Bogolyfalva község leghosszabb és legszélesebb útja. Járdái kőkemény hegyi kövekből készültek, ám némi bűbáj segítségével állandóan tisztán csillognak.
Az út mindkét oldalán apró, ám annál érdekesebb boltok sorakoznak. Itt található többek között a méltán híres Völgyessy Talárszabászat, Musou Hangszerboltja, vagy a papír- és tintaillat rajongóinak mindig nyitva álló Lectorius Tanszerbolt. Térj be egy üzletbe, hogy kiüríthesd harapós erszényed, vagy nézd, ahogy a bámészkodók csoportjain olykor keresztül nyargal egy-egy napi bevásárlását végző, seprűn közlekedő boszorkány. Akadnak azonban morcos, furcsa külsejű vándormágusok is, vigyázz a zsebeidre, ha nem akarod, hogy megszabadítsanak a tartalmától!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=748253#post748253][b]Ophelia Donovan - 2019.02.01. 17:19[/b][/url]

A felfüggesztésem - köszi anya - akarom mondani szabadságom első teljes egészében Bogolyfalván töltött napja elég érdekesre sikerült. Több embertől kértem útbaigazítást szállást keresve, hogy végül egy hirdetőtáblán találjam meg a helyet, ahol hamarosan átmenetileg berendezkedem. Jó pár kávézó- és étterem előtt elolvastam a menüsort, hogy végül egy kis pizzázóban faljam be életem legfinomabb pizzáját, pedig ettem  már igazi olaszt is Velencében. Végigsétáltam a falu legbájosabb utcáin kirakatokat nézegetve, szuvenírvadászat közben, hogy végül a szél egy sikátorból sodorjon elém érdekes lehetőséget egy új ismeretség megkötésére. Konkrétan neki fújt a lábamnak egy borítékot, én pedig - mert végtelenül kíváncsi természet vagyok, és mert nem volt megcímezve - voltam olyan pofátlan és felbontottam. Ez állt benne:

" Szia, találkozzunk a Fő utcza elejétől számított hatodik lámpa alatt holnap pontban délután fél hatkor. Bízz bennem, nem fogsz csalódni! "

 Ennyi. Se aláírás, se dátum, se semmi más információ. Pár percig nézegettem, mire elvigyorodtam, zsebre dugtam és eszembe jutott, hogy ez még akkor is tanulságos lesz, ha végül csak én leszek ott a találkán. Késő este, miután üzentem haza, hogy minden rendben, elolvastam még párszor a levélkét. Nem vagyok fatalista vagy ilyesmi, a sors akarata, a végzet és hasonlók nálam nem igazán játszanak. Annyit hallottam anyámtól ezeket a frázisokat, hogy biz isten megcsömörlöttem tőlük. Tehát hinni sem nagyon tudok már bennük, vagyis inkább igyekszem nem tudomást venni a jelekről. Ennek ellenére ezt a vak találkozósdira való meghívást mégis annak vettem. Csak a felfogását igazítottam magamhoz. Hiszen vacsoráznom úgyis kell, és még elég sok dolgot nem néztem meg a faluban.
 Szóval eljöttem. Megálltam a bal oldali - bár azt nem írták melyikre kell - hatodik oszlop tövében 17:25-kor, mert késni ilyen esetben nem célszerű. Sötétbarna göndör fürtjeim kilógnak kapucnim alól, kezeimet kesztyű védi a késő téli hidegtől, ami azért még bizony erősen jelen van a térségben. Egyik lábamról a másikra állok, ami a magam százhetvenegy centijével igen érdekes látvány lehet. Imbolygok, hogy ne fázzak, míg várok arra, akit vagy amit elvileg nem fogok megbánni. Meglátjuk így lesz-e.
 Közben nézelődöm és figyelem az utcán sétálókat, a munkából haza tartókat. A lassan hömpölygőket, a gyorsan robogókat. Sokszínű a társaság, sok a diák korú, meg az aggastyán is itt a falban. Eddigi utazásaim során mindig sikerült beilleszkednem. A kiképzésen persze tanították is a beolvadást egy közösségbe, de szerintem nem elég annyi, hogy utánozod a közeg tagjainak viselkedését. Ki kell lépni a komfortzónádból és cselekedni. Mondjuk eljönni egy olyan találkozóra, ahol nem valószínű, hogy te lettél volna a meghívott.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=749075#post749075][b]Ophelia Donovan - 2019.02.07. 15:04[/b][/url]

Kockára fogok fagyni az hét szentség, - mert csípős hideg van - ha nem ér ide az, akivel nem bánom meg a találkozást. A késés úgy tudtam női kiváltság, amivel mondjuk én nem szeretek élni, de mindegy. Nem zsörtölődöm tovább, helyette inkább figyelem a körülöttem lévő embereket és időről időre toppantgatok, hogy ne fázzak annyira. Egy férfi közeledik, majd biztos távolban megáll jó rálátással az oszlopra. Figyel és vár. Szimpatikus, de egyelőre nem mutat komolyabb érdeklődést, csak rám néz néha, így valószínűleg nem ő az emberem. Ezután a nevezett előtt elsuhan egy vörös nő, akit követ a tekintetével. Nem mozdul, amaz pedig már messze jár. Kellemetlen... Ezek után a férfi megint vár egy kicsit. Még nem tudja, - miután odajött hozzám már fogja - hogy igen türelmes vagyok. Ez az ő szerencséje.
  - Jó estét! - köszönök vissza és rámosolygok. Korombelinek tűnik. - Meglehet éppen magára - azzal előhalászom zsebemből a levelet és felé nyújtom. - Olyan rejtélyes, hogy kíváncsivá tett, így eljöttem - mosolygok sejtelmesen. Gondolom az övé lehet, így ha felismeri, akkor tényleg rá vártam. Ha nem akkor meg nevetünk egy jót és ki-ki vár tovább arra, akire kell. Az életben az efféle véletlenekből - anya szerint jelekből és iránymutatókból - lesznek a legjobb dolgok. Odafenn tudják, hogyan kell a kockákat úgy vetni, hogy annak a vége felérjen egy görög tragédiával, jobb esetben meg komédiával. Kíváncsian figyelem mi történik és mi lesz az én végkifejletem. A levelet a szél hozta, biztos tehát, hogy nem nekem szánták. Magamra vessek, hogy ahelyett, hogy megkerestem volna kié, inkább megtartottam és eljöttem. Az a baj, - vagyis inkább furcsa - hogy egy szikrányi bűntudatom sincsen. Az ügynökök magánélet híján vannak. A család sem mindig fér bele. Talán csak akkor, ha a társunk lesz a párunk, de ez meg elég ritka. Kivéve persze a sorozatokban, meg a filmekben, mert ott a csapból is ez folyik. A valóság egészen más. Viccesen is néztünk volna ki mondjuk Vlagyimirrel vagy Hu-Min-Ponggal, mint jegyesek. Szóval azt mondom - ha már szabadságon vagyok - néha hagyni kell, hogy sodorjon az ár vagy épp elguruljon a gyógyszer.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=749764#post749764][b]Ophelia Donovan - 2019.02.13. 19:46[/b][/url]

Szavaiból úgy veszem ki, hogy bár valóban nem rám számított, azért nem zavarja annyira a tény, hogy én vagyok itt és nem a levél valós címzettje. Bevallom ez jól esik és fel is bátorít. Csak nem volt akkora hülyeség felvenni és kibontani azt a levelet. Főleg, hogy már el is hangzik a meghívás, a férfi részéről. Mosolygok rá és közben, mint egy harci hörcsög kezdek gondolatban pörögni a "hogyan tovább" lehetséges verzióin. - És én szívesen veled tartanék - csúszik ki a számon a tegezés kérdését azonnal meg is oldó mondat. Általában a munkám során ez a közvetlenség nem szokás, hiszen a távolságot, mint ügynökök a magázódással is tartjuk. Ez által határolódunk el az érintettektől és mutatjuk rangunk, tiszteletünk feléjük. De a magán szférámban én a fesztelenséget jobban szeretem. Van akinél - mondjuk nála, mivel szimpatikus - igen hamar váltok át rá a megismerkedés után, van akinél pedig kicsit később. Ezt a helyzet és a körülmények is hozzák. - Az én nevem Ophelia Donovan - mutatkozom be én is, ha már ő megtette - Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! - mosolygok a velem szemben állóra és hátra vetem csuklyám, hogy teljes arcomat lássa. Ne csak annyit, amennyi kitűnt a kapucnim alól. Hajam enyhén hullámos, sötét, majdnem hátam közepéig érő fürtjeit, zöld szemeimet, vörösre festett ajkaimat és - a hidegtől most kissé az arccsontomon rózsás - porcelán fehér bőrömet az utcai lámpák fénye világítja csak meg a ránk boruló estében. - Egy pohár mentes víz és némi saláta megfelel - mondom elgondolkodva, de a végén elkuncogom magam - Őszintén szólva valami finom, laktató étel és egy kis meleg innivaló az, ami nagyon jól esne - remélem nem veszi rossz néven ezt a kis élcelődést. A mai nők nem mernek egy randin - tudom ez nem egészen az a nagykönyvi randevú - enni és élvezni az estét. Mert azon feszengenek, hogy nem fog tetszeni a férfinak, ha mondjuk megesznek egy szelet sültet, vagy rosszabb esetben tortát. Magára vessen az a nő, aki salátát rágcsál és az a férfi is, aki szerint ez így helyes. A magam részéről én szeretek enni és nem szégyenlem egy percig sem, hogy ha úgy adódik egy nagy tányér milánóit is képes vagyok eltüntetni. Felvállalom, ahogyan most Francesco előtt tettem. - Van ötleted hová mehetnénk? - nézek rá szemeimben kíváncsi és vidám csillogással. Tényleg örülök, hogy volt türelmem kivárni, míg rájön engem várt. Remélem benne is jó érzések maradnak meg erről a véletlen találkozásról.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=750196#post750196][b]Ophelia Donovan - 2019.02.17. 20:42[/b][/url]

Nem hittem a szememnek. Isten az atyám még bele is csíptem a karomba, hogy tényleg azt látom-e, akit észrevettem. Hazafelé tartottam, amikor benéztem a könyvesbolt ablakán - nem is tudom igazából, hogy miért - és akkor megpillantottam. A srácot a helyszínről. Ott volt a boltban. Tényleg ő volt az és én tudni akartam, hogy mit keres itt Bogolyfalván. Követni kezdtem. Észrevétlenül szegődtem a nyomába és figyeltem. Várva a pillanatot, hogy szemtől szembe kerülhessek vele. A téren átadott pár papírt egy másik fiúnak, majd tovább indult. Azt hiszem kiszúrhatott - kezdek kijönni a gyakorlatból - mert igyekszik eltűnni a szemem elől. Az nehéz lesz kiskomám! Futásnak eredek és hamarosan utol is érem. Pechére egy sikátorba slisszolt be, ahonnan ugyebár kifelé csak a testemen át vezet az út számára. - Hé! Nyugi kölyök, nem akarlak bántani! - állok meg előtte és megvetem lábam a talajon úgy, hogy ne tudjon kiszaladni mellettem - Csak pár kérdést szeretnék feltenni neked. Érted? - magyarázom, hogy próbáljam elnyerni a bizalmát. Tudom, hogy őt láttam, akkor, ott a múzeumban, mielőtt elszabadult a pokol. Olyan biztos vagyok benne, hogy az életemet tenném rá fel, ha kell. A srác csak rosszkor volt rossz helyen, de ő az egyetlen, aki igazolhatja, hogy a csapatunk nem hibázott. Az események túl gyorsan történtek. Hiába szóltam az egység vezetőjének, hogy láttam valakit, ő nem hitt nekem. Mire pedig érte akartam menni, már nem volt sehol. De most itt van. Előttem van és vele az esély, hogy visszakapjuk a jelvényünket és a fegyverünket. Rá kell vennem, hogy beszéljen! De hogyan? Egy kamasz fiú, aki lehet teljesen berezelt. Gyorsan pattognak a gondolataim és próbálok jó megoldást találni erre a lehetetlen helyzetre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=750241#post750241][b]Ophelia Donovan - 2019.02.17. 21:54[/b][/url]

A jó büdös francba! Ilyen nincs! A srác ahelyett, hogy meghallgatott volna el akart menekülni. Ezt úgy valósította meg, hogy kitört mellettem. Erre elcsapta egy seprűs futár, feltörölte vele az aszfaltot, a kölyök meg elájult. - Te idióta nem látsz a szemedtől! - kiáltottam a gázoló után, ahogy kirohantam a srác után. Az utcán sétálók összecsődültek körülöttünk. - A fiamat elütötték, kérem ahelyett, hogy csak itt bámulnak inkább hívjanak segítséget! - mondtam kétségbeesést csempészve a hangomba, hogy elfedjem a hazugságot. A terelés bevált. Míg a tömeg tagjai kérésemnek eleget téve igyekeztek szakembert szerezni én megnéztem a fiú sebét. Nagyon erősen beverte a fejét szerencsétlen, és a sérülés bizony elég csúnyán néz ki a vértől, ami szivárog belőle. Engem meg mardosni kezd persze a bűntudat. Megint elrontottam az akciót. Lehet a múltkori esetben is én voltam a hibás? - Ne haragudj, kérlek...Nem akartalak bántani...Ébredj fel...- suttogom a fiú fülébe, hátha magához tér, vagy legalább hallja - Te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem...Kérlek... - fogom könyörgőre és bízom benne a hangom eljut hozzá. Nem igazán figyelem jelen pillanatban a környezetemet. Az összes figyelmem a fiúnak szentelem. Az ölembe húzva fekszik, ez már olyan rutin, amit a sok beépülés hozott magával. Automatikusan mozdultam és cselekedtem. Hiszen ő a fiam ugyebár és furcsa is volna, ha nem úgy és ott lenne ahol most van. Az pedig talán senkinek nem tűnik fel, hogy igen ifjú anyának számítok. Ha valahogy kicsit magához térnie elvihetném innen. Remélem sikerül.