36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaVendéglátó negyed

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
offline
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. január 31. 17:30 | Link

carolina


Kedvenc kolléganőmet már az utcáról megpillantom, amint egymagában üldögél az ablakhoz legközelebb eső asztalnál, és kisujját eltartva, elegánsan szürcsölget valami fancy löttyöt. Oké, még az is lehet, hogy nem tartja hülyén az ujját, csak odaképzelem - a cukrászda üvege könnyen megtévesztheti az embert...
Habár tudom, hogy odabent van, miután átlépem a küszöböt, és a vendégek érkeztét jelző csengőt az ajtó után a fejem is telibe találja, kétszer; miután a térdemet berogyasztva kapok a kis aranycsilingelőért, hogy a kelleténél inkább mégse csapjon sokkal nagyobb ricsajt; miután hosszas nézelődés után végül egy karamellás szelet és duplakávé mellett döntök, csak azután sétálok egyenesen a kollegina felé. Útközben fel sem nézek, és olyan természetességgel pakolok le vele szemben és húzom ki az addig érintetlen széket, hogy egy idegen szemnek úgy tűnhet, mi ketten együtt érkeztünk.
- Megesz a kíváncsiság, vajon melyik olasz tervező dobta piacra a legújabb pongyolás kar fashiont? - vigyorgok fel rá, most először pillantva az arcára. Carolina gyönyörű, mint mindig, bár a szépségéből lecsíp egy keveset az emlék, hogy a második randevúnkra elfelejtett megérkezni. Nem haragszom rá, dehogy, ha magammal kéne randiznom, én sem hiszem, hogy elmennék rá, de azért írhatott volna egy levelet. Bocs, Jason, de ez most nem fog menni, nem a te hibád, túl jó vagy hozzám, blabla. Ha egy kicsit is megerőltette volna magát, az ezernyi lehetséges kifogás közül csak talált volna legalább egyet, amivel lekoptathat. De nem, Miss Brown a kifogásomat belevágta a Dolce & Gabbana táskájába, és azzal együtt lépett le. Micsoda elegancia, oda ne szarjak.
Hozzászólásai ebben a témában

#chillbaby #navinés-plüsssárkány
...ha még nem hallottad elégszer
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
offline
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. január 31. 19:38 | Link

Jason

A vonatról leszállva egyenesen a cukrászdába jöttem. Úgy döntöttem, hogy simán megérdemlek egy menta teát és egy franciakrémest. Kicsit amúgy is le kell nyugodnom, mivel a romániai kiruccanás nem feltétlen úgy sikerült, ahogy azt bárki is tervezte volna. Nem elég, hogy a sárkányok megfertőződtek, de az egyik annyira nem akarta a kezelést, hogy szépen négyünket majdnem megölt. A fiatalabb srác, pár karcolással megúszta, mert valaki ellökte az útból szerencsére. Engem hatalmas jobb első lába ért, nem éppen kis karmaival, így nem is meglepő, hogy fel van kötve a karom.
Mormogva káromkodok párat, amikor feltűnik, hogy kisujjam megint kificcen a többi közül, amikor kortyolok teámból. Rögtön a többi mellé teszem, egy pillanat erejéig behunyom a szemem. Eseménydús volt ez a két hét, maradjunk ennyiben. Bőröndöm mellettem pihen, rajta táskám. Egy halom mappa hever az asztal egyik oldalán, mert azokkal foglalkoznom kell. Nincs mese, azért mert az ember eljött az előző munkahelyéről, még nem azt jelenti, hogy nem is kell ott dolgoznia. Kegyetlen az élet, vagy mi.
A falat, ami éppen szám felé közeledik, megáll a levegőben. Szemeim kikerekednek, leesett állal pillantok a nemrég érkezőre. A villa kiesik a kezemből, nagyot csattan a tányéron, talán pár pillantást is kapunk, de nem különösebben érdekel. Kezem ugyanabban a pozícióban marad, ám már csatlakozik hozzá szám tátottsága is. Gyönyörű látvány lehetek. Nem bírok megszólalni, csak nézem az előttem magasló férfit, kérdését szinte meg sem hallom.
- Jason – suttogom nevét, még mindig őt bámulva, mint egy rendes hibbant. Nem tudom hány éve láthattam utoljára, de az is biztos, hogy nem olyan elválást terveztem magunknak, mint amilyen volt. Nem mondom, hogy borzalmasat cselekedtem, de abban a helyzetben tényleg ezt hittem. Az első találkozásunk után is már a hatalmába kerített, aztán vége lett.
Felpattanok ültömből, megkerülöm az asztalt tizedmásodperc alatt, majd Jason nyakába borulok. Nem foglalkozom kezem fájdalmával, csak ölelem magamhoz a robosztus férfit, aki életemben először mozgatott meg bennem valamit.
Hozzászólásai ebben a témában

Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
offline
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. január 31. 22:04 | Link

carolina


Ejha.
Még a villát sincs időm felemelni, Carolina máris a nyakamban van. Bár nem látja, arcomra szemtelen mosoly költözik, majd jobbommal ráérősen felnyúlok, és - noha az arcát keresem - meglapogatom a vállát. Az érintés baráti, a kuncogás pedig, ami megrázza vállaimat, még annál is lazább kötelékre vall.
- Asszem ezzel késtél egy kicsit - jegyzem meg, míg a nő, arcomat beterítő szőke haját újra meg újra megpróbálom elfújni az útból, hogy legalább levegőt kapjak, ha már a karamellás szeletemhez abszolúte nincs esélyem hozzájutni. - Hmmm... mennyit is? - hangosan filózok, még szemöldökeimet is összébb húzom a hajzuhatag mögött. Ujjaimmal közben az asztal lapján dobolok. - Mondjuk úgy két évet? Egyes elfajzott mazochista tökfilkóknak ez simán beleférhet. Kár, hogy én inkább a hedonisták közé sorolom magam.
Széles vigyorral simítok még egyszer végig a karján, majd haját félresöpröm, és a szemeit keresve felpillantok rá. Azóta sem tudom, miért hagyott faképnél, mikor az első hivatalos találkozó után úgy tűnt, sínen vagyunk. Vagy nem. Előfordul.
- Elárulod, mi nem klappolt annak idején, vagy fussalak még körbe párszor? - kérdezem pimasz, mindig mosolygó tekintettel, ajkaim alól előbukkannak fogaim is. Aztán fújok még egyet, hátha az a néhány, utolsó hajszál is hajlandó lesz kikeveredni végre a számból. Nem mintha bajom lenne a dologgal, elvégre szeretek az ajkaim között női részekkel létezni, csak hát... ez most pont nem az a helyzet. Kár érte.
Hozzászólásai ebben a témában

#chillbaby #navinés-plüsssárkány
...ha még nem hallottad elégszer
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
offline
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 1. 10:50 | Link

Jason

Nem mondom, hogy szavai nem találtak szívem, mert de. Igaza van, elb*sztam az egészet, nem is kicsit. Akkor Jason jelentett nekem nagyon sok mindent, az első randevúnk előtt, szinte már a közös jövőnk is a fejemben volt. Igen, tudom, elcsépelt meg gusztustalanul romantikus, de akkoriban tényleg így éreztem. Most meg itt ül a karjaim között - vagyis karom között - és még mindig annyira medve, hogy éppen elérem gerince vonalát. Érintésére elmosolyodom, kicsit még jobban magamhoz ölelem, már ha ez lehetséges.
Eltávolodom tőle, szemérmetlen mérem végig egész alakját, végül visszahuppanok helyemre, ezután válaszolom meg kérdését. Egy pillanatra sem szeretném elengedni tekintetét.
- Az attól függ hogyan szeretnél körbe futni még párszor - felelem kacér mosollyal ajkaimon. Villámat ismételten felveszem a tányérról, majd az előbb véletlen elszállt falatot jókedvvel kezdem elfogyasztani. Pár percig csak bámulok ki az ablakon. Az jár a fejemben, amikor Jason elhívott az első randira. Magabiztos volt, és úgy tűnt nem fogja meghatni, ha nemet mondok. Természetesen hülye lettem volna nemet mondani, a már akkor is igen robosztus férfinak. A randi előtt is jó volt már a kapcsolatunk, a belső poénok, amiket csak mi ismertünk, sejtelmes mosolyok és pillantások egymás felé. Ő volt az egyetlen olyan férfi akkor a rezervátumban, aki nem ecsetelte nekem folyamatosan, hogy mennyire... hm... magáévá tenne. És most nagyon szépen fogalmaztam.
Szomorú mosollyal nézek rá.
- Apámat műteni kellett - kezdek bele a történetbe lassan. - Volt egy újgazdag gyökér, aki halálosan szerelmes lett belém az első pillantásnál, és megkérte a kezem - forgatom meg szemeimet kicsit, ahogy eszembe jut. Tekintetem Jason íriszébe fúrom.
- Igent mondtam, mert nem volt meg az anyagi hátterem, hogy kifizessem a műtétet, ő megtette - vonok vállat. Nem különösebben szerettem a pasit, csak az érdek kötött hozzá, de olyan jó színésznő voltam, már akkor is, hogy semmit nem vett észre belőle. Se ő, se az ostoba családja. Előadva röviden és tömören a történetet, kicsit simlisnek érzem magam. Teljesen joggal utál az előttem ülő. Mintha mi sem történt volna emelem ajkaimhoz a csészét, és kortyolok egyet immár csak meleg, és nem forró teámból. Kiábrándító.
Hozzászólásai ebben a témában

Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
offline
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. február 1. 11:14 | Link

carolina


Figyelem az asztal másik oldalára hátráló nőt; pillantásom egy futó másodpercre megakad az alakján, a mellein és csípőjén, de olyan gyorsan emelem vissza tekintetem az arcára, hogy a félresiklás talán fel sem tűnik neki. A válaszára csupán kiszélesedő mosolyommal felelek, s felkönyökölve az asztal szélére, államat ujjaimon támasztva ki fürkészem a régen látott szempárt. Volt, amikor azt hittem, egy nap majd az egész világot megláthatom bennük, aztán meg, hogy talán már soha többé nem találkozom velük.
- Sajnálom édesapádat - mondom őszintén, pillantásomat végig rajta tartva. - Nem tudtam, hogy beteg.
Naná, hogy nem. Hát Carolinát is alig ismertem, a családjáról pedig szinte semmit sem tudtam. Szülők, testvérek? Áh, sokáig még a nőszemély keresztnevéről sem volt fogalmam, hiszen ha szükségem volt a segítségére, csak odaordítottam neki, hogy Brown! Persze kollégákként napközben néha összefutottunk, ha nem odakint, akkor ebédnél, de izgalmas össze-összepillantásokon kívül sokáig nem történt semmi. A rezervátumban nem egy férfi legyeskedett körülötte... én meg nem akartam összetörni a szívüket. Érthető.
- Pedig a kedvenc street food kajáldámba akartalak elvinni - jegyzem meg túljátszott, színpadias sóhajjal, és kisfiús mosollyal vonom meg a vállam. - Életed legvadabb jalapenos sajtburgeréről maradtál le, csak hogy hozzámenj egy újgazdag gyökérhez...
Én azért elmentem, és ettem Carolina helyett is. Nem voltam szomorú, azt hiszem még csak csalódott sem. Tudtam, hogy az élet nem mindig úgy alakul, ahogy azt mi tervezzük vagy szeretnénk.
- És házas vagy még? - kérdezem, míg magam elé húzom a karamellás szeletemet, és a villámért nyúlva lecsípek belőle egy aprócska darabkát - a sütemény jó egyharmadát. Tele szájjal, és egy szemtelenül pimasz mosollyal pillantok vissza a nőre. - Illene gratulálnom a sikeres frigyhez?
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. február 1. 11:17
Hozzászólásai ebben a témában

#chillbaby #navinés-plüsssárkány
...ha még nem hallottad elégszer
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
offline
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 1. 15:21 | Link

Jason

Jason őszinte és nyílt tekintetétől zavarba jövök. Egy kis leplezés érdekében egy másik falatot veszek a számba, amit már-már kínosan sokáig tart leválasztani, de végül csak sikerül. Boldogan kezdem el rágcsálni, pillantásom az előttem terpeszkedőre esik. Sajnálja. Mindig is imádtam Jasonben őszinteségét, de ezen mondatán keserűen elmosolyodom. Lenyelem a falatot.
- Ne sajnáld - rázom meg a fejem egy kicsit. - Nem igazán érdemelte meg az életmentő műtétet - felelem összeszorított fogakkal. Valószínűleg leginkább magamnak mondtam ezt, mint Jasonnek. Szerettem apámat, ő volt a mindenem, ám anyánk halála után az alkoholba menekült, ami az én nézetemből menekülés. Hogy mi elől? Fogalmam sincs. Még én is, gyerekként, feltudtam dolgozni édesanyám elvesztését. Fájt, persze, hogy fájt, mégis csak édesanyám volt. De nem hagytam, hogy befolyásoljon ez bármit is.
Kérdő pillantásom a férfira esik, fejemet is oldalra biccentem kicsit.
- Isten ments! - kapok drámaian a homlokomhoz, egy nagy sóhajtás kíséretében. - Amint visszajöttünk a görögországi nyaralásból lapátra tettem - vonom meg vállaim egy gonoszkás mosollyal ajkaimon, miközben felmutatom neki kezemet. Gyűrű sehol, hála az istennek. Kegyetlen vagyok, ezt eddig is tudtam, de így kerek-perec kimondva, lehet Jason csalódni fog. Kicsit ijedten nézek rá, szemeim jobban kikerekednek, mint kellene nekik. Nem szeretném, hogy csalódjon, így is elég sok kellemetlenséget okoztam neki, akár akartam, akár nem.
- Még mindig elvihetsz egy isteni jalapenos sajtburgeres ebédre - forgatom meg a szemeimet kissé, könyökömmel az asztalra támaszkodom. Jobb kezemmel csészémet a számhoz emelem, nagyot kortyolok belőle. A menta lesz, volt és marad is a kedvencem, talán még vetekedhet vele a citromfű.
Kíváncsian fúrom kékjeim Jasonébe.
- Most, hogy magadban még inkább istennővé avanzsáltad drága személyemet, bár ennél jobban már hova - vigyorodom el szemtelenül. - Tényleg beszélhetnénk komolyabban arról az ebédről - kapva-kapok az alkalmon, hogy Jasonnel lehessek? Naná, nem fogom még egyszer elrontani a dolgot. Az agyamban ott motoszkál Arie, ám annyira örülök régi-új ismerősömnek? Vagy kialakulandó kapcsolatomnak? Szóval annyira örülök Jasonnek, hogy talán Arie-t is kiverhetem gondolataim közül egy kicsit.
Hozzászólásai ebben a témában

Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
offline
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. február 1. 22:08 | Link

carolina


Nem kerüli el a figyelmem a kollegina arcán kirajzolódó furcsán más mosoly, ami után hiába kutatok megfakult emlékeimben, közöttük még csak hasonló sem bukkan fel. Nahát, nagyon úgy néz ki, hogy tényleg ki nem állhatta szerencsétlen srácot.
- Hány napot voltatok házasok? Huszonkettő? - tippelek egyet csak úgy találomra, miközben olvadni kezd a számban a karamella. Ó, Merlinkém, ennél nincs jobb a világon!
A villát lerakom, és hátamat egy elnyújtott hümmentéssel döntöm a kínjában keservesen megrecsegő széktámlának. Szemeimet lehunyom, fejemet hátraengedem, és hümmögve szopogatom a karamellát, amíg az teljesen el nem olvad. Aztán, mintha mi sem történt volna emelem vissza a fejem, és itt-ott ragacsos, krémes szakállal pillantok fel Carolinára.
- Hol is tartottunk? - kérdezem jó diákként, majd széles vigyorra húzom a számat, hogy lehetőleg a sütidarabos fogaim közül is látszódjon egy pár. Feltétlen. Lehet nem lenne hátrány, ha tudnék a szépséghibáról, dehát ez a nő ismer engem, mint a rossz pénzt, és tudja, hogy nem vagyok az a könnyen zavarba hozható ember. Egy kis porcukor itt, egy kis morzsa ott meg citromos maoam cukorkapapír a szakállamban? Chh, ugyanmár, belefér. - Ja, igen. A férjednél. Szóval, miért is utáltad ennyire? Azon túl, hogy a pénze megmentette édesapádat, és még nyaralni is elvitt Görögországba.
Bárcsak múlna az a szemtelen mosoly! De nem, ó, de még mennyire, hogy nem. Sőt, ha lehet, az visszaköszönve a pillantásomból és beköltözve arcom minden zegzugába csak még látványosabbá válik. Hát, én már csak ilyen kíváncsi természet vagyok, szeretek tudni ezt-azt.
- Azt mondod, ez alkalommal számíthatok a megjelenésedre is? - kérdezem megpedzegetve kissé a múltat. Elgondolkodtató. Előredőlök, és ahogy ő, én is felkönyökölök az asztal szélére. Eszem ágában sincs elpillantani, a végsőkig tartom vele a szemkontaktust. Aztán, a számszegletében pofátlan vigyorral folytatom. - És hol marad a garancia?
Hozzászólásai ebben a témában

#chillbaby #navinés-plüsssárkány
...ha még nem hallottad elégszer
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
offline
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 2. 16:31 | Link

Jason

Szemrebbenés nélkül nézem végig a szeánszot, ahogy lenyeli a karamellát. Lehet, hogy csak egyszer randiztunk, de elég sok mindent tudtam már előtte is róla. Vannak furcsa szokásai, és nemigen szokott foglalkozni azzal, hogy ki mit gondol vagy éppen jelenleg hogy néz ki. Lágyan felkuncogok, ahogy visszatér az eredeti felállás, szememet egy pillanatra le is hunyom. Imádom.
- Áááá - legyintek egyet felé cserfesen. - Tuti volt minimum egy hónap - végezhetnék egy gyors fejszámolást, de annyira nem érdekel, hogy mennyi ideig boldogított az a pasi, hogy szavakba sem tudom önteni. Nem szerettem a közelében lenni, nem szerettem, hogy szerencsétlen, nem szerettem, hogy az apja pénzéből élt - ami nekem jól jött, de ez most részletkérdés. Nem is tudom, hogy szerettem-e egyáltalán benne valamit. Akármit, csak egy kis mozdulat is, vagy gesztus is elég, ami erre mutat. Semmi... nos, kimaxoltam. Engedjük el.
- Egy szerencsétlen volt mindenben. Nekem nem kell egy olyan férfi, aki azt sem tudja hányadikán van elseje - csészémet ismét kezembe veszem, az utolsó kortyot iszom meg a teából. A csésze fölött jelentőségteljes pillantást vetek Jasonre, csak hogy tudja. Vagy hogy leesen neki. Bár afelől kétségem sincs, hogy le fog neki esni. Nem olyan fából faragták a férfit, akinek ne esne le, egy ilyen egyértelmű dolog. Kicsit oldalra fordulok a széken, lábamat keresztbe vetem. Szoknyám lecsúszik combom egy kisebb részéről, de, mint aki észre sem vette cseverészem tovább.
- Természetesen - biccentek egy aprót felé, akár egy úrinő. Számítani lehetett rá, hogy feljön ismét a múlt. Tudom, hogy szart csináltam magamnak is, de leginkább neki. Nem akartam felültetni, ámbár ahogy ismerem, nem szomorkodott sokáig miattam. Szemeimet lehunyom, fejemet kissé hátradöntöm, a garancián gondolkodva. Bal kezemmel dobolok párat az asztalon.
- Mit szeretnél annak? - sandítok rá, sokat sejtető mosollyal. Esküszöm színésznőnek kellett volna mennem, ha már ennyire tudom leplezni azt, hogy kérdése telibe talált.
Utoljára módosította:Ophelia Carolina Brown, 2019. február 3. 16:42
Hozzászólásai ebben a témában

Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
offline
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. február 3. 16:40 | Link

carolina


Jóízűen kuncogok a megjegyzésén, és derűsen emelem pillantásomat az arcára. Hát most mit mondjak, én se szívesen lennék olyannal, akinek fogalma sincs hányadikán van elseje. Jóllehet, ha valaki kérdezné, azt mondanám, szerintem tudta ő, csak szerencsétlen úgy bele volt zúgva az előttem ülő szőkébe, hogy elveszítette minden kapcsolatát az idővel és térrel. És még csak nem is tehetett róla, hiszen ez a nő úgy néz ki, mint egy igazi véla. Pedig, ha jól tudom, semmilyen ágról nem örökölt vélavért - mi lenne, ha még örökölt is volna?
- Hát milyen férfi kell neked? - kérdezem szemtelenül megcsillanó szemekkel, és bár nem pillantok oda, a figyelmemet nem kerüli el a kollegina combjáról lecsúszó és a meztelen bőrét felfedő szoknya. Alsó ajkamat beszívva, bazsalyogva fordulok a karamellás szeletemhez, és míg villámmal levágok egy újabb darabot, újra meg újra visszasandítok Carolinára.
Azt, hogy ennyi idő elteltével is élvezem a társaságát, mi sem bizonyítja jobban, hogy a számszegletében bujkáló piszkos kis mosoly egy pillanatra sem múlik, és a vonásaimból még akkor is visszaköszön némi provokatív szemtelenség, mikor az utolsó előtti falatot bekapom. Olvadó karamellával a számban fordítom arcomat az ablak felé, és míg rágok, kényelmesen hátradőlve figyelem a járókelőket. Majdnem kár, hogy Carolina alakja visszatükröződik az üvegen. Majdnem.
- Csak válaszolj egy kérdésre - nézek vissza rá, miután a süteményhez járó mintás szalvétával megtörlöm a számat és a szakállamat. Szemeimben játékosság és őszinteség utáni vágy fénylik. Tudnia kell, ha ezt itt és most eljátssza, nálam nem lesz több lehetősége. - Van most valaki fontos az életedben, akit bántana, ha elvinnélek valahová?
Hozzászólásai ebben a témában

#chillbaby #navinés-plüsssárkány
...ha még nem hallottad elégszer
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
offline
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 3. 17:41 | Link

Jason

Habozok válaszolni Jason kérdésére. Pontosan sosem fogalmazódott meg bennem, hogy vajon milyen férfira is vágyom az életemben. Amilyen egy férfi. Mit tudom én. Rengeteg olyan pasi mászkál az utcán, akiről lerí, hogy egyetlen egy férfias megmozdulása sincsen, azok alapból kizárva. De hogy konkrétan én milyen férfira vágyom? Nehéz kérdés, nem is hiszem, hogy kielégítő választ tudok adni rá, de azért egy próbát csak-csak megér a dolog. Gondolom.
- Megfogtál – nevetek fel őszintén. Én megpróbáltam és ennyi sült ki belőle. Remek válasz a kérdésre, ámbár nem éppen kielégítő, de Jason-t ismervén, talán ennyivel is megelégszik. Hiszen tényleg nem jutott eszembe soha, hogy egy konkrét ideált állítsak fel magamnak pasik terén. Valaki csak jön és megy, valaki talán hosszútávra marad, de ideál? Mármint ki tudja idealizálni a pasikat? Amilyen férfiak voltak eddig az életemben, mindenkiben más fogott meg. Kivéve a görögországi pasit. Benne semmi nem fogott meg, éppen rosszkor volt jó helyen, vagyis az ő szemszögéből éppen jókor jó helyen, bár szerintem már ő sem így gondolja.
Jason mindig szája szegletében bújkáló mosolya régebben kellemetlen érzéssel töltött el. Az első pár alkalommal nem tudta hova tenni, ám már kicsit megedzettebb lettem. Tudom, hogy szinte hozzá jár, olyan, mint egy tartozék. Nélküle nem létezhet, ez szerintem már biztos. Türelmesen várom meg, amíg befejezi ismételt szeánszát a karamellel, majd szépen letörli arcáról a maradékot. Jó fiú. Szólásra nyitom a számat, de mielőtt bármit is mondhatnék, megelőz. Kérdése annyira meglep, hogy megfagyok. Meghűl bennem a vér, és Arie arca villan fel előttem pár pillanat erejéig. Erre mégis mi a helyes válasz? Jason mindig is az őszinteség ember híve volt, nem b*szhatom el most. Ha őszinte választ akar, akkor megkapja. Mégis… mi van, ha ez az utolsó lehetőségem nála? Ismerem magam, simán az arcába tudnék hazudni, és még csak fel sem tűnne neki, de egyszer már átvertem. Képes lennék még egyszer? Hülye kérdés, naná, hogy képes.
Lábaimmal Jason felé fordulok, könyökömmel megtámaszkodom az asztalon. Mélyen Jason tekintetébe fúrom sajátjaim. Egy féloldalas gonosz mosoly terül el arcomon, tekintetem csillogását, szinte még én is látom. Államat összekulcsolt kézfejeimen támasztom meg.
- Tudod – kezdek bele lassan, el nem engedve tekintetét. – Szerintem mindegy mit mondok. Ugyanolyan a vonzalom, mint két éve. Ha van ilyen személy az életemben, akkor is simán engedek a kísértésnek, ha nincs, akkor meg főleg – és voilá! Nem, hogy nem hazudtam, de még csak nem is füllentettem neki. Az igazság halovány szikrája, ami bennem volt, immár tűzként lobban kis monológom után.
Hozzászólásai ebben a témában

Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
offline
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. február 5. 11:09 | Link

carolina


Nyelvemet végigsimítom alsó fogsorom belső oldalán, míg a villát mértani pontossággal a tányér szélére teszem. Még igazítok egyet a szárán, majd karjaimat mellkasom előtt összefűzve hátradőlök. A széktámla megreccsen a súlyom alatt, de a pillantásom, ami enged a kísértésnek, a nő ragyogó kékjeibe fúródik. Elmosolyodom; az ajkaim kiszélesednek a sötét arcszőr alatt, számszéle csakhamar felfelé görbül. A mellkasom nyugodtan emelkedik és süpped karjaim takarásában, a gondolataim viszont erősen hánykolódnak. Pontosan tudom, ez mit jelent.
A tekintetemet elválasztom a nőétől, és az ablak felé fordulva egy ideig kifelé bámulok. A fejemben kavargó tébolyból semmit sem mutatok, az arcom meg sem rezzen. Csak valamiféle belülről áradó, elmoshatatlan derűvel figyelem a járókelőket. Gondolkozom, mint ahogy világéletemben mindig tettem; józanul. A hidegfejű döntéshozásra való képességet bármikor, bármelyik önéletrajzomba őszintén beírhattam.
- Nem könnyű egyetlennek lenni az életedben, mi? - fordítom vissza az arcom, hogy a pillantásunk újra találkozhasson. Nem vagyok csalódott, a szemeim éppúgy mosolyognak, mint néhány perccel ezelőtt, körülöttük elmélyülnek a szarkalábak. - Veszélyes nő vagy te, Brown.
Vagy csak az időzítés rossz - megint. Halkan sóhajtok, és egy újabb pillantást vetve az ablakra előredőlök, majd az asztal szélére könyökölve átnézek Carolinára.
- Én meg nem vagyok az a második helyezéssel megelégedő fajta - jegyzem meg oldalra billenő fejjel. Tekintetem végig a szemben ülő nő íriszeiben kutat. Fogalmam sincs, mit keresek, hogy mit gondolok, mit láthatok meg bennük. A világot? A gondolatra felkuncogok, és futólag megtörlöm az arcom. - Csak vigyázz magadra. Azt mondják, a szívet nem olyan egyszerű bepólyázni, mint egy kart.
Hozzászólásai ebben a témában

#chillbaby #navinés-plüsssárkány
...ha még nem hallottad elégszer
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
offline
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 5. 20:27 | Link

Jason

Valahogy sosem gondoltam volna, hogy az életem még egyszer bele fut Jason Henry Payne-be. Vannak azok a találkozások, amikről tudod, hogy jelentenek valamit és ha elcseszed, akkor nem lesz második esély. Ugyanígy voltam az előttem ülő, éppen a villát igazgató férfival. Volt esélyem, amit csúnyán elrontottam, de valamiért ismét itt ül velem szemben. Akármennyir beszélt nekem eddig Kori a sorsszerű találkozásokról, sosem sikerült meggyőznie. Erre láss csodát... mégis itt ül előttem a csoda. Soha az életben nem fogom elmondani neki, hogy ez a gondolat valóban megszületett az agyamban. Még csak az kellene.
Tartom a pillantását, nincs az a világméretű katasztrófa, ami rávehetne arra, hogy elpillantsak. Két éve néztem bele ilyen mélyen utoljára ezekbe a kedves és őszinte szemekbe, amik rögtön megbabonázzák és magával ragadják az embert. Lábaimat ismét keresztbe rakom, immár az asztal alatt, nem játszom el még egyszer ugyanazt, ugyanabban a játszmában. Karom sajgása, mióta beszélgetünk csillapodott, lehet nem véletlenül.
Ahogy kitekint az ablakon, végre esélyt kapok arra, hogy kicsit összeszedjem magam. Gondolataim mindenfelé járnak, csak éppen épkézláb ötletet nem adnak arra, hogy mi lenne a helyes cselekedet.
Kérdésére megemelkedik egyik szemöldököm.
- Nem tagadom - vonom meg vállaimat kicsit. Mosolyom őszinte, de még így is van benne egy kis keserűség. Szemeim kikerekednek, őszinte mosolyomból, őszinte kacagás teljesedik ki.
- Sokan mondták - félelem még mindig enyhén rázkódó vállakkal.
Ahogy visszapillant rám ismét az ablaktól, tudom, hogy most dől el az egész. Akármilyen vége is lesz, tudhatja, úgysem engedem el ilyen könnyen.
Arcom rögtön semleges lesz, ahogy bele kezd. Második? Lassan lehunyom szemeimet, hátradőlök székemen. Ép kezem ujjaival kezdek el dobolni az asztalon.
- Ki mondta, hogy van első? - mondom már nyitott szemmel, kékjeimet Jason íriszeibe fúrom. A férfi mozdulatsorát követve, én is kicsit oldalra biccentem a fejem, arcomra ártatlan mosoly kerül. - Az én szívem nem nyílik meg mindenkinek, így emiatt nem aggódom - kacsintok rá szemtelen, majd elkapok egy pincért. Szívélyesen bólogat az elviteles rendelésemre, ami nem áll másból, mint egy francia krémesből. Valljuk be, abból sosem elég.
Kérdő tekintetem ismét Jasonre esik, egy hosszabbat pislogok. Lassan engedem ki mélyebb lélegzetvételemet, megnyugtat. Dobolok megint párat ujjaimmal az asztalon.
- Miért érzem úgy, hogy okkal nem mentél még el az asztaltól? - emelem meg egyik szemöldököm, ám mielőtt elkezdhetné, én tekintek ki az ablakon és folytatom. - A kis monológod után vártam a drámai távozást.
Hozzászólásai ebben a témában

Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
offline
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. február 8. 21:02 | Link

carolina


A nevetése elhal, és pont elkapom, ahogy lehunyt szemmel hátradől, majd a teáscsészéje mellett halkan dobolni kezd. Elvigyorodom ugyan, és futólag még az ajkamat is megnyalom - ez jó lesz -, de nem szeretném, hogy azt érezze, nem veszem komolyan, így majdnem engedelmes diákként eltüntetek arcomról minden szemtelen vonást, és az asztal szélére könyökölve kérdőn rá pillantok. Kár, hogy az egész lényemet átitató kedélyesség még így sem múlik, és a szemeimben épp ugyanaz a pimaszság csillan, amivel annak idején a menzatálca fölött néztem át rá, és vontam fel pofátlanul a szemöldököm az őt ostromló férfiak láttán. Aztán felálltam, a tálcát dúdolgatva visszavittem a helyére, majd kifelé menet még direkt felé kanyarodtam, és nevetgélve elsétáltam az asztala mellett. Imádtam átnézni az érte áhítozó kollégák feje fölött, és odakacsintani a bájosan muszáj-mosolygó nőre.
- Mindig van első - felelem a szemkontaktust egy fél pillanatra sem szakítva meg. Az a helyzet, hogy a sugárzóan kék szempárba szinte beleragad az ember, Carolina tekintete kivédhetetlenül vonzza a férfipillantást - és megmerem kockáztatni, hogy a nőit is. Figyelem a mozdulatát, amivel magához hívja a pincért, majd míg vele beszél, bekapom az utolsó falat karamellás süteményt is, és a tányért az asztal szélére tolva hátradőlök.
Miután a fiúcska magunkra hagy, széles mosollyal nézek át a felém forduló nőre, és hüvelykujjammal megtörlöm a számszélét.
- A drámai távozás nem az én asztalom - jegyzem meg velősen, míg a cukrászda ablakára ragadt tekintetére várok. A vállaim és felfelé ívelő ajkaim elárulnak; azok meg-megremegnek az elfojtott nevetéstől. Nos, azt hiszem, ez egy újabb sakk, Brown. - És egyébként is volt még egy darabka karamellám. Ha karamelláról van szó, úriember vagyok.
Somolyogva pillantok az asztal szélére, ahol az üres tányérom a Carolina krémesét csomagoló srácot várja. Aztán, mintha nem találnám a helyem, fészkelődni kezdek, végül előredőlve visszakönyökölök az asztalra, és egy utolsó pillantást vetve az üvegen túli - innen túlságosan is távolinak tűnő - világra, halk sóhajjal nézek át a nőszemélyre.
- Ha megígéred, hogy nem töröd össze a szívem, talán megkóstolhatod a kedvenc burgerem - mondom megjátszott nagylelkűséggel. Az érzés, hogy valaki talán hazavárja egyszerre a háttérbe húzódik, mintha az, hogy a szemeibe nézek, vélaerővel feledkeztetne el velem minden józan ítéletet és gondolatot. Lehet, hogy tényleg létezik a végtelen?
Hozzászólásai ebben a témában

#chillbaby #navinés-plüsssárkány
...ha még nem hallottad elégszer
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
offline
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 11. 19:40 | Link

Jason

Eléggé el kéne olvasni, ami utána jön. Köszönöm.
Hozzászólásai ebben a témában

Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
offline
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. február 11. 21:10 | Link

carolina


Tekintetem követi a mozdulatát, ahogy haját átdobja a válla fölött, majd, mikor ismét visszapillant rám, mint aki nem hiszi el, amit hall, megcsóválom a fejem, és miután a számat finoman beharapom, kidugom a nyelvem hegyét, és végül elmosolyodom. Hihetetlen ez a nő, akit egyszerre akar mindenáron és semmiképpen sem az ember - vagy legalábbis én. A mellkasomat átrázza egy jóleső, kellemes kis nevetés, ám mikor megszólalok, hangomból már csak a jól ismert neveletlen játékosságot meg éppen annyi komolyságot lehet kihallani, amiből Carolina biztosan érti a célzást. Mondjuk, ami azt illeti, mindkettőnek van némi éle is - főleg az utóbbinak.
- Két éve még volt - mosolygok a szemébe pimaszul, majd a karjaimat keresztbefonom a mellkasom előtt, és lejjebb csúszva a székben, kényelmesen kinyújtom a jobb lábamat. Úgy érzem, ez most kicsit sakk, Brown. - És ha jól emlékszem - de feltétlen javíts ki, ha csalna az emlékezetem... -, nem én voltam az.
Pedig szívesen segítettem volna, és még csak hozzám se kellett volna jönnie érte. Oké, nem vagyok milliomosalkat és a legutóbbi adóbevallásom szerint épp jachtok sem sorakoznak a nem létező magánkikötőmben, sőt, flancos ruháim vagy többszintes házam sincs, de azért úgy tippelem, valahogy megoldottuk volna. Persze értem én, alig ismertük egymást, és senki sem építhet a menzatálcák fölötti kósza szemezgetésekre, nem is hibáztatom a döntéséért.
Aztán közeledni kezd. Nemcsak a pillantásában, de minden mozdulatában is megsemmisítő erő lakozik, és bár valahol az agyam leghátsó, legsötétebb szegletében ott pislákol az akarat, hogy elfordítsam róla a tekintetem, én megbabonázva figyelem a közeledését. Sakk. Carolina kínzó lassúsággal teszi meg azt a néhány lépést, míg mellém ér, de a szemeim egy fél pillanatra sem kalandoznak el. Pedig a csípője most különösen vonzza a férfifigyelmet, érzem is, hogy az arcomat összerántja néhány alig látható, vékony idegszál, és azt suttogja: tarts ki! Matt? A testem akár a kőszikla, én meg sem rezzenek. Némán és mozdulatlan tűröm, hogy a bestia közel hajol; megérzem a samponját ahogy hátradobja a haját, majd édeskés parfümje is befészkel az orromba. Szavaira szélesen elvigyorodom, a csókjára szemöldökeim is feljebb húzódnak. Hűha.
Mikor eltávolodik, utánaemelem a fejem, és tekintetemmel követve őt kieresztem a fáradt gőzt. Már éppen szalutálva útjára engedném, és gondolataimba merülve bámulnék kifelé a cukrászda ablakán, hogy a már rég kihűlt kávémat kevergessem néhány percig, és úgy tegyek, mintha még megakarnám inni... erre nem megszólal ez az átkozott nőszemély? Még egy utolsót jól odaszúr, mire felmorranva keze után nyúlok, és úgy megrántom, hogy biztosan elveszítse az egyensúlyát, a következő pillanatban pedig az ölemben találja magát. Hopp, nézzenek oda, hát nem felbukik a saját lábában?!
- De egy szemtelen nőszemély vagy te! - dünnyögöm közvetlen közelről. A pyromagia mint mindig, ha ő körülöttem van, bizsereg a bőröm alatt, a tűz talán a pillantásomból is visszaköszön. Jobbommal a széktámlán könyökölve támasztom a fejem, míg balommal futólag végigsimítok a nő szalmaszőke haján, aztán, mintha a mondandóm egyáltalán nem volna fontos, ráérősen elpillantok a két asztallal arrébb épp tányért szedő pincérre. - Nem rémlik, hogy az előbb elfelejtettél valamit, hmmm?
Mire a kérdés végére érek, tekintetem visszatalál az övéhez; az derűs és kedves, minden vonásomból árad felé valamiféle átható jókedv, és a megmagyarázhatatlan biztonság érzete.
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. február 11. 21:19
Hozzászólásai ebben a témában

#chillbaby #navinés-plüsssárkány
...ha még nem hallottad elégszer
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
offline
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 12. 19:02 | Link

Jason

Türelmesen nézem végig, ahogy elhelyezkedik a széken, ami nagyokat reccsen súlya alatt. Adja a jó ég, hogy bírja még egy kicsit, mert ha nem, én itt fogok meghalni a nevetéstől, ha széttörik alatta. Hiába csúszik lejjebb a széken, ugyanannyira magasodik ki a cukrászdában lévők közül. A rezervátumban is lehetetlen volt nem észrevenni alakját, hatalmas hajával és ugyanakkora szakállával. Na meg a mosolya. A mindig őszinte, kedélyes és kedves mosolya. Állandóan arcát díszítette, nem lehetett levakarni róla. És ha ajkai mosolyra húzódtak, szemei mosolyogtak vele. Ez az a dolog, ami megfogott legelőször Jasonbe. Az őszinte tekintete és cselekedetei.
Nem tudok reagálni feleletére. Megfogott, szemeim kicsit ki is kerekednek. Somolygok kicsit, ám tisztában vagyok azzal, hogy igaza van. Két éve ott volt a lehetőség, hogy mindent megtudjak róla. Ott volt a lehetőség, hogy mindent megoldjuk együtt, hogy mindent átéljünk együtt. Minden este karjaiban aludhattam volna el. Hallgathattam volna mély, egyenletes légzését, ahogy egy hosszú nap után, végre ő is nyugalomra tér. Immár bőröndöm mellett egy pillanatra lehunyom a szemem, és akkor… Megérzem Jason határozott szorítását ép karomon. Ahogy magához ránt, táskám a földre esik alkaromról, meglepődöttségemben még egy kisebb sikkantás is elhagyja ajkaimat. Összeszorított szemekkel huppanok az ölébe. Pár másodperc múlva merem csak kinyitni, amikor közli, hogy mennyire szemtelen is vagyok, mintha eddig nem tudta volna ő sem, de mindegy is. Szívem egyre nagyobbakat dobban, ahogy megérzem illatát, érintését magamon. Elégedett mosoly terül el arcomon. Sakk matt, Payne. Tekintetem az övébe fúrom, de hiába várok valamiféle magyarázatot, ő inkább a pincérrel kezd el „kedélyesen” beszélgetni. Érzem érintését a hajamon, jóleső borzongás fut végig rajtam, amit bizony hiába is palástolnék, valószínűleg Romániában is látják.
Amikor tekintete végre visszatalál kékjeimhez, kicsit megilletődök. Az a tűz, ami íriszeiben ég idegen számomra. Nem is tudom, minek nevezhetném. Határozottságnak? Eltökéltségnek? Magabiztosságnak? Igazából nem is fontos, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretném jelenleg is, és szerettem volna két évvel ezelőtt is. Akkori tetteim oka, nem ment fel a döntéseim alól, mégis meg kellett hoznom őket, akár szerettem volna, akár nem. És hogy hányszor jutott eszembe Jason megnyugtató tekintete, amíg azzal a fennhéjázó f*szfejjel voltam? Elmondhatatlanul sokszor.
- Ezek szerint mégsem te fizetsz? – emelem meg egyik szemöldököm óvatosan, fejemet még oldalra is biccentem egy kicsit. Nem fordítom el tekintetem, tartom pillantását, ha kell életem végéig. Ám amikor a pincér odalép hozzánk ismét, zavartan letekintek ölembe helyezett ép karomra. Végig hallgatom, ahogy összepakol mindent, majd sűrű bocsánatkérések közepette, megint magunkra hagy minket.
Kíváncsian tekintek Jason-re. Valóban nagyon érdekel a válasz, azonban azt még nem sikerült eldöntenem, hogy hallani is akarom-e. Az ölében kötöttem ki, egy igen kis visszafogott cukrászda egyik asztalánál, és én mégis bizonytalanságba taszítom saját gondolataimat. Mélyebbet sóhajtok, illata még inkább bekerül tüdőmbe, reménykedve abba, hogy soha nem szabadul ki onnan, fújom ki.
- Mit szeretnél Jason? - fordulok felé teljes felsőtestemmel. Hangom halk, érdeklődő. Ép kezemmel lágyan simítok végig arcélén, őszintén mosolyogva. - Nem szeretnék ma kételyek között lefeküdni, és tudom, hogy önző gondolat - emelem fel ép kezem, jelezve neki, hogy engedje, hadd folytassam. - Nem voltam veled tisztességes két éve, tisztában vagyok vele, de abban a helyzetben, az tűnt a legjobb döntésnek. Rengetegszer eszembe jutottál, és mindig összeszorult a szívem, ahogy feltűnt lelki szemeim előtt őszinte mosolyod - megállok. Tenyeremet arcára teszem, hüvelykujjammal simogatom azt. Egy pillanatra letekintek mellkasára, keserűen elmosolyodom, végül ismét íriszeibe fúrom tekintetem.
- De most sem fogok neked ígérgetni - arcának simogatását is abbahagyom. Ha most fog elmenni, felkészülök. Minden lehetséges dologra fel kell készülnöm. - Ismersz már ennyire.
Utoljára módosította:Ophelia Carolina Brown, 2019. február 12. 19:04
Hozzászólásai ebben a témában

Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
offline
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. február 20. 21:05 | Link

carolina


Keresem a megfelelő jelzőt. Már percek óta, néma évődéssel. Míg Carolina beszél, én nézem őt, csendben figyelem a szemeit, és azon gondolkodom, milyen nő is ő? Egyszer azt gondolom, ismerem, aztán néha, mikor úgy hozza a helyzet, ki is mondom, na, pff, nekem te ne, ismerem ám a fajtádat, bestia!, máskor meg, mint most is, csak jön egy gondolat, ami azt súgja, hé, apám, jobb, ha tőlem tudod meg, neked aztán halvány fogalmad sincs arról, ki ül az öledben... És hát, tényleg nincs.
Mert ezzel a nővel megtelik a levegő; az egész lénye vibrál, a kelleme körülvesz, észre sem veszed, és máris beléd ivódott. A hátad nekipréselődik a szék támlájának, a lábad mozdítani sem bírod, hiszen rég földbegyökerezett.
Számszéle halvány mosolyra húzódik, mikor a következő lélegzetvételnél megérzem az illatát. Az édeskés, sűrű parfümje gyorsan megtelepszik az orromban, és egyszerre elfog a nosztalgia meg valami különös hangulat, mintha egy tavaszi mezőn, nyíló virágok és nyüzsgő bogarak között sétálnék, és ahol akármerre fordulok is, az az illat, tudjátok, az az igazi mezőillat - ami mindenkinek mást jelent, nekem épp a felszabadító boldogságot - nem enged.
Éppen lepillantok az ajkaira, mikor érintését megérzem a bőrömön. Megdermeszt, ugyanakkor valami mást is elér vele. Tekintetem csak lassan, óvatosan vándorol vissza az övéhez. Néhány pillanatig egyszerűen csak fürkészem az íriszeit, a szemeim ide-oda zizegnek az övéi között, mint aki nem tudja, mit mondjon. Hogy mitévő legyen? Az igazság viszont az, hogy én pontosan tudom, mit fogok mondani, hiába a közelsége, és az a báj, ami még letaglózó ereje ellenére sem szűnik meg körbevenni őt. Van valami végzetszerű ebben a nőben.
- Tudod, nem könnyű nemet mondani neked - egészen közelről mosolygok fel rá, majd lepillantva, újra végignézek rajta. Ujjaim belegabalyodnak a hajába, a tekintetem megragad az arca és teste egy-egy szegletén, aztán, mikor a pillantásom végigér hosszú lábain, drámaian felsóhajtok, és pimasz vigyorral fordulok vissza hozzá. - Nekem viszont nagyon kéne az az ígéret. Ha mondjuk azt mondanád, hogy az első randink után a másodikon, a harmadikon, sőt, kapaszkodj meg, még a negyediken is velem leszel, és nem kell arra ébrednem egy uncsi esős reggelen, hogy többé már nem vagy ott.
Keresem a megfelelő jelzőt. Már percek óta, néma évődéssel. Tudjátok, milyen ez a nő?
Én már tudom; lebilincselő. Olyan, aki láthatatlan pókhálót sző, és ha csak egy ujjal is hozzáérsz, örökre beleragadsz.
Hozzászólásai ebben a témában

#chillbaby #navinés-plüsssárkány
...ha még nem hallottad elégszer
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
offline
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 22. 17:55 | Link

Jason

Sokszor elgondolkodtam azon még erejem tejében, hogy vajon hogy fog alakulni az életem később? Minden eshetőségre felkészültem. Sorozatgyilkos leszek, FBI ügynök, unikornisokon száguldó hatalmas vadász. Minden felkerült a falra feltűzött táblára, ami csak eszembe jutott, majd ahogy idősödtem, úgy kerültek le és még lejjebb a felírt dolgok, hiszen ilyen szép arccal, hogy lennék sorozatgyilkos? Persze, simán benne van a pakliban, főleg, amikor nagyon felidegesítenek, de mégis… esélytelennek tartom. A többiről nem is érdemes több szót ejteni, mert minek is?
De a lényeg, ami fontos, hogy soha nem volt talonban az, hogy valakinek lehetőség legyek. Én, mint lehetőség, nem is tudom, olyan valótlannak hat. Mert végül is, mit adhatok én? A manipulatív személyiségemet, a határozottságomat, a tudásomat. Nem vagyok az a tipikus szőke virágszál, mint akinek mindenki gondol, amikor először meglát.
Martinnak és Jasonnek is egy esély vagyok, vagyis… igen, nagyon úgy tűnik. Ám önzőségem enged a kísértésnek, hogy hamis ígéreteket adjak mindkettőnek? Nincs jogom ahhoz, hogy ígérgessek, főleg olyanoknak, akik fontosak nekem. Mert Jason mindig is fontos volt, és fontos marad. Ő lesz az az életemben örökre, akiért mindent eldobnék, ha kellek neki, és itt most bármire gondolhatok. Ő lesz örökre az én szerelmem, akinél volt lehetőségem, de nem éltem vele. Ő volt az én lehetőségem, nem én az övé. Nem ugyanaz.
Keserűen elmosolyodom, ahogy neki áll beszélni. Hangja simogatja dobhártyámat, megnyugtatja azokat, ám szavai cseppet sem tetszenek. Szemöldökeimet kicsit összehúzom, ahogy ismét elkapom tekintetét, miután rám figyel. Érzem érintését hajamon, tekintetét magamon, bele is remegek, ujjam megrándul arcán. Hogy palástolni tudjam testem reakcióját, magára a férfira, óvatosan kezdem el ismét simogatni hüvelykujjammal arcát.
Lassan hunyom le szemeimet, kezem Jason tarkójára csúszik, hogy kicsit megtartsam magam, ahogy hátra döntöm fejemet. Mutatóujjammal automatikusan kezdek el babrálni hajával, mintha mi sem lenne természetesebb, majd visszafordulok hozzá. Sejtelmes mosoly villan ajkaimon, ameddig vigyázva minden mozdulatomra közeledek felé, egyre közelebb és közelebb. A táncunk már véget ér, nyertem, ám nem elég. Akarom Jasont. mindenestül. A lelkét, a szívét, a testét, a pimasz mosolyát. És vagy itt, vagy később, de megfogom kapni.
- Szeretnéd, hogy ígéreteket tegyek? – emelem meg egyik szemöldökömet csábosan, miközben érzem és tudom, hogy ajkaiba suttogom szavaimat. – Rendben, Jason. Reggelente melletted fogok kelni, esténként melletted fogok lefeküdni. Együtt fogjuk nézni a csillagokat, együtt fogjuk összegyűrni az ágyneműdet – csusszanok el füle felé, épphogy érintve telt, férfias ajkait. Kínzom saját magam is, de meg kell törnöm. El kell érnem, hogy ő akarja, hogy ő egyezzen bele, az már teljesen más tészta, hogy mennyire van azzal tisztában, hogy az esetek többségében – benne van a pakliban, hogy az ígéreteim semmit sem érnek. Ám most is így lesz? Nem tudhatom, csak bízhatok a legjobbakban. Nem mozdulok, úgy érzem nem is mozdulhatok, amíg nem válaszol. Megköveteli.
Utoljára módosította:Ophelia Carolina Brown, 2019. február 22. 17:58
Hozzászólásai ebben a témában

Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
offline
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. március 3. 08:47 | Link

carolina


Válaszul csak morgok, halkan, csukódó szemekkel. Érintésére végigfut a hideg a gerincemen, érzem, hogy az egész testem reagál, a karomon, akár egy hadsereg hűséges katonái, égbe emelkedik minden egyes szőrszálam, mert megérkezett a királynőjük, akinek a közelsége tiszteletmegadásra kényszeríti őket.
Szavaira szélesen elmosolyodom és szemeim végleg lehunyva dőlök előrébb, hogy ajkaink összeérjenek, mielőtt még bármit mondhatna. Jobbom a hátára csúszik, egyetlen határozott mozdulattal vonom magamhoz, hogy a melle az enyémet taszítsa, és érezze, csak egy futó pillanatra, egy múló percre, hogy a rabom, az enyém, mert mindketten tudjuk, hogy ez nincs így, de most azt akarom, hogy az a két év értelmet nyerjen. Így.
Ajkaim finoman érnek az övéhez, a nyelvem utat tör magának, és csak egészen lassan válok követelőzővé. A szabad kezem arcához ér, hüvelykujjam az arcélén szánt végig, ujjaim a fülén keresztül szőke tincsei közé keverednek, s belekapaszkodva néhányukba, éppen akkor rántom hátra a fejét, mikor a leghevesebben csókolom.
Kinyitom a szemem, és kissé elnyílt szájjal, fölülről nézek le rá. Egy véget nem érő pillanatig csak nézem őt, tekintete a tekintetem rabja, fogva tartom őt, hogy csak nézzen, engem, rám nézzen, és jól nézze meg ezt a szempárt, az érte rajongástól csillogó, tűztől káprázó szemeket, melyek ide-oda rebbennek az övéi között, és amelyek még most is a világot látják azokban a világos íriszekben. Azt akarom, hogy nézzen rám, hogy engem nézzen, hogy vesszen el a szemeimben, abban a világban, amit én adhatnék neki, és addig vesztegeljen ott, amíg azt én akarom. Mert fölötte vagyok, uralom őt, és azt tehetek vele, amit csak akarok.
A gondolatra hosszan, kéjesen morranva mosolyodom el, és közel hajolva Carolinához, ajkaimat elhagyja egy kósza sóhaj. Az ereimben megérzem a tűz hívását. A szívem erősen pumpálja az adrenalinnal vegyülő vérem. Az eddig nyugvó sárkány most felébredt, és vennem kell egy mély levegőt, mielőtt bármit is teszek. Aztán legyőzöm azt az egyetlen centit, ami még közöttünk árválkodik, és fogaim közé véve Carolina alsó ajkát, újabb morgás kíséretében ismét megcsókolom. Közben tartom őt, a karjaim melegében, szinte elveszik bennük.
Végül elengedem; először a száját, azután engedek a világos fürtök szorításán is, és már csak a hátát tartom. A törékeny testét, amit oly könnyen roppanthatnék össze. Túl könnyen.
A pillantásom utolsót zizzen kékjei között, és arcomra visszatér a kisfiús játékosság, az élet színei, és eltűnik a ragadozó, a férfi, a kannibál, aki akar, egyszerre mindent, aki mindent most azonnal akar, hogy érezze, ő áll a hierarchia csúcsán. Tudod, én csak téged akartalak. Soha nem voltam még szerelmes, de azt hittem, Carolinába az tudtam volna lenni. Azt hiszem, Carolinába az tudnék lenni. Szerelmes és botor.
- Miért nem hiszek neked, Brown? - kérdezem, míg egyik kezem az asztalra teszem, és hosszú ujjaimmal egy ismerős dal lassú ütemét kezdem verni a falapon. A pillantásomban huncutság csillan, a szemeim már-már ragyognak, a hangom, az egész lényem derűs, mint akinek az élet tényleg nem jelent mást, csak a bizonyosságot, hogy minden rendben van. Bárhogy is alakuljon, bármit is hozzon az élet, döntsenek a körülöttem levők ahogy akarnak, én rendben leszek.
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. március 3. 08:51
Hozzászólásai ebben a témában

#chillbaby #navinés-plüsssárkány
...ha még nem hallottad elégszer
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
offline
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. április 28. 18:37 | Link

Jason

Tisztában vagyok azzal még most is, hogy milyen reakciót váltok ki Jasonből, és ha ez nem lenne elég, szerintem ő egyáltalán nincs annak tudatában, hogy ő mire készteti az én bensőmet. Törnék, zúznék, hogy észrevegye; akarom őt, ám ez most olyan játék, amit ketten játsszunk, és nem hozhatok önkényesen döntéseket, nem tehetem azt, amit akarok, és amire vágyok. Ugyanúgy vágyunk egymásra, de vajon ki lesz az, aki előbb bevallja a másiknak, vagy ami még fontosabb; önmagának? Melyikünk lesz az, aki…
Gondolatmenetem egycsapásra megszakad, mintha soha nem is létezett volna nálam olyan, hogy gondolkodás. Megérzem ajkait a sajátomon, megérzem Őt. Érzem jobb kezét a hátamon, csak még erőteljesebben vágyom csókjára, ahogy magához ránt, és kezeim automatikusan belemarkolnak dús hajkoronájába. Követelőzik, ami csak még jobban arra kényszerít, hogy még jobban préseljem magam hozzá, még jobban oda tudjam adni magam neki, a szívének, a testének, a lelkének. Azt akarom, hogy Jason érezze, sokkal nagyobb hatással van rám, mint én valaha tudnék rá lenni.
Elmélyül a csók, elmélyülök benne én is, szinte beleülök a jóba, és azt akarom – mert akarom -, hogy soha az életben ne maradjon abba, ne kelljen elválnunk. Érezni akarom az érintését folyamatosan, az illatát, határozott mégis legkedvesebb kiállását. Engedelmesen hajtom hátra fejemet, ahogy kívánja, amit csak szeretne, mert eljött az a pillanat, hogyha szavakkal nem is megy, de a cselekedeteimmel éreztessem vele; az övé vagyok. Bárki mondhat bármit, de aki nem találkozott még olyan emberrel, mint Jason Henry Payne, az nem tudhat semmit arról, ami most bennem van, és amit érzek. Amit érzek iránta, az egész lénye iránt.
Állom pillantását, pihegve, mintha egy egész éjszakát ébren töltöttünk volna együtt. Azok a mély és őszinte tekintetek megbabonázzák az embert. Esélyed sincs, hogy eltekints róluk, mert olyan mélyen beszippantanak Jason bensőjébe, hogy a lelkéig látsz rajtuk keresztül. A legszebb az egészben, hogy nincs is mit rejtegetnie, mert ilyen tiszta szívű ember a földön nincs még egy. Óvatosan hajolok közelebb, mintha engedélyt kérnék, mintha arra várnék, hogy bólintson legalább egy kicsit, hogy megtehessem. Hogy megmerjem tenni, de megelőz. Óvatosan veszi birtokba először alsó ajkamat, majd ismét ajkaimon vannak ajkai és egy olyan nyögés hagyja el számat, amint megérzem ezt, ami már nem illendő egy kávézóban. Igazából már sehol nem lenne az.
Amint megérzem, hogy enged a szorításán, hogy távolodik el, csak még inkább nyomom magam neki. Ne, még ne. Még csak egy kicsit, de nem tehetem. Ő irányít, most ő a minden, így engedelmesen lejjebb ereszkedem és elengedem magam, mert érzem, hogy keze még hátamat érinti. Megnyugtat. Szemöldököm megemelkedik kérdésén, de nem válaszolok rögtön, csak egy fejrázás telik tőlem. Mindkét kezemet visszahúzom hajából, észre sem vettem, hogy fájó karom is automatikusan mozdult, amikor kellett neki. Óvatosan magunk közé teszem fájó karomat, másik kezem mutatóujjával kezdek el játszani egy tincsével, mely valamiért jobban eláll a többitől. Mindezek után fúrom tekintetem az övébe, hogy válaszolhassak.
- Nem tudom – felelem egyszerűen, és ha meg is köveznek, tényleg nem fogom tudni. – Azt tudom, Jason – tűröm a kósza tincset füle mögé, hogy aztán ismét neki szenteljem pillantásomat. – Hogy őszintén mondtam – elmosolyodom. És istenem, tényleg kövezzenek meg, de szerintem az életemben nem volt ilyen őszinte pillanatom, mint a mostani.
- Mindig meglepsz, és mindig eléred, hogy téged akarjalak, hogy veled akarjak lenni – folytatom kéretlen, ha már ennyire elvitt az őszinteség. – De aztán a szemedbe nézek, és elgondolkodom azon, hogy megérdemellek-e én egyáltalán, tudod? – pillantok ki az üvegen, az utcán fel s alá járkáló emberekre. Valahogy érdekesebbek most.
Hozzászólásai ebben a témában

Jason Henry Payne
INAKTÍV


grizzlyme
offline
RPG hsz: 129
Összes hsz: 232
Írta: 2019. május 22. 18:06 | Link

carolina


Mosolygó szemekkel hallgatok. A tekintetemet egy pillanatra sem választom el a karjaim között tartott nőtől, nem nézek oldalra, nem nézek félre, nem érdekel sem pincér, sem érkező vendég. Nem érdekel a két asztallal beljebb nevetgélő fiatal pár, sem a kirakatüvegen át beáradó, már-már bántó tavaszi napsugár. Engem csak a szőke nő foglalkoztat, a figyelmemet az ő arca, az ő hangja, az érintése és a csókja köti le. Soha nem találkoztam még hozzá foghatóval, és tudom, tudom, jobb volna arra gondolnom, ami közöttünk történt - vagy hát, ami azt illeti, nem történt, jobb volna tanulnom a vele kapcsolatos korábbi hibámból, én csak arra gondolok, hova viszem el, mikor legközelebb látom. Mert én nem találok egyetlen hibát sem. Rossz volt az időzítés? És? Megesik. Talán még a most sem jó. Az is lehet, hogy ez az élet még nem az, ahol mi ketten végül egymás mellé érkezünk meg. Lehet, hogy erre az életre nem ezt írták meg nekünk az égiek. Talán most minden, ami bekövetkezhet, nem más, mint véletlen találkozások, egymás útjának megannyi keresztezése, villanó tekintetek és derűs, minden rendben lesz mosolyok váltakozása.
Nem bánok semmit. Tudom, hogy jó úton járunk, és tudom, hogy ha úgy kell lennie, akkor egy nap visszalép az ajtóm küszöbén, leül velem szemben a megterített asztalhoz, és az evőeszközökért nyúlva szavak nélkül rám mosolyog, mert úgy döntött: mellettem marad.
- - vigyorodom el végül, s megnedvesítve a számat felé billentem a fejem. - Tudom, hogy úgy nézek ki, akár egy földre száműzött félisten, de azért ne essünk túlzásokba. Se buddhista szerzetes, se szent nem vagyok. A többit megbeszéljük egy hamburger mellett. Deal?
Habár suttogva folytatom, az övébe mélyesztett, magabiztosságtól csillogó tekintetem, és a széles, huncut vigyor bárkinek, aki minket néz, elárulhatja, hogy nem életre szóló döntésekről vagy egyéb komoly dolgokról beszélek.
- Attól, hogy nem találod a helyed, még nem vagy rossz ember - szólalok meg később, miután Carolina elfordul tőlem, és a cukrászdán túli életet kezdi figyelni. Nem siettetem, hagyom, hogy a gondolataiba merüljön, és csak akkor kezdem keresni a tekintetét, mikor félig-meddig visszapillant rám. Jobbomat arcához emelem, két ujjammal szelíden megsimítom a bőrét, majd, mikor végre rám néz, szélesen belemosolygok a szemébe. - Az útkeresés jó dolog. És szükségszerű is.
Ujjaimat a halántékán át gyengéden világos tincsei közé vezetem, tekintetem az összes apró, alig-alig érzékelhető, puha mozdulatot követi. Látom, hogy néz, rezzenéstelen arccal, már-már értetlenül és dermedten figyel, de nem pillantok vissza. Elmélyülő mosollyal, egy ismert dalt dúdolgatva folytatom; az ujjaim elvesznek a fürtök között, egyre beljebb járnak, egyre csak haladnak, hogy végül, mikor már a tarkója alá tartok, és minden ujjam behálózza egy-egy szőke tincs, megállapodjanak. Az erő ekkor ébred fel bennem újra, és érzi meg a nő is.
Szöszmötölök még valamit, helyezkednek az ujjaim, aztán a kezem a szőke fürtökkel együtt ökölbe szorul, és a következő pillanatban már húzom is a bestia fejét, egyre hátrébb, egyre lejjebb, hogy feszüljön, hogy fájjon, hogy újra felfedje előttem hófehér nyakát, hogy újra láthassam a fakó bőrén átütő ereket, hogy a szememben újra tűz gyulladjon. Halk, elnyújtott hörgéssel közeledem a nyakához, de ahelyett, hogy harapnám és marnám, csak az orrom hegyével és mostanra már száraz ajkaimmal érintem azt. Óvatosan, ámbár a belőlem általa fakadó tüzet egy pillanatra sem bújtatva haladok, és csak a füléhez érvén lassítok le. Ajkaim közé veszem hűvös cimpáját, talán még a nyelvemet is megérezheti egy röpke másodpercre, aztán...
- ...jól van, Brown, vége a gyereknapnak, menjünk, mielőtt befognak mosogatni - erőnek erejével visszafojtott nevetéssel beszélek. Igyekszem nagyon komolynak hatni, mikor a csípőjére kétoldalt ráfogva könnyedén felállítom, majd a mondatot lezáró pont gyanánt akkorát csapok a hátsójára, hogy a tenyerem nyoma az esti fürdésnél még minimum előre köszönjön. Aztán fáradtnak tettetett sóhajjal összedörzsölöm a kezeim, és ügyesen kerülve Carolina pillantását én is felkelek a székről. Már csak mikor kitárom előtte a cukrászda ajtaját, sandítok le rá, akkor is beszívott ajkakkal, alig vigyorogva. Imádom. Imád.

// Köszönöm a játékot!  Pirul Love //
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. május 22. 18:22
Hozzászólásai ebben a témában

#chillbaby #navinés-plüsssárkány
...ha még nem hallottad elégszer

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaVendéglátó negyed