A tanulószobába lépve hirtelen tompa csend vesz körbe, mintha egy láthatatlan buborékba léptél volna bele, amely kizárja a felesleges zajt. Az első néhány pillanat után azonban a füledet szorító némaság kellemessé válik, hiszen a leghatékonyabban így lehet jegyzetelni és memorizálni a tananyagot.
A halványkékre festett falak mentén végig szellős könyvespolcok vannak rögzítve szemmagasságban. Találsz itt minden jót. Balra az egyik polcon egy termetes pennatartóban különböző méretű pennák a feledékenyeknek, kicsivel arrébb pergamentekercsek a kapkodóknak, valamint fekete, kék és piros tinta azoknak, akik 'épp most fogytak ki' minden tintaféléből. A tágas ablak párkánya elég széles ahhoz, hogy pihenésképpen el lehessen ücsörögni két komolyabb feladat között. Az ablak előtt kényelmes zöld fotelok és barna babzsákok vannak, nem sokkal arrébb - kicsit közelebb az ajtó melletti könyvespolcokhoz -, pedig kényelmes székek egy szép, de puritán díszítésű asztal körül mindazoknak, akik nem szeretnek összekucorodva írni.
A hely szelleme nagyon hívogató. Nincs olyan nagy nyüzsgés, mint a könyvtár egyes részlegeiben, sem a klubhelyiségekben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=778531#post778531][b]Nakahara Daisuke - 2019.10.20. 00:11[/b][/url]

Füzetemet a térdemre csapom, a ceruzát a kezembe kapom, majd bőszen kémlelni kezdem a területet. Azt hinné az ember, hogyha már Tanulószobáról beszélünk, akkor egy csomó szorgoskodó diákkal fog majd találkozni az ember, akik mind tökéletes kroki alapanyagot szolgáltatnak majd egy olyan art nerdnek, mint amilyen én is vagyok. Ehhez képest a hely szinte kong az ürességtől, esküszöm félek attól, hogy levegőt vegyek, nehogy valaki meghallja. Mert igen, attól, hogy a hely mondhatni üres, még így is megtalálható egy-két kósza lélek. Kopogtatok egy párat a ceruzával a papíron, de gyorsan visszavonulót fújok, nehogy rám szóljanak a kellemetlenkedésemért. Odahaza bizonyára legalább melegebb éghajlatra küldtek volna el ezért az idegesítő szokásomért, de most nem Japánban vagyunk, talán az emberek is engedékenyebbek.
Meg is lepődöm, mikor a harmadik ember sem figyel fel arra, hogy én mély koncentrációba merülten próbálom megörökíteni minden egyes vonását. Még a nyelvemet is kidugom és úgy kerekítem, akárcsak az arcvonalát a papíron. Már épp végeznék is az ő képével, mikor a lány rám néz. Tekintetéből sugárzik az értetlenség, majd az gyorsan átcsap undorba, ahogy felkapva könyveit kiviharzik a teremből. Én mindezt egy hatalmas mosollyal az arcomon vészelem túl, s bár lehet hogy ő ezt gúnyolásnak fogja fel, én egyáltalán nem annak szántam. Egyszerűen csak ha zavarban vagyok, akkor bambám mosolygok, ennyi.
Az ajtó hangosan csapódik utána, én pedig ott maradok egy befejezetlen portréval. Jó, tudom, hogy csak pár perces szösszenetnek szántam ezt, amolyan gyakorlásnak, mégis az a buta perfektcionizmus egyszerűen nem akar békén hagyni. Ezért is érzem úgy, hogy mikor újra felpillantok és szemeim megállnak egy fiún, muszáj lesz őt úgy visszaadnom, ahogy látom. Sőt, még annál jobban! Arca érdekes szerkezete rögtön megfog. Újra kezembe kapom hát a ceruzát, majd bőszen vázlatolni kezdek. Azonban ma mintha nem lennék formában, egyszerűen nem akar úgy sikerülni, mint azt én elgondolom. Így hát bősz bámulásba kezdem ismét hogy jó megfigyelőként beszívjak minden egyes kis részletet, amit csak szem képes.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=778696#post778696][b]Nakahara Daisuke - 2019.10.21. 20:51[/b][/url]

Kifejezetten érdekes, arcszerkezet van a fiúnak. Rajzoltam már mindenféle embert, tényleg a művészetin még akttal is kacérkodom, de valahogy ő nem megy. Mióta elkezdtem róla a krokit, már harmadjára fogom a kezembe a radírt, hogy aztán gyors mozdulatokkal tüntessem el eddigi munkám gyümölcsét. Na akkor még egyszer! Újra ceruzát ragadok és nyelvemet is kidugva ajkaim közül próbálkozok megörökíteni az orrát. Mert igen, valami azzal nincs rendben. Mármint nem a srác valódi nózijával, hanem azzal ami a papíron volt. Túlságosan görbe volt, és akárhogy is nézem, a való életben nincs neki benne olyan kampó. Már-már úgy ügyeskedek, hogy rá se nézek a modellre, sikerült úgy ahogy beszívnom arcának minden egyes görbülését. Azonban amikor ismét felpillantok, látom hogy a fiú már felém van fordulva, és nagyon morcos képet vág, miközben valamit mond. Hallani ugye nem hallom és sajnos ilyen távolságból a szájról olvasás sem megy, úgyhogy csak pislogok rá értetlenül, fejemet oldalra döntve, ismét bugyuta mosolyt varázsolva arcomra. Csak totojázni tudok, hogy vajon mit is szeretne tőlem, így végső elkeseredésembe úgy döntök, hogy megmutatom neki, min is ügyeskedtem eddig.
Felpattanok székemről, majd kikerülve a köztünk elhelyezkedő székeket, csökkentem a fennálló teret. Helyet foglalok az egyik ülőalkalmatosságon, majd az asztalra, a fiú elé helyezem a füzetemet, aztán újabb széles mosolyt varázsolok arcomra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=779713#post779713][b]Nakahara Daisuke - 2019.11.02. 16:17[/b][/url]

Bevetem az összes erőmet, hogy olvasni tudjak az ajkairól, de a távolság és a magyar nyelvtan értetlensége miatt ez egyelőre veszett ügy. Jól lehet már egy pár hete az országban tartózkodóm, senkiből sem lett nyelvész ennyi idő alatt, pláne nem úgy, hogy szóban egyáltalán nem gyakorolja az adott tárgyat. Én pedig abszolút nem beszélek egy szót sem magyarul. Csak írok. Mégis mikor kihúzom a srác és a lány melletti széket, hirtelen úgy érzem, hogy az összes szó belém fagyott. A fejem hátulja eszméletlenül zsibbad, a gyomromban a gombóc pedig hatalmas szaltókat hány. Egy szóval rettenetesen félni kezdek, mikor remegő kezeim eleresztik a füzetet, majd a srác elé helyezik azt. Persze attól még mosolygok, mert miért ne, plusz eddig egy szavát sem értettem még, így miről is tudnék vele kommunikálni, nem? Nyugi Dai, attól még hogy egy kicsit para, nem biztos, hogy rossz ember. Gondolj csak Akihikora. Ő is az a tipikus rossz fiú volt, mégis a Mahoutokoroban ő lett a legjobb barátod, nem? Mi van, ha a fiú is egy Aki a szíve mélyén? A szőkeség imádta anno a rajzaimat, talán neki is tetszeni fognak.
Félénken pislogok fel pilláim közül Denisre, aki végül visszatolja elém a kis könyvecskét. Tanulmányozom egy pár pillanatig vonásait, de érdekes mód semmi fenyegetőt nem olvasok ki belőlük. Talán egy kicsit távolságtartást, de abszolút nem rosszindulatot. Huh, oké, legalább a fejem nem lesz lekapva. Ez már egy jó jel.
- Ő? Rajzolni ő? – firkantom a füzetbe a szavakat olyan kicsavart pózban, hogy nyomban megfájdul a karom. Ismét Denis elé kerül a papírtömeg, majd sietősen mutogatni kezdek arra a két rövidke tőmondatra, amelyek helyet kaptak benne, majd ahogy ezt a tevékenységemet befejezem, ujjaim a a rövid barna hajúra terelődnek, aki épp mellette olvas. Sajnálom, de másképp nem fogok tudni beszélgetni veled, ellenben nagyon szívesen lerajzolnám a társaságodat is.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=780836#post780836][b]Nakahara Daisuke - 2019.11.14. 14:53[/b][/url]

Sokszor megesik az, hogy túlságosan beleélem magam egy-egy helyzetbe és olyankor lehetek akármilyen tisztelettudó, szigorú ázsiai anyával felnőtt gyerek, ha egyszer a fantáziám mást sugall belém. Már rég elkezdem a fiú húgáról a vázlatot, mikor az arcának apró részleteit kidolgozva, egyszeriben a papír sarkára terelődik a figyelmem. "Meg ne próbáld" - áll határozott betűkkel könyvecskémben, melynek hatására, szó szerint még farpofáim is összeszorulnak,olyannyira hogy onnan se ki, se be nem mehet semmi. Akármilyen jó barátok is voltunk Akival, azt nem szabad elfelejtenem, hogy ez a srác bizony nem ő, és ráadásul fogalmam sincs arról, mi mindenre is képes. Persze eddigre már rég megtörtént a baj, Denis szúrós tekintete majdhogynem lyukat fúr a koponyámba, ahogy remegő kezeimmel végül leteszem a ceruzát, majd felkapom a radíromat, hogy amilyen gyorsan megteremtettem Lorin portréját, olyan gyorsan el is tüntessem annak minden maradványát. Ezután pedig csak ülök a széken, orromat lógatva, miközben ostorozom magam, amiért engedtem a csábításnak, mielőtt arra engedélyt kaphattam volna. Talán a kevés szociális élet teszi, hogy ilyen helyzetekben egyszeriben nem tudom, mi is a helyes megoldás. Pláne egy totálisan idegen országban, ahol hiába kezdek el hajbókolni, maximum csak egy kérdő pillantást kapok válaszul. Félek újra felemelni tekintetemet a tett színhelyére, azaz a lapra, ám mikor végre elég erőd gyűjtök hozzá, pillantásom megakad egy újonnan odakerült mondaton. Kicsit elmosolyodom, ahogy a harsány betűkre nézek, majd én is felkapom ceruzámat, hogy némi nézelődés után ismét nekifogjak annak a problémás testrésznek.
- Nagyon sajnálni - firkantom rajzom mellé két vonalhúzás közben és még egy szomorú szmájlit is rajzolok, hogy valahogy átadjam annak az érzését, hogy tényleg nem szerettem volna semmilyen konfliktusba keveredni vagy ilyesmi.
- Amúgy tudni olvasni száj - intézem ismét mondatomat a srác felé, saját kacifántos karaktereim furcsán kontrasztosan mutatnak a másikéi mellett. Eddigre már kezd valami orrhoz hasonlító dolog kialakulni a rajz-Denis arcán, ami jobban hasonlít gazdájára. Tudom, hogy sokat kell még tanulnom, de épp ezért csinálom amit, hogy a gyakorlás által jobb legyek. A rajzolás az életem, így nagyon örültem annak, hogy ideérkezésemkor felvételt nyertem a művészeti suliba is. Oké, hogy a két iskolába járás miatt nem tölthetem csak művészkedéssel az időmet, de amennyit csak tudok, próbálok ezzel foglalkozni. Ez miatt pedig senki sem lehet rám mérges, ugye? Oh, csak mondd, hogy nem fog megenni Denis!