Dasha

A tanulást mostanság elhanyagoltam, annyi érdekesség és új dolog várt itt rám. Eldöntöttem, hogy keresek valami nyugodt helyet. Bár nem voltam még lekésve semmiről, úgy gondoltam, itt az ideje pótolni e hiányosságot és erre a célra a tanuló szobát ajánlották nekem. Mikor beléptem, láttam, hogy már tartózkodnak páran bent. Valójában nem zavart, mert valószínűleg ők is hasonló inditatásból jöttek ide.  
Elindultam az egyik fotel felé, mikor kiszúrtam, hogy az egyik lány kezében nem tankönyv van. Jobban megnéztem a lányt is, de nem volt ismerős még látásból sem. Nem akartam olvasás közben megzavarni és én is jobban tettem volna, ha azt teszem amiért jöttem. De mit csináljunk, a kíváncsiságom győzött.
-Szia! Bocs a zavarásért. Plata Luna vagyok.- mutatkoztam be neki. -Nem rémlik, hogy láttalak volna már. Új vagy itt?- kérdezem én, aki szintén nem olyan régi bútordarab itt.
- Milyen könyvet olvasol? A borítójából amennyit látok az tetszik.- mosolygok végig a beszéd alatt. Még utána is biztatóan mosolygok még a lányka válaszát várom. ~ Beszélgetve is át tudom nézni az anyagot. ~ Gondoltam, egyébiránt megleptem magam, mert nem jellemző rám, hogy csak így megszólítok valakit.        

Dasha

Kérdéseim után a lány arcára megnyugvás ül ki. ~ Vajon mire számíthatott szegény. ~ Ezen elgondolkozom egy kicsit, közben reméltem nem én okoztam neki feszültséget. A válaszából rájövök nem tévedtem tényleg új itt.
-Nagyon szép neved van. Koreai, vagy tévedek?- Hmm, mintha ismerős lenne a helyzet valahonnan. Megtudom, hogy a könyv az angyalokról szól és van benne minden, szerelem, kaland és minden, ami kellhet. Mikor fölajánlja, hogy egyszer kölcsön adja nagyon megörülök neki, hisz imádok olvasni, ráadásul érdekelt is a sztori az elmondása alapján.
-Köszönöm, nagyon kedves vagy. Ha majd kiolvastad, szívesen kölcsönkérném. - válaszolok mosolyogva és közben leülök a mellette lévő fotelba és leteszem könyveimet magam mellé. - Én sem vagyok régi bútordarab itt, de ha bármilyen kérdésed van, megpróbálom megválaszolni. Honnan jöttél?- kérdezem még meg tőle, mivel szimpatikusnak és érdekesnek találtam Dasha-t. Közben oda se nézve leemeltem a legfelső könyvet és rápillantottam, SVK könyv. Na igen, még akad egy pár vizsga, amit meg kellene írnom és nem árt utána olvasni. Amint Dasha elkezdett válaszolni, újra fel és le fordítgattam figyelmem és úgy hallgattam feleletét.    

Dasha

Ahogy beszélt felfedeztem arcán a meglepettséget, bár azt nem tudtam mely érdeklődésem váltotta ki. Megtudom, hogy nem lőttem bakot, tényleg van benne koreai vér. Ehhez valamelyest már van szemem, főleg, hogy elég sok félvérrel találkoztam már. Azon egy kicsit meglepődöm, hogy a neve amerikai mert elég sokszor megfordultunk ott és soha nem hallottam, hogy bárkit így szólítottak volna. Na jó, az is igaz, hogy valószínű sok nevet nem ismerek még hallomásból sem.  
-San Francisco-ban nem jártam még, de úgy értesültem szép hely. Koreában is éltél?- fűzöm hozzá és érdeklődve figyelek a folytatásra. Megemlíti a koreai nevét is aminek nagyon szép csengése van, de mivel nem használja így én is maradok az eredeti megszólításnál.  
A kis szünetben, még hallgatunk, beleolvastam a tankönyvbe és memorizáltam az olvasottakat. Nem is nagyon volt más választásom, hisz órákon nem tudtam részt venni mivel én is elég későn iratkoztam be. Majd egy kérdés hangzik el. Úgy néz ki, nem csak én vagyok kíváncsi rá, hanem ő is rám. Rá mosolygok, miközben válaszolok. -Eredetileg Thai vagyok ott születem és körülbelül három éves koromig ott is éltem. Hogy honnan jöttem, arra már nehezebb válaszolni. Sokat utaztunk a családommal és nem tartózkodtunk egy évnél tovább sehol. Utazásaink között legtöbb esetben ide Magyarországra jöttünk.- válaszolom meg kérdését. -Mesélj te is kicsit magadról, kérlek. Koreában nem jártam, de szívesen elmennék egyszer. Tudsz mesélni nekem kicsit róla?- tényleg érdekelnek az ott élő emberek, állatok és tájak is.      

Dasha

Mikor megemlítettem, hogy Thaiföldön születem felcsillant a szeme. ~ Úgy látszik, nem ismeretlen előtte e földrész. ~ Sajnos ritkán jutunk vissza és ráadásul rövid időkre. Imádom, hogy az elefántok szabadon mászkálnak, bár nem árt velük vigyázni, ha egyszer megindulnak a porcelán boltos hasonlat semmi az eredetihez képest.  
Persze ő sem ússza meg kérdés nélkül, amint befejezem válaszom már teszem is fel neki a kérdésemet. Mikor megtudom, hogy élete nagy részét a szeretett hazájában tölthette, valószínű barátok között, kicsit irigyeltem. Vagyis nem ez a jó kifejezés, mert nem azt sajnáltam, hogy neki megadatott, hanem azt a tényt, hogy nekem nem. Belegondolva neki se lehetett könnyű, hogy nyolc év után el kellet hagynia a barátait, az otthont.
Még gondolkozott, én visszatettem a könyvet a többi közé, majd a szobámba folytatom a tanulást. Na nem a lány hibája, egyszerűen teljes mértékben rá akartam figyelni. Beszélt nekem Dél-Koreáról, az ottani emberekről és a tájairól. ~ Gyönyörű lehet. ~ Ezek után már biztos elmegyek oda valamikor. Jó volt hallgatni a beszédét, kedves, de határozott hangját.
-Igen, én is úgy éreztem, hogy másképp viszonyulnak egymáshoz az emberek. De mondhatnánk úgy is, hogy ég és föld e kettő. Például egy autó balesetnél Európában, Amerikában egymás kedves mamáját küldik melegebb éghajlatra, még Ázsia legtöbb részén egy baleset után megölelik egymást és örülnek, hogy egyikőjüknek sem esett baja.- vigyorgok rá e monológom után. Majd újabb kérdéseket zúdítok rá.    
- Nem volt nehéz ennyi év után elköltözni? A szüleid mivel foglalkoznak? Koreában milyenek az erdők?- kérdeztem meg a végén. Imádom az erdőket járni, szegény anyámék mindig frászt kaptak e szokásomtól.  

Dasha

Ahogy hallgattam válaszát, egyre inkább éreztem, hogy meg fogom kedvelni őt. Tetszett a látásmódja, hogy mindennek megpróbálja a jó oldalát nézni. Én is igyekeztem ezen szemlélet szerint élni. Olyan szélesen mosolygott mikor a visszatérését ecsetelte Koreába, hogy önkéntelenül is vele bazsalyogtam. Szinte kézzel fogható volt az örömérzete. A hazatérés öröme ismeretlen előttem, nem tartózkodtam annyit egy helyen, hogy bármelyikre így gondoljak. Mégis nagyon jó volt érezni, még ha csak lopva is. Hálás voltam Dasha-nak ezért.  
Az óceánkutatásnak és a meteorológiának is meg van a maga szépsége, érdekessége. Bár nem részletezte mégis úgy látszott szereti a szülei munkáját és a szüleit is nagyon. Ebben hasonlítunk, én is szeretem a munkásságát az anyámnak és apámnak, és természetesen őket is. Nem hibáztattam őket, és végülis sok szép helyen megfordultam, na és persze erdőkben is, bár ennek nem nagyon örültek, mert mindig is szerettem egymagamban menni és féltettek. Viszont ebben az iskolában egyre több olyan embert ismertem meg, akikre szívesen mondanám a későbbiekben, hogy barát. Köztük Dasha-ra is kezdtem így gondolni.  
Az erdők, na igen, szeretem úszni érezni a víztáncát a bőrömön, vagy a hegyek és sziklák mászása közben a szél játékát körülöttem, de az erdők voltak azok a helyek, ahol igazán éreztem, "élek". Körülvesz, átölel, mégis teret és szabadságot  hagy, suttog, beszél, mégis hallgat és figyel rád, rejtegeti csodáit, mégis mindent megmutat. Egyszerűen szerelmese vagyok az erdőknek.
-De megnézném a babérlombú erdőket. Na jó, az összeset.- nevetek rá. -Hát, éltem Mexicóban, Amerikában, Alaszkában, Thaiföldön és itt Magyarországon.- válaszoltam meg kérdését.
-Azt már tudom, hogy kirándulni szeretsz.- mosolygok -Mi mást szeretsz még csinálni? Vannak testvéreid?- folytatom kérdéseimmel, mivel egyre inkább úgy éreztem, hogy ebből egy érdekes és jó barátság alakulhat ki. Vártam a folytatást, hogy minél többet megtudjak róla, hogy megismerjem.        

Dasha

-Nem tudnám megmondani, hogy melyik tetszett a legjobban. Mindegyiknek megvolt a maga szépsége és varázsa.- válaszoltam meg az első felét a kérdésnek.  –Alaszkában élni egy kicsit kettős érzés volt.  A táj maga elvarázsolt és az egyik legszebb jelenség is látható onnan, a Sarki fény, de a hideg egy kicsit zavart. Na jó, a kicsinél jobban.– nevettem rá.  
Aztán mesélt a testvéreiről is, kérésemre. A bátyját kedves és példamutatóként jellemezte és kiderült, hogy van egy ikertestvére is, akivel örökösen bajt kevert, érthető a bátyja reakciója. Vele nevetek, hisz, ahogy mesélte, folyamatosan megjelent a kép előttem.  
-Biztos sokan kérdezték már, de igaz az, hogy megérzitek egymás hangulatát, bármilyen távol is vagytok?–
Megtudtam, hogy szeret harcművészeteket tanulni. Meglepődtem, mikor felsorolta őket, mivel történetesen négy volt. ~ Nem semmi. ~ Gondoltam magamban. Újabb érdekességek derültek ki és én egyre izgalmasabbnak találtam a lányt.  
 – És sportszerűen, vagy más módon tanultad a harcművészeteket?– kérdeztem rá kíváncsian. Én is szeretnék még egy harcművészet fajtát tanulni, a tai chi-t. A tai chi és a muaj boran érdekes párosítás, mivel az első nyugodt és inkább védekező, még a második agresszívabb és támadó harc stílust képvisel.
Természetesen ő is megkérdezte, hogy mit szeretek csinálni és én szívesen válaszolok is neki.
 –Én is tanulok harcművészetet, a muaj boran-t, de édesapámtól tehát sikereim nincsenek. Édesanyámtól pedig táncot a fawn thai-t, ezt sem sportszerűen, de nagyon szeretem mindkettőt. Ezeken kívül olvasni, erdőket járni és zenét hallgatni.– vigyorogtam rá és közben elgondolkoztam azon, hogy mit is kérdezett még. Végül eszembe jutott.
–Nincs testvérem, egyke vagyok sajnos.– válaszoltam szomorúan. Valahogy nem lett testvérem, de tudom, hogy a szüleim is szeretek volna még egy gyermeket.
 –Kérlek, mesélj még, miket csináltatok Victoria-val? Miért a taekwondo áll hozzád a legközelebb?- tettem fel újabb kérdéseimet.

Dasha

Úgy meglepődtem, mikor elmondta, hogy nem szokták megkérdezni tőle, az ikrekkel kapcsolatos feltevést. Én előtte sosem találkoztam, olyan emberrel, akinek ikertestvére lett volna, de hallani hallottam történeteket és ez alapján jött nekem a kérdés. Kiderült, hogy az erős érzelmeket megérzik, bármily távol vannak egymástól. Egy pillanatra eltűnt a mosoly az arcáról, már-már megkérdeztem, hogy mi a baj, de hamar elkezdte visszanyerni önmagát, így nem piszkáltam vele.
Ámultam a lány, tehetségén. Ennyiféle harcművészet és ráadásul versenyszerűen. ~Nem kis teljesítmény.~ elismerő tekintettel néztem Dasha-ra. Közben azt is megtudtam, hogy a taekwaondo áll hozzá a legközelebb, mert koreai harctechnika. Valahogy sejthettem volna, hisz a lány, nagyon szereti a hazáját. Nála más volt a helyzet kicsit, mint nálam. Vele ellentétben nem én döntöttem, hogy megtanulom hazánk ősi harcmodorát, hanem amit elkezdtem járni, apám már tanította is nekem az alapokat, hogy ha nagyobb leszek, tudjam a komolyabb képzést is csinálni. A tánccal ugyan ez volt a helyzet. Szerencsére mind kettőt szeretem. Gondolkoztam, hogy megkérdezzem-e tőle, hogy milyen eredményeket ért el, de kicsit tartottam tőle, hogy tolakodásnak venné. Aztán persze győzött a kíváncsiság. –Ne haragudj, de szeretném megkérdezni, hogy milyen eredményeket értél el a versenyeken, és milyen sikereid vannak? De ha nem szeretnél válaszolni, akkor vedd úgy, hogy nem is kérdeztem semmit.– mondtam neki, és reméltem, hogy nem veszi tolakodásnak.
Mikor a tai chi kerül szóba, olyan aranyos volt, mikor bevallotta, hogy nem az ő világa. Saját bevallása szerint, ő túlpörgős hozzá. Nem tudom, hogy zavarában, vagy azért vakarta meg a vállát, mert viszketett neki, de nekem valahogy az volt az érzésem, hogy az első a jó tipp.  –Tudod, engem azért érdekel, mert a muay boran pont az ellentéte, és kíváncsi lennék, ha a kettőt összemosnánk, mi alakulna ki belőle.– mosolygok rá, majd folytatom monológom. –Én soha, semmilyen versenyen nem vettem részt, bár ebből a stílusból nincs is, tanár is alig. Ami a legközelebb áll hozzá az a thai boksz.  Tudod, amit tanultam, valahol veszélyes, és nem szeretném, ha használnom kéne.  Azért is alakult ki, a picivel lágyabb változata, amelynél szigorú szabályokat vezettek be, mert még a muay boran-ból is volt verseny, addig elég gyakori volt a súlyos sérülés, és sajnos végzetesebb dolgok is előfordultak.– mondtam Dashanak.
Vagány és kedves lány, egyre szimpatikusabb volt nekem, nem volt gyenge, nem csak fizikai értelemben, hanem lelkileg is erősnek tűnt, de a kedvesség, közvetlenség és a jószívűség is jellemzi, legalább is nekem eddig úgy tűnik. Kérésemnek eleget téve mesél még a testvérével való kapcsolatáról. Fantasztikus lehet, ilyen erős kapcsolatban lenni valakivel és örülök neki, hogy megadatott neki. Miután befejezi a mesélést, fel is tesz egy kérdést. –Kb. egy hónappal előtedd jöhettem az iskolába.  Sajnos idén, nem nagyon tudtam órákon részt venni, de megismertem pár nagyon kedves embert itt.– válaszolok mosolyogva. –A kastélyban sok érdekes hely van, te jártál már, valamerre az épületen belül?– kérdezem meg. –Van olyan hely, amiről hallottál és kíváncsi vagy rá? Mert akkor megnézhetnénk, mit gondolsz?- teszem még hozzá.

Dasha

Megmosolyogta félénk kérdésemet. Belegondolva, tényleg butaság volt részemről, hogy tartottam attól, hogy esetleg tolakodásnak venné, hisz miért ne lenne büszke a sikereire. Miközben hallgattam, egyre inkább becsültem a lány képességeit. Mikor rátért a durvább edzésekre, a saját edzéseim jutottak az eszembe. Így is előfordult, hogy egy-egy edzés után egy hétig fel sem tudtam kelni, kirázott a hideg a gondolatra, hogy ennél durvább edzéseket kellett volna végig vinnem. Az édesapám alapjáraton kedves és figyelmes ember, ha viszont az edzésre kerül a sor, akkor mesterré alakul, aki nem ismer könyörületet.
–Eddig sem bántam, hogy nem versenyzek, így meg kifejezetten örülök neki.– Mosolyogtam Dashara. A taekwondo mellett, a karate volt az, amiből sikert ért el. A másik kettőt, saját bevallása szerint, csak hobbiból tanulta meg, bár volt egy olyan érzésem, hogy több van azért mögötte.
Nagyon hálás voltam neki, mikor mondta, hogy szurkol. Éreztem, hogy nem csak úgy mondja, hanem úgy is gondolja.
–Köszönöm, igyekszem, hogy elérjem.- Mosolyogtam hálásan.
Egyetértettem vele abban, hogy meg van a hátránya annak, ha több stílust tanul az ember, de ez leginkább a versenyeknél lenne akadály. Kvázi, engem ez a veszély nem fenyeget. Bár, ha az apámmal való edzés közben kevernék bele tai chi elemeket, valószínű megnézhetném magam utána.
–Keiko? Ismerős ez a név. Ő is ide jár?– Kérdeztem. –Hát igen, érthető, hogy zavarta, főleg, ha hozzá van szokva, hogy ugyan azon stílus ellen küzd, amit ő is tanult.– Fűztem hozzá még a kérdéshez.  
Mikor elmondta, hogy a „Múlt árnyainak terme”, és a „Nemzetek terme” érdekli, örültem, hisz még ezeken a helyeken én sem jártam.
–Néha, én is elszoktam tévedni. Ha gondolod, megnézhetnénk együtt, még egyikben sem jártam, és hát én is kíváncsi vagyok rá, hogy milyenek lehetnek.– Nevettem a lányra.

Dasha

-Oh, tényleg ez lemaradt, a Levita házba tartozom.– Válaszoltam meg a kérdését gyorsan. Majd hallgattam mit mesél Keiko és az ő kapcsolatáról. Nagyon örültem neki, mert valószínű én is azt hittem volna, hogy rosszban vannak. Bár lehet, hogy egy idő után feltűnt volna, hogy nem így van. Magam elé képzeltem a szituációt és így nem volt nehéz vele nevetnem, tényleg elég érdekes lehet őket kívülről látni. Tetszett, ahogy a lány mesélt, könnyen maga elé képzeli a jelenetet az ember, mi közben őt hallgatja. Az is kiderült, hogy ők is Levitások. Mikor megnyugtatott, hogy másokkal nem, csak egymással ilyenek, hangosan felnevettem. -Nem aggódtam, mindenesetre megnyugtató.– Mosolyogtam én is mi közbe körül néztem nem akar-e valaki felképelni az iméntiért, hisz mégis csak egy tanulószobában vagyunk. Szerencsére nem, egy-két rosszalló nézés csupán, feléjük küldtem egy bocsánatkérő mosolyt, majd újra Dashához fordultam.
Miután felajánlottam neki, hogy nézzük meg együtt azokat a termeket nagyon megörült neki. Ennek hatására én is nagy örömöt éreztem, hisz akkor hasonlóan viszonyul hozzám, mint én ő hozzá. –Persze, hogy benne lennék, akár most is.– Válaszoltam neki boldogan és már azon járt az eszem, hogy a könyveket fel kéne dobnom a szobámba. Közben érkezett egy újabb kérdés. –Hát, ez jó kérdés, ugyanis elégé minden evő vagyok nem csak könyv, de zene terén is. Szeretem a régieket és az újakat is, a lassútól a gyorsig, a poptól a rockig. Tehát elég vegyes az ízlésem.– Válaszoltam, majd visszakérdeztem én is. –Te milyen zenéket szeretsz?– Amíg meg nem kérdezte eszembe se jutott, pedig én is meg szoktam kérdezni. Valahogy nem tartottam fontosnak, hisz mindegy milyen zenét hallgat a közös nevező, legalábbis úgy éreztem, már meg van.