Ádám

Az áthelyezési kérelem sikerült, délután be is költözhetett az újonnan megvett lakásába, ahova már be is bútorozott. Bár igaz, egy kicsit elhamarkodott döntés volt azonnal itt lakást venni, de végül szerencséje volt, hogy megkapta itt az állást, bár a Bizottság többi tagja nem nézte jó szemmel. Így is eléggé a bögyükben van, mert a protekciója miatt ilyen fiatalon bekerült közéjük, de sebaj. Kristófot nem igazán érdekli, a munkáját rendesen és becsületesen végzi, úgyhogy ők sem köthetnek bele. Mivel aztán inkább csak átutazóban volt a faluban, nem ismeri annyira, gondolta, este tesz egy sétát, hogy legalább a boltokat felfedezze, ahonnan a félkész, vagy a kész ételeket be tudja rendelni. Sajnos az idő nem éppen úgy gondolta, hogy ő majd bármerre is bámészkodni fog, késődélután csúnyán beborult az ég, úgyhogy a kinti, elegáns, hosszú kabátjához egy fekete esernyőt is hozzá csapott. Az akció, miszerint találjon éttermet, sikeresnek bizonyult, viszont mire odaért, azok már bezártak, úgyhogy a minőséget nem tudta kideríteni. Most ezekben a besötétült órákban, az eső eleredtével bandukol, hogy szétnézzen még egy kicsit a környéken, aztán hazainduljon készülődni a másnapjára. Ahogy félig zsebre tett kézzel trappol a pocsolyákban, dulakodás hangjait véli felfedezni, amit egy vállvonással lerendez. ~ Biztosan csak a helyi vandálok. Korán kezdik az ivászatot. ~ Ahogy sétál tovább, elhalad egy sikátor mellett, a hangok felerősödnek. Kristóf oldalra pillant és két férfit lát, az egyik éppen egy kisfiú torkát markolássza, amíg az tehetetlenül a falnak nyomva próbál kiszabadulni. A társának a dolga persze a fedezés lenne, mivel amint meglátja a befelé bámészkodó esernyős alakot, elrettentő képet próbál vágni, s a pálcáját mereszti felé. Simfel erre egy kicsit meglepődik, aztán visszafordítja a fejét, tovább megy, mintha nem látott volna semmit. Arca komolyra vált, amint eltűnik a két férfi szeme elől, a közeli bokor aljából felmarkol egy kis sáros földet. ~ Gyereket, mi? ~ Maga mellé ejti esernyőjét, jól megtapicskolja a cuppogó golyót, majd két lépés alatt a sikátor szájánál terem, eldobja azt és tarkón is találja azt az alakot, aki a szegény kisfiút szorongatta. Erre nem számítva a két alak hátranéz, mire Kristóf sáros mancsaiban már a pálcája vigyorog helyette is.
- Nem vagyok szakértő, de szerintem ti eltévesztettétek a házszámot. Everte Static! - Kiálltja, mielőtt a két férfi feleszmélne helyzetükre. Az egyik, nevezetesen az, aki az őrszem volt, most a levegőben perdül egyet és orrával fogja meg a macskaköveket.
- Te is kérsz? - Néz most a másikra. - Egy szempillantás alatt aurorokkal lesz itt tele minden, ha most nem tűntök el. A srácot nyilván keresni fogják a szülei, tudjátok ti, mennyit kapnak manapság gyermekek bántalmazásáért...? Tünés! - rivall rá az álldogálóra, aki kis habozás után összeszedi társát és elrohan. Kristóf utánuk néz egy darabig, amíg biztos lesz benne, hogy eltűntek, aztán a kis srácra néz, lehajol és felsegíti, ha szükséges.
- Megsérültél? Bocs, hogy csak most értem ide. - Mosolyog bátorítóan az ismeretlen fiúcskára.

Ádám

Furcsa, hogy már az első itt töltött napján miféle vandálokba ütközik az ember. Ártatlan gyerekeket bántalmaznak, ki tudja miért. Annyi biztos, hogy a srác nem szolgált rá, úgyhogy mint valami furcsa hős jelenik meg a színen a férfi, s üldözi el a két gonosztevőt. A srác egy kicsit sokkos állapotban lehet, bár az, hogy sír, jó jelnek bizonyul. Aztán a fiúcska ellöki magát a faltól, és egyenesen Kristóf karjaiban landol, aki átkarolja, hogy megnyugtassa, s éreztesse vele; már nem eshet bántódása. Hall valami kis köszönetféleséget, amit igazán nem tud mire vélni, mivel ezt bárki megtette volna, aki erre jár. Vagyis reméli, hogy bárki, és nem ilyenekkel van tele ez a falu.
- Ugyan már. - Dünnyögi mosolyogva és megpaskolja a fiú fejét, mire észreveszi, hogy ezt a még mindig sáros kezével tette. Megszeppenve ereszti le, igyekszik inkább a fiú szemeit keresni, s közben reménykedik, hogy ő ezt nem érzékelte. Mondjuk ezt valószínűleg meglőheti, mert azért mindenki érzi, ha a saját haját hirtelen sárral kenik be, de a zuhogó eső miatt... A kis srác megszólal, kicsit furcsán beszél, ám ezt betudja annak a rémületnek, amint az imént átélt.
- Én pedig Kristóf vagyok, örülök, hogy találkoztunk. Bár egy kicsit sajnálom, hogy így... Most már nem lesz baj, ne aggódj. Az ilyen alakok nem mernek visszajönni. - Az eső egyébként nem kíméli őt sem, a nagy izgalomban most veszi csak észre, hogy kezd elázni. No meg Ádám is csurom vizes már, ezt érzi is a fiú ruhájából, mikor ismét átöleli. Ő nem fél a megfázástól, legalább betegszabira tudja kiírni magát a munkahelyén, addig pedig otthon lustálkodhat. Meg felgyújthatja a lakást, mert még egy teát sem tud rendesen megfőzni, és már nem az anyjával él, aki ezt megcsinálja helyette. Jó, mégsem lenne jó buli megfázni. Egy gyereknek meg annál inkább nem, az ő szervezetük gyengébb is, nem kéne ilyenekkel leterhelni. Óvatosan felsegíti Ádámot, közben figyelve arra, hogy a fiú biztonságban érezze magát a karjai között.
- Merrefelé laksz? A szüleid már biztosan aggódnak miattad, gyere, hazakísérlek. Na, ne pityeregj, katona dolog. Mit szólnak majd a lányok, ha így meglátnak az utcán? - Vigyorog rá, bár sejtése szerint az első reakciók biztosan meglepődést generálnának az elázott, sáros férfiúkkal szemben. Ha Ádám hagyja, elindulnak szép lassan kifelé a sikátorból, hogy legalább ennek a helyszínnek az emlékét is távol tartsa tőle. Út közben felveszi az elejtett esernyőjét, amit nevetve összecsuk, mondván, hogy úgy is mindegy, ennél jobban nem fognak elázni.
- Gyere, énekeljünk addig valamit! Ismered az Ének az esőben-t? Az most pont ide illik. Vagy dudorásszunk. Lá lá lálálálá... - Továbbra is vigyorog, nevet, néha játékosan megforgatja szabad kezében az esernyőjét, míg a másikkal átöleli Misit.

Keiko


Napok óta nem találkozott Haruval, ami elég kellemetlenül érintette a kis lelkét. Pedig naphosszat járkált a függönytelen ablakok előtt, hátha megpillantja, mikor jön haza a másik házba a lány, de semmi. Amikor otthonról elindult abban a reményben, hogy majd megmentheti álmai nőjét, mint valami barna hajú herceg diófa pálcával, de akkor látta, hogy a narancs hajú óvónőnél ég a villany, a függönyök pedig be vannak húzva. Kristóf kicsit szomorkás hangulatban baktat az utcákon zsebre tett kezekkel, közben pedig azon töri a fejét, mivel is veheti le úgy a lábáról a nőt, hogy az azonnal megbocsásson neki. A gyümölcskosárral már próbálkozott, pitét sütni jobb, ha nem áll neki, mert ha a tűzoltóság kopogtat be Haruhoz azzal, hogy ég az ikerház másik oldala és inkább hagyja el a lakást, nem fog a helyzetén javítani. A férfi megvakarja a tarkóját, közben pedig nagyokat sóhajtozik. Valamivel pedig muszáj lesz előállnia, hiszen az, hogy Haru ilyen közel van hozzá, mégis mennyire távol, egyszerűen megőrjíti. Amíg gondolkodik, a szeme elé húzza a sötét kalapját, s nem is veszi ezért észre, hogy valakinek nekimegy... vagyis inkább együtt mentek egymásba. A vékonyka leányzó hátsóra vágódik a macskaköves úton, ő pedig azonnal a kis hölgy után kap.
- Jaj, ne haragudj... nem figyeltem. Nem esett bajod? - Nyújtja a kezét mosolyt varázsolva arcára, hogy felsegítse a lánykát. Valami ugyan mintha nem stimmelne ezen a diáklányon, de ő nem igazán veszi észre, inkább, miután sikerül talpra állítani a másikat, leguggol, hogy segítsen összeszedni a földre hullott papírhalmokat.
- Bocsáss meg, egy kicsit a gondolataimba mélyedtem. Mik ezek a rajzok? - Pillant meglepetten a furcsa ábrákra, mielőtt átnyújtaná a kezében lévő lapokat.

Keiko



A leányzót sikerül felsegíteni, de rögtön mindketten négykézlábra térnek vissza, hogy felvehessék a szétszóródott lapokat. Kristóf rá-rá pillant néhányra, mielőtt visszaadná és szóvá is teszi a furcsa, színes alkotásokat. A húzott szemű lány válaszol, elmeséli, hogy ő rajzolna, no meg azt is megosztja a férfival, hogy miért. Kristóf elmosolyodik, majd nevetni kezd a magyarázaton.
- Vagy úgy, milyen igazad is van. - Ő is észrevette már, a felnőttek többsége olyan egyhangú és annyira görcsösen ragaszkodik a monoton kis életéhez, hogy elképesztő. Pláne a Minisztériumban, az a sok aktakukac... itt, a kirendeltségben sem más, mint Budapesten. Elveszi az egyik rajzocskát és vigyorogva megköszöni. Az ismeretlen, valószínűleg Mágustanodás lány viszont átlát a szitán, szóvá is teszi, hogy valami nem stimmel vele. Simfel elhúzza a száját, ezzel egy zavart mosolyt erőltetve arcára, s megvakarja a tarkóját. Hihetetlen, hogy mennyi éles szemű diák jár ebbe az iskolába.
- Hát igen... - De elmondja-e vajon ennek a vadidegen diáknak, hogy az a baja, hogy álmai nője ott lakik mellette, és az még csak szóba se áll vele? Hogy hagyta annak idején elveszni ezt a kapcsolatot Edward miatt, és hogy azóta is bánja már a régi döntését? Nem, nem néz ki ez a lány 16 évesnél többnek, nem tudhatja, mi fán terem az ilyen fájdalom. És különben is, olyan aranyos, kár lenne az ő problémáival nyaggatnia.
- Ó, hát semmi. Nincs már ilyenkor nyitva a cukrászda, pedig valami édesre vágytam. Erre beléd botlottam, a sors keze. Hogy hívnak? - Egy cseppet sem zavarja, hogy a lány letegezte, végül is nem lehet köztük akkora korkülönbség, csak mennyi? 10 év? Ismét felsegíti a lánykát, most már összeszedve az összes rajzocskát, kezében a sajátjával, s a kezét nyújtja bemutatkozásként.
- Az én nevem Simfel Kristóf, örvendek a találkozásnak. Nem a Bagolykőbe jársz? Mit keresel itt lent ilyenkor?

Keiko



- Biztosan nagyon örültek neki. - bólogat a leány szavaira. Nem sokan vannak manapság, akik csak úgy rajzokat osztogatnak vadidegeneknek, ezt pedig értékelni kell. Fiatal diákunk bemutatkozik, Kristóf pedig a név alapján mer csak következtetni, hogy ez bizony japán eredetű lehet. Ő is bemutatkozik, ahogy illik, majd meg is kérdezi, hogy ide jár-e a rajzolóművész. Hamar választ is kap, és még az évfolyamát is megtudja. Akárhogy is, ilyenkor biztosan nem szabadna egy Bagolykövesnek sem lent lennie a faluban, tekintve, hogy hétköznap van és a Tanoda, illetve a Minisztérium, no meg persze a Bogolyfalvi tanács közösen döntött a látogatási időpontok felől. Ma pedig Keiko volt az egyetlen, akibe belebotlott. Egy új információval bővül a tudástára; a lányka még prefektus is! Egyetértően hümmög, végül mosolyogva megszólal.
- Hát te lány, igazán nem akarom elvenni a kedved, de ma csak veled futottam itt össze, más diákot nem láttam. Ööööö hát valóban úgy lehet, ahogy mondod.. - Vakarja meg a tarkóját arra a feltevésre, hogy cukik lennének a diáktársai. Azért ő nem hívná így őket, nap mint nap hall a kolegáitól panaszt, hogy már megint mit műveltek az idősebbek a csárdában, vagy a fiatalabbak odabent a kastélyban.
- Ha akarod, visszakísérhetlek a kastélyba, nekem most nincs más dolgom. - Vonja meg a vállát és kiszélesedik a mosolya. Szó ami szó, régen járt fent az ódon épületben, akkor sem túl sokat, hiszen csak mestertanoncként járt ide.
- Egy ilyen fiatal lánynak amúgy sem szabadna ennyi ideig kimaradni, még ha prefektus, akkor se. Vannak itt a faluban olyan arcok, hogy hiába mutogatod nekik a jelvényed, nem sokra mész vele. Harmadikosként pedig biztosan nem vagy nagykorú, hogy itt is varázsolhass... - Magyarázza, miközben a karját nyújtja a húzott szemű ifjoncnak, mint valami lovag, s ha Keiko elfogadja, el is indulhatnak visszafelé. Természetesen azért a másik kezében ott van a kedves ajándék, amit kapott, nem is fogja senki másnak odaadni.
- Na és mesélj, milyen a diákélet odafent?