Ombozi Sára

Csend és nyugalom. Máté úgy érezte, mára ezekből is elég volt. Szünidő eleje óta alig mozdult ki a házból, szinte csak a szülinapján volt akkor este bulizni, azon kívül meg néha -néha kijárt sétálni egyet, de ennél többre nem volt képes. Most meg úgy döntött, leküzdi határtalan lustaságát, és felgyalogol a kastélyig - illene már, meg amúgy is ott pihent az íróasztalán az a könyv a kviddicsről, amit a tanulószobából hozott el, méghozzá egy jó ideje. Visszavihetné. Más amúgy sincs, amit igazán csináljon. Kifordult hatalmas ágyából, majd a fürdő felé vette az irányt, hogy elvégezze reggeli teendőit. Pizsamában vágtatott le a földszintre, hogy bedobja kiadós reggelijét, majd teli hassal visszavánszorgott az emeletre, ezúttal, hogy átöltözzön. Nem tűnt úgy, hogy kint túl hideg lenne, már szépen tavaszodott, így nem öltözött túl vastagon. Még megcsodálta kobakját az előszobai tükörbe, majd kilépett a napsütésbe, és kényelmes tempóban megindult az iskola felé. Nem telt sok időbe, hogy oda érjen, úgy tizenöt percig élvezhette a napsütést, aztán belépett a hatalmas, kellemesen hűvös előcsarnokba. Pár másodperc tétovázás után, amiben feltérképezte magában a keresett helyet és az arra vezető legrövidebb kombinációt, megindult a keleti szárny irányába. Folyosók, kanyarok, lépcsők és megint lépcsők. Földszint, első emelet, második emelet. Először tekintetével kereste meg az illetékes ajtót, hogy aztán nagy léptekkel közelítsen felé, kezében a könyvvel, amit tudatosan magával hozott. Erősen nyomta le a kilincset, és kirántotta az ajtót, mint ahogy otthon is szokta csinálni, hogy aztán jó zajosan bedübörögjön a csendes terembe. Becsapta az ajtót maga mögött, majd megállt egyhelyben, hogy felmérje a terepet, és megtalálja a polcot, amiről anno lekerült az olvasmány. Csak akkor pillantotta meg a lányt, mikor már meg is indult az egyik, jobb oldalon lévő, könyvespolc felé. Dobott felé egy amolyan "üdvözlégy" üzenetű vigyort, de tovább ment, hogy letegye a "Kviddics évszázadai"-t. Ahogy a helyére került a könyv, már lépkedett is visszafelé a két összetolt fotelhez, amelyekben a rajzoló majdnem eltűnt.
- Mit rajzolsz? - szólította meg az ismeretlent, ahogy a lány feje fölött megpróbálta meglesni a remekművet. Mindig is csodálta azokat az embereket, akiknek volt ilyesmihez türelmük és tehetségük, talán azért, mert ő egy igazi anti-talentumnak számított ilyen téren. De mindenki másban jó. Nem?