A tanulószobába lépve hirtelen tompa csend vesz körbe, mintha egy láthatatlan buborékba léptél volna bele, amely kizárja a felesleges zajt. Az első néhány pillanat után azonban a füledet szorító némaság kellemessé válik, hiszen a leghatékonyabban így lehet jegyzetelni és memorizálni a tananyagot.
A halványkékre festett falak mentén végig szellős könyvespolcok vannak rögzítve szemmagasságban. Találsz itt minden jót. Balra az egyik polcon egy termetes pennatartóban különböző méretű pennák a feledékenyeknek, kicsivel arrébb pergamentekercsek a kapkodóknak, valamint fekete, kék és piros tinta azoknak, akik 'épp most fogytak ki' minden tintaféléből. A tágas ablak párkánya elég széles ahhoz, hogy pihenésképpen el lehessen ücsörögni két komolyabb feladat között. Az ablak előtt kényelmes zöld fotelok és barna babzsákok vannak, nem sokkal arrébb - kicsit közelebb az ajtó melletti könyvespolcokhoz -, pedig kényelmes székek egy szép, de puritán díszítésű asztal körül mindazoknak, akik nem szeretnek összekucorodva írni.
A hely szelleme nagyon hívogató. Nincs olyan nagy nyüzsgés, mint a könyvtár egyes részlegeiben, sem a klubhelyiségekben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=802946#post802946][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.04.03. 07:35[/b][/url]

A tanulószoba kandallójában barátságosan ropog a tűz, én pedig az egyik fotelben, hátra döntött fejjel és csukott szemmel hallgatom azt. Aprócska mosoly táncol arcomon, és egy lágy dallamot dudorászok. Rajtam kívül néhány diák van még a helyiségben hiszen, ha szombat, akkor tanulás. A diákok nagy része szereti délelőtt letudni a házi és szorgalmi feladatokat, de én arra kértem a professzor által kijelölt partneremet, hogy délután kezdjünk neki a bájitalnak. Ilyenkor már ritkul a nép, és talán még halljuk is egymás hangját az alapzajban. A többiek hangja távolian cseng, csupán háttérzajnak tűröm meg őket. Mosolyom és dúdolásom azonban szüntelen, majd egy nagy sóhaj hagyja el ajkaimat, és előre dőlök. Nem késik Dana. Én jöttem hamarabb, mert volt egy másik beadandóm is, amit meg akartam csinálni, de… csak akartam. A bűbájtan könyv dühösen néz rám az asztal közepéről, ám ez nem kifejezetten hat most meg engem. Nem volt kedvem tanulni, inkább rajzolgattam és írogattam az üres pergamenre, miközben furcsább és furcsább lökésekkel törtek rám az utóbbi időszak emlékei. Ivett azt mondta, hogy ez lesz az én évem, és ebben én magam is egyre biztosabb vagyok. Barátaim lettek, viszonylag jó jegyeim, visszatért a nővérem és tisztára van társasági életem. Egy évvel ezelőtt inkább bevállaltam volna, hogy kihúzom a tanárnál a gyufát a beadandó hiányával, mert egyszerűen nem lettem volna képes együtt tanulni akárkivel is. S a sors is milyen kis cseles; a szünet előtt szóba jött a navinés prefektuslány, amikor Bencével a stégen összebarátkoztunk. És akkor a fiú azt mondta nekem, hogy ezzel a lánnyal biztosan jól érezném magam. Azóta sem fogadtam meg a szürreális tanácsot miszerint kopogjak csak be Danához, biztosan nem küldene el melegebb éghajlatra, sőt talán nem is bánná. Azonban valaki úgy döntött, hogy nekünk mégis szóba kell elegyednünk egymással, és voilà; Dana lett a kiválasztott partnerem a bájitaltan házihoz. Elvarázsolt tekintetemmel figyelem a mágikus tüzet, majd miután szemeim égni kezdenek a látványától, ismét hátra dőlök és behunyom azokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=804008#post804008][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.04.08. 10:52[/b][/url]

Bizonyára nem hiába született meg a mondás, hogy „ne játssz a tűzzel”. Hiszen egy kevés bámulástól is úgy megfájdul a szemem, hogy továbbra is hátra dőlve szuszogok a kényelmes fotelben. A bársonyos tapintású karfaborítást simogatom, akár egy szupergonosz a macskáját, s szinte teljesen a gondolataimba merülök. Nővérem rajzolódik ki szemem előtt, ahogyan valamelyik nap süteményt készítettünk a konyhában, ezért bamba, elvarázsolt mosoly terül szét az arcomon. Ebből a sütőkesztyűcsatás félálomból egy lány hangja ébreszt fel, amire öregember módjára felhorkanok, majd ijedtségből dülledt kékjeimet a másik ugyanilyen színű lélektükreibe. Megkönnyebbülten sóhajtok, miközben ujjaimat félúton mellkasom felé megállítom a levegőben, elvégre Dana arcát látom magam előtt. Szégyenlősen mosolyogva indítom meg végül vékonyka kezemet hajam irányába, hogy beletúrhassak, ezzel teljesen tincsmentessé változtatva arcomat. Fújtatva, egyre lassuló szívvel dőlök vissza.
– Ó, szia! – viszonzom hát a köszönést mély hangomon. Hosszú jobb lábamat általvetem a balon, karjaimat széttárom, és mindegyik a neki megfelelő karfán pihen tovább, amiket továbbra is simogatok ujjaimmal. – Minden oké – mondom bohókásan vállat vonva, majd jobb kezemmel Danára mutatok. – Szuper a dzsekid – engedek meg mellé egy bájosnak szánt mosolyt, de inkább amolyan citromba harapott arc sikerül belőle, hiszen szemeim még mindig kissé fájnak a tűz bámulásától. – Mi mindent? – csillannak fel szemeim érdeklődően, miközben előre dőlök inkább, és az asztalra mutatok. – Én egyelőre csak néhány könyvet hoztam… – vallom be fancsali képet vágva, hiszen az igazat megvallva azt sem tudom, hogyan kezdjük. Azt hittem, hogy kutatómunkával, elvégre van rá egy hetünk. Vagy… nem? Figyelnem kellett volna az órán. A gondolatra zavartan csavargatni kezdem az egyik vaskosabb barnaszín tincset fejemen, amire csiklandozó érzés száguld végig testemen. Látványosan kiráz tőle a hideg, majd szemeimet mélyen az övébe fúrom. – Mi is a határidő?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=805347#post805347][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.04.14. 15:15[/b][/url]

A dicséretre felvillanyozódik arcom, talán kissé ki is pirul orcám, ami igazán jól jön a szédült, sápadt kis színemnek. Mintha még soha nem dicsértek volna. Az igazat megvallva nem nagyon szoktak, mert nem nagyon van kitől ilyeneket kapni. Mosolyom töretlen bombázza a másikat, amikor rám néz, majd végig nézek magamon. Kinyújtom mindkét karomat, és játékosan követem végig kék szemeimmel a karrészen futó virágocskákat. Szeretem ezt a pulóvert, habár ahhoz képest keveset hordom. – Köszönöm – adok hangot a dicsszavak okozta boldogságnak. Ekkor visszaengedem magam mellé karjaimat, és összefonom ujjaimat ölemben. A következő pár percben csupán hümmögve hallgatom Dana szavait. Milyen kis beszédes.
– Ja, azt én sem szeretnék – mármint sablonos bájitalt készíteni. Jó lenne, hogyha nyernénk valamit. Noha nem vagyok az a szerencsés típus, azért csak lehet álmom, hogy akár egy egérpiszoknyi ajándék az ölembe hulljon. Valami igazán egyedi, visszhangzik a fejemben, így elgondolkodó ábrázattal bámulok ismét a tűzbe. Azonban időben észbe kapok, és egy újabb halk káromkodás után zavartan mosolyogva tekintek vissza Danára. – Ma már harmadjára bámulok a tűzbe. Kiég a szemem – osztom meg vele bosszúságom okát. Nem kellene, de mégis szemet dörzsölök, miközben újabb szavakat intézek évfolyamtársam irányába. – Szerintem… – kezdem nyögdösve, hajthatatlanul szemeimet dörzsölgetve. – Jó lenne, ha… – szünet. – A mi korosztályunkat… – szünet. – Céloznánk meg – fejezem be mondandómat, majd nagyokat pislogva nézek újra Dana szemeibe. – Mondjuk, valami szépséggel kapcsolatos hatása lenne – dőlök hátra egy nagyot szusszanva. – Később még akár pénzt is csinálhatnánk belőle – kacsintok társamra sejtelmesen mosolyogva.
– Vagy nagyon snassz ez a vonal? – kérdezem oldalra döntött fejjel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=805516#post805516][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.04.15. 12:45[/b][/url]

Kékes szemeim – habár én leginkább nyúlvörösnek érzem őket – mosolyogva figyelik Dana minden egyes szavát. Akkor kezdenek kissé dülledni, amikor az ötletéről mond néhány szót, de nem folytatja. Szemöldököt borzolok értetlenségem jeléül, majd erőteljesen rázni kezdem a fejemet, és előre dőlök, hogy közelebbről beszélhessek hozzá. Hangomat szinte némításig halkítom, tekintetemmel megbízhatóságot próbálok felé sugározni. De tagadhatatlan, hogy a kíváncsiságom vezérel leginkább.
– Várj, várj, várj! – szünet. – Várj. Azt akarod mondani, hogy van egy csuda jó ötleted, és pont most nem osztod meg velem, amikor valami gigászit tudnánk csinálni belőle? – arcom komoly, mégis szájam szegletében bujkál a cinkos mosoly. Borzasztóan kíváncsi vagyok az ötletére, és nem, nem vagyunk kevesek hozzá. Ha nem is most, de valamikor simán megcsinálhatnánk. Legyen az akármi. Ha már úgy hozta a sors, hogy valamit közösen kell ezen a héten megalkotnunk, akkor miért ne lehetne ezt folytatni a jövőben? Igaza volt Bencének. Valóban egy húron pendülünk a lánnyal.
Amikor meghallom, hogy remek az ötlet, szélesen elmosolyodok, és bólintva mutogatni kezdek a lány felé, amolyan ugye, hogy ugye arckifejezéssel. Jó érzésem van a mai együttműködéssel kapcsolatban. Még egy pár perccel ezelőtt a hátam közepére kívántam az egészet, most pedig egészen felpörget az együtt dolgozás gondolata. Az ötletelése elindítja bennem az adrenalin gyorsulási versenyét, és kitágult pupillákkal bólogatok a fel-felröppenő bájitaltan-hatás tervekre.
– Figyelj – kezdek bele lelkesen, mégis megtartva azt a bizonyos mérsékelt komolyságot, ami általában jellemez. – Úgyis magunkon kell tesztelnünk a bájitalokat – gondolom én. – Ezért álmodjunk nagyot – kacsintok játékosan. – Az alapelképzelés legyen az, hogy az elképzelt kinézet jelenik meg a fogyasztón – itt már fel kell állnom, és izgalmamban fel s alá kezdek sétálni a kandalló előtt. – Ha ez nem jön össze mégsem, akkor a szépséghibák eltűntetése bőven bejöhet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=806198#post806198][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.04.20. 08:51[/b][/url]

Jobbnál jobb gondolatok repkednek a levegőben. Izzik a levegő a tudástól és a tudni akarástól. Legalábbis én így érzem. Ritka, hogy valaki ennyire erősen hozna ki belőlem akármilyen jellegű érdeklődést is, ezért hatalmas piros pontot írok be koponyám jegyzetfüzetébe Dana neve mellé. Szemeim mosolyognak, élvezem a társaságot, és jó, hogy valakivel lehet ötletelni. Boldogan dőlök hát ismét előre, hogy kékes szemeimmel hunyorogva és halkan hümmögve figyeljek a lány szavaira. Nem baj, csak érdeklődtem. Vonom meg gondolatban vékonyka vállaimat, amikor érzékelem, hogy nem igen fogok egyelőre tiszta választ kapni a kérdésemre. Biztosan nagyon szuper ötlet lehet, és még nincsen meg a kellő bizalom ahhoz, hogy elmondja nekem. Persze ezzel semmi baj nincsen, ezért gyorsan túl is teszem magam rajta, és izgalomtól dülledt szemekkel nyitom én is végül ajkaimat, hogy reflektáljak Dana mondandójára.
– Csúcs! – őszinte lelkesedésem még engem is meglep. – Mondjuk, eléggé bonyolult bájitalnak tűnik – húzom el szájamat, miközben elgondolkodó tekintettel meredek néhány másodpercig magam elé, de újra a lány irányába kell rántsam fejemet, hiszen most ő mutatja ki tetszését a felvetésemmel kapcsolatban. – Tényleg? Tetszik? – kérdezek vissza hitetlenkedő módon. Nem vagyok az az ötletelő fajta. Habár, az igazat megvallva, most minden vagyok, ami általában nem szoktam lenni; csacsogó, érdeklődő, nevetgélő. Szánalmas, hogy mennyire magányosnak és kétségbeesettnek tűnhetek. De megrázom fejemet, és miután lesétáltam néhány kilométert, visszahuppanok a fotelbe, és onnan fordítom arcomat a lány felé.
– Hát… – kezdem habogva. – Meddig tart egy randi? – hajolok közelebb és suttogom, hogy senki ne hallhassa. – Még nem nagyon voltam… és… - itt inkább legyintek, mert kellemetlen a randik minimális száma. – Körülbelül addig kellene hatnia, ameddig egy átlagos randevú szokott, nem? – várom zavaromban a megerősítést. Majd szájam belsőjét rágcsálva bólogatok a Százfűlé-főzet hozzávalóira.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=808811#post808811][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.05.18. 14:38[/b][/url]

Természetesen nem szándékom teljesen leégetni magam Dana előtt az első találkozásunkkor, hiszen az, hogy eddig kettő randevút tudhatok a hátam mögött, nem lennék a legmenőbb ismerőse. Tudom, hogy nem kellene azzal foglalkoznom, hogy mások mit gondolnak, de mit is mondhatnék? Egy tinédzser csak erre tud gondolni. Hogy menő legyen, füllentsen a jelenleg megítélt jó érdekében, hogy olyan dolgokat csináljon, amire másoknak jó értelemben reppen a magasba a szemöldöke. S az, hogy tizennyolc évesen nem igazán volt valódi randevúd meglehet, hogy mosolyt csalna mások arcára, amíg te magad teljesen megsemmisülnél belülről. Vagy ha ezzel a kettővel tudnék előhozakodni, akkor pedig az lenne kellemetlen. Ráakaszkodtam Lóránt Bencére a vadőrlaknál, illetve randevúra mentem egy dupla annyi idős férfival, mint amennyi én vagyok. Vannak dolgok, amik jobb, ha titokban maradnak. Gondolataiból feltámadva rázom meg a fejemet, és köszörülöm meg a torkomat jelezve, hogy itt vagyok, nem vesztem még el teljesen. Elmosolyodok. Dana szavai megnyugtatnak. Van még időm. Lesz még rá alkalmam. Szívem hatalmasat dobban, és legszívesebben előkapnám a felrúnázott mobilt, hogy pötyögjek egy találkahelyet és egy időpontot Bencének, de… nem kellene ennyire beleélnem magam dolgokba. Nagyot lehet esni.
– Három óra – jegyzetelek koponyámban, és közben komolyan bólogatok. – Mivel tudjuk szabályozni a hatás időtartamát? – a kérdés kissé Felgaundosan kikérdezőnek hathat, pedig csupán tényleg nem tudom, hogy mi határozza meg ezt a faktort. Szemeim kíváncsian csillognak, dús ajkaimat elgondolkodón húzom el. – Az összetevők mennyisége? – folytatom a gondolatmenetem, majd felderül arcom és felugrok a fotelből. – Én is pont erre gondoltam – a Százfűlé-főzet volt az én alap elképzelésem is. – Variálnunk kell az alapanyagok arányát, hogy megtudjuk melyiktől lesz a legstabilabb – emelem fel tenyeremet, hogy Dana bele tudjon csapni, hogyha ő is érzi ezt a hatalmas vibe-ot kettőnk között. – De – örülök végül vissza a kényelmes fotelba. – Honnan szerezzük be őket?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=811809#post811809][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.06.18. 09:57[/b][/url]

Nem vagyok kreatív, nem vagyok kivitelező, sem gyakorlatias. A beszerzésről sem tudok semmit. De valamennyire konyítok a bájitaltanhoz. Valamiért tetszik ez az egész kotyvasztás. Bizonyára azért, mert régebben olvastam egy könyvet, amiben a főszereplő boszorkány bájitalokra specializálódott, és hihetetlen izgalmas történetei voltak. Ebben reménykedek én is; hogy egyszer talán érdekes leszek. Ha nem is mindenkinek, de legalább egy embernek. Akivel elmehetek randira, aki mellett szépnek érezhetem magam, aki megtanítja, hogy milyen is az, amikor bármikor számíthattok egymásra. Mélyet sóhajtok. Arcomon mégis széles mosoly terül szét Bence gondolatára, majd gyorsan felrázom magam, és Dana felé fordulok.
– Csúcs – mosolyom már a helyzetnek és a lánynak szól. – Tényleg – állok fel a fotelből, és kapom vállamra táskámat. – Ez baromi izgalmas lesz – hajolok kicsit közelebb a lányhoz, miközben izgatott ajkamba harapok. Hangom csilingel a boldogságtól, hiszen végre talán valami hasznos dolgot fogok csinálni. S talán új barátra is lelhetek Danában. Amikor meghallom, hogy partnerem jó a beszerzésben, elégedetten bólogatni kezdek.
– Jaj, de jó – játékosan megtörlöm a homlokomat jelezve megkönnyebbülésem. Nem vagyok jó az ilyen dolgokban. Anyám még egyszerű bevásárláshoz sem küldött szívesen soha. Tej helyett kis dobozos kefirt vettem, zeller helyett karalábét… és még sorolhatnám. Ezért igazán hálás vagyok Danának, hogy ő talpraesettebben viselkedik a helyzetben. Az asztalra pillantva kapom fel az ott maradt könyveimet, majd egy széles mosollyal biccentek a lány szavaira. – Alig várom! Írj, amikor tudsz – vigyorgok, majd miközben elsétálok mellette, barátságosan megsimítom a karját. – Szia Dana! – búcsúzom, és ugráló léptekkel távozom a tanulószobából. Izgalmas feladat lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=817484#post817484][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.09.22. 18:22[/b][/url]

Hatalmas cseppekben hullik odakinn az eső. Körülbelül hat óra lehet, lassan vacsoraidő, de megbeszéltem egy felsőbb éves rellonossal, hogy gitárleckéket veszek tőle. Addig sem kattog az agyam. Természetesen az idefelé után csipogott a telefonom, amiben az üzenet szerint nem ér rá mégsem ma, mert… mert nem. Ettől függetlenül gitártokomba bújtatott hangszerrel a hátamon sietek a tanulószoba irányába, hogy az egyik rejtett sarokban próbálkozzak a vásárolt munkafüzet alapján. Nem számítok nagy társaságra, mert – mint említettem – mindenki lassan a Nagyterem felé veszi az irányt, hogy elfogyaszthassa a vacsoráját. Mostanság nekem nem túl nagy az étvágyam. Inkább azt mondanám, hogy nem is emlékszem, hogy egy alkalomnál többször mikor ettem. Picit lefogytam, de annyira nem is ártott. Szerencsés alkat vagyok, a nővérem is ilyen. Arányosan fogyok mindenhonnan, így valójában nem is nagyon lehet észrevenni, hogy mennyi a leadott kiló. Maximum megjegyzik, hogy ma valamivel csinosabb vagyok. De ennyi. Izmomból is veszítettem az energiaszegény életmódnak köszönhetően, ezért szinte azonnal elmondok egy imát, amikor elérek a tanulószobáig. Már majd’ leszakadt a karom és a hátam, s úgy lihegek, mint egy frizbi után koslató eb.
Szokásomhoz híven nem nézek szét a helyiségben. Célirányosan indul el az egyik sarok felé, ahol a legközelebbi fotelbe hajítom a gitártokot, majd magamat a mellette lévő másikba. Hoznom kellett volna vizet. Úgy terülök el az ülőalkalmatosságban akár egy mesefigura; teljesen belesüllyedek, két karom pedig lomhám lóg a két karfa mellett. Már csak az hiányzik, hogy rózsaszín kis nyelvem lógjon. Kis idő elteltével megemelem jobb kezemet, és letörlöm a hideg izzadtságot homlokomról. Nem sokon múlt, hogy elájuljak. Talán mégis jobb lenne, ha visszaszoknék a háromszori étkezésre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=817589#post817589][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.09.25. 12:42[/b][/url]

Mélyet sóhajtok, miközben a zsizsegés távozni kezd a koponyámból. Kinyitom szemeimet, de ugyanabban a pózban maradok kiterülve, mintha megpusztultam volna – mondjuk, nem állok tőle annyira távol. Nem tudom, hogy másoknál is van-e olyan, hogy valójában szinte semmi játszódik le a fejében, csak egyszerűen takarékra teszi magát, és bámul maga elé. Nálam mostanság egyre gyakrabban. Szeretem kikapcsolni az agyamat, hogy ne kattogjak felesleges marhaságokon. Le szeretném kötni magam, és talán elmegyek mégis ma este arra a végzős bál előtti buliba Ivettel. Mi baj lehet? Legurul majd egy-két sör, egy két cigit is elszívok talán, közben teljesen felesleges köröket flörtölök néhány felsőbb évessel, hogy legalább arra a kis időre visszanyerjem az önbecsülésemet. Természetesen másnap reggel ezzel szembe kell néznem, és a fejemet fogom verni a falba, hogy már megint idiótát csináltam magamból.
Előre játszom le magam előtt a jeleneteket – elvégre minden buli után ez van –, így egy kelletlen grimasszal le is teszek róla. Lehet baj. És erre van a legkevésbé szükségem. Hümmögve szedem össze magam, vagyis mozdítom meg végre karomat, hogy felüljek, amikor egy kedves, aggódó hang üti meg a fülemet. Erőltetett mosoly kerül gondterhelt vonásaim közé, majd odafordítom sápadt arcomat az érkező felé. Lassan nyitom fel egy mély pislogás után zöldjeimet, amik amint felnyílnak, abban a pillanatban jegesednek meg a másik szeme láttára. A zöld, lágy algaszín villámgyorsan változik át a hideg kékbe, majd a karfán felnyomom karjaimmal magam a fotelben.
– Minden szuper – mondom végül méllyé változott hangomon. Tekintetemmel el sem engedem Karolát, a méreg bennük azonban valami teljesen mássá változik. Szinte elhomályosult fátyol kerül rájuk, ahogyan feltűnik előttem a pizzériában történt jelenet. Szívem hevesebben kezd verni mellkasomban, szinte kiütve bordáimat a helyükről, de egy gunyoros mosollyal rendezem vonásaimat, oldalra döntöm a fejemet, és felállok. Így eléggé közel kerülve az eddig fölém magasodó Karolához. Arcomról nem távozik a mosoly, ám ajkam láthatóan meg-megrándul a természetellenes szájtartástól. – Boccccsánat – nyújtom el a szót, miközben ellépek előtte, hogy gitártokomhoz nyúlhassak. Nagyon rendes volt tőle, hogy aggódott, de aztán – úgy veszem észre – inkább szomorkás, hogy nem nyuvadtam ki a székben. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, pedig annyira minden dübörög az agyamban. Neki már hátat fordítva húzom ki a tok zipzárját, ajkam pedig lebiggyen. Eszem ágában sincsen pont előtte bőgni, de annyira megtámadtak az érzelmek, hogyha már nem lát engem, miért is ne engedhetnék meg magamnak egy ilyen jellegű grimaszt. Egy ideig ott kutakodok, majd susmogást hallok az ajtóból. Vállam fölött, gyanakodva tekintek hátra, ahol is három rellonos fiút pillantok meg. Vihorászva mutogatnak ránk, hiszen a pletyka csak úgy szárnyal a tinédzserek között. Főleg akkor, ha ilyen nevetségesen drámai sztorikról van szó. Az egyik, fekete hajú, markáns vonású srác előveszi a pálcáját, majd miután konstatálja, már csak Karola és én vagyunk a tanulószobában, odaszól. Valami olyasmit, hogy „Beszélgessetek csak csajok”, mire én értetlenül emelem kékjeimet a velem maradt lányra. Ekkor záródik be az ajtó, és hallom mögüle a srácok nevetését.
– Na, ne! Ezt ne… - csóválom meg a fejemet, majd az ajtóhoz sétálok. Megpróbálom lenyomni a kilincset, de nem nyílik. Farzsebemhez nyúlok, és előveszem én is cseresznyefa pálcámat. – Alohomora! – suttogom, ám a zár nyelve meg sem mozdul. Kétségbeesetten ismétlem meg még néhányszor, majd fintorogva fordulok meg, hogy szemben találjam magam Karolával. Nem szólok, csak lomhán lógatom magam mellett karjaimat, jobbomban a pálcát szorongatva. Megmagyarázhatatlan keveréke jelentkezik tekintetemben a szomorúságnak, a dühnek és a kétségbeesésnek. Rellonosok. Nem is tudom, miért gondoljátok, hogy mindenbe bele kell ütniük az orrukat. – És most mit csináljunk? – teszem fel a kérdést. Nem hiszem el, hogy pont vele ragadtam itt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=821448#post821448][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.11.17. 13:23[/b][/url]

Nyilvánvaló, hogy egyikünknek sincsen ínyére az előállt helyzet. Általában próbálok semleges maradni, ezért is nem volt sokáig mellettem sem barát, sem barátnő. A saját kis világomban éltem, ami évekig biztonságot nyújtott, s most, hogy már szinte ősellenségem is akad… nem tudom, hogyan reagáljak. Hiszen az, hogy testemből milyen ösztönös reakciók törnek felszínre, egyszerre tesz idegessé és magabiztossá. Nem akarok bájcsevegni, nem akarom azt sem hallani, hogy „sajnálom”, habár az utóbbira igen kevés esélyt látok. Inkább a gitártokkal kezdek bíbelődni, addig is ebben a passzív-agresszív hullámban tartva érzelmeimet, majd hirtelen, szinte nyakamat meghúzva fordulok Karola felé. Szemeim szikrákat szórnak, és ajkam szeglete is fintort húz vörös lepelként az eddig sápadttá nyilvánított arcomra. Nagyon is jól tudom, hogy mit akart ezzel mondani, de nem vagyok benne biztos, hogy kommentálni szeretném. Még, hogy „az is kell”. Ó, igen! Hogyne kellene. Idegesen szívok egyet orromon, miközben próbálom állni a lány tekintetét. De végül a belőle áradó, negatív érzések arra késztetnek, hogy mégis rákérdezzek. – Ezzel mégis mit akarsz mondani? – színpadiasan fogok kerek csípőmre, és barna hajkoronámat is kissé oldalra döntöm. Nem én tehetek róla, hogy Bence hogyan hasonlította – vagy éppen hogyan nem – az ő kapcsolatukat az miénkkel, és ez mérhetetlen düh-be csap át koponyámban. Cicaharc? Csapjunk bele. Nem akartam így, nem akartam sehogy. Én a saját kis életemet akartam és akarom is még mindig élni, de hogyha a lány úgy érzi, hogy nincsen lezárva a dolog, akkor most tegyünk pontot a végére. Nem vagyok általában vakmerő. Noha az sem volna tejes mértékben igaz, ha azt mondanám, hogy mindig végig gondolom tetteimet és azokat a következményeit. Ezt a feszült csendet szakítja félbe a távozó fiúk vihogása, majd a kommentár és az ajtó csapódása. Zöldjeim ijedten tágulnak ki, és hasonló ijedelemmel szaladok oda, hogy veszettül rángatni és csapkodni kezdjem a bejáratot. Ezután ér hidegzuhanyként, hogy varázslattal sem tudom mozdulásra bírni a zár nyelvét. Dühös értetlenséggel ácsorgok Karola előtt, aki úgy néz ki, hogy még most sem hagy fel ezzel a renitens hozzáállással. Idegesen szusszanok egyet, majd szarkasztikus mosolyt varázsolok vonásaim közé, miközben hozzá hasonlóan, én is összefonom karjaimat, hogy mutathassam felé ellenállásomat. Az „Írj egyet SMS-t a barátodnak” kezdetű mondatra szinte mérges kiskutyaként mordulok fel, majd megcsóválom a fejemet, amolyan hitetlenkedő arckifejezéssel.
– Te pedig talán megpróbálhatnál kicsit érettebben viselkedni – hangomat ösztönösen mélyítem felháborodásomban. – Mi bajod van, Karola? – nyomom meg a lány nevét, miközben felborzolt kedélyű, tinédzserlányhoz méltó fintort húzok ajkaimra. – Bánt, hogy nem sikerült a családi szálakat még szorosabbra fűzni? – kérdezem szokatlanul bántó hangnemben az ugyan távoli, de mégis unokatestvéri szálra utalva. Nem hoztak még ki belőlem ennyire ellenséges érzéseket. Neki sikerült. Még ajkaimat is színpadiasan biggyesztem, miközben összefont karjaim megfeszülnek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=821849#post821849][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.11.23. 12:22[/b][/url]

Állom Karola tekintetét. Még fejemet is felszegem, miközben pálcámat egyre erősebben kezdem szorítani összefont karjaim rejtekében. Ingerültségem mellé mégis valamilyen szégyenérzet párosul, hiszen éppen ez a fajta viselkedés az, amit a leginkább megvetek ezen a világon. Így az általam kreált, szkizofrén érzésekkel próbálom tartani magam ebben a nevetségesen domináns pozícióban, miközben látom, hogy szavaim oda hatoltak, ahová azt szántam; Karola szívének legmélyére, s ugyan látom a feje felett gyűlő, sötét fellegeket, egy pillanatra meglátom szemében a fájdalmat. Nagyot nyelek. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen kegyetlen módon tudok odaszúrni valamit, és már majdnem bennem is megfogalmazódik a bocsánatkérés, amikor a lány felszívja magát, és úgy dönt, hogy nem hagyja annyiban a történetet. Rendezni próbálom modortalan ábrázatomat, de szájam széle meg-megremeg a rám telepedő félelemtől. A Bossányi lány szemei szikrákat szórnak, ami miatt legszívesebben kővé dermednék, majd millió meg egy darabra hullanék a végső robbanástól. Ajkam most már teljességében remeg az erőltetett offenzív mosolytól, majd amikor meghallom a szavait, dacosan tágulnak ki pupilláim. Eddig összefont karjaim harcias erővel eresztik egymást.
– Még hogy én, hogy merésze… – az idegességtől erőm sincsen befejezni a megkezdett mondatot, és színpadiasan fordítok egy pillanatra hátat a lánynak – bele sem gondolva abba, hogy ezzel támadófelületet adok neki –, hogy rendezzem össze-vissza cikázó gondolataimat. Szabad kezemmel dörzsölöm meg lehunyt szemeimet, így a szempillaspirál fekete csíkjait hagyva pillám fölött, szemhéjamon. Csak ezután fordulok vissza a lány felé. Ekkor látom, hogy Karola felém lép, és szinte lelassul az idő, ahogyan az ujjai tincseim közé kapnak. Nem is a fájdalomtól, inkább az ijedelemtől szakad fel egy hangos sikítás torkomból, hogy az engem markoló ujjakra fogjak, és csupán néhány milliméterre arcától forduljak felé, hogy megvető fintorral nyugtázzam tettét. Kétrét görnyedve, reszkető ajkakkal figyelem őt a megvetés mérhetetlen szikrájával, s közben én is rászorítok ujjaira, ami valljuk be nem éppen a legjobb döntés, mert így tincseim töve végképp fájdalmas sikollyal bírja tovább a jelenetet.
Az „aljas kígyó” megnevezésre hitetlenkedve horkanok fel, miközben még mindig ő dominál, én pedig egyre érzem, hogy ebben nem akarok részt venni. Így amikor egy kicsit is érzem, hogy enged szorításomon, lökök rajta egyet, hogy távolabb tudjam magamtól. – A ti kapcsolatotokhoz? – kérdezek vissza immár mérhetetlenül emelkedett hangon. – Ahhoz leginkább egy pszichiáternek lenne köze! – ordítom, miközben szememből egy kövér könnycsepp hullik arcomra a fájdalomtól. Sajgó fejbúbomhoz nyúlok, hogy kissé kimasszírozzam belőle a hasogató érzést, majd a folytatásra ismét felháborodottan csillannak meg türkizszín szemeim.
Teletömtem a fejét? Illegettem magam előtte? Hát, ennek teljesen elment az esze. Fogaim össze-összekoccannak állkapcsomban, majd könnyes szemekkel és remegő kezekkel szegezem rá a lányra varázspálcámat. Elvégre, én magamnál hordom.
– Ha még egyszer hozzám érsz – mondom remegő ajkakkal és karral, szememben egyre gyűlő könnyekkel, miközben alig két méter távolságban állunk. Rettegő, ám vehemens tekintettel meredek hol egyik, hol másik szemébe Karolának.
S közben meg sem fordul a fejemben, hogy a szoba festményei tovább vihetik a hírt.