A télben az egyik legjövedelmezőbb dolog a léleknek a forró és már márc édes italok bűntelen fogyasztása. Nálam se volt ez másként, mindenáron erőltette Max, hogy jó lenne, ha kimozdulnék, meg ő amúgy is akar ezt-azt a házban, szóval némi noszogatás után vettem a kabátom és kisétáltam a térre. Előbb kerestem a vásárban egy italosbódét és egy whiskeys forrócsokit magamhoz véve indultam tovább. Vannak dolgok, amikért nem lennék megtámogatva, és azt hiszem ez a döntés is ilyen volt. Majd nem veszem be a gyógyszert este és nincs min aggódni. Már reggel se kellett, teljesen jól voltam így, ahogy.
Az egyik kezem a zsebembe csúsztatva még a másikban a pohárral sétáltam ki lassan a tömegből, amitől csak keserű és merev tekintettel tudtam szabadulni. Nem volt kedvem se beszélgetni se ismerkedni, de ezt többen nem vették észre. Nagy sóhajjal kerültem ki egy nőt, aki éppen megjegyezte miután belém futott, hogy milyen jól sikerült "landoló pályát' választania. ez egyáltalán mit jelent?
A nagy fontolgatás közben lettem figyelmes valami mozgásra a tömeg alatt és láttam meg a nagyban intő árust, aki szerint egy kutya gyümölcsöket lopkod. Tekintetem a terepet követte és hamar ki is szúrtam a nagyobb kutyát, aki elégedetten szaladt, még a füle is csak úgy hátra lobogott én meg egyből el is mosolyodtam ahogy a fő utczára érve beértem. Tettem egy kis kitérőt az egyik virágágyásnál, így némileg oldalról és kissé elé tudtam a kutyának kerülni.
- Hé, cimbi, egyedül vagy? - guggoltam le egész elbambulva a vörös bundás négylábúra.

Nem nagyon szoktam figyelni a környezetemre vagy arra, hogy éppen mit csinálnak körülöttem, de az, hogy valaki elkezdett egy tolvaj kutyát emlegetni eléggé felkeltette a figyelmemet. Szinte azonnal a tömeg lábát kezdtem lesni és csakhamar kiszúrtam a nem éppen kistestű, vörös négylábút, aki úgy szaladt, mint akinek az élete múlik a fennmaradó métereken. A vigyorom már majdnem olyan széles volt, mint legutóbb, mikor egy kölyökkutya megnyalta a kezem.
Kicsit nagyobb lépésekkel, a tömegen átvágva észre sem véve, ha valaki megszólított kerültem egy kisebb részt, ezzel levágva bizonyos útszakaszt. Így sikerült az eb elé kerülnöm, akit látványosan megleptem, de a legnagyobb döbbenetemre nem mozdult, csak leült elém. Kissé távolságtartóan nyújtottam felé a kezem, hogy megismerkedjünk.
- Na, kishaver, merre tartasz? Nem bántalak - mondtam a kutya felé nézve, ahogy előtte guggoltam és már majdnem egy magasak is lettünk. Nagyon csinos és szép volt, a bundája is, egészen meglepne, ha gazda nélküli lenne, de így első látásra csak egy aprócska kendőt fedeztem fel. Az is leginkább igen ismerős mintával bírt. Csak nem tudtam honnan.
Aztán a lábamra hányta a körtét én meg felnevettem és megvakargattam a fülénél. Nem féltem sosem a kutyaharapástól, így bátran mertem közel tartani a kezem a szájukhoz is, de elsőre nem tűnt túl vérmesnek, sőt. Nagyon szép barna szemeket meresztett rám. Éppen olyan szép, mogyoróbarnákat, amilyen színt már régen láttam.
- Elvesztél... - néztem rá kissé megdöntve a fejem a megszólítás előtt, aztán a hátát simogatva próbáltam kicsit a bundájától a hasát jobban szemügyre venni. El tudom dönteni róluk, éppen mik, ha hagyják. - Kislány? - mosolyogtam rá egész elfelejtve az alkoholos csokit a kezembe és még lelkesen vakargattam az oldalát is kicsit.

Egyszerű dolgom az nem volt, legalábbis ami a kutyával való barátkozást illeti, pedig ha értek valamihez, az ez. Nehéz lett volna nem az ülő kutyusra figyelni, mert annyira aranyos volt, hogy ha ezen múlt volna, valószínűleg simán leülök a havas, latyakos járdára és itt várok vele, még kiderül mire. De nem tűnt ennyire kézenfekvőnek a dolog.
Felnevettem. A kezem után kapott és éreztem az apró fogakat és inkább csiklandozott, mintsem komolyabb támadásnak tűnt. Azt viszont nem tudtam eldönteni szereti-e vagy csak inkább a tapogatást mellőzzem. Bár máshol úgy nézett ki nincs baj, sőt. Ahogy a farkát csóválta boldogan, egészen hasonló érzéseket keltett az ember fiában.
- Hamis vagy, igaz kislány? - néztem rá le, ahogy lassan eltoltam kicsit  a kendőt, nem volt rajta semmi, szóval biztosra vettem, hogy úgy lépett meg és még csak fel sem merült benne, hogy ez rossz. Hogy éjjel hideg van és összefagyhat még ennyire vastag bundában is. Ki tudja kivel hozza össze az élet, pont elég rémtörténetet ismerek ilyen idegenek konyháiról. Most komolyan azon aggódsz, hogy megfőzik, vagy csak első látásra... Befognád?
Biléta és rendes nyakörv hiányában nem igen akartam elengedni, sőt, aztán mikor elkezdett a lábam mellett surranni utána akartam nyúlni, de előbb még felegyenesedtem volna. Ekkor nyalt meg én meg csak a fejét simogatva dörgöltem meg kicsit a bundást. Nem akartam hagyni, hogy elmenjen.

Imádtam, ahogy játszik, minden kutya különleges a maga nemében és még csak kicsinek, vagy korban kölyöknek se kell ahhoz lenni, hogy egy játékos és lelkes eb legyen előttem. Le sem akart olvadni a vigyorom, néha még kisebb nevetések is elhagyták azt hiszem a szám, ahogy a kezemmel az arca körül köröztem, hagyva, hogy újra finoman megkóstolja, ha úgy adódik, de aztán csak megvakargattam meg szemrevételeztem a kendőt. Igazság szerint a mintáján lett volna mit átgondolnom, mert olyan ismerős volt. Talán valaki sétáltatta már? Nem hiszem, az csak beugrana, gondolom legalábbis.
Mikor furán megmorogta a poharam csak feljebb emeltem, és csitítani kezdtem. Nem hiányzott a baleset a forró itallal, meg ez amúgy sem egy neki való pohár, bár mintha nem szívlelné. Inkább beleittam, ha előbb túlesek ezen, később nem lesz gond a borogatásra.
- Nyugi, kislány, nincs baj vele, látod? Mindjárt el is fogy - mozgattam meg kicsit a poharat, ahogy még felében lötyögött az ital, majd felegyenesedtem, ahogy körül kezdett engem járni. Valahogy nem tetszett a dolog, mintha készülne bármire, de csak hagytam, hogy dörgölőzzön. A kis műsora a körtével aranyos volt, az ugatásra viszont meglepve meredtem rá. - Mit szeretnél kis gyönyörű? Nem jössz inkább velem? - próbáltam felé lépdelni a kérdésem alatt, a poharat megint elfelejtve a kezemben, egészen lekötött a vörös, göndör bunda és annak tulaja. A nagy mancsaival, a csillogó szemekkel, és a viccesen erőszakos ugrálásával. Kibaszott édes egy kislány.

Szenvedély. Azt mondták rám, hogy egy kibaszott függője vagyok és megszállottja az állatoknak, valójában csak bennem megvan, ami mindenki másból hiányzik. Áldozatkész vagyok, ha arról van szó. Általában azok, akikért mindent megtennék négy lábon közlekednek, sokkal többre is tartom őket, mint néhány embert, talán ezért is a rám ült, széles vigyor és a pillanatok, hogy még csak meg se rezzentem, a belém mélyedt agyarakra. Egyszerűen csak imádtam, amilyen lelkesen támadott engem a maga módján.
- Shh, nincs baj kislány - próbáltam lenyugtatni, de csak nem akart csendesebb lenni, sőt, kifejezetten olyan volt, mint akinek egy illat, egy megmozdulás, vagy bármi, de éppen nagyon az ellenére van. Ilyen reakciót szoktak produkálni a robbanószerkutató kutyák is néha, így mondhatni nem volt új, de én aztán nem robbanok. Ez elég biztos.
Beszéltem hozzá, próbáltam rájönni ki ő, honnan jött vagy bármire, de folyton elakadtam a nagy, mogyorószín szemeknél, hogy aztán megvakargassam, majd hagyjam játszani magam körül. Nem voltam képben, mire is készül, de azt láttam, hogy van valami. Mondhatni megéreztem. Még találkozott is a tekintetünk, éppen az előtt, hogy ő megint szaladni kezdett volna, de most nem állt meg, nem nézett vissza. Nem tűnt úgy, mint akinek ez olyan játék, hogy vissza is térjen én meg... meredtem egy pillanatig, majd a műanyag pohárba néztem és elhúzva a szám - kidobott pénz - belevágtam a kukába, hogy aztán kerülgetve pár embert futólépésben keressem, most merre lett.

Meglepően nehezen sikerült csitítani, leginkább semennyire, és teljesen elvesztettem mitől is ijedt meg így. Vagy mi nem tetszik. Sok kutya válik agresszívvá, ha korábban bántották, esetleg elég rosszul bántak vele, ha fizikai erőszak nem is történt, és ahogy egy hang, egy illat emlékezteti őket, teljesen vaddá válnak. Sokszor ártatlanoknak is nekiugranak, pedig csak védik magukat, a saját épségüket.
Sóhajtottam egy nagyobbat, ahogy néztem a nagy mancsokra, majd próbáltam az italomba inni, de annyira kerülgetett és figyelt, hogy inkább csak rávigyorogtam. Elég vidám teremtésnek tűnt a kis fennakadáson kívül, játékos kislány. Nem tudtam beazonosítani pontosan mennyi idős, de elég játékos még, hogy ne járjon el felette óra, hogy család barát is lehessen akár. Mégis itt van, teljesen egyedül, ami elszomorító. Mint az, ahogy a poharam loccsant a kuka aljában, mert baszki nekem a kutya után kell menni és vagy az úton öntöm végig, vagy itt folyik szét. Jobb így. Én arra szavaztam volna, hogy előbb igyuk meg. Nincs erre idő.
Gyors volt, a kondimhoz képest mindenképpen, amit perpillanat a mellettem siető, szatyros néni is képes volt felvenni. Be kell látnom, hogy kiestem a ritmusból, de kisebb gondom is nagyobb volt ennél az utóbbi időben. Meg ki tud ellenállni a féláras somlóinak? Azzal a sok tejszínhabbal és a mogyorószórattal rajta? Na, én biztosan nem. Ennek ellenére siettem és úgy tűnt, mert megpillantottam a kis négylábút, hogy jól is megy.
Lassan kezdtek fogyni az emberek és a háborgók, aztán az utolsó párt is kikerülve igazítottam meg a kabátom, ahogy felnéztem és megláttam békésen ülni.
- Megdolgoztatsz, szépségem - ingattam meg a fejem, ahogy elkezdtem lassan lépdelni felé, majd pár lépés távolságban leguggoltam a kezem tartva felé. - Nem jössz velem haza inkább? Hm?

Pimasz. Az első és egyetlen szó, ami jelenleg eszembe jutott a négylábúról. Elhiteti az emberrel, mennyire kis kezesbárány, az egyik percben még az életét is rád bízná, olyan szemekkel mered rád, a következőben meg úgy jársz, mind a megcsócsált körtéjének a magháza. Félredobnak az utcán és elfutnak előled. Van némi előnyöm a rohadó gyümölcsszármazékhoz képest. Ha a két lábadra gondolsz, jelen tempónkban nem biztos hogy kiemelném. Akkora egy fasz vagy. De ezek a te lábaid is, csak mondom. Remek, akkor ketten vagyunk szarban, de jó nekünk. Ú, odanézz, az a fekete, azokkal a... Nem érdekel.
Nehéz volt követni, mert bár nem kiskutya volt, jóval könnyebben mozgott és elfért az emberek között, mint én magam, megnéztek, rám kiáltottak és a nénik fenyegetően intettek felém még rájuk nem néztem igyekezve elnézést kérően mosolyogni. Olyan megenyhültek és elvarázsoltak lettek, egyikük még azt is mondta, hogy legközelebb hozzá is átsiethetek. Ijesztő ez a falu és lakossága. Látod mikbe keveredünk a kutyák miatt? Nem az ő hibája.
- Rendben vagyunk, gyönyörű? - kérdeztem a kutyát, ahogy láttam az óvatos, de határozottan közeledő mozgását. Nagyon széles vigyor ült rajtam, majd mikor odarohant hirtelen a rám nehezedéstől meginogtam és még egy nyögés is elhagyta a szám, ahogy megpaskolva az oldalát a bundájába túrtam. Elég nagy puszikat osztogatott édes egy kutya, de nyakörve továbbra se volt, szóval a farka alatt összefogva a hátsó lábait megemeltem felegyenesedve és ez volt a legbiztosabb, mert a tüdőm nem akartam kihányni ide. Ha meg újra kergetőset kezd játszani, biztos hogy idepusztulok. Lehet fele annyi kéne a somlóiból.
- Gyere, elviszlek egy jó helyre. - Azt csak reméltem, hogy hagyja is magát ilyen félig ölelve tartani és nem akar a vállam felett hátra elugrani. Igyekeztem nyugtatólag simogatni, amennyire tőlem telt közben és a szám se nagyon állt be.