Kényelmesen elterülök a kanapén, lábamat a dohányzóasztalra teszem, ami pontosan előttem van. Eléri a lábam, ami jó érzés, mégis nyugtalanul ráng. Az asztalon egy díszes váza van, nem messze jobb lábfejemtől, és az idegőrlően kopog a falapon. Azt a ritmust hallom vissza kicsit késve az asztalról, mint amit a lábammal ütök. Egyelőre nem fog tudni megállni, ezért inkább a könyvbe temetkezek. Nincsen rajtam szemüvegem, amit igazából nem is szívesen hordok, ezért igen közelről nézem, szinte a fél arcomat eltakarom vele. Nem egy nagy könyv, kisebb füzet méretű, ujjaim majdnem összeérnek a hátulján. Sárkányomat üldözve, izgalomtól ittasam harapom be alsóajkamat, amikor csapódik az ajtó. Megrezdülök. A könyvet ölembe hajítom, és bosszúsan nézek fel az érkezőre. Pökhendi arckifejezéssel, karba tett kézzel, kérdőn tekintek rá, mire ő bocsánatot kér. Erre kissé megenyhül kislányos, szeplős arcom, de szó nélkül vállat vonok. Újra pofim elé emelem a könyvet, de akaratlanul is látom, ahogyan közeledni kezd felém. Magasba húzott vörös szemöldökkel meredek rá, abszolút kérdőn. Csakhogy valami meglepőt mond. Megjelenik egy apró mosoly vékony ajkam szegletében.
- Ha tudtában vagy annak, mily’ fontos küldetésem… hogy mersz megszólítani, paraszt? – mondom vékonyka hangon, megjátszott nemességgel.

- Nem hinném – fordítom el orcámat a fiúról. Büntető házifeladatot kellene írnom, ehelyett játszani szerettem volna, és végül egy iskolatársam büntet azzal, hogy nem száll le rólam. Egyidősek lehetünk, vagy talán egy-két évvel lehet idősebb, mint én vagyok. Habár túlzás lenne, ha azt mondanám, jól megvizsgáltam a vonásait. Látványosan tüntetek, de csak nem hagyja abba. Hol tartok, mit csinálok? A szobaszámom nem kéne? Szürkészöld szemeimet elszédítem egy szemforgatással, miközben összecsapom a könyvet ölemben.
- Figyu, nekem most erre nincsen időm – komolyság ül ki szeplős arcomra. – Büntető házit kellene írnom, de nem visz rá a lélek, mert hát – nézek a könyvre. – Itt van ez a könyv, és… utálom a gyógynövénytant – nem várom el tőle, hogy ezután is itt maradjon velem. És igazából nem is akarom. Kicsit kettős érzéseim vannak, miután ilyen otromba módon el akartam küldeni. Ezért szánóbánó tekintettel fordulnék újra az irányába.
Mit? Mit kérek? Felvágott alma. Felhúzott szemöldökkel nézek rá.
- Nem, kösz – csóválom meg a fejem. – Nemrég ettem.

Hevesebben kezd verni a szívem, kissé elvetettem a sulykot. A szomorú és – jogosan – megbántott srác után nézek. Szám belsejébe elgondolkodóan csípek fogaimmal. Éppen erre mondtam Anya, hogy ne csináljam. Csak ne legyek ennyire kaktusz, ennyire ellenálló. Az önmarcangolástól kiszáradt számat megnyalom, aztán éppen megszólalnék, amikor a göndör hajú srác odadobja, hogy ő bizony nem is olyan rossz az általam megvetett tantárgyból. Mély sóhaj szökik ki orromon.
- Várj – hangom vékonyka és elhaló. Kezemmel megpróbálok utána nyúlni, de eléggé esélytelen, inkább csak a helyzet drámaisága kívánja meg. – Ne haragudj – kérek bocsánatot, és szemeimmel végig mérem őt. Megbánó mosolyt erőltetek arcomra, a könyvet a kanapén hagyom, és néhány lépéssel megközelítem őt.
- Helga vagyok – nyújtom felé jobb kezem. – Kezdjük újra, rendben? – tőlem ezek a dolgok nem szándékosak, még meg kell tanulnom kezelni az idegeneket. A buszon is félelmetes volt, amikor egy-egy néni próbált volna velem kommunikálni. Akit nem ismerek, azzal távolságot tartok. Ennyi az egész.