem pancsolnak annyira mocskos vízzel, miből szabad választani.

Dwayne

- Lefoglalnak a papírok - vontam meg a vállam, ezzel le is rendezve a témát. A munka maga szörnyen unalmas, ugyanakkor nem mondhatom, hogy unatkozom. Mindig van valami, amit át kell nyálazni, pakolgatni kell, postázni, és a többi.
Szerencsénkre nem sokan leledzettek odabent. Mostanában mint egy magányos farkas élek mondhatni az erdőben, nagyon ritkán mozdulok ki. Néha rám nyitják az ajtót a közelebbi ismerősök, de ha meglátogatnak, az sem tart valami sokáig. Mindenki elfoglalt, mindenki éli a saját életét, én pedig aszalódom huszonpár éves létemre. Állítólag ez a legszebb kor, én viszont nem a legszebbnek élem meg jelenleg...
- Te sem úgy tűnsz, mint aki pont ilyen életet akart - böktem ki végül. Ez a gondolat már akkor megfogalmazódott bennem, amikor méltatlankodott a feladatok miatt. Ha erre az életre vágyna, nem váltott volna ki belőle ilyen reakciót a levél. A vak nem is, de én látom, hogy valami nem oké. Mindig is jó szimatom volt az ilyen dolgokhoz. Az már más kérdés, hogy a szimatfogó orromat nem kellene mindig mindenbe beleütnöm.
- Persze lehet, hogy tévedek - ledobtam a kabátom az egyik székre, hogy aztán a mellette lévőre lehuppanhassak. Nem akartam sokáig maradni, egy-két pohárka, aztán mindenki mehet a dolgára, másnap megint lehet rohanni a monotonitásba.
- Én egy pohár tokaji 6 puttonyos fehéret szeretnék - adtam le a rendelést a pincérnek, aki időközben az asztalunkhoz sietett. Nem terveztem leinni magam a sárga földig, maradok a jól bevált bornál.

Almásy Léna

Követi át a termen a nő számára szimpatikus asztalhoz. Ő is ledobja a kabátját maga mellé, ami minden bizonnyal látott már jobb időket, vagy ha nem, pár díjnyertes balhét biztosan.
 - A szokásosat.
Maradjunk annyiban, nem az első eset, amikor ebbe a lebujba téved. Nem a legjobb hely, ahol az idejét töltheti, néha azonban akad egy érdekes arc, akivel beszélhet a semmiről anélkül, hogy magáról bármit kellene fecsegnie.
Megvárja, míg a nem túl szakképzett pincér elsiet, aztán válaszol csak, apró fintorral az arcán.
 - Volt már ennél sokkal szórakoztatóbb is. Otthon a mágus- terrorelhárításnál voltam.
Szórakozott mosoly kúszik az ábrázatára. Szívesen gondol vissza arra, a bajtársiasság és az összefogás időszaka volt az, mely otthonról kikerülve újdonság volt számára.
 - Illetve vagyok. Részben.
Teszi hozzá a teljesség kedvéért. Az asztal kopott lapját piszkálgatja, körbenéz, de senki sem tűnik olyannak, mint akit érdekelné, miről beszélnek ők.
 - Te? Itt fogsz maradni?

Dwayne

- Szóval harc. Értem már, hogy miért te kapod a legpiszkosabb melókat itt - bizony, ha az iratok másra nem, hát információszerzésre biztosan. Néha van jó oldala is, ha az ember lányának ennyit kell túráznia ilyen dolgokon.
- Nem tudnék egyszerre két életet élni - mormogtam magam elé - már ha a te eseted ebbe a kategóriába esik. Milyen gyakran jársz haza?
Biztosan nem lehet könnyű ezt így megélni, nekem is nehéz volt otthagyni a jól megszokott közeget és ide költözni. Ha azt nézzük, nem bántam meg, még akkor sem, ha egyelőre a számításaim még nem jöttek be.
 - Nem tudom. Én többre vágyom, mint amit itt kapok jelenleg.
Vágyak tengere. Mindenki tele van ötletekkel, vágyakkal, amiket szeretne minél előbb megvalósítani. Ez általában kimerül abban, hogy munka, szerelem és gyerekek. Én nem ezt akarom. Én megbecsülést akarok, olyan munkát, amit tényleg élvezek is.. és majd ha ezek megvannak, tovább léphetek. Én nem tudnám magam elképzelni otthon ülő anyukaként, még ha meg is találom a közös hangot a gyerekekkel.
- Még a tanári pályán is elgondolkodtam, de az nem lenne az én világom - vágtam egy szomorkás fintort, aztán belekortyoltam a kétbalkezes pincér által kihozott borba. Néha jól esik az embernek kibeszélni a problémáit, még akkor is, ha esetleg süket fülekre talál.

Almásy Léna

 - Gondolom mert nem zavar, ha piszkos leszek.
Elgondolkodik pár pillanatra, mennyit is verekedtek a bátyjaival a sárban egész nyáron. Csoda, hogy a patrónusa nem öltötte házi sertés alakját, az biztosan közelebb állna a szívéhez, mint egy szem sörényes farkasa. Hozzászokott mindenesetre, hogy sárban kell gázolni, a piszkos melók pedig az esetek legnagyobb észében fizikai koszt jelentenek.
Megkapja az italát, ami leginkább kissé opálos, szúrós szagú vízre hasonlít. Egy ideig csak forgatja a poharat a kezei között.
 - Háromnaponta hopp-hálózattal haza kell néznem. Van, hogy behívnak egy feladatra, akkor is. De az iroda Alabamában van. Otthon, mármint a családomnál nem voltam... karácsony óta talán.
Nem szívesen beszél az otthonáról, pedig kellemes emlékei fűződnek hozzá. Volt ideje feldolgozni a fizikai hiányukat és azt is tudja, jobb mindenkinek, ha nem találkozik velük állandóan. Nem ők az egyetlenek, akiket hanyagolnia kell az életéből.
 - Ne vágyj többre, így legalább lehet normális életed. Én nem alapíthatok családot, akkor sem ha szeretnék. - megrántja a vállát, végre beleiszik az italába. Na erről sem szívesen beszél, de ezek szerint ma ilyen napja van, hogy a dolgok meggondolatlanul kikúsznak a száján - Persze, ezt te tudod, az izgalmakért megéri.
Hümmög néhányat csak úgy magának, a következő hajtásra eltünteti az egész italát.
 - Ne légy tanár. Soha. Ezek kicsinálnak odafenn. Inkább két koboldlázadás, mint ők.

kis kaland

Erre a gyanús, sötét helyre figyelmeztették egy párszor a jólelkű helybéliek - üdítő változatosság volt, hogy kislányként kezelték és óvni próbálták, miközben akaratlanul is csak a kíváncsiságát csigázták. Akárhogy is, ma este szánta el végre magát, hogy lassan használható nyelvtudásával felvértezve elmenjen körbeszimatolni a máguscsárdát, mert eddig nem sokat látott az itteni "alvilágból", ami még kirándulás szintjén is érdekesnek ígérkezett, bár nem remélt tőle nagy durranást - ez a falu csak azért volt nagyobb, mint az átlagos mágustelepülések, mert az iskola lábához épült, így inkább szabályszegő diákok lézengenek erre, semmint igazán nehézsúlyú bűnözők. Az ajtón belépve kellemes félhomály fogadta, ami azonnal szimpátiapontot jelentett, ráadásul a terem, amennyire meg tudta ítélni, egész tiszta volt, már a magyar vasúthoz viszonyítva - annál koszosabbal eddig nem találkozott, így mostanában ahhoz mérte a dolgokat. A helyiségen átvágva érezte az őt követő tekinteteket és felé forduló fejeket, de megszokta a megjelenését kísérő bámulást, így céltudatosan tartott a kiszemelt, szabad sarok felé, ahol kényelmesen letelepedhetett az apró asztalhoz. Kabátját a szék támlájára terítette és meleg, vastag pulóverének hosszú ujját egészen kézfejére húzogatta, amíg várakozott. Csakhamar meg is jelent a pincérnő és rövid diskurzus után sikerült rendelnie - ugyan fogalma sem volt, mi az ördög a bundáskenyér, de a lány ígért a tetejére némi sajtot, úgyhogy hagyta magát rábeszélni, ital terén pedig egy adag forraltbort kért, mert legutóbbi kirándulása alkalmával nagyon ízlett neki. Értékelte, hogy a korát itt sem kellett bizonygatnia - ugyan nem kell már sok, hogy betöltse a tizenhetet, komolyan nem értette, miért az alkoholfogyasztást tiltják ahelyett, hogy megnevelnék a kölyköket. Amíg várt, az egyik szalvétával játszott, egyszerű kis virágot hajtogatva belőle, amit aztán a vacsorájával megjelenő lánynak ajándékozott. Mielőtt nekifogott volna az ételnek, egy apró fiolából egy cseppet ejtett a pohárba, majd mivel semmi sem történt, egy biccentéssel nyugtázta és megkóstolta - evidensen más bort használtak alapul, de még mindig elég finom, édes italt kapott, így nem panaszkodhatott. A bundáskenyér illata is egész vonzónak hatott, úgyhogy majszolni kezdte, nem igazán törődve környezetével. A sokak által jósolgatott balszerencse azonban alighanem most érte utól, ahogy hirtelen árnyék vetült az asztalára és magára is, majd egy jókora férfi telepedett le, az udvariastól fényévekre álló, háromnapos borostás arcához illően sima, csiszolt modorral.*
- Távozzon, kérem.-*Mosolygott rá, még mindig nem tökéletes kiejtését ellensúlyozva. Az alak azonban, mintha a falnak beszélt volna, a mosolytól csak felbátorodott és bár alapból el tudta magát szórakoztatni ilyen emberekkel is, most egyáltalán nem volt hozzá hangulata. Ráadásul nyomulni kezdett, mintha egyetlen, udvarias mosolyka zöld utat jelentett volna - Lilithnek nem állt szándékában jelenetet rendezni, de miután sem az elhúzódására, sem az egyértelmű ignorálásra nem reagált a férfi, sőt, hozzáért, bizalmasan combjára téve a kezét, egyetlen mozdulattal, gondolkodás nélkül öntötte arcon a még relative forró italával. A hatás azonnali volt - a varázsló elbődült, amint feldőlt a székkel, evidensen nem számítva a támadásra, utána viszont felpattanva szitkozódott és pálcát is rántott.

Dwayne

- Én sem bánnám. Inkább járnék haza esténként tíz centis koszpáncéllal - megmosolyogtam az elképzelést. Pont én, aki tisztaságmániás és imád fürdeni... végül is, legalább lenne értelme az órákig tartó hátsóáztatásnak. Utoljára olyan koszos talán a záróvizsgán voltam, a régi szép időkben.
- Milyen hely Alabama? Soha nem voltam még külföldön, egy-két szomszédos országot leszámítva - habár meglett volna a lehetőségem arra, hogy valahol a világ másik felén helyezkedjek el, úgy döntöttem, hogy nem teszem. Én is ingázhatnék innen oda, onnan ide, hogy láthassam anyámat és azt a pár barátot, akikkel megajándékozott a sors.
Úgy éreztem, nem igazán lenne helyénvaló, ha elkezdeném a miértekről faggatni. Nyilván megvolt a nyomós oka rá, hogy ilyen sokáig ne keresse a családját.
- Normális? Nekem ez alapjáraton nem normális. Az erdőben élek egyedül. Papírokat tologatok az irodában. Valljuk be, ennél minden csak jobb lehet - ezzel egy hajtásra leküldtem a pohár tartalmát.
Talán eljött volna a kitörés ideje? Kezdenem kellene valamit az életemmel.
- Ennyire szörnyű volna? Akkor miért vállaltad?
Intettem a pincérnek, kértem még egy kört mindkettőnknek. Ezekhez a témákhoz muszáj egy kis kísérő.

Bajbajutott hölgy

Újabb este, aminek az elejét Avery evidensen a pultnál töltötte, lustán beszélgetve a személyzettel, miközben félszemmel a betérő vendégeket figyelte. Alexis ki tudja merre kószált, mostanában már bátrabban meri levenni róla a szemét, mert úgy tűnt, a fiú elkezdett beilleszkedni, úgyhogy innentől már csak abban kellett bíznia, hogy nem jut eszébe éppen a csárda felé venni az útját.
Éppen a vajsöréből kortyolt nagyot mikor nyílt az ajtó, és egy hófehér hajú lány sétált be. Lassan letette a poharát, miközben az érkezőt figyelte, ahogy a hátsó sarok felé haladt, és bár első pillanatra azt hitte, hogy festett a haja, mikor a másik közelebb ért, és a gyér fényben is látta a bőre tónusát, rájött, hogy albínó. Szó se róla, nehezen tudta megállni, hogy ne bámulja meg, mert még nem látott eddig albínót, de nem engedte meg magának, hogy a normálisnál tovább figyelje a lányt, mert nem akarta, hogy egy kalap alá vegyék az itteni csőcselékkel, hiszen bárki megmondhatta volna első pillantásra, hogy az idegen pénzes. Ez pedig azt jelentette, hogy talán megérné becserkészni.
Csendben és észrevétlenül figyelte hát, ahogy kivitték a vacsorát a lánynak, aztán az enni kezdett. Már éppen azon gondolkodott, hogy miként is lenne érdemes megszólítani, hogy lehetőleg ne legyen rögtön elküldve a fenébe, mikor valaki más is úgy döntött, hogy feltétlen be kell vágódnia a lánynál, és egy testes pasas letelepedett az asztalához.
Innen már elég gyorsan történtek az események, a férfi bepróbálkozott a fehér hajú lánynál, aztán ömlött a bor, lendült a pálca, Avery pedig egy pillanat alatt talpon volt, és saját pálcáját a férfi hátára irányítva már mondta is az igéket:
- Tarantallegra! Locomotor Mortis! - minek eredményeképp az idegen először is táncba kezdett, ezzel képtelenséggé téve számára a célzást, amivel a lányra támadhatott volna, aztán nemes egyszerűséggel orra bukott, és tovább vergődött a földön, amitől Avery-nek akaratlanul is széles vigyorra húzódott a szája. Hát mennyivel szebb ez így, mint egy egyszerű sóbálvány átok!
Ez után kikerülte a férfit, és odament a sarokba szorult lányhoz.
- Ugye nem esett bajod? - érdeklődte, aztán szembefordult a közben haverjukért érkező férfiakkal, akik mondjuk úgy, nem voltak túl boldogok, de miután Avery sötét tekintettel meredt az ismerős arcokra és a pultos halkan megköszörülte a torkát, azok inkább visszavonultak az asztalukhoz szerencsétlenül járt társukkal együtt. Hát igen, ők is tudják, hogy kit nem szabad bántani a csárda szabályai szerint. Legalábbis idebent semmiképp.
- Hagy mutatkozzam be. Avery vagyok, örülök a szerencsének - mondta, de nem nyújtott kezet, mert mivel profivá akarta képezni magát, így tudta, hogy előbb azt a nőnek illik, ha egyáltalán akarja.

Almásy Léna

 - Alabama? Hát... meleg. Párás. Pusztaság, ameddig ellátsz. De ott csak a parancsnokság van, minket pedig küldözgetnek arra, amerre teendő akad. Többnyire Giorgiába. A déli államok unalmasak - a poharat a tenyerei közt forgatja, miközben beszél, szeretett hazájáról pedig nem esik nehezére mesélni - Észak jobb. Sokkal jobb. Majd ha lehetőséged lesz rá, látogasd meg Wisconsint. Ismerek pár jó helyet.
Az asztal figyeli, miközben beszél, de mosolyog a hazája gondolatán. Az anyatejjel megkapta az amerikai nacionalizmust, de ez nála mégis más, valahogy több annál, hogy tiszteli a zászlót. Ő inkább szereti az országot, azon belül a farmot, ahol felnőtt. Egy életet tölthet máshol, akár itt, ez akkor sem lesz az otthona.
 - Erdőben? - kapja fel a fejét csodálkozva, ezt nem nézné ki belőle - De nem viccelsz, tényleg?
Egészen lelkes lesz a hírektől, ilyet pedig ritkán látni rajta. Hát mit meg nem adna, ha ő is inkább a rengetegben lakhatna a nyugati szárny helyett...
 - Felkértek rá - felel könnyedén - kellett a pihenés.

Dwayne

 - Azt hiszem, kikapcsolódásképp nekem is utazgatnom kellene. Nem tartana semmiből, csak félek, hogy akkor már nem lenne kedvem visszajönni ide - ujjaimmal szórakozottan mindenféle furcsa alakzatot rajzoltam az asztalra. A húzóra bor megtette a hatását, kezdtem kicsit kimelegedni. Ez a baj, ha én alkoholt iszom. Túl gyorsan a fejembe száll.
Nem arról van szó, hogy nem szeretem a hazámat. Sőt, nagyon is. Magyarország szép hely, Baja annál inkább, de jó volna már világot is látni. Besavanyodtam az évek során, az az igazság. Hiányzik az életemből az izgalom, az adrenalin.
 - Tényleg - széles vigyor ült ki az arcomra - méghozzá egy fán. Már nem úgy, mint egy majom. Vettem egy kis faházat, kipofoztam. Építettem hozzá egy kis hidat, amin fel lehet sétálni. Hangulatos, jelenleg az egyetlen olyan dolog az életemben, amivel elégedett vagyok - az otthonomra mindig is büszke leszek. Nem mindenkinek adatik meg az ilyesmi és meg kell hogy mondjam, sokkal, de sokkal jobban érzem magam ott, mint mondjuk Nicolék fullextrás kúriájában. A luxus messze áll tőlem, szeretem az egyszerű, letisztult, természetes dolgokat.
- De ha jól sejtem, ez a pihenés nem éppen pihentető - igen, a logikám rengeteget fejlődött az utóbbi időben.

Mielőtt még szabadjára engedhette volna mágiáját, három szó harsant - az elsőtől az ismeretlen alak szaporán kalotaszegi legényest kezdett járni, a másodiktól mindezt új dimenzióba helyezve folytatta a padlón, leginkább partavetett potykára emlékeztetve kedélyes vergődésével. Csak most állt fel, hogy elhúzódjon, miközben az előző hang tulaja felé tartott - nála valamivel magasabb, hosszú hajú srác sietett a segítségére, aki valószínűleg azóta figyelte, hogy betette ide a lábát, mert másképp aligha reagálhatott volna ilyen gyorsan. Lovagja nem tudhatta, hogy korántsem szorul annyira a védelmére, mint az első pillantásra tűnhet, de hova lenne az élvezet és az izgalom, ha rögtön minden titkát kiadná? Lesütött szemmel nemet intett hát, odébblépve, hogy elkerülje a kiömlött bort, de így is érzékelte az újonnan érkezőket. Végül mégsem történt semmi, mert a pultos közbelépett, Lilith véleménye szerint végre méltóztatva észrevenni, mi történik az orra előtt. A pincérlány jóval együttérzőbb volt, ahogy megjelent feltakarítani a keletkezett tócsát - tőle elnézést kért és egy másik adagot.*
- Lilith, szintén örvendek.-*Biccentett aztán, Avery felé fordulva, de nem nyújtva rögtön kezet - maszatos volt, így előbb megtörölte, mert ennyit igazán felkínálhatott az előbbi látványos mentőakcióért cserébe. Valahol számított rá, hogy itt nem épp az értelmiség gyűlik össze olvasóestet tartani, de nem gondolta, hogy ilyen gyorsan és bunkón kikezdenek vele. Igazából nem volt kihívó vagy a hivalkodó megjelenése - nem csillogott rajta több kiló ékszer, nem úszott utána illatfelhő, még csak sminket se hordott, mindössze ruhája készült minőségi anyagból és illett rá tökéletesen. Puha, kötött vastag pulóvere alól fehér, rakott szoknyácska kandikált elő, ami lentebb térd fölé érő zokniban folytatódott és fehér surranóban végződött. Az összeállítás hétköznapi volt, hanyag, kényelemorientált eleganciát kölcsönzött neki és épp csak két falatnyi bőrt hagyott fedetlenül.*
- Remélem, nem okoztam...kellemetetlenséget.-*Intett alig észrevehetően fejével a terem másik végéből gyilkos pillantásokat lövellő bagázs felé. Az ügy valószínűleg nem zárult le ezzel a kényszeredett visszavonulóval, de őszintén, nem tudott tartani ettől a bandától. Nem is akart velük tovább foglalkozni.*
- Meghálálhatom valahogy? Egy ital?-*Érdeklődött, ismét helyet foglalva, lesimítva szoknyáját és megvárva Avery válaszát - amennyiben letelepszik, ma estére garantáltan békén hagyják, nyugodtan elköltheti a vacsoráját és ki tudja, talán még beszélgethet is egyet valakivel, aki vele nagyjából egykorú.

Lilith

Miután a zaklatók odébb vonultak, és a takarítás is megtörtént, bemutatkoztak egymásnak, és miután a lány kezdeményezett, határozott, de nem szorító mozdulattal kezet fogott vele.
Most, hogy közelebbről is megnézhette a lányt, el kellett ismernie, hogy van stílusa, és tulajdonképpen nem is annyira meglepő, hogy ez a bunkó alak kikezdett vele, mert igen szemrevaló. Olyannyira, hogy Avery fejben már kicsit előrébb lépett, és elkezdett gondolkodni, mi lenne a legalkalmasabb mód arra, hogy elcsábítsa - noha nem tűnik éppen könnyűvérűnek a hölgyike.
- Nem, semmi probléma. Gyakran járnak ide, már volt szerencsém hozzájuk - válaszolta Avery, aki ugyan észrevette a kis hibát a lány mondatában, de nem kötött bele, hiszen pontosan tudta, hogy milyen tanulni ezt a nyelvet. Legalábbis, úgy gondolta, hogy erről lehet szó, már a lány neve alapján is. Ő maga pedig ugyan már könnyedén beszél magyarul, mégis többször álmodik németül, hiszen Berlinben élte le a gyerekkora egy jó részét.
- Ugyan, ez semmiség. De... - nézett hátra a fiú, és igen, még mindig bámulták őket - úgy gondolom jobb lesz, ha egy ideig itt maradok - fordult vissza a lányhoz egy mosollyal, és letelepedett a székre, a pincérnő pedig Lilith forralt borával együtt ideszállította az ő vajsörét is.
- Nem láttalak még erre, új diák vagy? Mert gondolom, diák vagy - igyekezett megütni nem túl közvetlen hangnemet, de nem is hivatalosat, mert az nem vezet semmire. Mellé pedig elővette azt a kellemes hangszínt, ami nem behízelgő, de többnyire hatásos.
- Elnézést, hogy így faggatlak, csak ritkán vetődik ide ilyen finom hölgy - mosolyodott el újra, mert egyértelműen látszódott a lányon, hogy drága holmikban jár. Itt bizony nem a flörtöléssel kell kezdeni, mert akkor még a végén ő kapja a második adag bort a képébe. De azért ugye egy-két bók nem árthat.

Almásy Léna

Megérkezik a második kör, hiszen milyen figyelmes ez a nő, nem hagyja, hogy szegény beszélgetőpartnere kiszáradjon. Ezt is hamar eltünteti, az első után megy ez, mintha mindig ezt tenné (pedig nem is).
 - Fán. Mint a kölyköknek otthon - elismerően, némi csodálkozással bólint, bár nincs oka rá, hogy fenntartással kezelje a szavait - Jó lehet végigmászni az erőn eső után, csoda, hogy nem süllyedtél még el.
Mázlista ez kollegina, neki bezzeg egy koszos kis vackot juttattak, ami talán raktár volt azelőtt, a manók pedig napok alatt tették lakhatóvá, de semmiképp otthonossá. Dwayne nem született lakberendező, sőt,különösképp nem is tart rendet, így pár összehordott, szigorúan praktikus bútoron kívül többet nem várhat tőle az ember.
 - Pihentetőbb, mint a koboldlázadás - vallja be végül megadóan - és jobb esetben életveszély sem fenyeget. Csak ez a monotonitás, és hát... tudod, aurortanoncokat képzek. Mármint, akik azt hiszik, hogy valaha megkapják a bizonyítványt. De nem fogják. Mégis szenvedni kell velük, hiszen ki vagyok én, hogy megmondjam, "lányom, te béna vagy"?
Újabb poharak koppannak az asztalukon. Dwayne felsandít a pincérre, végül egy vállfonással nyugtázza, hagyja itt, ha már ennyit fáradt velük.

Dwayne

- Már csak az indák hiányoznak és akkor én lehetnék Jane - sóhajtottam fel, aztán kezelésbe vettem a következő pohár boromat is - volt már rá példa, hogy elhasaltam. De kárpótol a csend és a nyugalom.
 - Nekem is megmondták, hogy nem nekem való szakma, aztán csak itt vagyok - csuklottam egyet, mire a kezemet a számhoz kaptam. Nem szoktam inni, általában csak a vasárnapi ebéd mellé egy kicsit vagy esténként a kandalló előtt, akkor is csak azért, hogy ne legyek teljesen egyedül. Be kellene szereznem egy kutyát vagy egy macskát.
 - Nyilván neked kell kiszűrni, hogy ki alkalmas és ki nem. Remélem azért megnyúzod őket egy kicsit. Van pár kolléga, aki nem szereti komolyan venni a munkáját és igencsak hátráltató személy a csapatban. Bár ők azt mondják, én vagyok a leggyengébb láncszem - és mégis az ilyen rendbontókat részesítik előnyben, csak mert férfiak. Soha sem lesznek egyenlők a férfiak és a nők, bármennyire is kapálóznak érte a gyengébbik nem képviselői.
Éreztem, ahogy a fejem lángba borul. Kezdett egyre inkább melegem lenni, megbántam, hogy reggel nem rétegesen öltözködtem fel. Egy szál ingből már nem sok mindent lehet levenni ilyenkor.

Almásy Léna

Belröhög a poharába az indán lengedező nő gondolatától, köhög néhányat, mire sikerül ismét levegőt vennie.
 - Megnyúzom, de meg ám... de jobb ha hozzászoknak, én nem fogom senki lelkét simogatni. Csak mert most békeidő van, ugyanolyan keménynek kell lenni velük. Ki tudja, mikor kerül elő megint valami hibbant mágus, aki meg aharja hódítani ezt az egész istenverte világot.
A harmadik kör után kissé könnyebb a feje, mint általában, ezért inkább a könyökére támaszkodik, nehogy fellebegjen vagy hasonlók. Ő maga edzett az etil-alkohol bontása terén, így attól egyelőre nem fél, hogy befordul az asztal alá vagy ismeretlen helyeken ébred. Bár, volt már rá példa, istenem, azok a wisconsini nyarak... de ez már nem gyermekfülnek való mese.
 - Pár kölyköt elviszek terepre nem sokára. Romániába, a hegyekbe. Gondoltam, kirakom őket valahol - a legközelebbi ablakon hunyorog kifelé, bár saját, nyúzott tükörképén kívül pár utcai lámpa elmosódott fényét látja csak - vagy nem t'om, hozatok egy sárkányt vagy valami. Majd jól betojnak tőle.
Vigyorog a gondolaton, nem is rossz tanárnak lenni annyira. Csak az igazgatóság meg ne tudjon egyet s mást sajátos tanítási módszereiről.
 - Na mi az, csak nem a fejedbe szállt? - nevet a nő elvörösödő arcán, bár ő sincs sokkal jobb állapotban.

Dwayne

Viháncoltam én is egy sort, mint egy pubertás korba lépő tinédzser, aki még két copfban hordja a haját és titokban nyalókát szopogat esténként.
- Szerintem rájuk kellene engedni egyet a dementoroknál rohadók közül. Kíváncsi lennék, hogy melyik mit kezdene vele - ez az ötlet persze csak elméleti síkon megvalósítható. Ha valaki bekerül oda, azt épeszű ember meg sem próbálja kihozni.  Nem sok ilyen példányhoz volt szerencsém eddigi életem során, de ha valaki igazán felhúz, annak nincs kegyelem.
- Érdekesen hangzik. Csak vigyázz az életükre. Még a végén téged lincselnének meg, ha valamelyik lenne olyan hülye és megetetné magát a sárkánnyal - teljesen elképzelhető. Van pár olyan öngyilkos hajlamú diák a kastélyban, aki megunta az életét és simán megtenné ezt. Annak viszont más látná a kárát.
- Énnnnnem - valahogy sikerült egybe építenem a szavakat. Ilyenkor szoktam felcsapni nyelvészprofesszornak - csak... nem szoktam inni. Főleg nem itt - mutattam a kifogyhatatlan alkoholforrás, vagyis a bárpult felé.

Almásy Léna

 - Hát ismerek pár olyat, aki képes lenne megöletni magát... aztán fedezhetem őket.
Elhúzza a száját, Ophelia jut eszébe. Bár ő nem diákja, de volt szerencséje megtapasztalni már, milyen hibbadtan képes viselkedni, ha fenyegetve érzi magát. És nem ő az egyetlen - elmében megelevenedik előtte a kép, ahogy a rellonosok puszta kézzel nekimennek egy sárkánynak, ami darabokra szaggatja őket. Talán... mégsem a legjobb ötlet terepgyakorlatra ez, holnap át kellene gondolnia még egyszer.
 - Látom rajtad. Na gyere, elkísérlek valameddig.
Feláll, a zsebében kotorászik, nagy nehezen megtalálja a pénzét, amit általában tárca nélkül, elszórva tart. Számolatlaul néhány érmét dobál le az asztalra a négy-négy pohár mellé (ennyire pedig nem is emlékezett), ha jól sejti ez több, mint amennyit adnia kellene. Megengedheti magának ezt a gáláns viselkedést, a fizetését semmire sem kell töltenie, csak gyűlik, fogalma sincs, mennyi van.

folytatás: Almásy Léna otthona

Nem adta jelét, hogy zavarná a másik alig leplezett fürkészése - vagy nem vette észre, vagy megszokta, elvégre számára biztos nem újdonság albinizmusa. Elég védtelenül viselkedett - cseppet sem tűnt feszélyezettnek és az előzők is leperegtek róla, mintha nem is vele történt volna az egész, gyanútlan, gyerekes módon nézett fel Averyre.*
- Valóban?-*Kérdezte szórakozottan, pulóvere ujját húzogatva, majd biccentve a fiú felvetésére.* - Csak tessék.-*Intett a szabad szék irányába, miközben elfoglalta sajátját és megköszönte gőzölgő italát, míg Avery elé vajsört tettek - felismerte az illatáról, ezt odahaza is ismerte, bár meg mert volna esküdni rá, hogy itt sokkal gyengébbnek tűnik.
- Leszek. Nyelvet tanulok, ezért korábban jöttem.-*Egyelőre nem akart nagyon hosszú mondatokra vállalkozni, de lehetőségeihez mérten igyekezett választékosan fejezni ki magát. A magyar elég nagy kihívást jelentett számára, épp ezért igyekezett az elmúlt hónapokban minél több időt tölteni az itteniek közt, hallás után is tanulva, ami segítette a különféle szavak, szókapcsolatok megjegyzésében. Kavarodást csupán az okozott, hogy nehezen tudta elkülöníteni a köznyelv, az irodalmi magyar, a szleng és a különféle zsargonok kifejezéseit, így időnként elég zagyva mondatokat rakott össze. Mindenesetre, a mozdulatai nem azt sugallják, feszélyezné annak lehetősége, hogy nevetség tárgyává válik; helyette figyelmesen hallgatja alkalmi társaságát, kissé oldalradöntött fejjel. Aztán könnyed nemet int.*
- Ugyan. A finom nem egyenlő a sznobbal. Megvan ennek a ...á, maga varázsa.-*Közben töretlen jókedvvel lát újra falatozáshoz, darabokat törve a kenyérből, mert az olvadt sajt nagyon nyúlik és mégis kevesebb maszattal jár így az egész. Talán egy picivel több fűszert tudott volna elképzelni a kenyérhez és kevesebb sót, de nem panaszkodik, ez nagyjából kedvére való. Óvatosnak kellett lennie az itteni konyhával, mert nagyon zsíros, nehéz, csípős ételeket készítenek, de apránként szoktatta magát hozzá és egyes fogások bekerültek a kedvencei közé is.*
- Jól ismered a környéket?-*Érdeklődött, amíg kezét megtörölve pohara után nyúlt - ezt is ellenőrizte, feltűnés nélkül ejtve bele a cseppet, amit akár édesítőnek is vélhetnek, mielőtt belekortyolt. A fiút nézte, csendes derűvel ajkain.

Lilith

- Áh, értem - bólintott Avery, majd kortyolt az italából. - És szabad megkérdeznem, hogy hanyadik évfolyamon kezdesz? - érdeklődött, mert valahogy nem nézte ki a lányból, hogy csupán tizennégy éves lenne, de hát ki tudja, ő már aztán alaposan ismeri a mondást, hogy ne ítélj külső alapján, szóval könnyen lehet, hogy meg fogják még ma lepni valamivel.
- Szerintem nagyon jól beszélsz magyarul... régóta gyakorlod? - Nem igazán tűnt fel neki, hogy a lány egyszerű mondatokat használ, mert sokan még ennyit sem voltak hajlandóak beszélni, így pedig határozottan az a benyomása volt, hogy a másik alig ejt hibát, tehát valószínűleg már jó ideje foglalkozik ezzel, hiszen a saját bőrén tapasztalta meg, hogy a magyar nyelv van annyira összetett, hogy ne menjen egykönnyen a nyelvtan. Egek, az a rengeteg nyelvtani eset, amit megpróbált a fejébe verni annak idején a tanára! Mára csak annyira emlékszik az egészből, hogy több, mint húsz van, de a nevüket már rég nem tudja, mert hála az égnek beszédben már nem kell gondolkodnia rajta. Igazából ő járt a családjában a gyerekek közül a legrosszabbul, mert a három kisebb olyan korban csöppent bele ebbe az egészbe, mikor még ragadnak a szavak, Alexis meg... nos, hát ő Alexis. Valószínűleg olykor a nevét is elfejeti, nem hogy hogyan kell helyesen beszélni.
- Igaz - biccentett a megállapításra. - Tetszenek egyébként az itteni ételek? - kérdezte a bundás kenyér maradékaira pillantva, és újfent felrémlett a fejében egy okfejtés arról, hogy ő hogyan viszonyult először az itteni ételekhez (annak a fényében, hogy édesanyja mai napig előnyben részesíti a koreai konyhát), de elhessegette a gondolatot, hiszen hangosan úgysem mesélt volna róla, ha nem kérdezik. Nem volt szokása felesleges információkkal traktálni másokat, főleg, ha annak volt némi személyes vonzata is.
Közben persze figyelte a lányt. Meglepve nézte a fehér szempillákat, pedig logikus volt, hogy nem feketék, hiszen ha valaki albínó, az ezzel jár, de mégis... különös volt, és szép is. Rég járt már itt a csárdában olyan, aki tényleg felkeltette Avery érdeklődését mindenféle hátsószándéktól eltekintve is, de most kíváncsi lett a részletekre. Na meg arra, hogy vajon be tudja-e fűzni a lányt, akin egyelőre nem akart semmilyen varázslatot alkalmazni, hiszen alaposan megtanulta Gilnél, hogy könnyen lehet az embereknek olyan mágiája, amit nem vernek nagy dobra, de ő megihatja a levét.
- Egész jól, igen, már egy éve itt élek - biccentett aztán a kérdésre egy mosoly kíséretében. - Nem annyira nagy szám, eltévedni is nehézkes, érdekes elfoglaltságot találni meg még inkább - osztotta meg a lánnyal a véleményét. - Mindig is nagyvárosokban éltem, szóval... - vonta meg a vállát, felvezetve ezzel a megjegyzéssel a következő kérdést. - És te honnan érkeztél, ha szabad érdeklődnöm? - nézett a lányra, miközben kisöpört egy hosszú tincset a szeméből, és a füle mögé simította.

- Harmadikon.-*Évvesztes, így tényleg közelebb is jár a tizenhéthez, mint a tizenhathoz, megtévesztő arca ellenére. A hangja se túl mély, se túl magas, úgyhogy nem tépi a dobhártyát, de nem is igazán árulja el, mennyi idős. Inkább a viselkedése, nyugodt, sietség, kapkodás nélküli mozdulatai azok, amikből hiányzik a gyermeteg szertelenség. A beszélgetés is ráérős tempóban folyik, van ideje folytatni vacsoráját.
- Köszönöm.-*Apró mosollyal fogadta a bókot, aztán számolás nélkül válaszolt.*- Hat hónapja. A faluban lakom, meg utaztam. Minden érdekes, de nehéz - a nyelv, az ételek...az emberek.-*Gesztikulál alig észrevehetően korábbi "társasága" felé, bár valószínűleg egy másik szóval keverte össze. Mindenesetre, ennek a mondatnak a fényében már nem meglepő, hogy nem próbált azonnal lélekszakadva menekülni, nem először fordult elő. Persze, barmok mindenütt vannak, csak az arányok változnak.
- Némelyik. Túl sok zsír, hagyma, szalonna, a fűszer annyira nem zavar.-*Az utolsó pár falattal is végez, félretolva tányérját és kupáját húzza maga elé, a még mindig gőzölgő itallal, hogy apró kortyokban élvezze az édes ízét, vigyázva, hogy ne égesse le a nyelvét. Úgy tűnt, a kezét melengeti a poháron, ahogy előkúszott a pulóver ujjából, hófehér, ápolt kacsót és karcsú ujjakat fedve fel, tovább erősítve a porcelánbaba benyomását.*
- Az édességek finomak. Ettem somlóit, gesztenyét, palacsintát, gerbaud-t, turós tortát és... olyan...lyukas kalácsot.-*Eddig ujjain számolva vette sorra mindazt, amit megkóstolt, de itt elbizonytalanodik, makacsul meredve az asztallapra, homlokát ráncolva próbálva emlékezni a szóra. Végül segítségkérően pillant Averyre.*
- Hengeres, cukorba, dióba, ilyenbe mártják. Le lehet tekerni...-*Kezével is igyekszik mutogatni, nagyjábóli méretét, formáját, meg a tekergetést is. Akár találnak rá megoldást, akár se, feladja - annyira nem fontos, hogy ezen őrlődjön, inkább a következő kérdére tér át.*
- Nem ismered. Kicsi hely Angliában, tulajdonképp csak a családom lakja. Szép, vad vidék, közel a tengerhez.-*A legtöbb varázslófalu apró, kis közösségek elszórt szövevénye lakatlan helyeken, így a nagyvárosok szóra szinte felcsillan a szeme. Nem támaszkodik az asztalra, de előrébb hajol, *
- Mesélj még!-*Mindkettejük italából csak egy kevés fogyott és egyáltalán nem úgy tűnik, mintha sietne bárhová is. Nincs, aki takarodót fújna számára, ráadásul a haragosaik is kitartóan gubbasztanak a terem másik végében, kicsit illene próbára tenni a türelmüket, hátha elunják a játékot.

Lilith

- Oh... ezek szerint eddig máshova jártál? - kérdezte Avery, aki annyira még azért mindig nem volt tájékozott a varázsvilágban, hogy tisztában legyen vele, vajon létezik-e olyan, hogy házi tanítás, vagy mindenkinek kötelező a hagyományos iskola.
A következő mondaton viszont felnevetett. Hogyne, ő is látja, hogy sok itt a furcsa elem, Németországhoz, Dániához képest sokkal több a kosz és a verekedések az utcán, és ez az agresszió sokszor abból adódik, hogy nem elég műveltek az emberek máshogy oldani meg a bajaikat egymással. Tegyük hozzá, neki nem volt különösebb problémája ezzel a miliővel, sosem laktak a Rózsadombon, mindenhol a lakótelepek mocskos kis világa jutott neki.
- A kastély konyhája nemzetközi, kedvedre válogathatsz majd, nem muszáj gulyást enni vacsorára - biztatta meg a lányt, noha nem úgy tűnt, hogy különösebben válogatós lenne a felsorolt kellemetlenségek ellenére. Mindenesetre ő személy szerint örül neki, hogy sokféle fogás közül választhat, ráadásul ingyen.
- Öhm... - tűnődött el a fiú a meghatározáson. - Kürtöskalács? - próbálkozott a megfejtéssel, mert szerinte erre illett leginkább a leírás.
Aztán jöttek a személyesebb kérdések, és ahogy Lilith pár szót megosztott vele a lakhelyéről, Avery tökéletesen el tudta képzelni a lányt egy ilyen helyen, főleg valahogy a tenger passzolt leginkább a fejében hozzá.
Ahogy előre hajolt, egyre több részletet vett észre belőle, például hogy mennyire áttetsző a bőre, vagy hogy nem tud pontosan szembe nézni vele, mindig mintha... mintha mozogna a szeme... Kicsit különös, de nem von le a lány kellemes külsejéből semmit.
- Berlin, Koppenhága, Budapest - sorolta fel eddigi lakhelyeit, mikor a lány lelkesedést mutatott irányába. Lehet, hogy mégis szerencséje lesz ma? - A családom folyton költözik, attól függően, hogy az édesapám hol kap állást - mondta, mintha ma is így lenne, pedig jelenleg igencsak Budapesthez vannak kötve, amíg az apja meg nem gyógyul. Ha meggyógyul. - Sok testvérem van és szabadjára voltunk engedve. Ezért ennyire unalmas nekem itt, semmi pörgés, hiányzik a város lüktetése, hogy esténként az utcákra ömlik a zene, felvillannak a neonok... Szerintem ilyen az igazi élet - mesélt őszinte lelkesedéssel, és észre sem vette, hogy rég beszélt már bárkihez ilyen vehemenciával. Ha valamibe szerelmes volt valaha is, akkor az város.
- Te sokfelé jártál már? - nézett újra Lilith-re, mert közben már valamerre mögé bámult, elmerülve az emlékképekben, de aztán kapcsolt, hogy azzal nem igen jut előbbre, ha csak ő beszél. Mert ugye a lányok elvárják, hogy rájuk is figyeljenek.

- Nem. Hagyomány, hogy a család tanítja a kicsiket. Olyan helyen élünk, ahova véletlenül se jön muggli. Sok dologhoz nem is kell pálca.-*Mutat még rá, bár nehéz megítélni, hogy magabiztossága tudásra vagy épp tudatlanságra épül-e. A megjelenése nem azt mutatja, hogy igazán harcias lenne, túl finom - a kéz, ami a poharat fogja, éppoly törékenynek tűnik, mint a amaz. Ennek viszont kicsit ellentmond az, ahogy nem kívánt vendégével bánt el nem is olyan rég. Mindenesetre, most olyan nyugodtan kortyolgatja italát, hogy senki sem hinné el róla.*
- Az jó. Ha utazom, mindig helyit eszek, mert az is érdekes. Mi a jó abban, ha mindenhol csak szendvicset veszek?-*Vonta meg vállát, mint aki tényleg nem érti, egyesek miért esznek rántott húst rántott hússal, akárhova mennek is. Persze, nem árt az óvatosság, mert az ember gyomra nem bírja el a korlátlan kísérletezést, de ha a mértékekre figyel, akkor nem eshet nagy baja. Ebből a szempontból a nemzetközi konyha abszolút főnyeremény.*
- Az!-*Lelkesedett.*- Furcsa szó az eleje. Szoktak az iskolában is csinálni?-*Érdeklődött, talán egy pici reménykedéssel hangjában, mint aki nem akar letörni, ha esetleg nem, de titokban azért nagyon örülne neki.
Aztán kortyol, jóleső apró sóhajjal nyugtázva az ital ízét, s közben figyelmesen, előrehajolva hallgatja a felsorolást. Aprókat bólintva szinte itta Avery minden szavát, nem szakítva félbe a meséjét, mintha rá is átragadt volna a lelkesedése kicsit.*
- Jó lehet...-*Jelentette ki végül, hangyányit álmodozó hangon - ahogy sejthető volt, egy tengerparti varázstelepülésen neon, pörgés meg ilyen izgalmak nem nagyon vannak. Nem mintha teljesen ismeretlen lett volna számára, elvégre egyetlen szón sem állt le értetlenkedni, de pohara peremén körözve ujjával elmerengett egy kicsit, csak a kérdésre pillantva fel, picit megrázva fejét.*
- Nah, sose költöztünk. Csak utaztunk, telente - síelni, karácsonyozni, ilyesmiket. Azt nem olyan jó városban, nagy a tolongás.-*A tömeg gondolatára apró, nem tetszését jelző fintor kunkorodik szája szélére, de hamar tovatűnik.*- Főleg Franciaországban, meg most itt jártam. Tetszettek a fürdők.-*Amikor Magyarországra készült és feltúrták a könyveket és kérdezgették az ismerősöket, a termálvizek mindig előbukkantak és miután kipróbálta, igazat kellett adnia nekik, remek volt.*
- Milyen amúgy az iskola?-*Kérdezte végül, hogy ne nyúljon olyan hosszúra a csend, ha már megakasztotta kicsit a beszélgetést.

Lilith

Egy röpke pillanat volt csak, amíg összehúzott szemmel nézett a lányra, elgondolkodva azon, hogy milyen szerzettel futott össze megint, mert gyanús volt neki a pálca nélküli varázslás emlegetése - nem voltak jó emlékei a dolog kapcsán. Ennek ellenére túllendült a dolgon, mert nem látta okos dolognak az esetleges húrfeszegetést.
- Ha kérsz a manóktól akkor biztos, hogy megcsinálják - biccentett Avery, akinek meglepően jó tapasztalatai voltak ezzel az aprónéppel kapcsolatban. Mivel ételre alapvetően nem költött csak kivételes esetben, ezért ha valami olyat kívánt meg, ami nem szerepelt az aznapi menüben, akkor néha meglátogatta a konyhát, és ahol az első döbbenet után rájött, hogy bármit megcsinálnak neki. Nem gyakran ugráltatta a manókat, mert valahol még mindig benne élt mélyen a megrögzött mugli, aki szerint előbb-utóbb tuti fel fognak lázadni a parancsolgatás ellen, de ezt nem mondta volna meg senkinek. Majd kinövi.
Elmosolyodott a lány álmodozó arckifejezésén. Látott már ilyet, régen, az iskolában is, mikor a vidékről bejárók vágyakozva nézték azokat, akik busz helyett a város felfedezésére indultak, és meg tudta érteni az érzést. Nem volt mindenki városba való, de ideig-óráig bárkit le tudott nyűgözni a forgatag.
- Metróztál már valaha? - kérdezte a lányt kíváncsian, mert éppenséggel Pest sem volt rossz ebből a szempontból, de Párizs igazán kuriózumnak számított. - Azt mondják, jók, igen - bólintott a fiú aztán, mert ő végképp nem tudta volna megcáfolni az állítást a fürdőkről. Valahogy sosem jutottak el ilyen helyre, mert a szüleinek nem volt rá idejük, nekik meg nehéz lett volna vizes környezetben vigyázni a kicsikre, miközben még ők sem voltak Alexisszel különösebben nagyok.
Kortyolt a vajsörből, lenyelve a maradékot is a pohárból, aztán letette azt, és tenyerébe támasztotta az arcát, miközben újra Lilith-et kezdte figyelni.
- Nem rossz. Vannak órák, amik kifejezetten tetszettek, bár a többségéről az a véleményem, hogy felesleges, vagy legalábbis számomra az. De a könyvtár nagyon jó, rengeteg könyv van, amikből lehet tanulni, én jobban is preferálom, mint az óralátogatást - mondta, mert bár elsősként nem nagyon tehette még meg, hogy nem ment be valamire, de időről-időre megpróbálkozott azért vele. - A tanárok is egész jó fejek, de van pár rémesen fura fazon - fintorodott el egy picinykét a bájitaltanra gondolva.
Még mesélt egy darabig, de miután beleunt, ismét csönd lett, de ez úttal nem túl hosszú időre.
- Nincs kedved valami nyugodtabb helyen folytatni a beszélgetést? - kérdezte a lányt semleges hangon, kihasználva, hogy a háta mögött az előbbi zaklató banda most éppen ismét célkeresztbe vett valakit, és kitört az ordibálás. - Véletlenül van kulcsom az egyik fenti szobához - jegyezte meg olyannyira rezzenéstelen arccal, hogy ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy esetleg még hátsó szándékai is lehetnek.

Egyáltalán nem reagált a fürkészésre - akármire is gondolt az imént, nem jött zavarba a kitartó meredéstől, inkább csak türelmes kíváncsisággal várta, hogy beszélgetésük folytatódjon. Az embert pedig elbizonytalanította ez a nyugalom - elvégre ott a bájitaltan, a bestiák, a gyógynövények, a reptan és társaik, amikhez tényleg nem kell pálca. Még csak titkolózónak sem tűnt, hiszen minden kérdésre válaszolt és nem rejtette véka alá véleményét.*
- Ha nem szabad manók, nem akarok.-*Jelentette ki határozottan, elutasító mozdulatot téve kezével, érezhetően ellenszenvesnek találva az ötletet, hogy csak a saját kis szeszélyéért ugráltassa őket, elvégre ha minden nemzet konhyájáról kínálnak valamit, akkor a választék nem kicsi. Aztán kortyolt egyet, enyhén összevont szemöldökkel kelletlenül konstatálva, hogy már csak egy pici maradt belőle, és az is langyosra hűlt. *
- Londonban és Pesten. De a londoni jobb.-*Bővebb kifejtés nélkül is sejthető volt, hogy járt a kék metró vonalán és cseppet sem ragadta magával a nosztalgikus érzés. Valószínűleg nehezére esett a koszréteg alatt rejlő értékek felismerése, de nem ment bele mélyebben a miértekbe, ha nem kérdezték. Akadt érdekesebb témájuk is.*
- Sose jártam iskolába.-*Ingatta fejét, a tanárokról, órákról, vizsgákról és a többiről hallva. Az órakerülés gondolatára is értetlen, furcsálló arcot vágott, bár a kifejezés enyhült, ahogy Avery a könyvtárat és könyveket említette. Némán töprengett pár pillanatig, mielőtt felelt volna, mint aki megpróbálja lefordítani az egészet, egy másik világra.*
- Arra tanítottak, hogy ne utasítsak el semmilyen tudást, mert hasznomra lehet. Most nem tudom megítélni, mi lesz majd.-*Persze, ez nagyon furán hangozhat az ő szájából, elvégre az ilyesmi inkább illik meglett, hosszú szakállú varázslókhoz és hajlott hátú boszorkákhoz, mégis, az, ahogy mondta, jelezte, hogy hisz benne. Ha az ember belegondolt, alapból annak sincs értelme, hogy Nagy-Britanniából idáig utazott, egy Európában teljesen őrültnek számító nyelvet tanul, mégis ezt az utat választotta.
Egy darabig még feltett egy-két kérdést, a furább tanárokról, a prefektusokról és szellemekről, de a fokozódó kiabálás egyre inkább zavarta és úgy tűnt, nin ezzel egyedül. Arra, hogy Averynek "véletlenül" van kulcsa, épp csak hangyányit rándult meg szája széle, mintha mosolyt tartana vissza, egyébként komoly, megfontolt arccal tanulmányozza az utolsó korty bort poharában. Végül felhajtja, s előredőlve engedi a poharat vissza az asztalra, a fiú tekintetét keresve.*
- Véletlenül van.-*Elhajolva odaintette a pincérnőt, kifizetve az italaikat és a vacsoráját, mielőtt kabátját karjára vetve követte volna Averytaz emeletre.

Csárdáslegény ^^

Tildus


Samu nem kevés bosszúságot okozott nekem a hétvégém fénypontjaképp. Otthon élveztem, hogy hétvégén szabad vagyok, ettem, ittam, és pihentem mint egy jóllakott ovis kissrác. Lexi nem tudom, hol járt, Elliotról se tudtam, de az volt a lényeg, hogy az enyém volt a ház. Az utóbbi időben alig volt lehetőségem rá, hogy egyedül lehessek, úgyhogy ez már kellett. Aztán mikor már félálomban voltam, valaki dúlva-fúlva becsörtetett a házba, becsapva maga után minden ajtót. Eléggé harapós hangulatban vonszoltam ki magam a folyosóra, és bekopogtam az unokahúgom szobájába. Bogárka csurom vizesen, gyilkos pillantással nyitotta ki az ajtót. Sau sikeresen ráöntött egy tálca vegyes italt, de nem csak rá, hanem egy asztalnyi vendégre is, akik elkezdtek balhézni, és másik két asztaltársaságnak kellett őket leszedni a csaposról.
Na itt lőttek a napomnak, úgyhogy visszaballagtam a szobámba, és felöltöztem rendesen. Cipőt, meg kabátot is húztam, és duzzogva bár, de átcaplattam a csárdába. Egy fokkal jobb kedvem lett ahogy ránéztem nemrégiben felújított tulajdonomra. Végre megszűnt a szag, meg a kupleráj az épület körül. Mióta tisztább a környezet, meg a belső rész is, sokkal több vendégünk van, már gondolkozok rajta, hogy be kéne újítani még egy felszolgálót.
Már másfél óra is eltelt azután, hogy beértem, és rendbe hoztam amit kellett, mikor megjelent egy kedves ismerős. Nem nagyon figyeltem, hogy miért jött, mert közben ki kellett szolgálni pár vendéget a pultnál, de a hangjára felfigyeltem rá. Felvontam a szemöldököm, és elmosolyodtam annak ellenére, hogy ő valami fájdalmas fintorral nézett rám. Nem tudom, hogy honnan vette ezt az okosságot, mert hát nálunk inni lehet, nem enni, de szerencséje, hogy a dolgozóknak mindig van hátul valami, amiből ehetőt lehet varázsolni. Bólintottam neki, és befordultam a raktárszerűségbe, és nekiláttam egy jól összerakott szendvicsnek. Samut közben háromszor kiküldtem, hogy ne ott igyon sutyiban. A szendvicset tányérra tettem, majd egy szalvétát melléhelyezve indultam el Tilda, és valami szunyókáló férfi asztalához.
- Tessék hölgyem - mosolyogva raktam le elé, aztán elhúztam a szomszéd asztaltól egy széket, és leültem mellé. - Jó étvágyat! Na és mi járatban? Hiányoztam?
- Amúgy van valami az arcomon, hogy így fintorogsz rám? - vigyorogva végigsimítottam az arcomon, majd kényelembe helyeztem magam a széken, előre dőlve figyelve a lányt.

Jamie

Tildus

Amikor letettem Tilda elé a szendvicset, és leültem, belső késztetésem lett arra, hogy felpattanjak, és visszamenjek magamnak is készíteni egyet. De a lustaság jobban bennem volt most, hogy felkeltettek még mielőtt eltudtam volna aludni, meg biztos voltam benne, hogy amint enni kezdenék, valaki elrángatna, hogy fussam neki körbe a helyet, és szolgáljam fel neki a fél italkészletet.
Ahogy magyarázkodásba kezdett, muszáj volt nevetnem. A hangzavarban ez nem volt zavaró, sem feltűnő, mások is nevetgéltek körülöttünk. Annyira furcsán beszélt, hogy igazából semmit nem értettem meg belőle, de biztos úgy volt, ahogy mondta.
- Nem baj, egyél, rád fér - vigyorogva jobban odatoltam elé a tányért, és a fejemmel a szendvicsre böktem. Még egy perc, de biztos, hogy megeszem előle...
Feltűnt, hogy már megint grimaszolt pár mozzanatnál, elsőre viszont eszembe sem jutott más azon kívül, hogy velem lehet gondja, vagy valami olyan szagot érez, amihez nincs hozzászokva. Mint például az ital, és a részeg emberek szaga. Na ahhoz nekem is kellett egy kis idő, hogy megszokjam.
- Bottal? - furcsán pislogtam rá. Ez a lány tiszta lökött, de pont ezt bírom benne. Úgy tűnt, hogy zavarba jött, én meg élveztem minden szavát, mosolyognom kellett rajta. - Szóval félsz a bogaraktól... - állapítottam meg, mintha ennek bármi fontossága lett volna, pedig nem, semmi. Maximum ha azt akarom, hogy a nyakamba ugorjon, az orra alá dugok egy nagy, szőrös pókot.
- Fáj valamid? - közben leesett, hogy furcsán forgatja a nyakát. Lett volna tippem rá, mit csinált amitől fájhatott.
Tekintetem a bejárat felé terelődött mikor egy lány jött be. Bogi jött vissza, már száraz ruhában, és száraz hajjal. Ez eléggé megnyugtatott, és le is vettem magamról a kötényt, közben pedig visszaterelődött figyelmem Tildára.

Jamie