Rozsos Annamária

A szám szélét bosszúsan harapdálva császkálok fel-alá a lépcsőkön és a folyosókon, mert természetesen megint eltévedtem. Olyan baromi nagy ez a kastély, hogy szerintem még térképpel is simán elkallódnék, pedig azért értek a térképelemzéshez és a tájékozódáshoz is. Na, ja. Ezen a napon immáron harmadjára tévedek el, nem csoda, hogy már a hajamat tépem.
Amikor már megelégelem a tanodában való kóválygást, dühödten nyomom le a hozzám legközelebb eső ajtó kilincsét, amin a Tanulószoba felirat áll. Rendesen meglepődök, ugyanis társaságra akadok.
- Szia - köszönök a torkomat megköszörülve a kis bőrfotelben gubbasztó lánynak, aki épp egy vaskos könyvet olvasgat. Érdeklődve futtatom végig a mutatóujjamat a polcokon sorakozó könyvek gerincén, aztán - mivel beáll a kínos csend - úgy érzem, muszáj megszólalnom.
- Lina vagyok amúgy - foglalok helyet a vele szemben lévő fotelben, majd kényelmesen hátradőlve folytatom. - De mintha mi már összefutottunk volna valahol, nem? - kérdezem az emlékeimben kutakodva, mert elég ismerősnek tűnik a lány arca, de a neve nem igazán szándékozik beugrani, így segítségkérően pislogok rá.
Talán kicsit zavarhatom, mert a kezében tartott könyvet nem úgy tűnik, mintha le szándékozna tenni csak azért, mert én betévedtem ide és épp rám tört a szómenés, így hát önmagam szórakoztatására kapcsolgatni kezdem az asztalon lévő lámpát. Lehet, hogy ezzel még jobban az idegeire megyek, de legalább csak feleannyira unatkozok, mint azelőtt. Hát igen, az emberi unalomnak tényleg nincs határa.

Rozsos Annamária

A szám szélét bosszúsan harapdálva császkálok fel-alá a lépcsőkön és a folyosókon, mert természetesen megint eltévedtem. Olyan baromi nagy ez a kastély, hogy szerintem még térképpel is simán elkallódnék, pedig azért értek a térképelemzéshez és a tájékozódáshoz is. Na, ja. Ezen a napon immáron harmadjára tévedek el, nem csoda, hogy már a hajamat tépem.
Amikor már megelégelem a tanodában való kóválygást, dühödten nyomom le a hozzám legközelebb eső ajtó kilincsét, amin a Tanulószoba felirat áll. Rendesen meglepődök, ugyanis társaságra akadok.
- Szia - köszönök a torkomat megköszörülve a kis bőrfotelben gubbasztó lánynak, aki épp egy vaskos könyvet olvasgat. Érdeklődve futtatom végig a mutatóujjamat a polcokon sorakozó könyvek gerincén, aztán - mivel beáll a kínos csend - úgy érzem, muszáj megszólalnom.
- Lina vagyok amúgy - foglalok helyet a vele szemben lévő fotelben, majd kényelmesen hátradőlve folytatom. - De mintha mi már összefutottunk volna valahol, nem? - kérdezem az emlékeimben kutakodva, mert elég ismerősnek tűnik a lány arca, de a neve nem igazán szándékozik beugrani, így segítségkérően pislogok rá.
Talán kicsit zavarhatom, mert a kezében tartott könyvet nem úgy tűnik, mintha le szándékozna tenni csak azért, mert én betévedtem ide és épp rám tört a szómenés, így hát önmagam szórakoztatására kapcsolgatni kezdem az asztalon lévő lámpát. Lehet, hogy ezzel még jobban az idegeire megyek, de legalább csak feleannyira unatkozok, mint azelőtt. Hát igen, az emberi unalomnak tényleg nincs határa.

Egyszavas horrortörténet: átv. Ugye, milyen rémisztő? A navinés számára mindenképpen, úgyhogy a vizsgaidőszak előtt, nagyobb pánikrohamokat megelőzendő, szorgalmasan átnéz még mindent. Szóval amikor valaki belép, egy nagy könyvvel meg tollal-papírral felszerelkezve találhatja, ahogy elszántan, de nem igazán hozzáértően jegyzetel.

 - Szia. - néz fel szórakozottan, udvariasan rápislog a lányra, aztán elmerül az érthetetlen leírások óceánjában megint. Illetve hát nem. - Öh.. de, lehet. - szíve szerint folytatná a jegyzetelgetést, de nem akar a végletekig udvariatlannak tűnni, úgyhogy úgy tesz, mintha gondolkozna azon, hogy hol találkozhattak korábban. Ismerősnek ismerős, de hogy honnan.. - Nem tudom.. átváltoztatástan..? - tippel hanyagul, mert fogalma sincs az ismeretség keltezéséről, úgyhogy ahhoz nyúl, amije éppen van: átv-könyve. Tippnek ugyanolyan jó, mint bármi más.

 - Örvendek. - mondja gondolkozás nélkül, miközben már azt próbálja kitalálni, hol szakították félbe. Ja, hogy a nevét illett volna megmondania? Minden máskor, ha nem kérdik, akkor is, szépen elmondja, de ha kérdik, akkor meg nem.

 - Tudod, mit? Én ehhez nem értek. - csapja be nagy lendülettel pár perc múlva a könyvet. Félig azért, mert fogytán a türelme maga és képességei felé, félig meg, mert így hátha ráébreszti a másikat arra, hogy bizony tényleg idegesítő a kapcsolgatása. Most tényleg, ennek sok értelme van, menjen ki a folyosóra, kapcsolgasson ott. Passzív-agresszív viselkedés, mert az a rossz szokása. Megmondani, mi a probléma.. ugyan már. Mérgesedjen csak el a viszony a sok ki nem mondott gondolat miatt, az az igazi.

És most se szól, csak gubbaszt. Mérgesen magára, a másikra, de legfőképp az átv-re.

Rozsos Annamária

- Átváltozástan? - kérdezek vissza a szemöldökömet felvonva. - Nem járok átváltozástanra. Egyelőre legalábbis - folytatom a körömágyamat vizsgálgatva.
Amikor észreveszem, hogy igencsak zavarja őt a lámpakapcsolgatásom, magabiztosan elvigyorodok, aztán lazán felteszem a bakancsos lábamat az asztalra, majd szórakozottan méregetem a lányt - akinek még mindig nem tudom a nevét.
- Csak nem idegesít? - kérdem ártatlanul a lámpa felé billenve a fejemet. Sokan mondták, hogy nagyon rossz szokás az, hogy direkt az emberek idegeire megyek, de engem tulajdonképpen feldob, amikor látom dúlni-fúlni a halálra idegesítésemmel becélzott, ártatlan áldozatot. Amikor mérgesen összecsapja a könyvét és jegyzeteit, arra gondolok, hogy talán túlságosan elégedett fejet vágok, mert még rám is morog valamit.
- Ne, várj! - kiáltok utána, amikor észreveszem, hogy hóna alatt a cuccaival az ajtó felé közeledik. - Most hova mész? Ne már, ne hagyj itt! Eltévedtem és nem tudom, hogy merre van a Rellon-ház - vallom be motyogva. A kérdés csak az, hogy vajon megszán-e.

Csak nem idegesít?
Ez az egy darab kérdés leírja a lány karakterét. De. De igen, marhára idegesít. Szól érte? Dehogyis. Azzal ugye felfedné, hogy gyenge, hogy ő van rosszabb pozícióban. Tehát nem szól, hanem úgy tesz, mint aki észre se veszi. De azt se bírja sokáig, és ha mégis, erős késztetést érez arra, hogy széttépkedje apró darabokra a saját izmait és ereit és egyéb belső szerveit. De nem szól. Ő, kérlek, cool. Hűvösebb, felsőbbrendűbb, és sznobabb mindenkinél. Várjál. NEM.

Na, ez az a pont, ahol idegrohamot szokott kapni néha. Nem szép látvány. A probléma az, hogy még csak nem is hatásos, mert gyenge őzike lévén komoly kárt nem tud okozni. A múltbeli tapasztalatai megtanították arra, hogy lenyomja ezeket az idegbajos pillanatokat, és tűrjön. Álljon fel szépen, és menjen el messzire.

A kiáltásra szép kiállással megfordul.. és bajban van, hogy mi szépet szóljon vissza. Mert nem okos, és visszavágni nem tud. Azt se. Semmit se. Mindenesetre, miután gyorsan lefuttatta magában az összes eszébe jutott beszólást, megfontolta, hogy mégis csak navinés, azaz galamblelkű, és segíteni illik, az utóbbi érvet még egy párszor megfontolta, végül annyit szólt, hogy

 - A folyosó végén balra, a freskónál meg jobbra.

és kilibbent a folyosóra. Amennyit a válasszal törődött, nincs kizárva, hogy nem feltétlenül a megfelelő útirányt mondta meg.

Vagy hogy értelmes mondatot rakott össze úgy egyáltalán.

Rozsos Annamária

Végül mégiscsak megszán, amit egy erőteljes szemöldökfelvonással reagálok le.
- Várj már! - rohanok utána, a nagy sietség közben pedig még a tanulószoba ajtaját is nyitva felejtem, amire természetesen a folyosó falán lévő festmény figyelmeztet is, ezért dühödten sétálok vissza, hogy becsukjam azt. Így viszont a lány kissé lehagyott, úgyhogy lélekszakadva érem be.
- Azt hiszed, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem? - villantok rá egy vigyort.
- Nincs sürgős dolgom, úgyhogy a Rellon még ráér, boldogítalak tovább csodás jelenlétemmel - jelentem be, de mivel pislogás nélkül mered rám, folytatom. - Ne várd azt, hogy megköszönjem a segítségedet, sem azt, hogy bocsánatot kérjek. Ez a két szó nem igazán szerepel a szótáramban. Szóval - tárom szét a karjaimat -, hova megyünk?
Tuti, hogy az idegeire megyek, egyszerűen érzem, de idővel úgyis megkedvel - akár tervezi, akár nem.

Ajj, pedig de szép végszó és kivonulás lett volna ez.. de hát jöjjenek az önlekicsinylő ismerős gondolatok, miszerint ez ő, ez se sikerül neki, semmi se sikerül neki. Leküzdi a heveny vágyat, hogy káromkodva rákiáltson a lányra, összenéz a fallal, a fal mintha biztatóan visszanézne rá, aztán megfordul.

Még egy heveny vágyat le kell küzdenie, hogy random orrba vágja a másik lányt.
Meg azt is meg kell beszélnie magával, hogy szóban előcitálja a másik szülőanyukáját. De megoldja. Mentálisan mantrákat mormol, mélyeket lélegzik, gondolatban Tibetben jár, és..

.. ez az a fajta és méretű pofátlanság, ami már túlmegy igazából azon a ponton, hogy úgy istenigazából idegesítse az embert. Ez a méretű tiszteletlenség ugyanis egy olyan lelkületű lányt, mint a navinés, heveny pszichologizálásra készteti, és fél másodpercig eltűnődik azon, hogy a másik a nagy kiállásával vajon mit akar leplezni. A nyilvánvaló kisebbségi komplexuson, meg a feltételezett családi hátteren kívül. És akkor a navinés azt a taktikát választja a nyilvánvaló erőfölénnyel szemben, hogy szegről-végről megsajnálja a másikat a nagy fellépése miatt. Legalább morálisan ő legyen a jobb, ha sehogy máshogy nem az, ugye.

Azért meg kell ráznia a fejét, hogy ne az említett édesszülő jöjjön a szájáéra hirtelen.

 - Mittudomén.. éhes vagy? - simul bele akkor, ismerősen, tegyük hozzá, az alacsonyabb rendű szerepébe, és mivel teljesen mindegy neki, hogy merre mennek, felajánl egy fogódzót. Ha éhes, akkor konyha. Ha nem, akkor maradt még kismillió egyéb lehetőség.

Rozsos Annamária


Szinte hallom, ahogy forr az agyvize. Szegény, eléggé megstrapáltam lelkileg ezalatt a bő tíz perc alatt. Ó, ne aggódj, még semmit sem láttál! - gondolom magamban, majd a száját összeszorító, elég erősen engem szuggeráló lányra nézek. Az imént magában biztos vagy hatféleképpen küldött el melegebb égtájakra. Felvonom a szemöldököm, és pofátlanul széles vigyorra húzom a számat.
- Jó, hogy szólsz, ma még nem is ettem semmit - csettintek egyet. - Akkor konyha? - teszem fel a kérdést, ami egyébként költői volt, mert meg sem várva a válaszát, szórakozottan lököm el magam a lépcső korlátjától és profi maratoni futókat megszégyenítő módon indulok lefelé, de aztán megtorpanok és bizonytalanul nézek vissza rá.
- Erre van a konyha, ugye?