Marianne Isabelle Beauvoir

A francia levitással megbeszélték, hogy együtt készülnek Mugliismeretből. Maire-t kedves, szimpatikus lánynak találta, olyannak, akivel szívesen tanulna együtt, és remélhetőleg némi önfegyelmet is nevel belé.
Neki ez az aranyvérű-história kissé túl magas volt, az apja nagyon nem hozakodott elő odahaza, mivel az anyjáért cserébe képes volt ott hagyni a varázsvilágot, és csak mugli módra élni, nagyon ritkán használta a pálcáját, úgyhogy volt mibe beleszokni, beletanulni.
Az aranyvérű szokások különösen érdekelték. Félvér lévén szeretett volna minél többet tudni mindkét származási ágáról, noha annyira nagy jelentőséget nem tulajdonított ennek, apja mindig is arra tanította, hogy soha ne a vérminőség alapján ítéljen meg más embereket, és ne is az anyagi javak legyenek a mérvadók.
A tettek sokkalta inkább mutatják meg, kik is vagyunk valójában… emlékezett vissza apja szavaira.
A Tanulószobába érve majdnem megijedt, hogy elkésett, aztán rápillantott a karórájára, és megkönnyebbülten sóhajtott. Épp időben érkezett, az a pár másodperc meg mi már?
Nem számít, a lényeg, hogy nem egyedül unatkozik a körletében.
- Szia! – köszönt a nagylánynak, és kisebb lelkesedéssel, de csak odasétált egy kényelmes ülőalkalmatossághoz, és lehuppant rá, kezében tankönyvvel, jegyzetekkel, meg egész írócucc-arzenállal felszerelkezve egy kis, hengeres tolltartóba pakolva. – Sokat vártál rám?