Czukorvarázs Cukrászda (est. 1808)





Nyitva tartás:
H – Cs: 7:00 – 20:00
P – Szo: 7:00 – 22:00
V: 7:00 – 19:00

Executive chef - Széles Veronika
Ő áll a cukrászda élén, egyfajta igazgató, ahova hosszú évek és komoly munkatapasztalat után jutott el. Ténylegesen nem dolgozik a konyhán, sőt ritkán jelenik meg, de jobb kezei mindig elérhetőek. Menedzserként veszi ki a részét a munkából; feladata többek közt felügyelni, ahogy az alatta dolgozók az új fogásokat megalkotják, az étlapot kitalálják, egyeztetnek a beszállítókkal és a büdzsét kezelik, amit ő maga határoz meg.

Head chef - Harriet O. Wallace
Mivel nincs jelen az executive chef, ő irányít mindent, ami a cukrászdával történik. Általában nem dolgozik aktívan a konyhán, de tapasztalata van benne és eszerint cselekszik. Az ő feladata, hogy gördülékenyen folyjék a munka, ő felel a rendelt friss alapanyagokért, irányítja a személyzet munkáját és felügyeli a betanításukat. Gondoskodik róla, hogy rend és higiénia legyen a munkahelyen. Hozzá tartozik az adminisztráció is. Több év kitartó munkájával szerezte tisztségét.

Pastry chef (cukrászséf) - Harriet O. Wallace
Tulajdonképpen helyettes, a head chef-fel együtt döntenek új emberek szükségéről és felvételéről. Ha szükséges akár a head chef, akár az executive chef helyére is be kell állnia döntésekben önállóan. Napi szinten veszi ki a részét a konyha irányításából, ő vezeti a munkálatokat, az ételek elkészítéséhez tartozó irányítási és tervezési feladatkörök, a munkafolyamatok konkrét levezénylése szintén a vállát nyomja. Feladatokat ad az egyes részlegek séfjeinek, irányítja a konyhai személyzetet. Az a munkakör, ami önállóságot, kreativitást és precizitást is követel attól, aki betölti ezt a pozíciót. Folyamatosan egyeztet az executive cheffel a desszertekről, új süteményeket, desszerteket, pékárukat talál ki az étterem számára.

Patissier (cukrász) - Hazel Shaw
A legtöbb munkával járó pályának tartják, ami a tényleges folyamatot és kétkezi részt illeti, ráadásul, mikor a cukrászda frissen sült pékárut is készít, akkor ők kezdenek a legkorábban, és általában ők fejezik be legkésőbb a műszakot. A minőség és az íz eltalálása a legnagyobb feladatuk

Glacier (fagylaltkészítő; fagylaltárus) - Frank Martina Luna
Azon személy megtiszteltetése ez, aki az áprilistól - szeptemberig tartó időszakban felel a friss, minőségi, különleges és frissítő hideg édességek létéért és árusításáért. Új ötleteket valósíthat meg a pastry chef-fel együtt, továbbképzésekben részesül és minden pult körüli teendőt maga végez. A szezonon kívül (október - március) olyan különlegességekkel foglalkozik besegítőként, mint a sültfagyi, a fagylaltos sütemények és pohárkrémek.

Bartender (italkészítő; pultos) - Balić András Dorián
Az ő feladata nem csupán az italok szakszerű elkészítéséből áll. Olykor komplett show-t varázsol a bárpult mögé, látványosan dobálja a rendelkezésére álló bár eszközöket, shakert, italos üvegeket. Tehát amellett, hogy finom koktélokat készít, a show és a vendégek szórakoztatása is rendkívül fontos. Általában elhívatott, odafigyelő és gyors emberek kerülnek ezen pozícióba. Mindemellett precizitásra és jó memóriára is szüksége van az adott személynak, hiszen számtalan koktélreceptet kell észben tartania, s a vendégkör miatt is fontos. Érdemes megjegyezni a törzsvendégek kedvenc italait.

Commis chef (kukta; cukrásztanonc) - Scarlett Conroy
Az az elhivatott szakácstanonc, akinek mindent meg kell tanulnia a konyhán folyó munkáról. Egyeztet a beszállítókkal, előkészít a különböző pályákon, felel a higiéniáért, tálal, alapanyagokat rendszerez és mér ki szükség esetén.

Aide de cuisine (cukrászdai kisegítők) - Drinóczi Babett Mirtill
Azon személyek, akik a pakolásban, takarításban, mosogatásban, eszközök rendben tartásában és a pult makulátlan szépségének tartásában segédkeznek. Ide tartoznak továbbá a felszolgálók és a pultban az eladásért felelő személyek is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=387&post=748151#post748151][b]Jason Henry Payne - 2019.01.31. 17:30[/b][/url]

carolina

Kedvenc kolléganőmet már az utcáról megpillantom, amint egymagában üldögél az ablakhoz legközelebb eső asztalnál, és kisujját eltartva, elegánsan szürcsölget valami fancy löttyöt. Oké, még az is lehet, hogy nem tartja hülyén az ujját, csak odaképzelem - a cukrászda üvege könnyen megtévesztheti az embert...
Habár tudom, hogy odabent van, miután átlépem a küszöböt, és a vendégek érkeztét jelző csengőt az ajtó után a fejem is telibe találja, kétszer; miután a térdemet berogyasztva kapok a kis aranycsilingelőért, hogy a kelleténél inkább mégse csapjon sokkal nagyobb ricsajt; miután hosszas nézelődés után végül egy karamellás szelet és duplakávé mellett döntök, csak azután sétálok egyenesen a kollegina felé. Útközben fel sem nézek, és olyan természetességgel pakolok le vele szemben és húzom ki az addig érintetlen széket, hogy egy idegen szemnek úgy tűnhet, mi ketten együtt érkeztünk.
- Megesz a kíváncsiság, vajon melyik olasz tervező dobta piacra a legújabb pongyolás kar fashiont? - vigyorgok fel rá, most először pillantva az arcára. Carolina gyönyörű, mint mindig, bár a szépségéből lecsíp egy keveset az emlék, hogy a második randevúnkra elfelejtett megérkezni. Nem haragszom rá, dehogy, ha magammal kéne randiznom, én sem hiszem, hogy elmennék rá, de azért írhatott volna egy levelet. Bocs, Jason, de ez most nem fog menni, nem a te hibád, túl jó vagy hozzám, blabla. Ha egy kicsit is megerőltette volna magát, az ezernyi lehetséges kifogás közül csak talált volna legalább egyet, amivel lekoptathat. De nem, Miss Brown a kifogásomat belevágta a Dolce & Gabbana táskájába, és azzal együtt lépett le. Micsoda elegancia, oda ne szarjak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=387&post=748185#post748185][b]Jason Henry Payne - 2019.01.31. 22:04[/b][/url]

carolina

Ejha.
Még a villát sincs időm felemelni, Carolina máris a nyakamban van. Bár nem látja, arcomra szemtelen mosoly költözik, majd jobbommal ráérősen felnyúlok, és - noha az arcát keresem - meglapogatom a vállát. Az érintés baráti, a kuncogás pedig, ami megrázza vállaimat, még annál is lazább kötelékre vall.
- Asszem ezzel késtél egy kicsit - jegyzem meg, míg a nő, arcomat beterítő szőke haját újra meg újra megpróbálom elfújni az útból, hogy legalább levegőt kapjak, ha már a karamellás szeletemhez abszolúte nincs esélyem hozzájutni. - Hmmm... mennyit is? - hangosan filózok, még szemöldökeimet is összébb húzom a hajzuhatag mögött. Ujjaimmal közben az asztal lapján dobolok. - Mondjuk úgy két évet? Egyes elfajzott mazochista tökfilkóknak ez simán beleférhet. Kár, hogy én inkább a hedonisták közé sorolom magam.
Széles vigyorral simítok még egyszer végig a karján, majd haját félresöpröm, és a szemeit keresve felpillantok rá. Azóta sem tudom, miért hagyott faképnél, mikor az első hivatalos találkozó után úgy tűnt, sínen vagyunk. Vagy nem. Előfordul.
- Elárulod, mi nem klappolt annak idején, vagy fussalak még körbe párszor? - kérdezem pimasz, mindig mosolygó tekintettel, ajkaim alól előbukkannak fogaim is. Aztán fújok még egyet, hátha az a néhány, utolsó hajszál is hajlandó lesz kikeveredni végre a számból. Nem mintha bajom lenne a dologgal, elvégre szeretek az ajkaim között női részekkel létezni, csak hát... ez most pont nem az a helyzet. Kár érte.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=387&post=748220#post748220][b]Jason Henry Payne - 2019.02.01. 11:14[/b][/url]

carolina

Figyelem az asztal másik oldalára hátráló nőt; pillantásom egy futó másodpercre megakad az alakján, a mellein és csípőjén, de olyan gyorsan emelem vissza tekintetem az arcára, hogy a félresiklás talán fel sem tűnik neki. A válaszára csupán kiszélesedő mosolyommal felelek, s felkönyökölve az asztal szélére, államat ujjaimon támasztva ki fürkészem a régen látott szempárt. Volt, amikor azt hittem, egy nap majd az egész világot megláthatom bennük, aztán meg, hogy talán már soha többé nem találkozom velük.
- Sajnálom édesapádat - mondom őszintén, pillantásomat végig rajta tartva. - Nem tudtam, hogy beteg.
Naná, hogy nem. Hát Carolinát is alig ismertem, a családjáról pedig szinte semmit sem tudtam. Szülők, testvérek? Áh, sokáig még a nőszemély keresztnevéről sem volt fogalmam, hiszen ha szükségem volt a segítségére, csak odaordítottam neki, hogy Brown! Persze kollégákként napközben néha összefutottunk, ha nem odakint, akkor ebédnél, de izgalmas össze-összepillantásokon kívül sokáig nem történt semmi. A rezervátumban nem egy férfi legyeskedett körülötte... én meg nem akartam összetörni a szívüket. Érthető.
- Pedig a kedvenc street food kajáldámba akartalak elvinni - jegyzem meg túljátszott, színpadias sóhajjal, és kisfiús mosollyal vonom meg a vállam. - Életed legvadabb jalapenos sajtburgeréről maradtál le, csak hogy hozzámenj egy újgazdag gyökérhez...
Én azért elmentem, és ettem Carolina helyett is. Nem voltam szomorú, azt hiszem még csak csalódott sem. Tudtam, hogy az élet nem mindig úgy alakul, ahogy azt mi tervezzük vagy szeretnénk.
- És házas vagy még? - kérdezem, míg magam elé húzom a karamellás szeletemet, és a villámért nyúlva lecsípek belőle egy aprócska darabkát - a sütemény jó egyharmadát. Tele szájjal, és egy szemtelenül pimasz mosollyal pillantok vissza a nőre. - Illene gratulálnom a sikeres frigyhez?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=387&post=748398#post748398][b]Jason Henry Payne - 2019.02.01. 22:08[/b][/url]

carolina

Nem kerüli el a figyelmem a kollegina arcán kirajzolódó furcsán más mosoly, ami után hiába kutatok megfakult emlékeimben, közöttük még csak hasonló sem bukkan fel. Nahát, nagyon úgy néz ki, hogy tényleg ki nem állhatta szerencsétlen srácot.
- Hány napot voltatok házasok? Huszonkettő? - tippelek egyet csak úgy találomra, miközben olvadni kezd a számban a karamella. Ó, Merlinkém, ennél nincs jobb a világon!
A villát lerakom, és hátamat egy elnyújtott hümmentéssel döntöm a kínjában keservesen megrecsegő széktámlának. Szemeimet lehunyom, fejemet hátraengedem, és hümmögve szopogatom a karamellát, amíg az teljesen el nem olvad. Aztán, mintha mi sem történt volna emelem vissza a fejem, és itt-ott ragacsos, krémes szakállal pillantok fel Carolinára.
- Hol is tartottunk? - kérdezem jó diákként, majd széles vigyorra húzom a számat, hogy lehetőleg a sütidarabos fogaim közül is látszódjon egy pár. Feltétlen. Lehet nem lenne hátrány, ha tudnék a szépséghibáról, dehát ez a nő ismer engem, mint a rossz pénzt, és tudja, hogy nem vagyok az a könnyen zavarba hozható ember. Egy kis porcukor itt, egy kis morzsa ott meg citromos maoam cukorkapapír a szakállamban? Chh, ugyanmár, belefér. - Ja, igen. A férjednél. Szóval, miért is utáltad ennyire? Azon túl, hogy a pénze megmentette édesapádat, és még nyaralni is elvitt Görögországba.
Bárcsak múlna az a szemtelen mosoly! De nem, ó, de még mennyire, hogy nem. Sőt, ha lehet, az visszaköszönve a pillantásomból és beköltözve arcom minden zegzugába csak még látványosabbá válik. Hát, én már csak ilyen kíváncsi természet vagyok, szeretek tudni ezt-azt.
- Azt mondod, ez alkalommal számíthatok a megjelenésedre is? - kérdezem megpedzegetve kissé a múltat. Elgondolkodtató. Előredőlök, és ahogy ő, én is felkönyökölök az asztal szélére. Eszem ágában sincs elpillantani, a végsőkig tartom vele a szemkontaktust. Aztán, a számszegletében pofátlan vigyorral folytatom. - És hol marad a garancia?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=387&post=748624#post748624][b]Jason Henry Payne - 2019.02.03. 16:40[/b][/url]

carolina

Jóízűen kuncogok a megjegyzésén, és derűsen emelem pillantásomat az arcára. Hát most mit mondjak, én se szívesen lennék olyannal, akinek fogalma sincs hányadikán van elseje. Jóllehet, ha valaki kérdezné, azt mondanám, szerintem tudta ő, csak szerencsétlen úgy bele volt zúgva az előttem ülő szőkébe, hogy elveszítette minden kapcsolatát az idővel és térrel. És még csak nem is tehetett róla, hiszen ez a nő úgy néz ki, mint egy igazi véla. Pedig, ha jól tudom, semmilyen ágról nem örökölt vélavért - mi lenne, ha még örökölt is volna?
- Hát milyen férfi kell neked? - kérdezem szemtelenül megcsillanó szemekkel, és bár nem pillantok oda, a figyelmemet nem kerüli el a kollegina combjáról lecsúszó és a meztelen bőrét felfedő szoknya. Alsó ajkamat beszívva, bazsalyogva fordulok a karamellás szeletemhez, és míg villámmal levágok egy újabb darabot, újra meg újra visszasandítok Carolinára.
Azt, hogy ennyi idő elteltével is élvezem a társaságát, mi sem bizonyítja jobban, hogy a számszegletében bujkáló piszkos kis mosoly egy pillanatra sem múlik, és a vonásaimból még akkor is visszaköszön némi provokatív szemtelenség, mikor az utolsó előtti falatot bekapom. Olvadó karamellával a számban fordítom arcomat az ablak felé, és míg rágok, kényelmesen hátradőlve figyelem a járókelőket. Majdnem kár, hogy Carolina alakja visszatükröződik az üvegen. Majdnem.
- Csak válaszolj egy kérdésre - nézek vissza rá, miután a süteményhez járó mintás szalvétával megtörlöm a számat és a szakállamat. Szemeimben játékosság és őszinteség utáni vágy fénylik. Tudnia kell, ha ezt itt és most eljátssza, nálam nem lesz több lehetősége. - Van most valaki fontos az életedben, akit bántana, ha elvinnélek valahová?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=387&post=748815#post748815][b]Jason Henry Payne - 2019.02.05. 11:09[/b][/url]

carolina

Nyelvemet végigsimítom alsó fogsorom belső oldalán, míg a villát mértani pontossággal a tányér szélére teszem. Még igazítok egyet a szárán, majd karjaimat mellkasom előtt összefűzve hátradőlök. A széktámla megreccsen a súlyom alatt, de a pillantásom, ami enged a kísértésnek, a nő ragyogó kékjeibe fúródik. Elmosolyodom; az ajkaim kiszélesednek a sötét arcszőr alatt, számszéle csakhamar felfelé görbül. A mellkasom nyugodtan emelkedik és süpped karjaim takarásában, a gondolataim viszont erősen hánykolódnak. Pontosan tudom, ez mit jelent.
A tekintetemet elválasztom a nőétől, és az ablak felé fordulva egy ideig kifelé bámulok. A fejemben kavargó tébolyból semmit sem mutatok, az arcom meg sem rezzen. Csak valamiféle belülről áradó, elmoshatatlan derűvel figyelem a járókelőket. Gondolkozom, mint ahogy világéletemben mindig tettem; józanul. A hidegfejű döntéshozásra való képességet bármikor, bármelyik önéletrajzomba őszintén beírhattam.
- Nem könnyű egyetlennek lenni az életedben, mi? - fordítom vissza az arcom, hogy a pillantásunk újra találkozhasson. Nem vagyok csalódott, a szemeim éppúgy mosolyognak, mint néhány perccel ezelőtt, körülöttük elmélyülnek a szarkalábak. - Veszélyes nő vagy te, Brown.
Vagy csak az időzítés rossz - megint. Halkan sóhajtok, és egy újabb pillantást vetve az ablakra előredőlök, majd az asztal szélére könyökölve átnézek Carolinára.
- Én meg nem vagyok az a második helyezéssel megelégedő fajta - jegyzem meg oldalra billenő fejjel. Tekintetem végig a szemben ülő nő íriszeiben kutat. Fogalmam sincs, mit keresek, hogy mit gondolok, mit láthatok meg bennük. A világot? A gondolatra felkuncogok, és futólag megtörlöm az arcom. - Csak vigyázz magadra. Azt mondják, a szívet nem olyan egyszerű bepólyázni, mint egy kart.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=387&post=749243#post749243][b]Jason Henry Payne - 2019.02.08. 21:02[/b][/url]

carolina

A nevetése elhal, és pont elkapom, ahogy lehunyt szemmel hátradől, majd a teáscsészéje mellett halkan dobolni kezd. Elvigyorodom ugyan, és futólag még az ajkamat is megnyalom - ez jó lesz -, de nem szeretném, hogy azt érezze, nem veszem komolyan, így majdnem engedelmes diákként eltüntetek arcomról minden szemtelen vonást, és az asztal szélére könyökölve kérdőn rá pillantok. Kár, hogy az egész lényemet átitató kedélyesség még így sem múlik, és a szemeimben épp ugyanaz a pimaszság csillan, amivel annak idején a menzatálca fölött néztem át rá, és vontam fel pofátlanul a szemöldököm az őt ostromló férfiak láttán. Aztán felálltam, a tálcát dúdolgatva visszavittem a helyére, majd kifelé menet még direkt felé kanyarodtam, és nevetgélve elsétáltam az asztala mellett. Imádtam átnézni az érte áhítozó kollégák feje fölött, és odakacsintani a bájosan muszáj-mosolygó nőre.
- Mindig van első - felelem a szemkontaktust egy fél pillanatra sem szakítva meg. Az a helyzet, hogy a sugárzóan kék szempárba szinte beleragad az ember, Carolina tekintete kivédhetetlenül vonzza a férfipillantást - és megmerem kockáztatni, hogy a nőit is. Figyelem a mozdulatát, amivel magához hívja a pincért, majd míg vele beszél, bekapom az utolsó falat karamellás süteményt is, és a tányért az asztal szélére tolva hátradőlök.
Miután a fiúcska magunkra hagy, széles mosollyal nézek át a felém forduló nőre, és hüvelykujjammal megtörlöm a számszélét.
- A drámai távozás nem az én asztalom - jegyzem meg velősen, míg a cukrászda ablakára ragadt tekintetére várok. A vállaim és felfelé ívelő ajkaim elárulnak; azok meg-megremegnek az elfojtott nevetéstől. Nos, azt hiszem, ez egy újabb sakk, Brown. - És egyébként is volt még egy darabka karamellám. Ha karamelláról van szó, úriember vagyok.
Somolyogva pillantok az asztal szélére, ahol az üres tányérom a Carolina krémesét csomagoló srácot várja. Aztán, mintha nem találnám a helyem, fészkelődni kezdek, végül előredőlve visszakönyökölök az asztalra, és egy utolsó pillantást vetve az üvegen túli - innen túlságosan is távolinak tűnő - világra, halk sóhajjal nézek át a nőszemélyre.
- Ha megígéred, hogy nem töröd össze a szívem, talán megkóstolhatod a kedvenc burgerem - mondom megjátszott nagylelkűséggel. Az érzés, hogy valaki talán hazavárja egyszerre a háttérbe húzódik, mintha az, hogy a szemeibe nézek, vélaerővel feledkeztetne el velem minden józan ítéletet és gondolatot. Lehet, hogy tényleg létezik a végtelen?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=387&post=749661#post749661][b]Jason Henry Payne - 2019.02.11. 21:10[/b][/url]

carolina

Tekintetem követi a mozdulatát, ahogy haját átdobja a válla fölött, majd, mikor ismét visszapillant rám, mint aki nem hiszi el, amit hall, megcsóválom a fejem, és miután a számat finoman beharapom, kidugom a nyelvem hegyét, és végül elmosolyodom. Hihetetlen ez a nő, akit egyszerre akar mindenáron és semmiképpen sem az ember - vagy legalábbis én. A mellkasomat átrázza egy jóleső, kellemes kis nevetés, ám mikor megszólalok, hangomból már csak a jól ismert neveletlen játékosságot meg éppen annyi komolyságot lehet kihallani, amiből Carolina biztosan érti a célzást. Mondjuk, ami azt illeti, mindkettőnek van némi éle is - főleg az utóbbinak.
- Két éve még volt - mosolygok a szemébe pimaszul, majd a karjaimat keresztbefonom a mellkasom előtt, és lejjebb csúszva a székben, kényelmesen kinyújtom a jobb lábamat. Úgy érzem, ez most kicsit sakk, Brown. - És ha jól emlékszem - de feltétlen javíts ki, ha csalna az emlékezetem... -, nem én voltam az.
Pedig szívesen segítettem volna, és még csak hozzám se kellett volna jönnie érte. Oké, nem vagyok milliomosalkat és a legutóbbi adóbevallásom szerint épp jachtok sem sorakoznak a nem létező magánkikötőmben, sőt, flancos ruháim vagy többszintes házam sincs, de azért úgy tippelem, valahogy megoldottuk volna. Persze értem én, alig ismertük egymást, és senki sem építhet a menzatálcák fölötti kósza szemezgetésekre, nem is hibáztatom a döntéséért.
Aztán közeledni kezd. Nemcsak a pillantásában, de minden mozdulatában is megsemmisítő erő lakozik, és bár valahol az agyam leghátsó, legsötétebb szegletében ott pislákol az akarat, hogy elfordítsam róla a tekintetem, én megbabonázva figyelem a közeledését. Sakk. Carolina kínzó lassúsággal teszi meg azt a néhány lépést, míg mellém ér, de a szemeim egy fél pillanatra sem kalandoznak el. Pedig a csípője most különösen vonzza a férfifigyelmet, érzem is, hogy az arcomat összerántja néhány alig látható, vékony idegszál, és azt suttogja: tarts ki! Matt? A testem akár a kőszikla, én meg sem rezzenek. Némán és mozdulatlan tűröm, hogy a bestia közel hajol; megérzem a samponját ahogy hátradobja a haját, majd édeskés parfümje is befészkel az orromba. Szavaira szélesen elvigyorodom, a csókjára szemöldökeim is feljebb húzódnak. Hűha.
Mikor eltávolodik, utánaemelem a fejem, és tekintetemmel követve őt kieresztem a fáradt gőzt. Már éppen szalutálva útjára engedném, és gondolataimba merülve bámulnék kifelé a cukrászda ablakán, hogy a már rég kihűlt kávémat kevergessem néhány percig, és úgy tegyek, mintha még megakarnám inni... erre nem megszólal ez az átkozott nőszemély? Még egy utolsót jól odaszúr, mire felmorranva keze után nyúlok, és úgy megrántom, hogy biztosan elveszítse az egyensúlyát, a következő pillanatban pedig az ölemben találja magát. Hopp, nézzenek oda, hát nem felbukik a saját lábában?!
- De egy szemtelen nőszemély vagy te! - dünnyögöm közvetlen közelről. A pyromagia mint mindig, ha ő körülöttem van, bizsereg a bőröm alatt, a tűz talán a pillantásomból is visszaköszön. Jobbommal a széktámlán könyökölve támasztom a fejem, míg balommal futólag végigsimítok a nő szalmaszőke haján, aztán, mintha a mondandóm egyáltalán nem volna fontos, ráérősen elpillantok a két asztallal arrébb épp tányért szedő pincérre. - Nem rémlik, hogy az előbb elfelejtettél valamit, hmmm?
Mire a kérdés végére érek, tekintetem visszatalál az övéhez; az derűs és kedves, minden vonásomból árad felé valamiféle átható jókedv, és a megmagyarázhatatlan biztonság érzete.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=387&post=750581#post750581][b]Jason Henry Payne - 2019.02.20. 21:05[/b][/url]

carolina

Keresem a megfelelő jelzőt. Már percek óta, néma évődéssel. Míg Carolina beszél, én nézem őt, csendben figyelem a szemeit, és azon gondolkodom, milyen nő is ő? Egyszer azt gondolom, ismerem, aztán néha, mikor úgy hozza a helyzet, ki is mondom, na, pff, nekem te ne, ismerem ám a fajtádat, bestia!, máskor meg, mint most is, csak jön egy gondolat, ami azt súgja, hé, apám, jobb, ha tőlem tudod meg, neked aztán halvány fogalmad sincs arról, ki ül az öledben... És hát, tényleg nincs.
Mert ezzel a nővel megtelik a levegő; az egész lénye vibrál, a kelleme körülvesz, észre sem veszed, és máris beléd ivódott. A hátad nekipréselődik a szék támlájának, a lábad mozdítani sem bírod, hiszen rég földbegyökerezett.
Számszéle halvány mosolyra húzódik, mikor a következő lélegzetvételnél megérzem az illatát. Az édeskés, sűrű parfümje gyorsan megtelepszik az orromban, és egyszerre elfog a nosztalgia meg valami különös hangulat, mintha egy tavaszi mezőn, nyíló virágok és nyüzsgő bogarak között sétálnék, és ahol akármerre fordulok is, az az illat, tudjátok, az az igazi mezőillat - ami mindenkinek mást jelent, nekem épp a felszabadító boldogságot - nem enged.
Éppen lepillantok az ajkaira, mikor érintését megérzem a bőrömön. Megdermeszt, ugyanakkor valami mást is elér vele. Tekintetem csak lassan, óvatosan vándorol vissza az övéhez. Néhány pillanatig egyszerűen csak fürkészem az íriszeit, a szemeim ide-oda zizegnek az övéi között, mint aki nem tudja, mit mondjon. Hogy mitévő legyen? Az igazság viszont az, hogy én pontosan tudom, mit fogok mondani, hiába a közelsége, és az a báj, ami még letaglózó ereje ellenére sem szűnik meg körbevenni őt. Van valami végzetszerű ebben a nőben.
- Tudod, nem könnyű nemet mondani neked - egészen közelről mosolygok fel rá, majd lepillantva, újra végignézek rajta. Ujjaim belegabalyodnak a hajába, a tekintetem megragad az arca és teste egy-egy szegletén, aztán, mikor a pillantásom végigér hosszú lábain, drámaian felsóhajtok, és pimasz vigyorral fordulok vissza hozzá. - Nekem viszont nagyon kéne az az ígéret. Ha mondjuk azt mondanád, hogy az első randink után a másodikon, a harmadikon, sőt, kapaszkodj meg, még a negyediken is velem leszel, és nem kell arra ébrednem egy uncsi esős reggelen, hogy többé már nem vagy ott.
Keresem a megfelelő jelzőt. Már percek óta, néma évődéssel. Tudjátok, milyen ez a nő?
Én már tudom; lebilincselő. Olyan, aki láthatatlan pókhálót sző, és ha csak egy ujjal is hozzáérsz, örökre beleragadsz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=387&post=751178#post751178][b]Jason Henry Payne - 2019.03.03. 08:47[/b][/url]

carolina

Válaszul csak morgok, halkan, csukódó szemekkel. Érintésére végigfut a hideg a gerincemen, érzem, hogy az egész testem reagál, a karomon, akár egy hadsereg hűséges katonái, égbe emelkedik minden egyes szőrszálam, mert megérkezett a királynőjük, akinek a közelsége tiszteletmegadásra kényszeríti őket.
Szavaira szélesen elmosolyodom és szemeim végleg lehunyva dőlök előrébb, hogy ajkaink összeérjenek, mielőtt még bármit mondhatna. Jobbom a hátára csúszik, egyetlen határozott mozdulattal vonom magamhoz, hogy a melle az enyémet taszítsa, és érezze, csak egy futó pillanatra, egy múló percre, hogy a rabom, az enyém, mert mindketten tudjuk, hogy ez nincs így, de most azt akarom, hogy az a két év értelmet nyerjen. Így.
Ajkaim finoman érnek az övéhez, a nyelvem utat tör magának, és csak egészen lassan válok követelőzővé. A szabad kezem arcához ér, hüvelykujjam az arcélén szánt végig, ujjaim a fülén keresztül szőke tincsei közé keverednek, s belekapaszkodva néhányukba, éppen akkor rántom hátra a fejét, mikor a leghevesebben csókolom.
Kinyitom a szemem, és kissé elnyílt szájjal, fölülről nézek le rá. Egy véget nem érő pillanatig csak nézem őt, tekintete a tekintetem rabja, fogva tartom őt, hogy csak nézzen, engem, rám nézzen, és jól nézze meg ezt a szempárt, az érte rajongástól csillogó, tűztől káprázó szemeket, melyek ide-oda rebbennek az övéi között, és amelyek még most is a világot látják azokban a világos íriszekben. Azt akarom, hogy nézzen rám, hogy engem nézzen, hogy vesszen el a szemeimben, abban a világban, amit én adhatnék neki, és addig vesztegeljen ott, amíg azt én akarom. Mert fölötte vagyok, uralom őt, és azt tehetek vele, amit csak akarok.
A gondolatra hosszan, kéjesen morranva mosolyodom el, és közel hajolva Carolinához, ajkaimat elhagyja egy kósza sóhaj. Az ereimben megérzem a tűz hívását. A szívem erősen pumpálja az adrenalinnal vegyülő vérem. Az eddig nyugvó sárkány most felébredt, és vennem kell egy mély levegőt, mielőtt bármit is teszek. Aztán legyőzöm azt az egyetlen centit, ami még közöttünk árválkodik, és fogaim közé véve Carolina alsó ajkát, újabb morgás kíséretében ismét megcsókolom. Közben tartom őt, a karjaim melegében, szinte elveszik bennük.
Végül elengedem; először a száját, azután engedek a világos fürtök szorításán is, és már csak a hátát tartom. A törékeny testét, amit oly könnyen roppanthatnék össze. Túl könnyen.
A pillantásom utolsót zizzen kékjei között, és arcomra visszatér a kisfiús játékosság, az élet színei, és eltűnik a ragadozó, a férfi, a kannibál, aki akar, egyszerre mindent, aki mindent most azonnal akar, hogy érezze, ő áll a hierarchia csúcsán. Tudod, én csak téged akartalak. Soha nem voltam még szerelmes, de azt hittem, Carolinába az tudtam volna lenni. Azt hiszem, Carolinába az tudnék lenni. Szerelmes és botor.
- Miért nem hiszek neked, Brown? - kérdezem, míg egyik kezem az asztalra teszem, és hosszú ujjaimmal egy ismerős dal lassú ütemét kezdem verni a falapon. A pillantásomban huncutság csillan, a szemeim már-már ragyognak, a hangom, az egész lényem derűs, mint akinek az élet tényleg nem jelent mást, csak a bizonyosságot, hogy minden rendben van. Bárhogy is alakuljon, bármit is hozzon az élet, döntsenek a körülöttem levők ahogy akarnak, én rendben leszek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=387&post=759086#post759086][b]Jason Henry Payne - 2019.05.22. 18:06[/b][/url]

carolina

Mosolygó szemekkel hallgatok. A tekintetemet egy pillanatra sem választom el a karjaim között tartott nőtől, nem nézek oldalra, nem nézek félre, nem érdekel sem pincér, sem érkező vendég. Nem érdekel a két asztallal beljebb nevetgélő fiatal pár, sem a kirakatüvegen át beáradó, már-már bántó tavaszi napsugár. Engem csak a szőke nő foglalkoztat, a figyelmemet az ő arca, az ő hangja, az érintése és a csókja köti le. Soha nem találkoztam még hozzá foghatóval, és tudom, tudom, jobb volna arra gondolnom, ami közöttünk történt - vagy hát, ami azt illeti, nem történt, jobb volna tanulnom a vele kapcsolatos korábbi hibámból, én csak arra gondolok, hova viszem el, mikor legközelebb látom. Mert én nem találok egyetlen hibát sem. Rossz volt az időzítés? És? Megesik. Talán még a most sem jó. Az is lehet, hogy ez az élet még nem az, ahol mi ketten végül egymás mellé érkezünk meg. Lehet, hogy erre az életre nem ezt írták meg nekünk az égiek. Talán most minden, ami bekövetkezhet, nem más, mint véletlen találkozások, egymás útjának megannyi keresztezése, villanó tekintetek és derűs, minden rendben lesz mosolyok váltakozása.
Nem bánok semmit. Tudom, hogy jó úton járunk, és tudom, hogy ha úgy kell lennie, akkor egy nap visszalép az ajtóm küszöbén, leül velem szemben a megterített asztalhoz, és az evőeszközökért nyúlva szavak nélkül rám mosolyog, mert úgy döntött: mellettem marad.
- Hé - vigyorodom el végül, s megnedvesítve a számat felé billentem a fejem. - Tudom, hogy úgy nézek ki, akár egy földre száműzött félisten, de azért ne essünk túlzásokba. Se buddhista szerzetes, se szent nem vagyok. A többit megbeszéljük egy hamburger mellett. Deal?
Habár suttogva folytatom, az övébe mélyesztett, magabiztosságtól csillogó tekintetem, és a széles, huncut vigyor bárkinek, aki minket néz, elárulhatja, hogy nem életre szóló döntésekről vagy egyéb komoly dolgokról beszélek.
- Attól, hogy nem találod a helyed, még nem vagy rossz ember - szólalok meg később, miután Carolina elfordul tőlem, és a cukrászdán túli életet kezdi figyelni. Nem siettetem, hagyom, hogy a gondolataiba merüljön, és csak akkor kezdem keresni a tekintetét, mikor félig-meddig visszapillant rám. Jobbomat arcához emelem, két ujjammal szelíden megsimítom a bőrét, majd, mikor végre rám néz, szélesen belemosolygok a szemébe. - Az útkeresés jó dolog. És szükségszerű is.
Ujjaimat a halántékán át gyengéden világos tincsei közé vezetem, tekintetem az összes apró, alig-alig érzékelhető, puha mozdulatot követi. Látom, hogy néz, rezzenéstelen arccal, már-már értetlenül és dermedten figyel, de nem pillantok vissza. Elmélyülő mosollyal, egy ismert dalt dúdolgatva folytatom; az ujjaim elvesznek a fürtök között, egyre beljebb járnak, egyre csak haladnak, hogy végül, mikor már a tarkója alá tartok, és minden ujjam behálózza egy-egy szőke tincs, megállapodjanak. Az erő ekkor ébred fel bennem újra, és érzi meg a nő is.
Szöszmötölök még valamit, helyezkednek az ujjaim, aztán a kezem a szőke fürtökkel együtt ökölbe szorul, és a következő pillanatban már húzom is a bestia fejét, egyre hátrébb, egyre lejjebb, hogy feszüljön, hogy fájjon, hogy újra felfedje előttem hófehér nyakát, hogy újra láthassam a fakó bőrén átütő ereket, hogy a szememben újra tűz gyulladjon. Halk, elnyújtott hörgéssel közeledem a nyakához, de ahelyett, hogy harapnám és marnám, csak az orrom hegyével és mostanra már száraz ajkaimmal érintem azt. Óvatosan, ámbár a belőlem általa fakadó tüzet egy pillanatra sem bújtatva haladok, és csak a füléhez érvén lassítok le. Ajkaim közé veszem hűvös cimpáját, talán még a nyelvemet is megérezheti egy röpke másodpercre, aztán...
- ...jól van, Brown, vége a gyereknapnak, menjünk, mielőtt befognak mosogatni - erőnek erejével visszafojtott nevetéssel beszélek. Igyekszem nagyon komolynak hatni, mikor a csípőjére kétoldalt ráfogva könnyedén felállítom, majd a mondatot lezáró pont gyanánt akkorát csapok a hátsójára, hogy a tenyerem nyoma az esti fürdésnél még minimum előre köszönjön. Aztán fáradtnak tettetett sóhajjal összedörzsölöm a kezeim, és ügyesen kerülve Carolina pillantását én is felkelek a székről. Már csak mikor kitárom előtte a cukrászda ajtaját, sandítok le rá, akkor is beszívott ajkakkal, alig vigyorogva. Imádom. Imád.

// Köszönöm a játékot!   //