Sárközi poronty

Van az a pillanat, amikor mindent utálsz, semmit nem akarsz, és csak arra vágysz, hogy önmagadat marcangolva megb*szódj valahol. Én is erre vágyom. Még nem jött el a pillanat, hogy elmenjek, még nem jutottam el odáig, hogy feladjam magamat és Őt is. Leginkább Őt. Még nem volt ahhoz erőm és eszem - talán szívem sem -, hogy Lorin és Cath elé álljak és azt mondjam nekik, elmegyek, és nem tudom visszajövök-e valaha. Hogy tálalja ezt az ember a húgának, akit nemrég kapott vissza, fontos közölni, hogy: élve. Egész életemben abban a hitben éltem, hogy halott, igazából nem is létezett, csak egy sírkőre írt név volt. De nem. Ő élt mindvégig, amíg én normális gyerekként az udvarban tengettem a mindennapjaimat, majd beütött a krach és mindennek vége szakadt. Elmebeteg lettem, és akármennyire is szeretnék erre szebb szót találni, sajnos nem tudok. Az vagyok, elfogadtam, a gyógyszerek segítenek, és nagyjából kordában tartanak. A hír miatt majdnem megöltem egy embert, majd egy másik ember segített, hogy még csak megvádolni se tudjanak azzal a gyanújával, hogy egyáltalán jelen voltam akkor. Pedig nemhogy jelen voltam, de én tettem b*ssza meg!
Az ablakpárkányon ülök, az ablak kitárva, a könyv sarkát morzsolgatom, miközben a gondolatok csak úgy száguldoznak a fejemben. Holnap lesz az egésznek a napja. Minél tovább vagyok itt, annál több az esélye, hogy összefutok vele, és arra nem vagyok felkészülve. Úgy mozgok már így is a folyosókon, mint egy szellem, mint egy nem kívánatos személy, ha lehet nem húznám ennél tovább. Ma összepakolok, holnap pedig már a cuccokkal állítok be Cath-hez, hogy elmegyek. A nemrég történekre tekintettel elfogja fogadni, ebben biztos vagyok, itt Lorin a neccesebb. Vajon tudja, hogy miért járok Olaszországba? Cath biztos nem mondta el neki, ahogy én sem, így csak remélhetem, hogy elhiszi; egy barátommal találkozom, legyen elég ennyi.
Üveges tekintetemet emelem a hozzám szólóra. Ismerős, de valahogy nem ugrik be, ki lehet, így ismét kipillantok az ablakon, válaszra sem méltatom. Már azt hinném, hogy elment, mivel egy ideje egyáltalán nem érzem a külvilágot, nem lenne csoda, ha az sem tűnik fel, hogy elment, de nem. Mert ismét megszólal, halandzsázik nekem pár sort, aminek az a lényege, hogy kell neki a szempillám.
Sárközi! Ő Sárközi egyik kölyke, aki természetesen engem talál meg. Még jó, hogy nem az apja jött a szempilláért, jó beszélgetés várt volna rám. Haloványan elmosolyodom a gondolatra, de gyorsan magamhoz térek, és ismét megkeményítem vonásaimat.
- Nagyon éles megfigyelő vagy - szúrom oda félvállról, tekintetem ismét a kinti tájat szuggerálja. Szemhéjamhoz nyúlok, ahol hüvelyk- és mutatóujjam közzé csippentem szempilláimat, majd rántok rajtuk egyet. Elégedetten pillantok a lányra. - Tessék - nyújtom felé őket, remélve, hogy ennyivel letudtuk, és nem kell még a lábszőröm is neki, nincs kedvem vetkőzni.

Nakahara Daisuke

Nakahara Daisuke

Nakahara Daisuke

Nakahara Daisuke