Veronika

Magas fiatal baktat az éjszakában egyenest a Navine kicsiny, de annál otthonosabb berkeiből. Ki kell ereszteni valahol a fáradt gőzt, és az bizony nem a torony, vagy a kastély falain belül lesz. A költözés, testvére házasságkötése, a szégyentelen némber családtaggá válása, apjának mugli hóbortjai és édesanyja szerető szíve többé nem volt hétköznapi probléma, amellyel illett foglalkoznia csak, mert ott élt velük. Elköltözött. Végre.
- Nincs több gond, sálálá - dúdolta halkan, szürke szövetkabátja és hatalmas kék nyaka köré vetett sáljának rejteke alatt, miközben még a varázslók atyja sem tudhatta, hogy Araczkiék kisebbik fia merre is csatangol éppen. Új volt még ez a kastély, új volt a vidék, és az itteniek is mind megbámulták, pedig nem volt különc alkat. - Talán a hajam.
Hangosan beszélt olykor, de csak ha egyedül volt, vagy ha nem volt tudatában annak, hogy valaki meghallhatja, titokban elkaphatja egy-egy kiejtett szavát. A haját nagyon szerette igényesen saját maga nyírni, soha, még édesanyjának sem engedte, hogy varázslatokkal igazítson rajta. Fejének jobb oldalán frissen nyírva simultak bőréhez a pici hajszálak, míg ahogy haladt a szemlélődő Endre bal félteke felé, úgy lett egyre hosszabb a látvány is. A hatás persze nem váratott sokáig. A családja, a barátai, na meg még az idegenek hogyan tekintettek rá. Pedig jámbor jószág volt ez a fiú kiskora óta. Finom arcszőrzetével nem sokat foglalatoskodott, hol bozontos volt, hol "szőrös, mint a hegyekben élő vérfarkas", de igénytelennek senki nem nevezte. Egyelőre.
Arcát pirosra csípte a hideg, kezeit folyamatosan dörzsölte, ajkai között látszódott a kifújt levegő. Kezdett fázósra fordulni a helyzet.
Melegséget rejtő szürke szemeivel csak most nézett körbe, és csak most vette észre, hogy valójában nem is jött olyan sokat, mégsem tudja, hol is van.
- Nagyszerű. Vissza a kezdetekhez - mormogta, és fel sem nézve a cégérre bújt be egy hőmérséklet javulással kecsegtető helyiségbe.

Veronika

Csokoládé, sütemények, kirakat meg a csillogó fények. Ezek a dolgok hamar rádöbbentik az embert arra, hogy valójában merre is lehet, hova is léphetett be. Szerencsére meleg idő fogadta, és az sem volt ellenére, hogy köröskörül csokoládéhalmok csábítgatták. Egyetlen, röpke pillanatra állt csak meg a bejáratnál, majd gyorsan beljebb lépdelt nehéz bakancsaiban. Tekintete csillogott, ahogyan a kinti sötétségből a fényesség helyi paradicsomába érkezett. A kastélyba érkezése óta nem érezte ennyire otthon magát, és miután az eladólány megszólította abban a bolondos szerelésben, Endre önkéntelenül is vigyorba fulladva nézelődött a cukrászdában.
- Varázslatos hely - mondta köszönés helyett, kedvesen és az egyik párra sandított. Hova is mennének a szerelmesek, ha nem ide? Gondolatai nem fonódtak az érzések megfejthetetlen gyűrűjébe, inkább az összetört tányér, és a lány bekötött keze irányába mozdult. - Vagy inkább veszélyes lenne ez a mesés cukrászda?
Vigyorogva felpattant, kigombolta kabátját, letekerte sálját, majd maga mellé engedve felesleges ruhadarabjait, csíkos pólójában és egyszerű, már kissé kopott farmerjében visszaült a pulttal szembeni székre és nagy szemeivel csendesen nézni kezdte a kötéssel ügyködő eladó lánykát.
- Mondjuk... - gondolkodott el hosszasan a pultra könyökölve, hol Veronikát, hol pedig a semmit nézve. - ...kérek szépen egy csokis muffint, valami finom pudingos töltelékkel. Talán vaníliával, vagy ami van. Ha nincs, akkor a te kedvencedet kérném. Ha az sincs, akkor kénytelen leszel kitalálni valamit a kedves vendégnek.
Csak remélni tudja, hogy most nem tűnt sem bolondnak, sem rátartinak, sem pedig bunkónak. Csupán jókedvű, és némileg szórakozott. E kettő gyakran nem jó párosítás.
- Amúgy szívesen segítek a kezednél - bök arcával a lány keze felé, és ha az elfogadja a segítséget, akkor Endre ügyesen bekötözi neki, remélhetőleg nem túl szorosra.

Veronika

Barátságos, őszi színek. Aha. Hát rendben. Tökéletes ismerkedős, első témának tűnik a cukrászda színeiről beszélgetni. Ilyenformában csatlakozhatnának is a fogyatkozó párocskákhoz, akik a sűrű csókolózáson kívül valószínűleg másról sem tudnak beszélni, mint a hűvös időről vagy a melegséget árasztó, őszi színekről. Hibbant ez a lány? Endre rövidke gondolatán hamisan felhorkant, majd nevetni kezd, és gyors szavak hagyják el torkát.
- Csak, mint én - rázza komikusan fejét, és hálás tekintettel néz fel a pletykaéhesnek mutatkozó eladókisasszonyra.
Mugliismeret? Beadandó? Tanulás? Iskola? Órák? Araczki összehúzza világos szemöldökeit, és mimikáin bizonyára kivehetőek az értetlenkedés jelei. Óvatosan előrébb hajol, és elismerő pillantással nyugtázza a lány szavait. Ő életében nem írt még meg egyetlen kiváló dolgozatot sem, sőt, a legtöbb órájára be sem tette bakancsos lábait. Jobbnak és egyszerűbbnek tűnt kívülről szemlélni az eseményeket, lustán heverészni az otthoni könyvek felett, vagy barátokkal lógni kihalt játszótereken, háztetőkön vagy az otthoni garázsban szívni a füstöt és mugli zenére lazulni.
- Szóval a megtestesült szorgalom áll előttem? - kérdezte kíváncsian, majd kedvesen folytatta. - És még van kedve mosolyogni, kiszolgálni, veszélyesnek lenni önmagára?
És csinosnak lenni. Ezt már nem mondta ki hangosan. Soha nem tenne ilyet, főleg nem egy ilyen helyen.
Araczki megköszöni a süteményeket, majd gyorsan odanyúl a lány kacsójához, hogy elbíbelődhessen a kötéssel. Nem túlságosan ért a sebekhez, csak épp annyira, mint egy átlagos korabeli srác, de valószínűleg ezesetben ez éppen elegendő is lesz.
- Talán ez kitart egy kis ideig, csak míg bezársz, és hazamész - mosolyog Veronikára, és azonnal neki is lát az egyik süteménynek. Az illatuk mennyei, és az első harapás után az ízről is többoldalas házidolgozatot tudna írni. - Hát ez csodás!
Percekig nyammog, meg sem szólal, teljesen elkábítja a sütemények ízvilága. Nem csoda, imádja a hasát, és ez a hely - vagy Veronika - pontosan tudja, mire van szüksége. A muffinok hamar elfogynak, és Endre ezzel a lendülettel tele is érzi magát.
- Nagyon köszönöm, valami fantasztikusan jók voltak! - lelkendezik a csupaszív eladóhölgynek, majd elnyom egy ásítást. Biztosan későre jár már, de egyelőre nem szeretne nyugovóra térni. Jó neki itt. Meleg is van, a színek is szépek, és Veronika is olyan kedves.
- Mióta dolgozol itt? - kérdezi most már csak a lányra koncentrálva. Iskola, munka, meg még kedvesség is egyben. Ezek a nők! Időközben azon is morfondírozni kezd, hogy vajon mennyi idős lehet a kiszolgáló erő, mert nem tűnik sokkal idősebbnek önmagánál. Bár a külső nagyon megtévesztő tud lenni, és valószínűleg idősebb is Veronika, mint amennyinek Endre megtippelné. Húsznál biztosan nem több! Vagy mégis? Kizárt dolog.
A cserfes, ide-oda szaladgáló gondolatok mellett nincs ideje normális mondatokat kinyögni, így Veronikának muszáj elviselnie a fiú mosolygós, talán kissé zavartnak - de nem az - tűnő válaszait, néhol felvetett kérdéseit. Sok dolog úgyis majd csak éjszaka, a kevésbé szép színekkel kivarrt ágyneműje alatt fog eszébe jutni, no de nem baj, majd küldi a füst jeleket.

Veronika

Endre sokat hallgat és még többet mosolyog, ahogyan az eladók gyöngye beszél, mesél, és produkálja magát. A negyedéves diák szürke tekintetét le sem veszi a pult másik oldalán színészkedő leányzóról, és időközben kényelmesen hátra is dől a székében, hogy minél jobb szögből, és a lehető legjobb pozitúrában tudja szemlélni a kész produkciót.
- Ha mindenki ezen az elven volna - feleli nevetésre álló szájjal - akkor nem volna érdemes ide betérni. Talán másoknak nem ezt jelenti a 'mindent a vendégért', de igen szimpatikus a kedves eladólány nézőpontja.
A fiú ezalatt a röpke idő alatt, amíg elfogyasztotta a muffinokat, és élvezte Veronika szenvedélyes társaságát, már sokkal jobban érezte magát, mint egész héten, amit itt töltött. Igaz az is, hogy nem sok emberrel találkozott, csupán a festményekkel diskurálhatott, meg a baglyokkal érthetett szót, de Veronika mellett szóljon, hogy mind a festmények, mind pedig a baglyok jóval lemaradtak a lány zseniálisan vicces, és őrjítően csacsogó stílusa mögött.
- Milyen megtisztelő a friss sütemény - mondta előredőlve, miután Veronika kötelességtudóan ellátogatott a távozni készülő pároshoz, és bezsebelt jó pár sarló borravalót. - Szép teljesítmény, de én mondom, megérdemled az összes ajándékpénzt.
Araczki nem szeret bókolni úton-útfélen, nála valahogy ez egészen másképp működik,  mint a mai átlag fiataloknál. Részéről csak akkor és csak ott lehet ilyesmiről szó, ahol a másik fél is komolyan gondolja, és nemcsak olyféle bizsergető fizikális vonzalomról van szó. Bár, ott nem is igen kell udvarolni, körbeugrálni a lányokat. Pár pillanatra magába zuhan, és gondolatfoszlányai száguldásába még bele is szédül. Hamar rá kell döbbennie, hogy igazából még nem is volt méltó a bókjaira senki sem, és talán ő sem volt még elegendő egyetlen boszorkánytanoncnak, muglinak, nőkezdeménynek. Ha én magam nem vagyok méltó, hogyan fogok valakit egyszer annak tartani?
- Ó, kérlek - legyint gyorsan a fiú még a lány hálájára, és kopogtatni kezd a pulton. Már csak három pár tartózkodik rajtuk kívül a kedves kis cukrászdában, és körbenézve mintha az egyik páros ismét indulóban volna. Kezdi magát zavaró félnek érezni, de még nincs kedve felöltözni, és kilépni a hűvösbe. Túl hideg van odakint, itt pedig túl kellemes.
- Nagyon illesz ide, és már most olyan érzést keltesz bennem, mintha tiéd lenne az egész kóceráj - nyugtázza lelkesen Endre a lány szavait, azután mosolyogva felhúzza a szemöldökét, majd ismét visszadől a szék háttámlájára.
- Mufurc lennék?! - kérdezi, és játszott sértődöttséggel karba fonja maga előtt a karjait. - A Navine ház dicső tagja vagyok - mondja a Rellonos magabiztosságot utánozva, majd megrázza a fejét, és kuncogva folytatja. - Elköltöztem otthonról a kedves családom miatt, és nem volt jobb ötletem, idejöttem szerencsét próbálni.
Be kellene vallania Veronikának, hogy eddig az egyetlen szerencsés dolog, ami itt történt vele, az ez a cukrászda volt. De ez most furcsán venné ki magát, és inkább magában tartja az ifjú.
- Van egy testvérem, méghozzá egy bátyám, Iván, aki nemrégiben megházasodott. - húzza a száját, ami talán mindent el is árul a szemlélőnek. - Ez mind szép és jó, de a nő csak a szüleim pénzére vágyik. Na, én itt léptem le. Engem ne azért szeressenek, ebből nem kérek.
A hangjában méreg és tehetetlenség bújkál, de hamar ismét mosolyra változik a peckes szájtartás.
- Ilyen az élet, nem? - húzza meg a vállát, és elmerengve bámulja Veronika arcát.

Veronika

A lány visszakérdez, és bár Endre nem tudja, hogy némi tudatlanság, szebben szólva finom ártatlanság bújkál szavai mögött, sejtései neki is vannak. Hiszen hasonlóan fiatal ő maga is ebben a témában, és a barátoktól-családtól, a hírekben hallottakon kívül erőtlen sugallata sincs az élet egyik legfontosabb mozgatórugójáról. Sohasem nézett másként egyetlen lányra sem, és amikor közelebbi kapcsolatba került egyik régi évfolyamtársával, akkor sem értette mitől kellene úgy odalennie.
- Én csak azt mondom, hogy példát kellene venniük rólad egyeseknek - menti ki magát a szituáció zavarából, és igyekszik nem csak a pult lapját szemlélni, hanem a kedves kiszolgáló felé is pillantani.
- Nekem is van ilyen perselyem - nevet az otthoni sárkányos pénzmegőrzőjére gondolva. - Csak az enyémnek még a bordái is látszanak. Apukám bűvölte meg régebben.
Endre kifejezetten utálta a pénzt, egészen kiskrapek kora óta megvetette, és azon kívül, hogy megvette a neki tetsző dolgokat, ingeket, pólókat, vagy egy menő seprűt, - amin lovagolni csak igazán kezdő szinten tudott - nem foglalkozott vele. Iván már más tészta volt. Az üzleti világ megszállottjaként sokszor hazavitte a munkát, a folytonos idegességet az árfolyamcsökkenés miatt,így könnyen és gyorsan elérte, hogy a kisöccs hamar ódzkodni kezdjen a bankok hatalmától.
- Áron? Ő esetleg a...? - kérdezi, ám semmi perc alatt rádöbben, hogy talán nem kellene ilyen tolakodónak lennie, és igyekszik kijavítani könnyelmű hibáját. - Ne haragudj, ehhez igazán semmi közöm, nem is tudom miért nem gondolkodtam előbb, szóval az unikornisok szépek, főleg a jó, húsos persely unikornisok.
Elvigyorodik, majd fel is nevet saját zavarán, amit az utóbbi kérdéssel, majd annak bolond kijavításával csak még mélységesebbé varázsolt. És még pálcára sem volt szüksége. Igazi balfékként viselkedtél, Endre, bravó!
- Magad készíted a süteményeket? - kérdezi kedvesen, hangjában meglepettség játszik. - Valamiért azt gondoltam, hogy manók tüsténkednek itt is, de ez pozitív csalódás számomra. Igazán értesz a dolgodhoz, mert oltári finomak voltak azok, amiket elém tettél, és - fordul hátra a párok felé - úgy látom, nemcsak nekem ízlettek ennyire. - elismerően, összehúzott ajkakkal néz fel a bolondos leányzóra, majd beletúrva szőkés-barnás hajába, felkönyököl a pultra. - Fogadok, hogy dugig van ez a hely éjjel-nappal. Legalábbis, lenne, ha 0-24-ben nyitva tartanátok.
Vigyora elárulja, hogy szívesen venné, ha a nyitvatartás az elképzelései szerint működne, de a világért sem várná el Veronikától, hogy még az éjszakáit is itt töltse, mint dolgod munkaerő.
- Az első boszorkány, akibe belefutottam, lám lám, hát nem háztársam? - nevet fejét rázva, és figyeli, ahogyan Veronika vizet tesz fel főni, majd gyorsan elszalad az egyik távozni készülő párhoz. Endre ujjaival játszik a pult lapján, míg beszélgetőpartnere, és egyben kedvenc cukrászkisasszonya vissza nem tér társaságába.
Szép dolog a szerelem. Tényleg szép lenne? A fiú egyelőre nem válaszol, inkább szemeivel próbál valamit meglátni Veronikán, keresi annak tekintetét, a választ erre az apró, jelentéktelennek is tűnhető mondatra. Tényleg így gondolja? Ő csak Iván és Andrea szerelmére tud gondolni, és ebből kifolyólag arra, hogy neki pont ez az állapot, amire nincsen szüksége. Inkább nem felel Veronika kijelentésére, csak nézi és hallgatja a lányt. Szívesen veszi az elé készített apróságokat, mélyen tiszteli azokat a nőket, akik ennyire figyelmesek, és kérés nélkül kedveskednek a másiknak.
- Köszönöm - mondja mosolyogva, és belenyúl a dobozba, rá sem nézve a teafüvek választékára. Elkészíti magának a forró italt, kevés cukorral és sok-sok citrommal ízesíti azt.
A negyedéves végignézi, ahogy Veronika a kókuszos süteményekkel ismét távozik a pult mögül, majd újra megjelenik. Kezd hozzászokni ehhez, és érdekesnek találja, hogy még tetszik is neki a helyzet.
- Kviddics - horkant fel és ujjaival kiveszi, és megnyomkodja a titokzatos teafiltert. - Ha én otthon bejelenteném, hogy kviddicssztár leszek, a családom hetekig röhögne rajtam. Nem értek a repülés művészetéhez, elég bénán kezelem a seprűt, legyen az bármily drága, és szuper, ahogy a kirakatokban reklámozzák őket. Alattam a seprűk nemigen maradnak meg... sőt, hogy úgy fogalmazzak, szokásuk ledobálni magukról, így nem egyszer volt már, hogy a hátsó kertben métereket zuhantam.
Önfeledten nevet és úgy mesél Veronikának. Jó visszaemlékeznie az elmúlt évekre,  az erőltetett menetekre és seprűlovaglásra fecsérelt délutánjaira. Az apja varázslatai nélkül sehol sem lenne már, az is szent.
- Úgyhogy tőlem sajnos, nem sajnos, távol áll a kviddics, úgy, mint az aurorság is. - kissé elgondolkodik saját szavain, hiszen anyukájától sokszor hallotta, hogy az aurorok jó emberek, biztos állással rendelkeznek, és vénséges korukig dolgozhatnak. Endrét mégsem hozta lázba, ő mindig a könyveit bújta, és a meséket hallgatta újra és újra, melyek fenséges sárkányokról, és halhatatlan lényekről szóltak.
- Engem a különleges lények érdekelnek - válaszolta meg a tervekről érdeklődő kérdést. - Különösen a sárkányok, bár meg kell mondjam, hogy csak elméleti szinten tudok róluk, a gyakorlatban aztán lehet, hogy én lennék az első, aki lemeredve könyörögne, hogy vigyék haza, vagy nem tudom.
Azután ismét a szerelem felé terelődik a szó, kétségtelen, az ifjú nem ússza meg egyszerű nem válaszolással ezt a témát. Testvére tényleg totál odavan Andreáért,  de az a nő még szépnek sem mondható, nem hogy vélaleszármazottnak.
- Á, kizárt, hogy bármi köze is legyen a vélákhoz - rázza a fejét, de azért elraktározza az információt, és éjjel, az ágyában biztosan ezen az elvétett félmondaton fog rágódni. - A tesóm nagyon szereti Andreát, és se lát, se hall, mint ahogyan az ilyenkor szokás lenni. Pedig választhatott volna mást, akit az egész család nagyon szeretett volna menyecskének, sógornőnek, egyszóval családtagnak. Nem is értem, hogy került mégis Andreára a választása annak a normálatlannak.
Endre hadarni kezdett útközben, hiszen kezdett megnyílni. Vicces, hogy egy idegennek, akinek még a nevét sem kérdezte meg, és akiről az ég adta világon semmit sem tud, csak, hogy finoman süt, és szereti az unikornisokat. Na meg van egy Áron nevű valakije.
- Jó volna - mosolyog ábrándokba veszve, és merengve emeli szájához az átforrósodott bögrét.

Veronika

Ha nem is az első pillanatban, de a másodikban már biztosan tudta a fiú, hogy Veronika különleges boszorkány. Kedvességével, ragyogó személyiségével vélasorba emelné őt a navinés, és közöttük is az elsők élére állítaná. Veronika kérdésére csak mosolyával felel, hiszen biztos benne, hogy már csak apró megerősítő jelleggel bíró tekintet, jelzés kell, nem pedig magyarázat a munka tiszteletéről vagy az alázatos viselkedésről. Hosszan nézi a lányt, sűrűn pillant a folyamatosan mozgó kis ajkakra is, amelyek csak nagy nehezen tudnak egyhelyben maradni.
- Ha látnád azt a sárkányt – mondja nevetős, nyugtató hangon – inkább murisnak találnád. Vékonyka, és törékenynek tűnik, de nagyon szépen tud udvarolni pár sarlóért.
Amikor meghallja, hogy Áron a lány legjobb barátja, illetőleg fotográfiát tanít a kastélyban, szíve nagyot dobban, tagjaiban érezhetően megindul a vér és arcára habozás nélkül zavarodottság ül ki. Megnyugszik a hírtől, ugyanakkor zavarba is jön tőle, és valószínűleg most csak hebegni-habogni tudna, így inkább csöndben marad, és hallgatja a további finom hanglejtésű szavakat. Hallgatja, de nem érti, nem fogja fel, csak azon jár az esze, hogy ha Áron nem a barátja, akkor biztosan jár valaki mással, hiszen az nem lehet, hogy nincs senki az életében. Ha pedig mégse lenne kedvese, akkor talán azért nincs, mert időhiányban szenved, és akkor…
Normális vagy, Endre?! Figyelj már oda arra, amit mond, figyeld a szavait, a témát amiről beszél, teljesen elvesztetted a fonalat.
Legszívesebben elsüllyedne szégyenében amiért nem kellő figyelemmel viseltetik Veronikával szemben, és a piros arc, zavart szürke tekintet, és a sűrű bólogatás bizonyára lebuktatja a fiút. Nem szeretne magyarázkodni, elmondani a navinés leányzónak, hogy ő most talán attól a ténytől jött ennyire zavarba, ami egyébként nem is tartozik rá.
Nyugodj le, szú-szá, nem lesz semmi baj. Gondolkozz, miről beszélt? A fotográfiáról, és hogy ötödévtől lehet felvenni ezt a tantárgyat. Nem, azt mondta, hogy ötödéves. Ú, banyek!
A fiú értelmes arcot próbál vágni, és heves, érdeklődő bólogatások közepette megkeresi ujjaival a pulton heverő szalvétákat, és idegesen bíbelődni kezd velük.
- Minden este dolgozol? – kérdezi Endre egyszerűen, majd azonnal aggódni kezd, nehogy túlságosan tolakodónak vegye óvatos kérdését.
Már maga sem tudja, valaha helyre áll-e a világ rendje, mert az utóbbi két percben valami kezdett nem stimmelni vele. Zavart volt, izzadtak a tenyerei, és a szalvétára pillantva csak ide-oda hajtogatott sarkakat, és gyűrött mintákat látni. Veronika szavai a délutáni emberrohamról azt az érzést keltik Endrében, hogy valami titkos, üzleti világba csöppen bele éppen, de válaszolni nem tud, mert egy újabb – az utolsó előtti – páros vonul a pulthoz, hogy megköszönjék a lány kedvességét, és fizessenek az este finom hangulatáért, süteményeiért, italaiért. A fiú elnézi a szerelmespárt, és vigyorogva figyeli a szinte látható vibrálást közöttük.
Hihetetlen, hogy ilyen tényleg létezik. Tényleg az.
- Azok bizony, érdekesek – feleli, és azonnal egy kérdés születik meg benne. – Úgy tűnik, hogy nagyon szereted őket, minket, a tulajdonságainkat, azt, amelyek mi magunk vagyunk. De vajon mindenkiről azonnal megmondható, hogy milyen ember is valójában?
Kíváncsi, sőt, nagyon kíváncsi, hogy Veronika mit felel erre, mert ő is hasonlóan áll hozzá a társadalom kicsiny tagjaihoz. Jó emberismerőnek tartja magát, de naivsága miatt érte már elég csalódás ahhoz, hogy tudja, nem minden arany, ami fénylik.
- Eddig kivétel nélkül csak navinéseket ismerek – nevet fel, és egyenesen Veronika felé emeli mutatóujját. – Téged. De bízom abban, hogy hamarosan több ismerősre, jó barátra szert teszek, mert hamar magányossá tud válni egy-egy nap.
A hír, hogy valaki elhunyt ezen a helyen, egy iskolában, egy kastélyban, teljesen lehűtötte, észhez térítette a negyedévest. Ajkait elválasztotta egymástól a rideg döbbenet, és az pult lapjára csapta mindkét tenyerét.
- Meghalt? – ejtette ki az első eszébe jutó szót, és csendesen emésztgette az elhangzott szavakat. – Nagyon sajnálom!
Neki még szerencsére semelyik családtagja nem távozott el, sem rokona vagy barátja. Egy háztárs elvesztése ugyanolyan sokként érne bárkit, mint egy közelebbi ismerős halála.
- Hát…  - mondja még a haláleset miatt kissé szaggatottan – Anyukám, képzeld, egyszer meg is bűvölte Iván fejét, hogy egész nap csak az előző kedvesére gondoljon. Aznap ki is volt borulva rendesen a srác, de másnap mintha mi sem történt volna. Erősnek mutatkozott, olvasta a politikai híreket, követelte a kávéját, majd Andreát megcsókolva elindult a munkába.
Az utolsó párra pillantott, telepatikus úton próbálkozott az elküldésükkel. Aztán visszanézve Veronikára, halovány mosolyt küld a bájos fél felé.
- Megvárhatlak? – kérdezi a pulthoz húzódva, a ragyogó szemeket keresve. Szeretne egy kis időt kettesben tölteni a szorgalmas munkaerővel, látni őt egyszerű boszorkányként, egyszerű, általános közegben. Nem munkahelyen, nem órán, nem a barátaival.

Veronika

Jót nevet Veronika csodálkozó arcán, amikor az udvarló, mi több apró lángokat lövő sárkányáról kérdez.
- Szívesen megmutatnám - mondja mosolyogva, majd arra gondol, hogy mit szólnának a szülei, ha a következő hazalátogatásakor Veronika is vele tartana. Az anyukája oda és vissza lenne tőle.
- Gratulálok a tanársegédi titulusodhoz! - hajt a lány előtt fejet, és őszintén érdeklődve hallgatja tovább kedves csivitelését. - Olyan aranyos vagy!
Hatalmas vigyorral dől hátra a székén, elől egymásba fonja karjait, és lábaival ismeretlen ütemre kezd mozogni.
Szóval keddtől csütörtökig, értem. Észben tartom. Kedd, szerda, csütörtök. Csak el ne felejtsem!
- És rólam mit gondolsz? - kérdezi meglepően nyugodtan, bár lepillantva a szalvétára, biztos benne, hogy ezért kitüntetnék origami-díjjal. Megköszörüli torkát, és kíváncsian pillant fel a lányra. Látni szeretné a szemeit, a mimikáit, az ajkait ahogyan válaszol erre a kérdésére. Tudni, hogy őszintén mit gondol, hogy esetleg az ő fejében is megfordult már egy következő találkozó gondolata.
- Adorjánnal élsz itt együtt?
Próbálja összerakni a kép kockáit, és minden röpke információt elraktározva hallgatni a továbbiakat. Áron~legjobb barát, Adorján~az unokatestvér, Ali~az eddigi egyetlen nő a történetben, unikornis~ állatmánia, házszellem~halott lány, finom sütemények~csodás kezek...
Le sem veszi szemeit Veronikáról, odaadóan figyeli a hozzáintézett szavakat, és viszonozza a legtöbb pillantást, vagy mosolyt. Veronika némileg az édesanyjára emlékezteti, a segítőkészsége, a kedvessége, az átható tekintete mind a középkorú asszonnyal teszik hasonlatossá.
- Nincs elvárásom, csak talán annyi mégis, hogy ne legyen elutasító velem szemben az illető - feleli picit gondolataiba merülve, de a mondat végére azonnal ismét a pult mögé pillant.
Nem szereti a túlságosan zárkózott embereket, mert nincs elég türelme ahhoz, hogy megvárja, míg megnyílnak előtte. A közvetlen, mókás társaságot kedveli, ahol megbeszélhetik ügyes-bajos dolgaikat, barátkozhatnak, vagy ha úgy tetszik, elsírhatják a másiknak sivár szerelmi/iskolai/társasági életük legkisebb történését is.
- Szeretem az embereket - nyugtázza. - De csak a közvetlenebbik részét.
Nevetve teszi hozzá, mert olyan butaságnak érzi szavait. Se eleje, se vége az egésznek, csak olyan szétszórt ember képét sejtető mondatok, amelyekkel nem nyerhet szimpátiát, csak sajnálatot, vagy furcsa nézések hadát.
Az Andreás témához már szólni sem tud, valójában megkönnyebbült, hogy eljött onnan, és nem kell nap, mint nap annak a boszorkánynak a mondókáit hallgatnia.
- Amúgy érdekes, hogy Andi tökre szeret engem - mondja hirtelen, át sem gondolva mi fog kijönni a száján. - Szerintem az édi kistesónak képzel, akinek még pólyában volna a helye, nem pedig a felnőtt világban lassacskán. Ezt bizonyítja az is, hogy 'öcsibogárkának' hív, ha hozzám szól. Még az esküvőjük napján is állandóan ezt a jelzőt sikkantgatva hívott, ha szüksége volt rám... ez megsaccolva, úgy a nap 18 óráját jelenthette, a maradékot számold nászéjszakának.
Itt jut eszébe az, hogyha egyszer tényleg hazavinné ezt a szorgalmasan munkálkodó cukrászleányt, akkor valószínűleg Andrea máris azon filózna - természetesen hangosan - hogy a Veronika&Endre esküvőnek pontosan ugyanolyannak kell majd kinéznie, mint az övék volt Ivánnal.
A gondolatra talán el is vörösödik kissé a fiú, de hamar elterelgeti ezt a füstfelhőt lelki szemei elől. És ekkor jön a hosszabb monológ arról, hogy nyugodtan ott aludhat Veronikáéknál, ráadásul szülők nélkül - akkor nem Adorjánnal lakik? - és másnap délig akár együtt is lehetnének, kettesben.
Endre nagyot nyel a lánnyal tölthető hosszabb idő lehetőségére, de észnél van, és egy mosoly kíséretében kedvesen megköszöni a felajánlott szívességet.
- Mindenképpen szeretnélek hazakísérni, hogy tudjam biztonságban vagy, de aztán visszabattyogok a kastélyba. Így lesz a legjobb.

Veronika és Tanár úr

A kinti zord időből öröm belépni a finom illatot árasztó cukrászdába, ahol Endre még csak egyszer járt, viszont az az alkalom jelentős emlékeket hagyott maga után.  A szíve mellévert, ahogyan belökte a csilingelő ajtót, és a pulthoz nézve azonnal meglátta izgalmának tárgyát.
- Hát itt vagy - suttogja, szinte csak ajkai formálják a hangokat, szavakat, valószínűleg senki sem hallja meg, főleg nem itt, ahol mindenki párjára, barátjára vagy pletykatársaira figyel. Veronika láttán derűs mosoly kap helyet fiatal, borostás arcán, majd elfordítja fejét a lányról, aki úgy tűnt, nem vette egyelőre észre őket, és a sarokba sétál az idegennel. A sarkok és az eldugottabb helyek mindig is jobban vonzották, szeretett távol lenni a sasként figyelő, és trombitaszóként harsogó szemek- és ajkak kereszttüzétől.
- Parancsoljon, a cukrászda leginkább megfelelő pontja - mutat a sarokra, és levetett kabátját a szék támlájára hajtja, majd sáljával babrálva helyet is foglal. Az idegen ahogy megszabadul arcát és fejét takaró ruhadarabjaitól, azonnal ismerőssé válik a fiatalnak. Tisztelettől eltátott szájjal bámul Carnage úrra, akiről olyan sok pletykát hallott már, de csak egy esti találkozó után ismerte meg  annak nevét. Pislogva nézi a hófehér bőrű fiatalembert, annak sötét tekintetét. A tanár úr visszafogott természete nagy hatással van a tizenhét éves tinédzserre, aki egyelőre nem találja a megfelelő szavakat.
- Araczki Endre a nevem, uram - mondja végül mohón, és egy ideig arról is elfeledkezik, hogy valójában mennyire korgott percekkel ezelőtt a gyomra. Veronika jelenlétének ereje is alábbhagy, ahogy ráismer a vele szemben ülő Eugene Carnage személyére. - Kérem, ne vegye zokon, hogy nem ismertem fel idejében. Csak a... - mutogat saját fejére, közben a férfi szőrmesapkáját keresi szemeivel. Az úr fejfedőjére céloz, ami miatt képtelen volt őt megismerni, és a hozzá méltó tiszteletet megadni neki. - Alig várom, hogy felvehessem az óráját, egyszerűen odavagyok a témáért, na meg azokért, akik ezt az áldás-átkot magukénak tudhatják.
Endre valahol úgy érzi, hogy ő maga is szeretne vámpírrá válni, és ezelőtt sokat álmodozott már arról, hogy talán egyszer őt is eléri ez a kór. Micsoda ember! A professzor által kiváltott izgalmak lassan érvényesülni hagyják Endre hasát is, és ezáltal ismét előtérbe kerül Veronika gondolata.
- Kér valamit tanár úr? - kérdezi a férfin tartva szürke tekintetét, majd ha a válaszig nem ér oda a szorgalmas kiszolgáló egység, akkor Endre fog a pulthoz sétálni, hogy megérdeklődje, miért is nem pihen éppen ezen a napon a szorgalom mintaképe, mint ahogyan kellene, és miért van itt ahelyett, hogy otthon volna.

Veronika és Tanár úr

A fiúnak kezd zavaró lenni, hogy mostanában minden nap ő érte van, úgy érzi, mintha csak az ő kedvéért kelne fel, s mikor teste elfárad, a Nap is leborul az ég csúcsáról, hogy aludni térhessen a fiatal. Minden olyan jól alakul, amit az élet egyébként nem szokott megengedni apró teremtményeinek, akiket oly jól szeret szenvedni látni. Amióta magyarországi iskolába jár egészen másképp látja a világot. Külföld nehéz volt, és óvatosnak kellett lennie, ha nem akart átkokba futni. Beteg varázsló-és boszorkánytanoncok járnak Európa északi részére, akik örömüket mások kínzásában lelik. Persze voltak ott is barátai, és sokszor ők maguk is azért használták pálcájukat, hogy a nekik ártók bűnhődjenek. Eljövetelét csalódásként élte meg, ezekben a percekben viszont, míg szívének legkedvesebb professzora, és lelkének kicsiny szikrája a falu legmeghittebb stílusú vendéglőjében tartózkodik társaságában, a földkerekség legszerencsésebb tizenhét évesének érzi magát.
- A bátyámmal - amikor még nem szolgálta a Minisztérium nézeteit - több éjszaka is fent maradtunk, és titkon a szomszédból lopott mugli könyveket fejtegettük, hogy aztán különböző teóriákat találjunk ki közösen a csodalényekről - feleli majd kicsattanó örömmel Eugene úrnak. - Kint a kertben bámultuk a csillagokat, és csak azon járt az eszem, hogy nem lehet, hogy ne létezzenek.
Tekintete mohón csillog, és észre sem veszi, hogy szinte ráfeküdt az asztalra, úgy osztja meg emlékeit hallgatóságával. Ujjait izgatottan mozgatja ide-oda, mint amikor a muglik varázsolni készülnek. Abrakadabra, és huss, már kész is a szemfényvesztés.
- Persze, Iván politikai pályája után már nem alacsonyodott le hozzám, és különc témáim sokaságához - mondja savanyú szájízzel, majd lehajtja fejét, és ajkait félrehúzva hátradől székén. Amikor a férfi aztán a sárkányokat hozza fel, mint elrettentő példa, Endre ismét boldogan dől előre, és sűrűn bólogatva, alig várja, hogy ismét megoszthasson valami keveset önmagából. Csak remélni tudja, hogy a férfi nyitott rá, mert ha ő nem, akkor a fiúnak tippje sincs, ki érthetné meg őt.
- Ne is mondja! - kiált fel lelkesen. - A sárkányok a másik kedvenc témám, szerintem a későbbiek során velük, vagy a misztikus lények sokaságával fogok foglalkozni.
Persze csak akkor, ha nem talál rám valami más... Gondolatára elmosolyodik, de gyorsan odébb is hessegeti, most nem ér rá fantáziálgatni, amikor Carnage professzor ül vele szemben.
Eugene forró csokoládét kér, és Endre is így fog tenni, csak mellé még választ majd egy dupla csokis muffint is. Az a páros az igazi. A tanár úr tudja a lány nevét, de ezen nem is érti Endre, miért lepődik meg. Bizonyára rendkívüli  arc-és névmemóriával rendelkezik az oktató, Veronikát meg még a bolond is azonnal megjegyzi, nevestül, arcostul, paraméterestül.
A gondolat nemsokára valósággá válik, és a lány megjelenik asztaluk mellett kis jegyzeteivel, tollával és kedves mosolyával. A fiú nem köszön szavakkal, csak egy kisebb mosollyal, nem szeretné, ha a tanári társaság azt gondolná, hogy bármifélét is gondol Veronikáról, amit a nem baráti szándékúak szoktak. Hagyja, hogy Eugene úr csevejbe kezdjen a lánnyal, és csak az ő rendelése után néz fel a cukrászleányra, addig természetesen méltóságos tisztelettel mereven a csodás asztal lapját bámulja.
- Szia - mondja ki csak, és egy pillanatra elfeledve mit is szeretett volna kérni, lassan nyögi ki. - Abból a nagyon finom dupla csokis muffinból kérnék egy kövér példányt, és hozzá forró csokit innék.

Veronika és Tanár úr

A fiú csendesen figyeli a kis társaságában zajló életet, hallgatja a különös férfi, és a szépséges Veronika beszélgetését. Mindig is tudta, hogy a lány maximalista, ezenfelül pedig okos is, mindazonáltal a tanártól hallván az elégedettséget, és a sok-sok jót róla, vigyorra készteti Endre ajkait. Kezei az asztal lapján pihennek, ujjaival néma ütemet játszik a fán. Feleslegesnek érzi magát ezekben a pillanatokban, és legszívesebben eltűnne, sétálna a kinti fagyos időben, belesüppedne a hóba, idegenekkel bolyongana, vagy csak egymagában lenne, nem is tudja pontosan mit szeretne, ezeregy gondolat furakodik fejébe, hogy elvonja figyelmét a pillanatnyi unalomról. Ez a szó viszont nem igen fejezi ki a tökéletes hangulatot, érzetet, ami eluralkodik Endrén, mint valami mézeskalács illatú köd leple, úgy öleli át fiatal, serdülő alakját. Carnage professzor monológja ébreszti fel zűrös, sokszor kivehetetlen gondolataiból, de csak vállat ránt, féltett emlékei megosztásával máskor óvatosabb lesz, talán nem kellene egyből megbíznia a másikban. Noha csak egy őszinte kérdés volt a tanár úr részéről, Endrét érzékenyen érinti, és keresi a szavakat a megfelelő válaszadáshoz.
- Nos - kezd bele nehezen, még a torkát is megköszörüli, ökölbe szorított jobbját szája elé emelve. - Tökéletes kérdés, és talán csak azzal felelhetek, ha nem felelek.
Sikerült egy teljesen tökéletlen válasszal szolgálnia, amit hallván még össze is húzza szemöldökeit. Nem érti mi van vele, máskor simán kivágja magát minden nyűgös-érzékeny kérdés alól, most meg egy fiatalkori szép emléken szótlanná válik? Ejnye. Ezen sürgősen változtatni kell. Talán Veronika jelenléte, az napjaimban való részvétele teszi ezt. Mintha már egy egészen más Araczki lennék. Borzalom.
Enyhén megrázza fejét, a kellemes cukrászda-illatból szippant párat, erre Veronika ujjai a vállát érintik. Gyorsan rámosolyog a lányra, majd hosszas 'ööö'-zéssel Eugene úrra pillant. Mit is dolgozik Iván? Ja, igen...
- Vác város Közigazgatási hivatalában dolgozik, mint főjogász, a politika a mindennapjainak része, de engem - remélem megérti - ez teljességgel hidegen hagy. Azt csinál amit akar, azzal akivel akar, már úgysem az, aki pár évvel ezelőtt a bátyám szerepét töltötte be.
Lefelé tekint, és igyekszik nem Andreára, a testvérének lelki elvesztésére, és az otthoni helyzet hirtelen megváltozására gondolni. Már egyáltalán nem éhes, nem kívánja a forró csokoládét sem, legszívesebben megköszönné, hogy láthatta személyesen Carnage urat, majd elegánsan távozna megfagyni.

Ágota