[Viktor]

Telnek múlnak a napok, és cseppet se nevezném izgalmasnak őket. Opheliát alig látom, szinte csak este esik haza. Nem tudom merre jár és mit csinál, de nem vagyok az anyja, hogy számon kérjem rajta. Olykor teszek valami megjegyzést az új életvitelére, de mostanság már azt se. Őszintén azért kicsit bánt, hogy ennyire passzív lett velem szemben. A másik ember akiről nem tudok hetek óta semmit, az Viktor. Mióta volt az a közös éjszakánk felszívódott. Én nem értem mi ütött belé, de elkönyveltem magamban annak, hogy bepánikolt. Ennek több oka is lehet. Egyrészt a félelem, hogy a tiltott kapcsolat miatt mindkettőnket kirúgnak. Másrészt jó férfi módjára megijedt egy esetlegesen kialakuló kapcsolattól. Harmadrészt pedig rájött, hogy mégse velem szeretne együtt lenni, hanem valami csinos, fiatal, Bagolyköves leányzóval. Egyik variáció se lopta be magát a szívembe. Nincs annál rosszabb, mint amikor már valakit majdnem megkapsz, és aztán az illető úgy dönt, hogy lelép. Nem Viktor lenne az első ilyen...
Eleinte elég sokat agyaltam ezen, de mióta az Edictum főszerkesztője vagyok kevesebb időm maradt ezen agyalni. Jobban leköt a tagtoborzás, a már meglévő szerkesztők terelgetése, segítése, és bizony olykor-olykor a hátsón billentése. Megjelenés előtti napok nagyon nehezek. Előszeretettel csúszik be mindig egy-két határidő túllépés, vagy elfelejtett cikk. Akkor kénytelenek vagyunk mi magunk megcsinálni, vagy ha van egy lelkes írónk, aki bevállalja, akkor ő dob össze valamit az utolsó percbe. 12.-től 15.-ig kissé ingerültebb vagyok, mint általában, de ennek ellenére piszkosul élvezem, és nem bántam meg, hogy megpályáztam ezt a posztot. Imádom mind a szerkesztőket, mind a lektorokat, na és persze ne feledkezzek meg a társszerkesztőmről se.
Egy hátránya van a dolognak: méghozzá az, hogy kevesebb időm jut a tanári feladatok ellátására. De a következő félévben igyekszem ezen a téren is aktívabb lenni.
Egy hű társam azért maradt, aki nem lépett le, vagy passziválódott, ő pedig nem más, mint drága kiskutyám Dongó. Éppen egy kiadós séta után tartok vele hazafelé, csapzottan, fáradtan, de szörnyen nyugodtan. Az erdei séták - melyekbe egy kis futást is vegyítek - tökéletesen meg tudnak nyugtatni. Nem csak kikapcsolódás, de jó testedzés is. Nyárra szeretném visszakapni a bikinialakomat, és Dongóra is ráfért a fogyás, mert a lakásban igen csak meghízott. De most van egy tágas udvara, ahol futkározhat, és naponta vagy kétnaponta jön velem kocogni. Izmos, erős, edzett kutya lett belőle, akitől most már nagyjából mindenki megrémül. Ha valaki jön, akkor ki kell mennem elé, mert Dongó senkit nem akar beengedni csak Opheliát és engem.
Hazaérve egy nem éppen szokványos dolog fogad az ajtó előtt. Egy levél és egy szál vörös rózsa hever a bejárat előtt, a lábtörlőn. Leveszem Dongóról a pórázt és útjára engedem, majd felveszem a lent lévő dolgokat. A borítékon nagy betűkkel az virít, hogy Dobrai Vanda részére. Kibontom, és ledermedek. A rózsa is majdnem kiesett a kezemből... Azonnal berontottam a házba és a fürdőig meg se álltam.

***

Sietős léptekkel haladok a cukrászda felé, és a szívem a torkomban dobog. Az magas sarkú cipőben nem lehet annyira sietni, de én apait-anyait beleadok. Az órámra pillantok, hogy elkéstem-e már, de még nem! A sportos öltözetet most egy fekete, lábhoz simuló nadrág váltotta fel, hozzá pedig egy szürke, apró kék csíkokkal díszített inget választottam. Utóbbi be van tűrve a nadrágba.
Szövetkabátom csak úgy suhog utánam, mivel nem volt időm begombolni. Sálamat percenként elkapja a szél, és majdnem kifújja a nyakamból, de én csak haladok előre, mint egy szemellenzős ló.
A cukrászda közelébe érve lelassítok, és kicsit összeszedem magam. Megigazgatom a kabátot, sálat, nadrágot, inget, hogy azért partiképesen mehessek be az épületbe. Belépek és tekintetemmel azonnal Viktort kezdem keresni. De ő még egyelőre sehol. Kissé lesújtva állok az ajtótól pár lépésnyire és keresem a tökéletes helyet, ahova leülhetek.

[Viktor]

Nézelődés és keresgélés közben letekerem nyakamból a sálat, és inkább a kezemben tartogatom tovább. Előrébb lépek párat, hátha jobban belátom a területet, az nem jött össze, de legalább sikerült megtalálni egy tökéletes asztalt. Kissé el van dugva, vagyis az egyik sarokban van az ablaknál, így a fény csak úgy száguldozik befelé rá. Már indulnék is oda, amikor hallom, hogy nyitódik mögöttem az ajtó. Megtorpanok, de nem fordulok meg, mert szinte biztos vagyok benne, hogy Viktor az. A női megérzésem legalábbis ezt sugallja. Nem is kell sokáig várnom, hogy megbizonyosodjak róla. Valaki odalép mellém, és köszön. Ha meg se szólalt volna, akkor is tudtam volna, hogy ő az. Rémesen árulkodó jel az illata, amit annyira szeretek, de ő ezt nem tudhatja, mivel soha nem dicsértem, vagy ilyesmi. A kislányos "rajongásomat" megtartottam magamnak, és Dongónak. Általában szerencsétlen kutyának kellett végighallgatnia, ha éppen valami lelki nyomorom volt. Az évek alatt egész jól belejött, és ma már remekül tűri, hogy esetleg ölelgetem, ha olyanom van. Eleinte mindig eliszkolt, sőt volt, hogy morgott is.
Na de kanyarodjunk vissza Viktorhoz.
- Szia! - köszönök vissza, miközben rá nézek, és egy széles mosolyt küldök felé. Ő is mosolyog, mint mindig. Eddig csak nagyon kevés alkalommal láttam úgy, hogy komoly volt. Szinte mindig csak mosolygott, azzal a jól ismert mosolyával. Viktort nem tudom szomorúan elképzelni. A két "dolog" üti egymást.
Mosolyom még szélesebb lett a bók hallatán.
- Köszönöm szépen! Leülünk? - kérdem, és a kinézett asztal felé mutatok. Viktor rábiccent, majd odasétálunk. Lesegíti a kabátomat, kihúzza a székemet, én pedig helyet foglalok, miközben megköszönöm neki a segítséget. Nagyon bírom, hogy ennyire udvarias. Manapság már egyre kevesebb férfi büszkélkedhet ezzel a tulajdonsággal. Ahogy Viktorra emelem a tekintetem elfog valami kellemetlen érzés. Valami azt súgja, hogy ez a beszélgetés nem lesz kellemes, és talán csalódást is fog okozni. Megeshet, hogy attól félek, hogy Viktor lepattint? Valószínű. De még ez is megeshet. Azt csicseregték a madarak, hogy egy másik mestertanonccal nagyon megtalálták a közös hangot. Igazság szerint teljesen megérteném, ha egy fiatalabb, hozzá jobban illő lányt választana. Már megkaptam néhány embertől, hogy Viktor fiatalabb, bohóbb személyiség. Én komoly vagyok és idősebb nála, és emiatt nem illünk össze. Beültették a bogarat a fülembe... De küzdök ez ellen a "kritika" és a belső hang ellen, amit az súgja, hogy "Hagyd őt békén!!!"
- Jól eltűntél. Merre jártál? - töröm meg én a csendet, mivel úgy fest Viktornak nincsenek ilyen tervei. Kényelmetlenül érzem magam, és ideges is vagyok. Próbálom lenyugtatni magam és ezt úgy eszközölöm, hogy a sálamat gyűrögetem és piszkálgatom.

[Viktor]

Mintha nem az a Viktor ülne velem szemben, akiért annyira nagyon odavoltam. Úgy tűnik, hogy az alatt az idő alatt, amíg nem találkoztunk kicsit átformálódott. Azt nem mondom, hogy jobban néz ki, mert eléggé megviselt és fáradt feje van, de azért nem romlott a helyzet. Még mindig olyan aranyos a mosolyával és a tekintetével, mint volt. Viszont nem látom benne azt, amit ezelőtt láttam. Mintha eltűnt volna az érdeklődése az irányomban. Őszintén, ez egy kicsit bánt, de számítottam rá. Megkapta amit akart, és jó férfihez híven tovább is lépett. Gratulálok Vanda, ez a te formád! Most össze kellene törnöm lelkiekben, mert eddig valami álomképet alkottam arról, hogy mi lesz vele és velem, de ez most elreppent. De egyáltalán nem ezt érzem, hanem valami mást, de én se tudom eldönteni, hogy mit.
A kérdésemre egy szép hosszú válasz érkezik, amit mosolyogva hallgatok végig. Örülök a sikerének és annak, hogy elérte amit szeretett volna, végre tanár lesz. Az is nagyon szuper, hogy az öccse ideköltözött hozzá, és végre nincs egyedül.
- Gratulálok! Örülök neki, hogy összejött a tanárság! - Elgondolkodom rajta, hogy felé nyújtom a jobb kezemet, így gratulálva neki, de az annyira közömbös gesztus lenne, hogy inkább elvetettem az ötletet. Helyette azonban semmi mást nem tudtam kitalálni, így csak mosolyogva ültem vele szembe, és hallgattam. Kicsit megdöbbentett a kijelentése és hangnem, amit használt.
- Igen, nekem sikerült megszereznem a főszerkesztői posztot... - közlöm közömbösen, mert nem tetszik ez a kérdőre vonás. Lehet, hogy ebből még a végén veszekedés lesz?! - Ami a pletykát illeti. Úgy voltam vele, hogy jelenjen csak meg, olvassák csak el, és gondolják azt, hogy megint valakinek szárnyal a fantáziája. Mindenki tudja, hogy a pletyka, az azért pletyka, mert a fele nem igaz. - vonom meg a vállam, és nem magyarázkodom tovább. Persze minden pletykának van némi valóság alapja, de általában szépen kiszínezik őket az emberek. Bennem az futott végig amikor elolvastam, hogy ha nem engedem megjelenni, akkor az körülbelül felér egy vallomással, hogy igen, ez igazság. Ha ezt a szerkesztők megtudják, akkor órákon belül az egész iskola tudta volna, hogy nem engedtem megjelenni ezt a cikket. Butaság lett volna részemről, de ezek szerint Viktor ebbe nem gondolt bele. De miért is várnék tőle bármi ilyesféle gondolkodást, hiszen férfi...
A következő kérdésnél az én pofám szakadt le Viktoré helyett. Arcomra olyan szintű csodálkozás ült ki, mint még talán soha. Hirtelen meggondolatlanságból felállok, átnyúlok az asztalon, és egy méretes pofonnal díjazom Viktort.
- Nem tudom hol hallottál ekkora marhaságot, de megnyugtatlak, hogy te voltál az első diák, akivel félreléptem. Sajnálom, hogy ennyire könnyűvérűnek nézel. Nem képzeltem volna rólad, pont rólad nem, hogy ennyire nem ismersz, és ilyeneket elhiszel rólam. - rosszallóan megrázom a fejem, majd a kabátom után nyúlok. Nincs hangulatom tovább hallgatni az osztásait, és azt, hogy kb. mindenért engem hibáztat. Régen aláztak meg ennyire, még jó, hogy nem nagyközönség előtt tette. Negyedvélaságom kezd a felszínre törni. Egész nyugodt személyiség vagyok, de ha felidegesítenek, akkor az nagyot szól, de most türtőztetem magam, mégiscsak egy nyilvános helyen vagyunk.
Viktor most húzta le magát nálam teljesen. Rá kellett jönnöm, hogy ő még mindig csak egy kisfiú. Nekem pedig egy férfira van szükségem.

[Viktor]

Sajnos az alatt a kevés idő alatt, amíg még nem voltam tanár elég sok diák csapta nekem a szelet. Már akkoriban is hárítottam a dolgot, mivel reménykedtem benne, hogy megkapom az állást. De, azt be kell vallanom, hogy nem küldtem el őket melegebb vizekre, hanem olykor kicsit hagytam őket udvarolni. Ez még senkinek se okozott problémát, se nekik, se nekem nem fájt a fejem azok után. De egy idő után meguntam, hogy diákok próbálkoznak, és kedvesen megkértem őket, hogy hagyjanak fel ezzel a jó szokásukkal. A tanárok és a falulakók közeledését azonban olykor-olykor viszonoztam is. De ez nem azt jelenti, hogy valami könnyű nőcske vagyok. Na de ezt nem is tiltja semmilyen törvény. Bár az igaz, hogy munkatárssal nem jó dolog ilyen vagy olyan kapcsolatba bonyolódni. Valaki mindig megüti a bokáját, aztán ha szakításra vetemednek, akkor utána jön a kellemetlen hallgatás egymás társaságában. Mert hiába is akarják elkerülni egymást, nem fog menni, mivel egy helyen dolgoznak. Ami itt még jobban nehezíti a dolgot, hogy egy bentlakásos intézményről beszélünk, bár én sose laktam benn. Már az elejétől fogva lenn éltem a faluban. Először a lakásban, majd pedig Karácsony óta a régi vadászházban.
Ahogy tanár lettem megváltoztak a dolgok. Már csak minimális szinten se engedtem közeledni őket. Vagyis, hogy teljesen pontos legyek, amíg megmaradtak a normális kedveskedések szintjén, addig nem szóltam semmit. De voltak olyanok, akik nyíltan kijelentették, hogy mit szeretnének. Mondjuk várható volt, hogy az iskola kemény csávói majd bepróbálkoznak, legalább egy menet erejéig, de őket is elküldtem. Nem kell nekem a fejfájás és idegeskedés. Egészen addig így voltam a dolgokkal, amíg meg nem ismertem Viktor. Ő azonnal levett a bájos, kisfiús mosolyával a lábamról. Bele is mentem sok dologba, amivel ha kiderült volna megüthettem volna a bokám, de nem érdekelt. Annyira nagyon nem érdekelt... Most pedig ott tartunk, hogy itt gyanúsítgat, és úgy érzem, hogy ez az egész ügy halálra van ítélve. Hogy őszinte legyek, most jutottam el arra a szintre, hogy feladom. Nem várok rá tovább, hanem szépen továbblépek, és ezt a mostani viselkedésének köszönheti.
Lábammal kilököm a széket, és már lépek is ki az asztal mögül, közben pedig már bújok is bele a kabátomba. Felkapom a sálamat az asztalról, és a nyakam köré tekerem. Elindulnék a pult felé, de ekkor Viktor bocsánatot kér. Rosszallóan megrázom a fejem.
- Hagyjad Viktor...ezt már elrontottad, tök mindegy. Szerintem nincs többet miről beszélnünk. További sok sikert...- hangomból némi gúny sugárzik, és ez az arcomra is kiül. Igyekszem lenyugtatni magam, és egy hatalmasat sóhajtok. *Nyugalom Vanda, fő a nyugalom* -kántálom magamban. Még mielőtt távozok teszek egy utolsó megjegyzést.
- Én tényleg szerettem volna tőled többet. De ha már most így vélekedsz rólam, akkor nincs értelem tovább folytatni. Bizalom, Viktor....bizalom... - egy mosolyt erőltetek arcomra, melyről lerí, hogy megjátszott. Odalépek Viktorhoz, majd adok egy puszit az arcára, végül mielőtt elhúznám az arcom, suttogva közlöm, hogy: Viszlát Kolléga!
Elhúzódom, majd az ajtó felé indulok.