A tanulószobába lépve hirtelen tompa csend vesz körbe, mintha egy láthatatlan buborékba léptél volna bele, amely kizárja a felesleges zajt. Az első néhány pillanat után azonban a füledet szorító némaság kellemessé válik, hiszen a leghatékonyabban így lehet jegyzetelni és memorizálni a tananyagot.
A halványkékre festett falak mentén végig szellős könyvespolcok vannak rögzítve szemmagasságban. Találsz itt minden jót. Balra az egyik polcon egy termetes pennatartóban különböző méretű pennák a feledékenyeknek, kicsivel arrébb pergamentekercsek a kapkodóknak, valamint fekete, kék és piros tinta azoknak, akik 'épp most fogytak ki' minden tintaféléből. A tágas ablak párkánya elég széles ahhoz, hogy pihenésképpen el lehessen ücsörögni két komolyabb feladat között. Az ablak előtt kényelmes zöld fotelok és barna babzsákok vannak, nem sokkal arrébb - kicsit közelebb az ajtó melletti könyvespolcokhoz -, pedig kényelmes székek egy szép, de puritán díszítésű asztal körül mindazoknak, akik nem szeretnek összekucorodva írni.
A hely szelleme nagyon hívogató. Nincs olyan nagy nyüzsgés, mint a könyvtár egyes részlegeiben, sem a klubhelyiségekben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=777856#post777856][b]Ivanich R. Benett - 2019.10.12. 13:34[/b][/url]

Napok óta nehezen tudok elaludni a stressztől, amit az új tantárgyak váltanak ki belőlem. Amint lehunyom esténként a szemem, az aznap tanult ismereteken kezd el kattogni az agyam. Múltkor arra keltem, hogy összeizzadtam a pizsamámat, ezért az éjszaka közepén kellett átöltöznöm. Most se jobb a helyzet. Úgy érzem, hogy hiába volt a nyári felkészítő, még így is alig tudok valamit a varázsvilágról. Kérdezni is félek, nehogy kinevessenek a többiek. Szóval szerintem elég nehéz és szerencsétlen a helyzetem...
Úgy döntök végül, hogy valamikor éjfél után elhagyom a körletet. Tudom, hogy nem kell nagy mozgásra számítanom. A többiek elmondása szerint gyerekjáték kilógni, egyedül a járőröző prefektusoktól kell tartanom, akik előszeretettel csípik nyakon a korombelieket, hogy aztán különféle büntetőmunkákat szabjanak ki. De ha szerencsém van, akkor Dana előtt bukok le, akit aligha zavarna, hogy a folyosókon lófrálok, így legrosszabb esetben is csak visszakísérne a Levitáig. Nem utolsó sorban nemes cél vezérel, ami belátásom szerint szintén enyhítő körülmény.
A megszokott útvonalat követem, nehogy eltévedjek. Minden helyiséget nem ismerek még, de a tanulószobában már volt dolgom. Ha nem tudok aludni, akkor töltsem el hasznosan az időt, és inkább előrehaladok az anyagban, hogy napközben több szabadidőm legyen, nemde? Köpeny van rajtam, amit a világoskék pizsimre vettem fel. A papucsomban igyekszem úgy lépdelni, hogy ne legyek hangos. Úgy tűnik, hogy ez sikerül is, hiszen valamilyen csoda folytán elkeveredem az esti homályban a célig, ahova nem hiszem, hogy bárki is betérne, hiszen mégis ki feltételezné, hogy pont itt lógna valaki? Gyertyát gyújtok és egy fotelban törökülésben kézbe veszem a bűbájtan könyvet, ami a szorgalmi megírásához kell.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=778639#post778639][b]Ivanich R. Benett - 2019.10.21. 01:47[/b][/url]

A viaszgyertya lángja lassú táncba kezd az asztalon, halovány fénye pedig sejtelmes árnyékot vet a falakra. A félhomályban közel kell hajoljak a könyvhöz, hogy olvasni tudjam a betűket, de perceken belül érezni kezdem, hogy ez komoly kihívás elé állítja a szemem. Csend van, csak a halk szuszogásomat hallom a szobában. A könyvek illata közt talán hamarabb elálmosodom majd, addig is igyekszem minél gyorsabban az olvasmány végére érni, hogy a túlzott erőlködéstől ne romoljon a látásom. A varázslás alapjairól szól ez a rész, úgyhogy nagyon meg akarom tanulni. Érteni szeretném a mágiát, ami engem is átsző, és különös módon egyedüliként örököltem a testvéreim közül, de egyúttal hiányzik apámból, aki viszont aranyvérű családba született. Azt érzem, hogy ha most nem szerzek kellő tudást, nem leszek képes a bonyolultabb bűbájok végrehajtására. Most is milyen jó lenne, ha egy erősebb világító bűbájjal mellőzhetném a gyertyafényt!
Az ismeretlen hangtól egy pillanatra megemelkedem a fotelben, mint aki éppen felugrani készül, na de törökülésben ülve ez nem olyan egyszerű. Ösztönösen hajolok el a fiú vészesen közeli arcától. A könyvet dühösen csukom össze, majd a félelemtől és csalódottságtól vegyes arcommal mérem végig a titkos jövevényt. Vajon mióta figyelt a hátam mögött? És miért nem hallottam meg a közeledését? Még jó, hogy nem sikoltottam fel az ijedtségtől, pedig közel voltam hozzá. Látványosan a szívemhez kapok, ami mintha egy pillanatra megállt volna, de most ezerszer hevesebben ver, mint korábban, majd kipréselek magamból néhány szót.
- Rohadt vicces ijesztgetni másokat, mondhatom - sziszegem felé bosszúsan. - Azt akarod, hogy meghallják, hogy itt vagyunk? - értetlenkedem felvont szemöldökkel, az elővigyázatosság kedvéért suttogva, de indulatosan beszélve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=784031#post784031][b]Ivanich R. Benett - 2019.12.17. 15:05[/b][/url]

Nevetése sokáig visszhangzik még a fejemben, amitől egyre kényelmetlenebbül kezdem magam érezni. Bakker, mintha a falhoz beszéltem volna, semennyire sem hajlandó visszavenni a hangerőből! Ennek így nem lesz jó vége... Az egész egy rossz álomra emlékeztet, én pedig hiába kezdem csipkedni a karomat, nem ébredek fel. Érzem, hogy testem minden porcikája megfeszül a félelemtől, ahogy belenyomom magam a fotelba, így próbálva menekülni az idő közben a karfára csüccsenő betolakodó ellen, mindhiába.
Pofátlanul bátor a fiú. Nem tudom, hogy hány éves, de mintha kicsit túl nagy lenne az önbizalma. Mielőtt bármit is tehetnék, ujjaival végigsimít az államon, s én hiába húzódom el arcától, erővel kényszerít farkasszemet nézni önmagával.
Nyelek egy nagyot, a sápadtságot pedig felváltja a szégyentől vörös fejem. Szavai felidézik bennem valamennyi általános iskolai szekálásom emlékképét. Minden erőmmel a pajzsként funkcionáló könyvembe kapaszkodom, mintha ezzel megvédhetném magam kínos és félreérthetetlen közelségétől. Izzadt ujjaim a szorítás hatására nyomot hagynak a papíron.
- Mi másért jöttem volna? - vonom fel a szemöldököm, pislogva párat értetlenül. Forró vagyok, de mintha fáznék is. Mikor lett itt ilyen hideg? A növekvő félelemtől reszketni kezdek, de próbálom megőrizni maradék lélekjelenlétem. Nagy levegő, kifúj. Ezt ismételgetem, mégis kapkodva veszem a levegőt.
Könnyedén csavarja ki kezemből a könyvet, ami hangos csattanással ér földet valahol. Újabb ok, hogy összerezzenjek. Dühös tekintetemet az övéibe fúrom, úgy próbálok nyomást gyakorolni rá, de ő erősebb nálam. Egyik kezemmel a karját ragadom meg, míg másik tenyeremmel a mellkasát érintve próbálom ellökni magamtól, hátha így végre kimászik a képemből. Kérdés, mennyire lesz sikeres az akció, máskülönben védtelenül állok majd vele szemben.
- Csak sejtem, hogy mire gondolsz, de remélem viccelsz... - motyogom halkan, ahogy végigmérem magamnak, elidőzve egy-egy arcvonásán, már amit a gyertyafényben élesen kivehetek. Szívem a torkomban dobog. Egy oldalsó pillantással veszem észre a karjaimon égnek álló apró szőrszálakat a libabőrtől. Azt azért nem most, és nem így képzeltem el anno.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=784562#post784562][b]Ivanich R. Benett - 2019.12.20. 02:44[/b][/url]

Még mindig itt van. Még mindig előttem rontja a képet. Lassan már úgy érzem, hogy konkrétan rajtam van, fojtogatóan közel. Én pedig naivan levegőt se merek venni, mintha attól tartanék, hogy azzal végképp eggyé válnék a fiúval úgy, ahogyan abba ma este bele se mernék gondolni.
Ujjait kezem köré fonja, amely az utolsó reményem is volt egyben attól, hogy megmeneküljek. Már gyenge rászorításától is izzadni kezd a bőröm. Ajkaim szólásra nyílnak, de aztán megakad bennem a szó, és csak riadtan nézem végig, ahogy a hangszíne az áprilisi időjárásnál is kiszámíthatatlanabbul váltakozik, nagyzolás nélkül másodpercről másodpercre. Sóhajtok egyet. Márpedig ez valamiféle személyiségzavar lesz...
- Nem ismerlek - forgatom meg a szemeimet a kérdésre, és ezzel talán nem bántom meg őt. Nem szeretném, ha még jobban elveszítené a fejét miattam. A szavaknak mindig nagy ereje van. Most különösen. Erővel itt nem megyek sokra. Általában nem vagyok beszédes, de jól tudok fogalmazni, ha egy kicsit megerőltetem magam. Meg kell tudnom a motivációit, és tisztázhatjuk a helyzetet.
- Ne haragudj, ha bármi rosszat tettem, én csak tanulni akartam itt - fakadok ki mégis remegő hangon. A szemem alatti halvány karikák kezdenek eltűnni az izgalomtól, közben a kobakomat fájóan nyomom a fotelnak, de a srác tömege túl jól ellensúlyoz ahhoz, hogy ne boruljunk fel. A képembe mászik, érzem ahogyan kifújja a levegőt, én pedig azt lélegzem be mintegy méregként. Még illatos is meglepően kellemesen hat. Már-már megnyugtatás ez a nehéz pillanatokban. Én este mostam fogat, de azóta jó pár óra eltelt, fogalmam sincs, hogy milyen a szájszagom. Hátha elnyomja a mentol-illat és nem fogja érezni, ahogy kipréselem a fogaim közül a kérdésemet, vagy az is jó lenne, ha elüldözhetném vele.
- M-mit szeretnél? - pislogok rá nagyokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=785094#post785094][b]Ivanich R. Benett - 2019.12.23. 03:09[/b][/url]

Valami megmozdul bennem. Itt nem kell különösebben rosszra gondolni, de minél több idő telik el a titokzatos sráccal, annál inkább töröm a fejem a megoldáson, hogy véget vehessek intim pillanatainknak, még mielőtt valaki rajtakapna minket a tanerők és a gárda részéről. De igazából egy diák is épp elég ok a pletykaáradat megindulására, és már látom is magam előtt a lejáratócikkeket az iskolaújságban. Összeszorul a szívem már a gondolattól is, hogy én elsőévesként ezt a fogadtatást és hírnevet érdemlem itt.
Lélegzet-visszafojtva tűröm, ahogy szippant egy mélyet a közelemből, de megvető tekintetemről leolvashatja, hogy kissé unalmassá kezd válni a performansza. Merthogy azért nem tűröm az örökkévalóságig, hogy csak úgy szórakozzanak velem. Nem egy rongybaba vagyok, vagyis hát gőzerővel azon vagyok, hogy ne legyek az. Akárhogy is, még mindig erősen a fiú hatása alatt állok, kipirosodott arccal, rettentően zavarban érezve magam a simogatásától, de átmenetileg felhagyva az ellenállással. Megköszörülöm a torkom és egy nagy levegőt veszek.
- Te most... szerintem... viccelsz - préselem ki magamból a szavakat lassan, egyesével. Lehelete libabőrössé tesz, egészen furcsa érzés. Puha kezei mellkasomig csúsznak, majd tovább is haladnak, gyengéden csiklandozva ahol csak hozzám ér. Na, ezt azért nem igazán kéne hagynom, úgyhogy megpróbálom elkapni a karját, még mielőtt túl messzire menne, hogy aztán erővel maga mellé szorítsam, ha tudom. Jó lenne, ha ott is hagyná.
- Ittál valamit? Vagy nem értelek... Mások ezért már úgy pofán vágtak volna, hogy nem szórakoznál többé. - mosolyodom el, megkísérelve felkelni a fotelből. Meglesz persze a böjtje, ha elered a nyelvem, attól tartok. Az előbb még kvázi megzsarolt, hogy tegyem amit mond, kíváncsi lennék a szankciókra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=785212#post785212][b]Ivanich R. Benett - 2019.12.23. 16:06[/b][/url]

Izgatottan fürkészem az arcát, máskor pedig a felsőtestemen végigsimító ujjait. A következő lépését próbálom kitalálni, ami nem is olyan könnyű feladat. A fiú a semmiből tűnt fel, rendkívül elszánt. Céltudatosnak hinném, mégis kiszámíthatatlanul kezd el viselkedni azért, hogy összezavarjon. Szerintem élvezi, hogy hülyét csinálhat belőlem. Először azt hittem, hogy veszélyes, de ha bántani akarna, már rég megtette volna. Valamiért az az egy gondolat motoszkál a fejemben, hogy akar tőlem valamit. Mármint, ez eléggé félreérthetetlen, ha a tapasztalataimra gondolok. De mégsem áll össze a kép, és nem merem elhinni, hiszen nem így szoktak udvarolni a másiknak. Szórakozásnak pedig túl sok, amit megenged magának az önbizalma.
Egy határozott mozdulattal rántja be magát a pólóm alá. Hideg keze késszúrásszerű fájdalmat idéz elő a bőrömön ott, ahol hozzám ér, megfeszítve egész felsőtestemet. Hangosan felszisszenek, védekezésképpen pedig behúzom a hasam, de a kellemetlen érzés máris enyhülni kezd, ahogy hozzászokom az idegen érintéshez.
Szétnyitom ajkaim, de még mielőtt bármit is válaszolhatnék, a srác megcsókolja a nyakamat. Több van ebben, mint a korábbi piszkálásokban. Szenvedélyes és elszánt. Én szabadulnék, de nem tudok tőle, csak amikor már nincs annyira közel hozzám. Láthatóan nem tetszik neki, hogy felkelek az ülőalkalmatosságból, mert így már nem tud kedve szerint taperolni. Megfordulok, hogy farkasszemet nézhessek csalódott ábrázatával, az enyémben pedig most először a megkönnyebbülés és diadalittasság tükröződik vissza.
- Én nem vagyok erőszakos - vonom meg a vállam, egy kósza mosolyt is eleresztve közben. Persze, hogy megtenném, de akkor rájönne, hogy milyen gyengén is tudok ütni. Ahhoz az kellene, hogy valamitől elöntsön a méreg, és még egész jól tűröm a cukkolását.  - Nem hiszem, hogy ezzel hatásosan tudnál bárkinél is udvarolni. Vagy nem ez a cél? - jegyzem meg tisztes távolságból, amit persze bármikor újból átléphet, ha akar, valószínűleg tehetetlen lennék. Azért még bizonytalanul visszakérdezek, mert nem tudom, mit akar, de ijesztő a hirtelen megbánása. Nagy a kísértés, mégsem élek vele, talán csapdába akar csalni, mondjuk megragadja a karomat és magához húzva lesmárol.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=785287#post785287][b]Ivanich R. Benett - 2019.12.23. 21:04[/b][/url]

Sejthető, hogy nem díjazza a köztünk kialakult távolságot. Feláll a szőr a hátamon, ahogy fúj egyet mérgében, miközben törekszem érzelmektől mentes arcot vágni. Kívülről persze az látszik, hogy újra falfehér leszek a sápadtságtól, ahogy megfagy a vér az ereimben. Az a néhány lépés, ami elválaszt minket, vajmi kevés biztonságot nyújt a valóságban. Pengeélen táncolok attól, hogy újra a fiú karjai fogságában érezzem magam. Szemeiben növekszik a csalódottság, általam nem ismert okokból kezdi el egyre jobban felhúzni magát, minden bizonnyal azért, mert rájött, a játékszere nem annyira szeretne vele együttműködni, mint ahogy azt ő akarná. Én őszintén próbálkozom megérteni őt, és nem akarom felvenni az ő stílusát, mert vérző orral és egy jókora monoklival távoznék a szobából. Nem tudok azon gondolkodni, hogy sajnáljam-e őt, inkább csak továbbra is tartok tőle legbelül. Hogy kihasználhat fizikailag minden lehetséges értelemben, mert kisebb és gyengébb vagyok nála, ő pedig gyakorlottnak néz ki abban, amit csinál. De lelkileg sem szeretném, ha megalázna, ami mélyebb sebeket tud ejteni a testinél.
Az oldalra dobott könyvemre pillantok. Milyen jó lenne felvenni onnan, hogy folytathassam a tanulást, mielőtt csonkig ég a gyertya. Ennyi szem elől tévesztés már elég is ahhoz, hogy a srác meginduljon felém, csuklóimnál fogva ártalmatlanná tesz, és egészen közel hajol hozzám. Arcába omló hajszálai mögött megpillantom haragtól lángoló pupilláit. Megfeszülök, szemeimet vékony könnyfátyol borítja az ismét eluralkodó félelemtől.
- Akkor minek csinálod? Nem gondoltam semmit... - pillantok végig zavartan a helyiség különböző pontjain. Nagyon kínosan érzem magam, de meg se merek moccanni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=785626#post785626][b]Ivanich R. Benett - 2019.12.24. 22:41[/b][/url]

Akar valamit érezni; többször is elismétlem magamban ezeket a szavakat, valóságosan rágódni kezdek rajtuk. Alapból érzékeny lélek vagyok, nehezen tűröm, ha valaki megemeli a hangját. Nem vagyok mazochista, hogy állandó feszültségben tartsam magam. A fiú vagy súlyosan lelki sérült, vagy tudatosan és módszeresen csinál ki érzelmileg. A nyílt erőszakot szándékosan kerülni igyekszik áldozatával szemben. Látszólag a harag táplálja. Konfliktust generál, amit vita hiányában a testi érintkezéssel a legkönnyebb elérnie. Visszautasításom elindíthatott benne egy láncreakciót. Okot a dühkitörésekre, amiért keresztülhúztam számításait. Az irreális képzelgését arról, amit alapesetben senki nem tűrne el. Ő mégis bikaként fújtat rám, bosszúra éhes, tágra nyílt szemekkel. Bárcsak... mást érezne most, még ha ezt iszonyatosan furcsa is belátnom. De persze lehet, hogy szarkasztikus akar lenni a megjegyzésével.
- Ereszd el a kezem - szólítom fel halkan, és óvatosan húzni kezdem hátrafelé a karjaim. Bízom abban, hogy megszűnik a szorítása, már egészen kezd elzsibbadni a tenyerem, ahogy reménytelenül erőlködök. - Kérlek...
Mélyet sóhajtok. Talán nem futok ki a szobából, ha most megkegyelmez. Ellenkező esetben viszont, a növekvő félelemérzet miatt meg kell próbáljak erőszakkal szabadulni, és most már nem érdekel, hogy mekkorák az esélyeim. Minden jobb annál, minthogy ki legyek szolgáltatva a dumájának. Nem vagyok kíváncsi hajnalban egy beteg diáktársam műsorára, amikor tanulnom kéne másnapra, és ki kéne pihenjem magam. De nem tűrhetem tovább ezt a tétlenséget.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=785951#post785951][b]Ivanich R. Benett - 2019.12.26. 17:04[/b][/url]

Eddig valamennyi bántalmazásomnak volt alapja, amit valamilyen formában a tudtomra is adtak. Vagy a testalkatommal volt bajuk, vagy a tanulmányi jegyeimmel, máskor szimplán csak az zavarta őket, hogy túlságosan félénk és csendes voltam a többséghez képest. Ezúttal egyszerűen nem találom az összefüggést a viselkedése és a cselekvésem között. Nem adok rá okot, hogy bántson. Nem csúfol semmivel. Magának talált meg, mintha mindenáron belém akarna kötni. Cserébe érteni akarom őt. Gondolom azért, mert kíváncsi és empatikus vagyok, és ezért osztottak be a levitába.
Érzem, ahogy elszorítja a tenyeremben a vérkeringést, olyan erősen fogja közre a csuklómat. Ha mozgatni próbálom, csak még inkább rászorít, ezért elernyedek és abban reménykedem, hogy úgy kevésbé fáj. Próbálom nem kimutatni a bennem halmozódó feszültséget. Már egészen kivörösödik a karom, annyira kellemetlen, és mégsem ereszt.
Az eséstől nyögök egyet, a kényszertesthelyzet ugyanis megakadályoz abban, hogy a végtagjaimmal tompítani tudjak. Csúnyán beverem a könyököm, és kis híján az arcomat is. Remegve pillantok fel rá a földről, szemeimmel pedig azt kérdezem tőle, hogy miért csinálja ezt. Senkinek nem fogok könyörögni, mégis csalódottan mélyedek üres tekintetébe, hátha képes vagyok előidézni belőle valamiféle bűntudatot, megbánást. Esetleg szánalmat irántam. Az arcom a fegyverem. Ha elég kiszolgáltatottnak tűnök, talán megkegyelmez.
- Ne gondold magad prefinek - préselem ki a fogaim közül a dühtől, ahogy viharként fölém tornyosulva áll felettem. Árnyékától teljesen sötétségben érzem magam, de hülye leszek válaszolni a kérdéseire. Kénytelen lesz erővel kiszedni belőlem, hogy ki vagyok.
Veszek egy nagy levegőt, majd a mellettem heverő könyvemért nyúlok. Még szerencse, hogy puha kötésű fedele van a tankönyvnek, de még így is nagyot szól, ahogy teljes lendülettel a fiúnak vágom, mint vitéz a pajzsot. Abban bízva, hogy ezzel sikerül meglepnem és időt nyernem, megpróbálok felugrani és gondolkodás nélkül a kijárat felé venni az irányt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=786130#post786130][b]Ivanich R. Benett - 2019.12.27. 18:25[/b][/url]

Nem merek huzamosabb ideig az arcába nézni. Többé már nem... Növekvő indulata arra késztet, hogy menekülőre fogjam, amihez összedobok egy vészmegoldáson alapuló forgatókönyvet. A hozzám legközelebbi tárgyat készülök hozzávágni, amit utána ki is kellene menekítenem a teremből, ha nem akarom, hogy egy kis logikával megtudja belőle, hogy ki a könyv tulajdonosa. Azóta firkantom fel a nevemet az első oldalon jól láthatóan, amióta egyszer elhagytam egyet a klubhelyiségben. Ezúttal azt kívánom, inkább veszítenék el valamit újból, minthogy egy ilyen alak legyen a nyomomban.
A padlóhoz préselem magam, ahogy kijavít, majd felfedi előttem kilétét. A félelemtől ökölbe szorított kézzel fordítom el a fejem a közeledő jelvénytől, mintha izzó vasat készülne a bőrömnek nyomni. A szemem sarkából mégis rápillantok, amikor győz bennem a kíváncsiság, és látni vélem az ismerős emblémát, amit Dana is kölcsönadott még az évnyitón, ezúttal zöld kivitelben. Rellon. Hát persze... Már abban sem kételkedem, hogy hamisítvány lenne. Egy a négyből, és már csak idő kérdése volt magamban, hogy megtudjam a nevét.
A könyv csattan, de számít a támadásra, ezért könnyedén elhárítja azt. Neki könnyebb odafentről rálátni a mozdulataimra. Mezei pocokként reszketek, ő pedig a fejem fölött köröző réti sasmadár. Abszolút vesztésre állok. A megtorlás pedig nem marad sokáig, élvezettel tapos rá a csuklómra. Felszisszenek a fájdalomtól, szemeim könnybe lábadnak, de összeszorított fogakkal tűröm a következményt. Olajat öntöttem a tűzre, de nem akarom megadni neki az örömet, hogy lásson kiborulni. A szobámig még tartogatni szeretném a sírást. Szabad kezemmel ráfogok cipője orrára, úgy próbálva felhúzni a karomról, majd végighallgatom az ajánlatát.
- Nem szólok senkinek, ígérem! - makogom gépiesen, behunyorított szemekkel. Úgy tűnik, hogy az ígéret hatására szabadulok a fogságból, ezért gondolkodás nélkül megragadom a könyvet és futni kezdek a hálószobám felé. Nem bírom ki, hogy ne bőgjek odafele is, míg végül arcomat a párnámba fúrva szipogok hajnalig, amikor is a kimerültségtől végre elnyom az álom. A történteket viszont nem egy nap alatt heverem ki.