Rachel

Szinte észrevétlenül járja a tanulószobát már egy ideje, a karjára fektetve egy kisebb rajztábla, rajta egy pergamennel, kezében pedig egy penna. Határozott, férfias lépésekkel jár-kel a helyiségben, mint aki tudja mit csinál. Pedig dehogy tudja, dunsztja sincs. Elvileg dolgozik, gyakorlatilag pedig kóvályog.
A mai nap egyik részfeladata elvileg az lenne számára, hogy átjárja a diákok által gyakran látogatott helyeket, ahol bizonyos felszerelésekre mindenképpen szükség van, és összeírja, melyik hely hogy áll ezekkel a felszerelésekkel. Utána pedig szépen vissza a szobájába, ahol majd meg is ír pár levelet, és megkezdődhet a beszerzés. Rengeteg bagoly, különböző tartalmakkal; rendelések, árajánlatok, számlák, befizetések és végül az igazgatói irodában landoló kimutatások arról, mire volt szükség, honnan vettük meg és mennyiért, mire mennyit költöttünk, mennyi idő alatt.
Az egyetlen gondja Bárciánnak most az, hogy a kastély helyiségei nagyon rafináltak, hiszen a legtöbbje bűbájjal van ellátva, ahogy például itt is. A diákok csak azt látják, hogy nem igazán fogy ki a pergamen és a tinta a tartóból, de azt nem tudják, honnan jön. Ezeket a dolgokat be kell szerezni, a bűbáj csak az újratöltésért felel. Nincs ezzel baj, a diákoknak nem is kell tudni erről. A baj ott kezdődik, hogy Bárcián sem teljesen biztos benne, hogy ezek honnan jönnek. Fel-alá járkál, próbálva bármilyen arra utaló jelet találni, hogy merre vannak a pergamenek tárolói. Ha meglenne egyébként már könnyű dolga lenne, mert egy egyszerű varázslattal elő lehet hívni, hogy hogy áll tartalékkel a tanulószoba. Csak ahhoz először nyomra kellene akadnia.
Egy pillanatra végül megáll a tanulószoba közepén, zavartan vakargatva a tarkóját. Na most mi lesz? Körülnéz tanácstalanul és sóhajt egy nagyot.
Ebben a pillanatban azonban kiszúrja az egyik pergamentekercset, illetve arasznyira tőle a pennákat is. Követlenül mellettük egy lány ül. Tétova mozdulatokkal elindul. Nem áll szándkékában senkit sem zavarni, de a munka akkor is munka, a munkát pedig el kell végezni. Szóval szépen odaáll a lány mellé (pontosabban a lány és a tanulószobába beszűrődő fény közé, ám ezt a kellemetlen tényt ő nem veszi észre), suhint párat a pálcájával, aztán a szerzett információt felírja a saját pergamenjére, a pennája csak úgy susog. Sajnos nem veszi észre, hogy teljesen leárnyékolja Rachel lapját, ezzel erősen ellehetetlenítve a rajzolását. Pedig egyébként modellnek egész vicces lenne, ahogy itt álldogál az üres pergameneket és a használatlan pennákat bámulva, észre sem véve, hogy valakinek az időtöltését közben szabotálja. Pont, mint egy félbolond.

Rachel

Már nincs sok, mindjárt a listája végére ér. Egészen belemerül a számok gyors összeadogatásába, ahogyan gyűjti miből mennyit lenne érdemes hozatni, hogy kitartson egy időre. Ebben már jó, fejben összeadni szuperül tud, és általában a hosszútávra vonatkozó döntéseket is jól hozza meg. Nagyon sok hasonlóval kellett foglalkoznia már az egyetemen is. Az auror szak után a számolgatás számára szinte felüdülés volt. Kellemes semmittevésnek mondható, aminek ráadásul még a varázsláshoz sem volt köze. Bárcián valamiféle nagyon morbid átmenet az egyik legakciódúsabb varázslómunka és az unalmas mugli munka között. Ám éppen mikor két oszlopot adott volna össze, a mellette ülő lány hangja csendül fel, a szavait pedig láthatóan neki címzi.
Bárcián lassan, felvont szemöldökkel fordul Rachel felé, most már teljesen eltakarva a fényt, így a lány az arcát is kiveheti majd jobban. Habár őt ez egyáltalán nem érdekli. Inkább az, hogy megzavarták a számolásban, ezért most kezdheti majd az egészet az elejéről. Igazából ez sem okoz benne különösebb sértettséget vagy feldúltságot, inkább csak afféle tompa bosszúságot.
- Elnézést, nem akartam megzavarni, de én is csak dolgozni próbálok. Eltévedni pedig nem szoktam. - magázza le kapásból a lányt, csak hogy érzékeltesse vele kissé, hogy ő hajlandó neki megadni a kellő tiszteletet, amit elvár viszont is. Nos, szegény Rachel, ezt hívják úgy, hogy égés. Egyébként az idősebb diákoknak probléma nélkül megengedi, hogy tegezzék, ám Rachel esetében most egyelőre tartja a távolságot, főleg az előbbi kis "beszólása" után.
Végül vet egy elnéző pillantást és egy mosolyt a lány felé, jelezve, hogy nem történt különösebb probléma. Elvégre nem is történt. Bár kicsit már kezdett nevetséges lenni, hogy minimum harmadszorra nézték diáknak, pedig még két teljes hete sem dolgozott az iskolában. Ennyire azért nincsen babapofija, ezt ne mondja senki, mert nem igaz. Vet egy pillantást a Rellonos papírjára, aztán sóhajt egyet. Szinte teljesen üres, hát persze.
- Egyébként sem rám vagy mérges. - állapítja meg egy kisfiús mosoly kíséretében, tegezésre váltva. Egy pillanattal később arrébblép egyet, hogy ne takarja el előle a fényt, és visszafordul a polc felé. Befejezi, amit elkezdett.

Rachel

Továbbra sem tudja folytatni a számolást, Rachel ugyanis újra megszólal. Ráadásul most éppen egy olyan mondat szökik ki belőle, amely Bárcián érdeklődését is felkelti. Egy kisebb sóhaj kíséretében leengedi maga mellé a rajztábláját, ugyanis érzi, hogyha ez így megy tovább, egy darabig még nem lesz szüksége a listájára. Szó se róla, szívesen beszélget ő akárkivel, csak éppen nem munkaidőben. Most ugyanis ketyeg az óra, ő pedig azért kapja a fizetését, hogy a dolgok el legyenek intézve. Márpedig ha aranyos diáklányokkal cseveg, az valószínűleg nem vezet magasfokú hatékonysághoz.
Most már azonban megtörtént a baj, mert elkezdte érdekelni a leányzó, így aztán szépen lassan megpördül a sarka körül és újra ráaggasztja kékjeit a lányra.
- Képről? - kérdezi zavarodottan, kissé ráncolva a homlokát, mikor a lány magyarázkodásba kezd. Gyanút foghatna ugyan, azonban a szokásos lazaságával csak vállat von, egyszerűen válaszolva:
- Biztos a tablóról. Ide jártam. - fűzi hozzá a magyarázatot, bár azon azért egy pillanatra elgondolkodik, hogy mégis miért vannak a diáklányok azzal elfoglalva, hogy az ő tablóképét nézegetik? Erre a gondolatra elégedetten elvigyorodik, bár átfut az agyán, hogy az egész tök értelmetlen – ő maga ugyanis élőben is megtekinthető, még csak fizetni sem kell érte (egyelőre, bár amennyire jövedelmezőnek tűnik, úgy látszik lenne értelme bevezetni). Szóval száz szónak is egy a vége, egyáltalán nem értette, miért a tablóképével vannak elfoglalva. Egyébként is nagyjából ugyanúgy néz ki rajta, mint ahogyan most is kinéz, a változás maximum egy kis borostában lenne megfogható, azonban ma reggel még borotválkozott is, szóval még csak erről sincs szó.
Közben a lány bemutatkozik, Bárcián pedig kezet ráz vele, miközben ő is megosztja a vele kapcsolatos fontosabb tudnivalókat. Ugyan az egyik nagytermi vacsora során be lett jelentve, mint új gazdasági igazgató, azonban tisztában volt vele, hogy a diákok jó része nem is mindig odalent vacsorázik, ráadásul ha igen, akkor sem igazán figyel oda az ilyesmire... Inkább a habzsolással szoktak foglalkozni. Ha mégis figyelnek, akkor pedig általában nem elég, hogy egyetlen egyszer látják az arcát ahhoz, hogy aztán a gazdasági iroda falain kívül is ráismerjenek. Szóval tulajdonképpen nem hibzátat ő senkit azért, amiért nem tudja róla, hogy kicsoda. Majd idővel biztosan megszokják a jelenlétét.
- Én pedig a gazdasági igazgató vagyok, Béres Bárcián. Tegezz nyugodtan. - mondja végül a lánynak egy barátságos mosoly kíséretében. Ő aztán tényleg nem tanár, alig kerül kapcsolatba a diákokkal a munkája során, szóval ez igazán nem zavarja. A tiszteletlenség és a bunkóság már annál inkább, ezt nem is tűri jól, és bár ő maga nem biztos benne, hogy adhat bűntetőmunkát, de az biztos, hogy mivel együtt dolgozik az igazgatóval és a helyettesével, ha nagyon akar, azért intézhet egyet. Más kérdés, hogy őt azért nagyon-nagyon nehéz annyira felzaklatni, hogy ilyesmihez folyamodjon. Kábé lehetetlen.
Újra a lányra néz, egy egyszerű kérdéssel felelve Rachel gondjára:
- Ha rosszul érzed magad tőle, akkor miért csinálod? - teljesen egyszerű kérdés, ám Berci úgy látja, a kelleténél többször kell feltennie az embereknek. Elvégre vannak kötelező dolgok, amelyeket az ember kedve ellenére is csinál, ám a rajzolás pont nem tartozik közéjük... Ez nem kötelező. Éppen ezért érthetetlen számára, miért kínozná magát ezzel bárki, hogyha csak bosszúságot okoz számára.

Rachel

Csak egy nem annyira élénk mosollyal nyugtázza a lány megjegyzését a karrierjére vonatkozóan. Azon gondolkodik, hogy tulajdonképpen már talán vezető is lehetne az egyik parancsnokságon aurorként, hogyha nem változtat útközben tervet. De egyszerűen nem volt neki való az a munka. Azt remélte, attól majd megjön a hőn áhított rendszeres adrenalinlöket, az izgalom, a rég keresett pörgés... De aztán egy idő után belátta, hogy nála ez talán sosem fog eljönni. Egyszerűen elunta ezt is, ahogyan minden mást is eddig, talán az idegen nyelvek tanulását leszámítva. És persze az utazást, de ez külön kategória volt, érthető okokból. Annak nem önszántából vetett véget.
Leginkább hálás, amikor Rachel újra beszélni kezd, így inkább rá tud figyelni, mintsem a saját hülyeségeivel foglalkozna. Kicsit meglepődik a lányon, ugyanis a Rellonos hosszas beszámolóba kezd, kifejti a véleményét és részletekbe menően mesél a szenvedélyéről. Egy pillanatra elgondolkodik. Na ez lenne az, amit ő is keres. Egy olyan akármi, amely esetében ő sem tudna mást tenni, csak minden egyes szembejövőnek (akinek legalább már a nevét tudja)  lelkesedéssel mesélni róla, nem érdekelve, hogy a másikat egyáltalán leköti-e, és csak mondani és mondani, és közben érezni a belül lüktető életerőt, amely hajtja a cselekedeteit. Ám ő sosem érzett ilyet záros időnél tovább. Mindig jött egy-két új dolog, érezte is egy darabig, aztán egyszerűen csak... Elmúlt. Rámosolyog a lányra, mikor az befejezi a mesélnivalóját, majd kedvesen válaszol:
- Érdekesen hangzik, és egyetértek veled. A fényképek tényleg sokat elmondanak. Ha ezt választod, biztosan szép hivatásod lesz. - állapítja meg, bár azt már nem teszi hozzá, amit egyébként is gondol még a a dologról, vagyis, hogy fizetése már annál kevésbé lesz szép. Ám pontosan ő az, aki a legjobban tudja, hogy ez nem igazán számít. A fél karját odaadta volna egy olyan állásért, amit ilyen lelkesedéssel szeret. Ja várjunk csak... Oda is adta. Morbid-nem morbid, ezt a mondást valószínúleg Bárciánról írták.
- Nos, én korántsem foglalatoskodom ilyen érdekes dolgokkal. - nevet fel, sugárzó arccal nézve a lányra. Szórakoztatónak találja a társalgást, különös tekintettel a lány kedves jóindulatúságára, ahogyan vele próbál beszélgetni. Igyekszik nem éreztetni vele, hogy erre igazán semmi szükség nincsen szerinte, ugyanis meggyőződése, hogy a lány alapvetően udvariaskodik vele. Ő nem tud a képről, így semmilyen egyéb elképzelése nincs, hogyan kelthette volna fel Rachel érdeklődését ennyire, másként. Éppen ezért inkább úgy dönt, hogy visszatereli a beszélgetést a lányra.
- Szerintem egyszerűbb lenne, hogyha kezdetnek kiszemelnél magadnak valamit, amit lerajzolhatsz. Másolni mindig sokkal könnyebb. - próbál tanácsot adni, bár ő maga sem konyít olyan rengeteget a firkálmányok gyártásához. Azonban a tanácsai általában bejönnek, ezért most is igyekszik hasznos lenni. Ahogy mindig.

Rachel

Elismerően pillantana a lányra, ha nem tartaná a dolgot kissé kínosnak, ezért inkább nem néz rá, csak bólogat. Ezek szerint ugyanis Rachel is rájött már az anyagiakkal kapcsolatos kérdésekre is. Hiába tűnhet ez kissé lenézőnek, igazából meglepődik ezen. Nem azért, mert ne lehetne a lány okos, vagy gondolkodhat előre, ám a legtöbb korabelinek ezek a kérdések nem szoktak számítani. Neki sem számítottak az ő korában. Pedig ő mégcsak nem is gazdag, aranyvérű családból származik, ahol aztán tényleg ne kellett volna ilyesmire gondolnia a rendelkezére álló hatalmas anyagi javak miatt. Egyszerűen csak egy 14-15 évest tapasztalata szerint még inkább foglal le az, hogy ő maga mit szeretne csinálni és mit élvez, mint az, hogy mivel lehet jól keresni. De ezek szerint újdonsült kis ismerőse kivétel ez alól.
Közben Rachel elkezd mesélni a további érdekeltségeiről is, Bárcián pedig megállapítja, hogy a lány elég sokoldalú. Őt már ennyi idős korában sem érdekelte ilyen sok dolog, vagy legalábbis nem egyszerre. Időbeli eltérésekkel mondjuk sokkal több is, de  csak azért, mert folyamatosan csapongott a dolgok között.
- Jól hangzik. Sportolni én is sokat szoktam. De inkább a muglik által űzött extrémsportokat részesítem előnyben. - teszi hozzá, már láthatóan nem akarja Rachel annyiban hagyni, hogy a férfiől semmit nem tud meg. Elgondolkodik rajta, hogy egy igazi aranyvérű lehetséges, hogy vérlázítónak találja ezt, elvégre a varázslóknak is van tömérdek sportjuk... Azonban ő jobban szereti azt, amikor nincs ott a mágia, hogy körülvegye és megvédje. Olyankor tud igazi izgalmat átélni, mert akkor tudja, hogy tényleg csak magára számíthat, még a varázserejére sem. Számára van ebben valami izgalmas.
- Utazni és új nyelveket megismerni. - teszi végül hozzá, mert ez felel meg a legjobban annak, amiről Rachel beszél. A hangjában van egy kis szomorú él, egy pillanatra letekint a kesztyűs kezére, bár igyekszik úgy tenni, hogy Rachel ne vegye észre. Direkt nem beszél a dologról múltidőben, mert nincs kedve magyarázkodni, főleg nem a lánynak, akit még csak nem ismer. Nem igazán van köze hozzá, ezért inkább nem is hozza szóba a dolgot. Ő tulajdonképpen már elveszítette azt, amit igazán szeret csinálni.
Kissé felnevet Rachel aranyos kérdésén, majd lágyan, ám cseppet okítólag szólal meg:
- Nem veszett ügy, csak szerintem túl sokat szeretnél túl gyorsan. Nem lehet rögtön úgy kezdeni, hogy bármit elképzelsz, tökéletesen fog menni. - feleli a lánynak egyszerűen, mert így is gondolja. Nem kell olyan mohónak lenni, előbb-utóbb úgyis belejön, de mindenkinek kezdenie kell valahol.
- Indeed. - feleli még a lánynak. A nevéből már sejtette, hogy nem a magyar az anyanyelve, ez pedig most be is bizonyosodott. Nos, Bercinek mondhatja bárhogyan, legalábbis kilenc nyelv biztosan van, amelyen megértené. Az ő hibája, valóban mindig lefelejti a gazdasági igazgató mellől, hogy ő a suli nemzetközi kapcsolattartója is. Úgy már túl hosszú lenne a bemutatkozás, meg egyébként is, ez a munkájának sokkal kisebb részét teszi ki. Bár ez az izgalmasabb része.