Seren

Gondoltam, ha már Arvid éttermet nyitott, akkor megnézem én is végre, hogy milyen a srác főztje, és nem kellett benne csalódnom. Elég sokáig lent voltam, pár szót még váltottam is vele, pedig nem voltunk egyébként valami sűrű beszélőviszonyban, de gondoltam, már csak illik mondanom valamit, elvégre olykor hozzájuk is beállítok... És milyen mázli, hogy engem még semmivel sem akart megetetni a drága kuzinom! Sőt, jó házigazda módjára meg is szokott kínálni azzal, ami épp van otthon.
Miután jól teleettem magam pizzával hétvége lévén, és mivel a vacsorát szeretem ha bőséges, elindultam vissza a kastélyba. Elég késő volt már akkor is, mikor lejöttem, de ilyen melegben nem akartam hamarabb kijönni a hűsítő kőfalak közül. Már fél tíz táján járhatott hát, mikor egyszer csak egy ismerős alakot láttam meg magam előtt az úton. Nem is voltam rest, gyorsan utána kiabáltam.
- Sereeeen! - Igen, néha nagyon hangos tudok lenni. Vártam, hogy megforduljon, vagy esetleg belerohanjak, mert mintha kicsit túl nagy lendületet vettem volna, de aztán sikerült megállnom. - Mi járatban? - érdeklődtem rávigyorogva, miközben kifújtam magam. Szörnyű, fogadok ez a habajkaság is a vámpírméreg eredménye, vagy csak a fáradtságé? Esetleg hőgutát kaptam. De mindenesetre nagyon jó kedvem volt.
- Megyünk fel együtt a kastélyba? - kérdeztem aztán, mert láttam, hogy arrafelé vette ő is az irányt. - Megnézném Nahart, ha nem baj.
Mostanában macskahegyek voltak mindenfelé a közelemben, még a gyorsétteremben is ott ücsörgött Arvid Sahtija és Jackje, Kahlilnál meg hat kismacska várt plusz az anyjuk, szóval éppen csodás volt a világ.

Seren és Mesélő

- Értem - mosolyogtam Serenre, nem firtatva, hogy miért épp a kihalt utcákat vette célba a sétáláshoz, hiszen ha akarta volna, akkor úgyis elmesélte volna. - Én lementem Arvid éttermébe, hogy teszteljem a kínálatot - feleltem aztán a kérdésre. - Nagyon jó dolgok vannak ott, komolyan! És valami abszolút csoda folytán még tudtunk is beszélni egymással három szót morgás nélkül, pedig szerintem valamiért pikkel rám. - Éreztem, hogy nem szokott valami felhőtlen boldogsággal fogadni, akárhányszor is találkozunk, de bárhogy kutattam az emlékeimben, egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy vajon mi lehet a baja. Jószerével nem is ismertem, hát akkor..?
A beleegyezést hallva irányba álltam, és elindultam Seren mellett.
- Mennyi munkád van mostanában? - kérdeztem ránézve. - Mert mennék segíteni, ha akad tennivaló, most van egy kis szabadidőm - magyaráztam a szándékaim. Rosszul éreztem magam azért, mert nem voltam mostanában annyit Serennel, amennyit régebben, de ez nem csak azért volt, mert Kahlilnál ücsörögtem, hanem nagyrészt azért is, mert nem akartam őt zavarni abban, hogy valami kapcsolatot alakítson ki a kislánnyal. Lehet, hogy nem jól logikáztam, de úgy gondoltam, hogy jobb, ha kettesben vannak. De őszintén szólva, én még én magam sem szoktam meg, hogy Serennek van egy fogadott lánya.
Ahogy haladtunk egyszer csak mintha sötétebbé vált volna az este. Nem törődtem vele, csak reménykedtem benne, hogy esetleg a felhők gyülekeznek végre, de aztán ólmos fáradtság vett rajtam erőt, és riadtan kapaszkodtam meg a férfi karjában.
- Seren... ez már megint... - "a mi legendás balszerencsénk?" akartam volna kérdezni, de már nem sikerült befejezni, mert legyűrt a varázslat.

Mikor felébredtem valami nagyon nem volt rendben. Ha nem lett volna elég a környezetváltozás, már az első mozdulatnál éreztem, hogy nem az eredeti ruhám van rajtam, hanem valami suhogós, és lenézve valóban, egy selymes szoknyás ruhában találtam magam, amitől dühösen felszisszentem. Gyorsan szétnéztem, és mivel közben Seren is felébredt, kifejezetten paprikás hangulatban összegeztem számára a helyzetet.
- Igen. Ez már megint az.
Konkrétan azt se bántam, ha nem érti mire gondolok, annál is inkább, hogy időm se maradt volna elmagyarázni neki, mert egyszer csak beközelített egy férfi, és már a feltételezése is sértett.
- Miket nem képzel maga! Még hogy molesztál... - puffogtam tüntetően hátat fordítva neki, hátha elmegy a fenébe, mi meg kitalálhatjuk hogyan keveredjünk haza.

Seren és Mesélő

Enyhe döbbenettel meredtem Seren varázspálcájára, miután nagyon úgy tűnt, hogy abszolúte hasznavehetetlen, és csak arra tértem magamhoz, mikor megkért, hogy próbálkozzak én is. Előkaptam hát a pálcám, ámde nagyon úgy tűnt, hogy itt a világgal van valami elemi probléma, én pedig régi ismerősként köszönthettem újfent a tényt, hogy muglivá vedlettünk vissza. Volt már ilyen, és akkor sem úsztam meg egyszerűen, ráadásul az is egy másik világ volt, szóval úgy nagyjából már most eljutottam arra pontra, hogy szerettem volna a fejem a legközelebbi falba verni. Ehelyett azonban csak bólintottam egyet Seren javaslatára.
- Nézzük meg merre megy - böktem az előbb erre tévedő alak felé. - Valahogy gyanús, hogy rögtön észrevett minket.
El is indultunk utána, és csakhamar egy különös falhoz vezetett minket, ahol hirtelen megjelent egy ajtó. Természetesen eszemben sem volt csak úgy belesétálni akármilyen csapdába, így részemről távolabb húzódtam, miközben próbáltam felmérni a terepet. Tisztán éreztem bentről a mágiát, ami talán segíthetett volna hazajutni, de nem tudhattuk, miféle emberek vannak odabent.
Sajnálatos módon azonban nem is kellett sokat várnunk arra, hogy megtudjuk. Hirtelen két üveges tekintetű alak jelent meg a semmiből, és próbáltak megragadni, én pedig abszolúte hiába próbáltam ellenkezni velük. Most komolyan, az én termetemmel? Ráadásul Bogolyfalvára még kést se hordok magammal, mióta tudom irányítani a melodimágiát, szóval most itt álltam fegyvertelenül, a magam alig százhatvan centijével, ami mellett szinte semmit sem ért, hogy elég tisztességtelenül szoktam verekedni.
Így lettem hát berángatva az épületbe, miközben elkeseredésemben csak az dobolt a fejemben, hogy miért mi, miért mindig mi?? Mire egyáltalán felfogtam volna, hogy most lehet próbálkozni a melodimágiával, addigra már el is fojtották valami bűbájjal a mágiám, és pedig hirtelen nagyon kicsinek és nagyon szerencsétlennek éreztem magam.
Végül aztán megjelent egy nő, én pedig behunytam a szemem, és hátradőltem. Relaxáljunk. Próbáljunk nem nekiugrani, mert ha megteszem még cafatokra tépnek, vagy csak simán nem jutunk haza. Tartoztam annyival Serennek, hogy nem játszom el az esélyünk, hogy segítséget kapjunk, pedig hallottam a nő hangján, hogy nem is lepődött meg annyira, hogy itt vagyunk. De nem voltam hajlandó megszólalni, nem én.