29. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Keleti szárnyMásodik emelet

Oldalak: « 1 2 ... 6 ... 14 15 [16] Le | Téma száljai | Témaleírás
Helvey Belián Balázs
Prefektus Levita, Levita lovag, DÖK tag, Egyetemi hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Vendéglátós, Magántanuló, Másodikos mestertanonc


young wolf | nyünny
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 3111
Írta: 2020. február 23. 19:00 | Link

.mik vagyunk mi. kik vagyunk. sebek.


- Az a jobbik eset, de sose tudni, a másik mennyire ment volna el. Mindegy, felesleges. Nem hiszem, hogy lesz ilyen – vagyis reméli csak, mert tényleg nem akar minden program után ülni és figyelni a lecseszendő feleket vele szemben. Az igen rossz fényt vetne a dolgokra, nemde? A csikk útját követve bámul ki és le, ahogy az apró fehér folt még utoljára feltűnik a bentről kiszűrődő fényben, majd örökre eltűnik, hogy elmossa majd egy eső, eltapossa a diáksereg, akármi. Visszafordul hát, amikor vall. Arca meglepett, nem sokkos, agya forogni kezd, keresi a definíciót magában, de erről nem hallott. Olvasta a dementorokat, akiktől a hideg rázza most is, olvasott sellőkről és még pár egyéb dologról, de ez sose került elé. A kiegészítésre még kicsit ráncolódik is a homloka. Neki a vértisztítás inkább orvosi fogalom, mintsem... faj?
- Csak vérmérgezés utáni cuccról hallottam, szóval... Nem, nem tudom, mi az a béla, izé véla. Nemhogy a tisztított – rázza meg a fejét, a hideg rázza, de most nem a széltől. Milyen ironikus nem? Ő is V, vér is, és egy elharapott, eltitkolt szócska szerinti valami. Kicsit talán nagyobb levegőt vesz és sűrűbbet, mert nos, igen, van az a pillanat, amikor talál valami olyat, ami egy apró kapocs, de ő nem tudja így kimondani. Inkább hagyja beszélni, ilyenkor az kell. Ő meg nem olyan, hogy adja a drótot, de lehet sokan meg tudják mi ő, mit tud. Mintha leleplezné magát, vagy nem is érti, hogy jött elő.
- Azért jobb, hogy nem, mert az a valami vagy? Nem értem, azt sem, hogy elmondtad. Úgy hangzik, mint valami titkos dolog, vagy épp nem az, csak én vagyok vak rá – tehát elzárja magát ő is dolgoktól. Lehunyja pár pillanatig a szemeit, mert ez már több, mint egyező. Apró mosoly van ajkain, de nem a gúnyos. Megint azt érzi, hogy abban már jó, hogy megérti. Ő erre a mintapéldány, elzárva mindentől és most itt van, tudatlanul, ismeretlenül, majdnem újként, ingerek közé zárva. Felnyitja szemeit, arcát fürkészi, miközben folytatja. Kérdésekre válasz. Mert apró kis megvilágosodás olyan dolgokra, amiket nem értett. Hogy miért történik, miért érzi és miért más ha nincs ott. Talán a múltkori villámlátogatást is kezdi érteni, mindent, mert nem hülye, csak a kirakós darabjai kellenek. Fejét enyhén billenti oldalra és amúgy sem kezdene el dühöngeni, most ugye képtelen is rá. De már, legalább vannak válaszai.
- Ó... hogy szimpatikus – kicsit elharapja a mondatot, saját nyelvét is, szinte már elszégyelli magát, ahogy tekintetét a padlóra vezeti. - Akkor abba... beleestem, amikor jelentkeztem. Nem értettem eddig, mit keresek itt, a DÖK- ben, mi a dolgokra a válasz és miért, de... azt hiszem értem. Van egy ilyen.... kisugárzásod, ami megfogja az embert. Értem – bólogat, miközben visszaemeli rá íriszeit. Igen, benne van ő is, de alapvetően olyan alkat, aki másokra figyel. Nem azért teszi, többnyire. - Ne haragudj rám, ha úgy tűnik, hogy én is ezért vagyok itt. Mert nem. Voltak pillanatok amik furák, de alapvetően... nem – mert valamiért meg akarja magyarázni, hogy ne érezze rossznak, annak, hogy na, ez a hülye is csak azért van itt, mert bevonzotta. Jó, a magyarázkodás is talán segítve van ezzel, de igazi. Mert könnyű összerakni a dolgot. Mint a népszerű embereknél, akik mellett csak a név és pénz miatt vannak, de ha az nincs, eltűnik mindenki. Kimondana valamit, de lenyeli, nem akar sértő lenni. Inkább örül a más témának, rá is kap.
- Jaj hagyd el, nem emiatt nem fogok aludni, vagy mert valaki a hátam mögött köpköd. Had tegye – legyint egy nagyot. - Védte a lányt, meg ja. Valami van abban, amit nekik mondtál, de nem rágódom ezen, meg fogják tudni oldani – nem is érdekli a szerelem témája arról a részről, nem rá tartozik. Csak felbukkant, mert látható volt és érezhető, persze, hogy idegességében kapott arra is. Ahogy ő most a humorra. Az mindig megy, általában, mostanság. Hazudna, ha kiismerné magát, mert ez is új dolog önmagának, mik a határok, mik a gátak. Mert abból több van, és bár elmagyarázta, mi miért van, miért érzi felszabadultabbnak és könnyebbnek a dolgokat most, mégis, a végletekig nem menne el. Csak lazább, elégedett vigyor arra, hogy tetszik neki és csűri-csavarja tovább. Nem akar most kényszeresen megfelelni, vagy hasonló, adja magát, a lazát, ami meg mégsem igaz. Nem egészen.
- Megegyeztünk. Akkor semmiről semmit, és én vak voltam. Nem baj, hogy ugyanúgy mint én dobtad  ki – nevet fel, mintha tényleg ez lenne a legnagyobb bűn, amit valaha, valaki elkövetett az iskola falai között. Talált már a mosdókban elég csikket maga is, nem kell álszentnek lenni. A komoly arc lenne az, nem is sikerül, de bár inkább sikerült volna. Az könnyebb, mint kimondani valamit, ferdítve. Annyira idióta, hogy nem tud egyenletesen, mindenkinek egyfélét mondani, mert már maga se tudja, kinek mit mondott. Ez jár a hazugoknak, ugye? Megérdemli, hogy belekeveredjen egyszer, tanulhatna belőle, hogy csakis az igazat. Erre nem. Sosem. Csendben figyeli, ahogy közeledik felé, egyre közelebb. Most bukott le? Nem akart. Eddig is közel volt, most aztán végképp, ujjakat érez meg az arcán, vigyora eltűnik, ajkai nyíltak el egymástól, tekintete már-már riadt és zavart. Hátrálnia kellene, de nem tud, most már nem és hirtelen nem is akar. Szégyelli magát, hadakozik odabent a nemrég megismert indokkal és magával is. Mert a torkán van. Ne hazudjon, semennyire sem. Hatalmas szusszanás törik ki belőle, eddig feszült tartása kicsit elernyed. Szinte mintha belesimítaná arcát a tenyerébe, a cirógatásba, amelytől úgy bizsereg a bőre, mint soha. Mint amit szeretne érezni, amikor nincs jól. Egy ideig néma, túl hosszú ideig, mire képes látni is őt, nem csak nézni. Arca most nem vidám, pedig az akarna lenni. Valami történik, és bár inkább egy kínos jelenet lenne, megmagyarázhatatlan vágy, tilos dolog. De ami lesz, az lesz. Nem hazudhat, nem engedi.
- Nem mehetek máshova – hangja halk. Mehetne, de nem akar, és ez őszinte. Ha magának tiltja, az is tiltás. - Nem akarok hazamenni, vagy máshova, ide sem akartam jönni. Nem az vagyok, nem csak az, akinek hiszel. Nekem is van keresztem. A bőrömbe van sütve. Örökké - fog rá saját pólójának nyakára, a késztetés erős. Ne hazudjon, nem hazudhat. A nyakkörre szorít, lefele húzza azt, az anyag enged, engedi láttatni azt, amit takar. Nem egy tetoválást, nem egy anyajegyet, hanem annak a nyomát, ami ő. Nem a teljeset, de ami látszik, azon észlelni, hogy mély és folytatódik. Elengedi az anyagot, ujjai elernyednek, keze maga mellé hull. Reszket és hevesen ver a szíve. Ő ismeri a varázsvilágot, talán ennyi elég is. Elég, hogy az ujja majd eltűnjön bőréről, hogy a jóleső érzés eltűnjön. Lehunyja a szemeit. Elég volt a hazugságból, mégis, most szeretne ismét eltűnni. Vagy fogalma sincs. Mit kéne tegyen. Rápillant, kérdőn. Látni akarja mozdulata hatását, nem akar többé... és zavarja. Nem mondja ki, hogy fejezze be, mert nincs rá ereje. Hat rá, ez már biztos. A többi, már nagyon nem.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mihail Vladiszlav Sztravinszkij
Prefektus Rellon, DÖK elnök, Egyetemi hallgató, Másodikos mestertanonc


#E l i t e #fattyú #szőke ördög #Mihi
offline
RPG hsz: 153
Összes hsz: 615
Írta: 2020. február 26. 10:45 | Link

Belián
nem hazudsz nekem többet, ugye? / ne tedd, kérlek

Apró bólintás, többet nem érdemel a téma, hiszen már teljesen irreleváns is. Elképzelni sem tudtam volna azt, eszembe sem jutott az opció, hogy Márk véletlen nekem esne. Így visszagondolva sem tudnám elképzelni róla, hiszen bármennyire is ellenségesen viselkedett, nem hülye a srác. A magához való esze meg van, egyszerűen valamiért ezt a helyzetet kezelte indulatosabban. Lényegtelen, elmúlt, már elmentek, a verekedés meg ahogy akkor, úgy sem opció bennem, mert egyszerűen nem. Lehet nem vagyok a kedvesség mintapéldánya, de azért nem az agresszivitásomról és az indulatosságomról kellene elhíresülnöm az iskolában? Maradjunk a DÖK-ös tevékenységeknél, azok segítenek eleget.
- Szóval nem tudod - ismételt apró bólintás. Alsó ajkamba harapva fürkészem az arcát, mert nem hazudik, valóban nem tudja mi az a véla. El kellene magyaráznom neki, nemde? Illene, hogy tudja, mivel áll szemben, hiába nem tud védekezni ellene, hacsak nem készül fel rá tudatosan, de nem visz rá a lélek. Elmondtam neki mi vagyok. Innentől ráhagyhatom, hogy eldöntse, érdekli-e mi ez az egész vagy sem. Megadom a választási lehetőséget ezzel, nem nyomom le a torkán a csúf igazságot, egyszerűen időt hagyok neki arra, hogyha érdekli, ha kíváncsi, ha felkészült, akkor utána nézzen, derítse ki mi vagyok. Ennyiben hagyom a dolgot. Nem tudja, csak sóhajtok egyet, de nem kezdem el magyarázni a vélaság mivoltját, csínját-bínját. Nézzen utána, és ha semmi nem változik, akkor megadok neki mindent, amit csak kér.
- Nem olyan titkos ez - mosolyodom el halványan. - Gyakran nem tudják megmagyarázni az emberek maguknak, hogy miért, de nem kérdeznek rá, én pedig nem mondom el - nem kérdeznek, nem válaszolok, felesleges, ha rákérdeznek akkor meg elmondom az egyértelműt, ami az orruk elé van téve. De soha nem kérdeznek rá, mert annyira nem értik, annyira elvesznek a pillanatban, hogy nem tudnak rákérdezni, vagy egyszerűen már nem is foglalkoznak vele, mert elvesznek a kék tekintetemben, az érintésemben, a mosolyomban. Nagyon helyes.
- Igen, a kisugárzásom. Gyakorlatilag ezt jelenti vélának lenni - mosolyodom el halványan. - A DÖK meg igenis jól áll neked, sokat segítesz benne, de valószínűleg az miatt jelentkeztél, igen - a mosoly megindul, de arcomra fagy, ahogy folytatja a kis mondandóját. Kékjeim kikerekednek, ajkaim kissé elnyílnak egymástól. Hogy ne haragudjak rá, amiért úgy tűnik, mintha, pedig nem azért van itt, mert véla vagyok, mert a kisugárzásom. Olyan őszintén mondja, olyan hihető, hogy szinte már elhiszem, a szavai visszhangzanak fülemben, beékelődnek agyamba, és soha a büdös életbe többet nem mennek ki onnan. Mert elhiszem neki. Miért hiszem el neki? Miért más ő, amiért azt tudom mondani, hogy elhiszem a szavakat, amiket kiejt a száján, főleg ilyeneket. Az első pár másodpercben kérdőjeleztem meg mindösszesen, de annyi bőven elég volt ahhoz, hogy valami hirtelen elkattanjon bennem és elhiggyem neki a kiejtett szavakat. Ne haragudjak rá. Nem tudok rá haragudni, mert őszinte. Hogy csinálja?
Nekem kissé több idő kell a visszatéréshez az előző témából, nem is reagálok rá érdemben, csak rendezem vonásaimat, majd kissé talán zavartan dörzsölöm meg szemeimet mutató- és hüvelykujjammal, mielőtt a kérdés elhangzana, majd érdemtelen válasz érkezne rá. Belián arca belesimul tenyerembe, elégedett mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy eddig kissé görcsös teste elernyed, csak átadja magát az érzésnek, annak ami vagyok. Mert én most nem az a Mihail vagyok, aki miatt a DÖK-be jelentkezett, hanem az a Mihail, aki gátlástalanul él vissza a vélamágiájával, hogy neki megkönnyítsék az életet, hogy ne kelljen kideríteni mindent, csak egyszerűen mondják el. De így is hazudik, nekem pedig mosolyom szélesebb lesz, akaratlan kerül több mágia bele, észre sem veszem, ahogy azt sem, hogy a némaság pillanatába talán több ideje burkolózik, mint kellene, esetleg illene. Ujjam folyamatosan cirógatja a bőrfelületet, egy pillanatra sem hagyom abba. Érezd a vélát, Belián, hogy megmutathasd nekem ki is vagy. Követem kezed nyomát, ami lehúzza a póló nyakát, éppen annyit felfedve a hegekből, ami elég ahhoz, hogy a kép, amely eddig darabokban hevert a földön, pillanatok alatt álljon össze újra eggyé, és kerüljön fel a falra. Egy farkast ábrázol. Mosolyom lelankad, eltűnik arcomról, miután a póló visszapattan nyakához, kezei lehullanak maga mellé, én meg még mindig a hegek helyét bámulom, szinte látom őket a pólón keresztül. Kezem, amely arcán pihen, abbahagyja a cirógatást, miközben másik kezem álla alá nyúl, hogy biztosan szemtől-szemben álljak a kérdő tekintettel.
- Mindenkinek van keresztje - hangom mély, rekedtes, akárha csak most ébredtem volna fel. - Neked ez, nekem az, de attól még te, te vagy - arcán pihenő kezem csusszan tarkójára óvatosan, ahogy közelebb vonom magamhoz, hogy még egy hajszál se férkőzhesse be kettőnk közé, ujjaimat nem veszem el álla alól. Azt akarom, hogy lásson. Csak engem lásson. - Elvehetem egy pillanatra a fájdalmad? - tekintetem kérdőn fürkészi arcát. Csak őszintén, kérlek.
Utoljára módosította:Mihail Vladiszlav Sztravinszkij, 2020. február 26. 10:46 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Helvey Belián Balázs
Prefektus Levita, Levita lovag, DÖK tag, Egyetemi hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Vendéglátós, Magántanuló, Másodikos mestertanonc


young wolf | nyünny
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 3111
Írta: 2020. február 26. 23:18 | Link

.mik vagyunk mi. kik vagyunk. sebek.


- Olyan vagyok, mint az újszülöttek, minden új – nem nagy dolog nem tudni, csak általában meglepődnek. Itt van, nem gyerek, alapvetőnek hiszik, hogy tud mindent, vagy legalábbis majdnem mindent és úgy magyaráznak, mintha az már adott lenne és neki csak bólogatni kell. Bár tekintetében ott van a finom várakozás, hogy akkor na, rágja a szájába az értetlennek, miről is van szó, de nem teszi. Egymást figyelik, ki és miért, kicsit kérdőbbre sikerül a pillantás, mikor úgy harap a saját ajkába, mintha zavarban lenne, hogy ki kell mondania ilyesmit és mégsem folytatja. Oké, ő nem erőlteti, felesleges követelőzni, mert akkor csak a baj van és bár mindig imád kérdezni, most azonban mégis a nyugalom a fontos, hogy az őrizze, ne zavarja meg és ilyenek, ugye a láthatatlan és ismeretlen mágia is kicsit erre tereli, de egyelőre csak finoman. Nem akar tolakodó lenni, inkább ez, ez pedig nagyon is ő, mert másokkal sem az, ha ki kell várni, akkor kell. Meg hát, maximum egyel több dolog, amiért kinyit egy könyvet, a kíváncsiság nem bűn, az meg, hogy mit olvas, az ő dolga, szóval, megoldja, csak utólag, nem kell annyira félteni. Csak ugye általában az a legjobb, ha maguktól és az mondja, aki miatt kell ezt tenni, de nem akarja, így marad a B-terv. Nincs azokkal gond, szinte már majdnem kimondja, hogy nem kell semmit se mondania róla, hagyják is, de inkább csendben marad.
- Ajj de cseles – enged meg magának egy apró nevetést és valahol mégis megérti. Amikor nincs jó napja és valaki udvariasságból kérdi, mi a gond, ő csak legyint, tudja, hogy látják rajta, van, aki aztán el is engedi, de ha nincs kérdés, ő sem mond semmit. Amúgy sem őszinte, nem mondja ki, hogy épp mi a gond, pedig csak egy van és az elég nagy, egyetlen és ha még ezen kívül van valami, akkor jobb is, ha senki nem kérdez semmit. Most nem fenyegeti, elmúlt épp és kisimultak az idegei, bár könnyebben fárad, most azt sem érzékeli, jól van, meg van, ez a lényeg. És ma is tanult valamit szinten van. Nemde? Még ha nem is magyarázták el neki, az alap a lényeg.
- De értelek, értem. Minek ha nem is teszik fel a kérdést, mert hát, gondolom jól érzik magukat és tök felesleges. Vagy hogy mondjam – hümmög párat, mert ez így kicsit most tényleg eléggé furán hangzik, bevallja. – Mindegy, nem tudom értelmesen kifejezni magam ma már, ellőttem a szócsata alatt. Én se tudtam megmagyarázni és nem is kérdeztem, ez a lényeg. Hogyhogy most mégis? – azért sikerül mégiscsak egy kérdés, egy fontos, mert ha alapvetően senkinek sem kérdés nélkül, most akkor miért jött fel? Nem bántja, nem haragos, pedig lehet kellene, mert ne vannak csapva az érzékei, de ez tipikus, amíg kicsit is benne van, fel sem merül és utána sem volt az, csupán tényleg értetlen és kicsit összezavart. Pedig alapvetően semmi se történt ezidáig, egy fura és gyors késztetése volt amely el is illant, leginkább az van, ami. Hogy bírja, elvan vele és milyen jókat beszélnek, ő meg alig gondolkodik, csak löki. Ez pedig még nem is annyira vészes. Ja, hát lehet könnyebb belecsapni ebbe a csapdába.
- Ohh. De gondolom ezt nem lehet csak úgy kiszúrni. Szép. Na nem mintha terveznék én végignézni mindenkit – mert fogalma sincs, hogy a külső, amely a szemet ott tartja, ahol kell és amely még az ő szemeivel is különleges, az is egy olyan jel, amelyre ügyelhetne. Ő azt hiszi, emellé csak úgy társul a dolog, lehetne akár sötét hajú vagy vörös, mivel még tudatlan, nincs számba véve az egész. – Jól áll? Okoskodok folyamat, hagyd el. Most már mindegy, miért vagyok ott igazából, annyira nem rossz, mint elsőre hittem. Jobban szeretek programot szervezni, mint elmenni bármire – ez mondjuk kicsúszik, de ha eddig figyelt rá a másik, rájöhetett, hogy nem olyan egyszerű lélek ő, mint aminek kinéz. Mert beszélget, teszi a dolgát, mégis, be van zárva, hátrébb áll és csendesebb. Agya pörög, ha kell ő is, de félreáll, háttérben marad, nem követeli ki a figyelmet. Ha nem figyelt erre, akkor meg így járt, nem kötelező. Most viszont saját maga teszi meg, ahogy a kissé elnyílt ajkak és meglepett arc kerül vonásaiba, mintha csak valami hatalmas dolgot mondott volna. Agya jár, mert tud, és szinte kikívánkozik belőle valami.
- Sose… gondolom mindig a véla dolog miatt vannak veled? Sose azért mert csak? – talán kicsit túl indiszkrét a kérdés, érzi is és le is süti tekintetét. Mégsem szólal meg, mert komoly ez. Komolyan gondolja. Mennyire határozza meg az akár ezt is. Mert akkor, lényegében, átlát bizonyos részeket. Mert még mindig tökéletesen olvas másokban, míg magával szemben vakfolt.
Ahogy az is, ezt most hogy oldja meg. Sosem tette és sosem volt rá alkalom, de most felfestődik. És bár csalás, Mihail részéről nagyon is, nem érzékeli, pontosan eléri a mágia azt, amit akar és amit követel szépen, komótosan. Ő beleballag, belegabalyodik, mint a pókhálóba, melynek édeskés az illata és kell, de közben talán gyilkos és nagy a veszély. Mert nem gondolkodik ebben, pedig fejében pörögnek a szavak, újra és újra, mert nem az ő döntése, mert mindenkire hat. De kit érdekel? Csak az forog benne, hogy ne hazudjon és kiskaput talál. Nem kell akkor beszélni, nemde? Mégis fáj. Ez erős dolog, mint legyűrt minden jót és minden mást is, mintha kicsit a mágiát is elnyomná, de csak addig, hogy megcsípje, hogy a jelenben él, még mindig. És cselekszik. Lassan, fájdalmasan, de átlép valamit, valamit, amiből ha kivesszük mi és hogyan történik, mégiscsak nagy dolog. Mert ha kérték, ha nem, sosem hozta fel és sosem volt őszinte. Mindig eltakarta, elrejtette és most sem vetkőzik, csak egy kis szelet. Ez ő, ez a valódi ő, nem a tudatlan, vigyori srác, aki a mágia miatt kicsit kába. Nem. A tekintetében ülő melankólia, mert bár sokan vannak a világon, sokan élik jól az életüket, ő más utat kapott. És megtörténik. Nincs visszaút. Már nincs.
Szinte összerezzen, amikor eltűnik a mosoly. Akaratlan arra emlékezteti, amikor felkelt, először kelt fel így és rápillantottak. Amikor először mondták ki és ő nevetett, hogy ne vicceljenek vele. Egy akcentussal beszélő javasasszony volt, akik a muglik között tevékenykedett a kórházban. Az ő arcáról is eltűnt minden. Már-már lépne hátra, ki ebből az egészből, amikor ujja is megáll, a bizsergető érzés szűnni kezd. Ki innen, az lenne a legjobb, mint mindig. Aztán… álla emelkedik, tekintete megtalálja a másikét, soha olyan közelről nem, mint ahogy most. Szinte már neki is simul, ahogy tarkójánál fogva irányítja azt és nemigen tud megjegyzést tenni arra, azokra, amit mond. Felesleges. Arcát lehelete cirógatja végig, minden tagja libabőrös. Fogalma sincs, mit csináljon, akaratlanul és esetlenül emeli a kezét, de csak a levegőben tartja, fogalma sincs, mibe és hogy akar kapaszkodni. Egyelőre, egyikkel az ablakpárkányig jut, arra esik rá. A másik úgy marad.
- E… el. Igen – bár fogalma sincs, hogy a válasz automatikus. Nem tudja elvenni, nem lehet, ezt akarta mondani és hátrálni. De nem tud. Most tényleg csak őt látja, őt akarja látni. Mocsok mágia ez, csak most… nem figyel a józan eszére. Bár tudna. – Kérlek… - de ha valóban képes rá, ha csak egy kicsit is, tudni akarja, milyen. Mindig vágyott rá, mindig ez volt a cél. Csak egy kicsit olyannak lenni, mint régen. A bajok nélkül. Lehetséges lenne?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mihail Vladiszlav Sztravinszkij
Prefektus Rellon, DÖK elnök, Egyetemi hallgató, Másodikos mestertanonc


#E l i t e #fattyú #szőke ördög #Mihi
offline
RPG hsz: 153
Összes hsz: 615
Írta: 2020. február 29. 18:33 | Link

Belián
nem hazudsz nekem többet, ugye? / ne tedd, kérlek

- Addig örülj - legyintek egy aprót felé. Sokszor van az a helyzet, amikor azt kívánom bárcsak úgy lennék, mint a mellettem álló. Nem tudni semmiről és senkiről semmit, mert nem mondták el, én meg azt sem tudom hol kezdjem az utána olvasást, ha egyáltalán elkezdem, mert nem is biztos, hogy érdekel. Soha nem akartam vélának születni, és megmondom az őszintét, nem értem azokat, akik kipróbálnák akár csak egy napig is, vagy azt kívánják bárcsak vélák lennének. Tudod miért akarod? Mert nem vagy az, és nem tudod elképzelni milyen kirekesztettként leélned tizenöt évet, majd csak stagnálni a körülötted lévőekkel. Elmondom; szar.
- Ez ilyen - éppen hogy megrezzennek vállaim, ahogy megvonom őket. - Úgysem értenék - főleg, hogy valakinél olyan erős hatást fejt ki már az alapvető mágia is, hogy lehet egy szavamat nem értené, bármennyire erősen akarnám elmagyarázni. Felesleges körök, így inkább fedje homály, azonban álszent lennék, ha azt mondanám nem tudja pár ember, hogy mi is vagyok. Az Elite alap, ők akkor is megtudták volna, ha nem akarom, hiszen majdnem mindent tudunk egymásról. Dana, akinek elmondtam, mert így tartottam fairnek, bár már megbántam, mert ismét ostoba döntést hoztam egy ostoba helyzetben. Nem érdemli meg, hogy tudja mi is vagyok, ámbár már késő bánat. És van Belián. Belián, aki mindezek után talán az egyetlen, aki megértheti milyen is egy másik fajhoz tartozni, aki lehetséges, hogy rábólint arra, hogy milyen érzés magányosnak lenni, és láthatom a szemében, hogy komolyan gondolja, nem csak azért bólint, mert jaj, szegény fehér hajú srác, hanem tényleg átérzi. Nem tudom meddig tart, benne van a pakliban, hogy ezt is megbánom, de ha az ember nem próbálja meg, akkor hova juthat? Próbálkozni kell.
- Mert te megérdemled, hogy tudd - halvány mosoly kerül fel ajkaimra, hogy tökéletesen vonásaim csak még tökéletesebbek legyenek. A higgadtság, amivel Belián fogadja az információáradatot meglep. Egészen eddig tudatlanságban élt, nem tudta, hogy mégis mi vonzza hozzám, mi az a plusz, amiért a közelemben szeretne lenni, amiért egy mosolyom elég, hogy bármit megtegyen, amit kérek tőle. Most tudja, és mégis itt áll, beszélget velem, érdeklődik, kérdezget, mert tudni akarja. Pedig már tudja, és bár nem olyan mélybe menően talán, mint kellene, vagy illene neki elmondanom, de tudja, és mégis itt áll. Mi baja van ennek? Ilyenkor már hozzám vágtak ezer meg egy dolgot, amikor kiderült, hogy mindösszesen a mivoltom miatt akarnak mellettem lenni, mert ők ezt úgy érzékelik, hogy manipuláltam őket. Pedig én nem. Soha nem akartam senkit manipulálni, én csak emberként akartam élni. Átlagos emberként.
- Nem, általában nem azért - rázom meg fejemet, miközben teljes testemmel felé fordulok. - Csak az a lényeg, hogy a közelemben lehessenek, nem az, hogy megismerjenek. Igazából így jobban belegondolva, szerintem a szüleimen kívül senki nem ismer igazán, de ez nem az emberek hibája. Ez van - szomorkás mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy befejezem a mondatot. Meghatároz engem a vélaságom, és félek, hogy ebből nem fogok tudni kitörni, és végül az lesz, amit az öregek akarnak. Egy szintén vélát elvenni, hogy a vérvonal meg legyen tisztítva, a gyermekeimre is ráerőltetni, hogy megtartsák a véla vonalat. Borzalmas, szívem sajdul belé, ha csak arra gondolok, hogy erre leszek kényszerítve. És a remény csúnya dolog, gyakran hagyja el az embert éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá. Mostanában engem is. Reméltem, hogy itt más lesz, hogy nem a mivoltom miatt keresik majd a társaságom. És így van-e? Nem mondhatok elhamarkodottan semmit, de kezdek kételkedni benne. Elválik majd, nemde?
Ahogy az is, hogy Belián arca simul tenyerembe, miközben hüvelykujjammal cirógatom arcát arra kérve, ne hazudjon nekem. És nem teszi, mert a póló nyakát lehúzza, ami felfed mindent, amit eddig takart. Felfedi a titkot, amit Belián rejteget mindenki elől olyan gondosan, szinte már fájdalmas. Ráncolt szemöldökkel nézem pár pillanatig, minden mozdulatot befejezve, amíg a képkockák a helyükre pattannak és a kép egész lesz az agyamban. Mert farkas. Vérfarkas. És ahogy tenyerem csúszik tarkójára, úgy közeledik arcom is felé, olyan választ várva, amit mégsem ő dönt el igazán, mert az alapvető vonzalomnál ez már több. Itt akaratról beszélünk, mert ő most akar engem, akarja mindenemet, és pofátlan módon engedek ki még egy kicsit a bensőmből, hogy körbelengjen minket, mintha csak valami védőburok kerülne körénk. De ez semmitől nem véd. Tőlem főleg nem, Belián. Tudatosan léptél bele a csapdába, hiszen tudod mi vagyok? Vagy csak szeretnél valóban megszabadulni attól a fájdalomtól, amit kifelé takargatsz, de mindig benned van. Szomorú. Kezei mozdulnak, egy halvány mosoly ül fel ajkaimra, miközben az egyik keze az ablakpárkányra fog rá, míg másik a levegőben marad. Utóbbira emelem tekintetem.
- Hozzám érhetsz - mert kér arra, hogy elvegyem a fájdalmat, még akkor is, ha csak pillanatokra vagyok képes. De képes vagyok rá, így mindennemű engedélykérés avagy hezitálás nélkül tapasztom ajkaimat az övére. Szabad kezem fog rá csuklójára, ami eddig álla alatt pihent, és húzom közelebb magamhoz, miközben tarkójára csúsztatott kezemmel határozottan nyomom fejét magam felé. A csók óvatos, tapogatózó. Nem sürgető, szinte már lágynak mondanám. Engedd, hogy elvegyem a fájdalmad.
Utoljára módosította:Mihail Vladiszlav Sztravinszkij, 2020. február 29. 18:40 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Helvey Belián Balázs
Prefektus Levita, Levita lovag, DÖK tag, Egyetemi hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Vendéglátós, Magántanuló, Másodikos mestertanonc


young wolf | nyünny
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 3111
Írta: 2020. március 1. 02:27 | Link

.mik vagyunk mi. kik vagyunk. sebek.


- Hja. Örülök – a legtöbb esetben valóban olyan, mint egy gyerek. Lelkes, kíváncsi és fel van pörögve. De mindig vannak kivételek. - Nem mindig öröm, van, amikor kifejezetten ijesztő ez a „világ” - az, hogy most épp annak érzi-e kicsit, vagy sem, nem derülne ki, mivel nem épp nevezhető teljesen józan helyzetnek. Kicsit az és kicsit mégsem, hiszen, ezzel tud mit kezdeni, tud benne mozogni és nem csak értetlen áll. Magyaráz is neki a másik, ami nem gond, ha fel is nyílik a szeme, egyelőre még minek ezen rágódni, hiszen benne van. Hogy utána? Fogalma sincs. Bizonyára utána néz, lapoz párat és elengedi, ki tudja, milyen állapotban lesz fejben. Az viszont igaz, hogy itt megint megtanult úgymond félni, főleg azután, ahogy belépett ebbe a világba. Mert ha csak hozza valaki, mint hozzátartozó, simaliba, de ha az első kapocs épp meg akar ölni... nos, az igencsak rányomja a bélyegét. De szó se róla, adott esélyt, azért is van itt, lehetőséget, hogy a mágia világa valamennyire kárpótolja azért, ami. Ez hülyeség, mert el is veszi minden hónapban, de azon kívül még érezheti és érzi is jól magát.
- Hmm. Lehet. Én görcsösen tudok kíváncsi lenni, lehet azért értem – mégsem akar mindent tudni és nem kotnyeles, ahogy teszi, az finom és óvatos. Már-már furcsa, de ha úgy érzi, valamit nem kéne, felhagy vele. Mindenhol vannak kivételek, de eddig mindig így történt. Csendben kivárta a lényeget, ha megkapta. Mintha kicsit néha mindenki túl türelmes és kedves lenne ezen a téren, magyaráz, megért és elfogad, pedig tökre azt hitte, hogy egy csomóan le fogják majd nézni, kinevetik, majd ő lesz a falu bolondja és nem. Van, aki egyenesen menőnek tartja, meg akik kedvelik, akik szerint vicces, de ha baj van, ott vannak. És ez meglepő, egyben pedig, ahogy nemrég említette, ijesztő. Nem azok, akik teszik, hanem ami történik. Túl... idilli. Vagy fogalma sincs már. A válasz, amelyet kérdésére kap, meglepi, szemöldöke feljebb szalad, kicsit ajkai is elnyílnak. Megérdemli. Tessék. Megint ez. Nem érti, hogyan működik ez, a mosoly hatására azonban a kétségek elvesznek, a jók maradnak csak. Sóhajt egy aprót, lágyan csóválja meg a fejét.
- És mégis miért? Biztos nem a körben végzett munka miatt – pillant felé, ennyiért még senki nem érdemelt úgymond kitüntetett figyelmet. Vagy de? Még mindig van mit kitapasztalni újra, ez nem vitás. El is mehetne, hogy összerakja a fejében a dolgokat, de marad és tovább folytatja úgy, ahogy elkezdte. Mert miért ne dumáljanak egy jót, ha már a rosszabb részének vége. Neki csak ennyi volt a terve, egy laza kis levezetés, a téma azonban komolyabb lett, az ilyenbe pedig mindig csatlakozik. Szereti az egyszerű dolgokat, az egyszerű életet, de azzal is tisztában van, hogy az csak nagyon kicsiben létezik, a valóság mindig eltér. Vagy nem is létezik. Vele lehet viccelni, de komolyan is beszélni, még mágia nélkül is, bár ezt nem tudhatja róla, annyira nem mutatkozott be. Nincs is teljes tudatában, hogy fel lett tekerve a dolog, vagy épp nincs, láthatatlan ez és olyankor számára mintha nem is lenne. Tudja, nem jó felfogás, de másképp nem megy. Így marad, még ha ez meg is lepi a másikat. Hisztériának helye nincs, az inkább az ő feléről lehetne, mert neki jutott a rövidebb szalmaszál. Arcán látszik, ha meglepődik, ha elgondolkodik, de undor, félelem, vagy bármi ilyen nem jelenik meg. Tény, sokat segít, hogy az mondja, akiről szól és hát... ugye, az apró csalás.
- Ihhh... - szisszen fel egyet, és a szomorkás mosoly az, amely a valódi pont. Ahogy szemei kissé elnyílnak, mint aki most jött rá az élet értelmére. Kicsit lassabban esik le neki, hisz tekintetével minden mást is kutat, vagy épp azt, hogyan fogy közöttük a távolság és terpeszkedik szét valami a mellkasában, ami végre nem az a szörny, akit elásna a legmélyebbre. Ez más. Ez... kellemes. ő csinálja, ő teszi oda, de... nem rossz. Talán direkt, talán nem, nem számít. Kezdi igazán érteni a lényeget, kezdene agya tiltakozni, de nem tud. Csak a pillantása lágyul el, megértő lesz.
- Ez van. De ez nem jó. Egyedül vagy lényegében, nemde? Hiába vannak sokan – mint ahogy az ő, őszinte mosolya mögött is ott ül a fájdalom, vagy épp valami más rossz. Hogy nevet, miközben tudja, hogy pár nap és újra megy összetörni. Hogy amúgy eddig ő is egyedül volt, de ő tudatosan választotta és ha nem löki ki senki, hagyta volna magát a sötétben. Hogy mindezt, a múltat, a sötétet és a rosszat, most kicsit elfelejti. Agya fokozatosan ürül, mellkasában dagad a jó és dorombol, tudatába most már csak ő van. Senki más. És így már egyikük sincs egyedül. Talán erre a pár pillanatra csupán.
Mert tétova és mulandó. Meglépte azt, amit sosem akart és ezt is úgy, ahogy. Nem tett hozzá kitalált szöveget, semmit. Csendben, megadóan, ahogy a láthatatlan erő kéri és ahogy a szavak kérték. Talán erre haragudni fog, hogy így húzta ki, talán nem. Nem tudja. Nagyon közel van és csak azt tudja, hogy tekintetét megkeresve veszik el benne, hogy mennyire és milyen a színe, hogy ajkai vonalai hogyan húzódnak a szavakra, hogy a nemrég kipöckölt dohány mellett milyen illat lengi körbe. És ez nem ő. Nem. Ez valaki más, valaki más vesz mély sóhajt és dönt, valaki más sóhajtja a szavakat a másik ajkaira. Ő nem ilyen, mert nem lehet. Hiszen nem akar, nem akart. Miért is vágta el magát mindettől? Nem jut eszébe, csak az, hogy most mennyire akarja ismét. Hogy valaki legyen mellette, hogy valaki segítse, vagy csak, hogy... legyen. Nem mer mégsem hozzáérni, keze a levegőben, arca pedig bizonyára már színt váltott, kipirult, érzi is, hogy a hideg levegő ellenére mégis mennyire fullasztó a hőség... Hogy már-már akaratlan ér hozzá mégis akár csak lábával, bármely részével... hogy aztán rájön, hogy végképp ott akar lenni, teljesen közel. Áteszi a mágia a gátakat, azt, hogy sosem férfival, sosem férfira akart így vágyni, ledönti a falakat, amelyek mögött a valódi fele ül, aki igenis szeretné a jót, a simítást és a kedves szavakat. Bőre megfürdik benne, mert bizsereg és forró, lelke pedig, melyeken eddig béklyók pihentek, most szárnyal. A farkas pedig messzire költözik. Lehunyja a szemeit, mert várja a csodát, a megváltást tőle. Hogy toporogna, kérné újra, de hangját meghallva ujjai, amit a semmiben állnak, most ökölbe szorulnak, mintha már most szorongani akarna. Kinyúlna felé, vakon, de ekkor érzi meg, hogy nincs tovább. Ajkait érzi a sajátján, odabent pedig felrobban, mert erre várt, csakis erre. Nem elmenni, nem elfutni, ezek elvesztek. Nincs többé. Tarkója, amelyen ujjak pihennek és jelzik, hogy még közelebb, bizsereg, mindene csupa libabőr. És nem ellenkezik. Mint aki engedélyt kapott és adta is, de most hallgat rá. Párkányon pihenő keze indul meg, fog rá puhán arra a karra, amely tartja, egy apró mozdulással immáron minden tagja közel hozzá, odasimul, ott akar simulni. Soha többé nem engedni. Az óvatos csók forró, égető, ahogy feje kissé oldalra mozdul, hogy aztán még jobban engedjen, hogy elmélyedhessen benne, mert azt teszi. Megkóstolja, hagyja viszont, de nem távolodik el, újra és újra kóstol, keze, amit eddig csuklójánál fogott, megindul. Ujjaival lágyan érinti meg a markáns arcélét, ujjbegyével cirógat csak végig rajta, át, le nyakára, azon végig, hogy vállára fussanak. Onnan mennek át hátára, simítják végig, érinteni akarja, érezni, ahogy a ruha rétegén át mégis mi pihen alatta. A csók az ő részéről nem szakad meg, bár bizonytalan valahol, mégis biztos és határozott. Nem megy tovább, egy apró szusszanás, ahogy folytatja, talán kissé intenzívebben, kicsit... hogy ez most csak az övé. Senki másé. És valóban. Elillant. Nem fáj semmi, csak szárnyal, csak bizsereg, csak jót érez. Igaza volt. És milyen rossz lesz ebből kimászni. Nem. Nem akar kimászni, de tudja, hogy kell. Hogy... fogalma sincs, talán csak játék az egész. Most azonban a jóra koncentrál, a könnyedén emelkedő mellkasára, ahogy ott semmi sincs, ami karcol, ami fáj. Csak Ő létezik jelenleg. Csak Őt akarja. Kér még. Kér hát.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mihail Vladiszlav Sztravinszkij
Prefektus Rellon, DÖK elnök, Egyetemi hallgató, Másodikos mestertanonc


#E l i t e #fattyú #szőke ördög #Mihi
offline
RPG hsz: 153
Összes hsz: 615
Írta: 2020. március 1. 14:55 | Link

Belián
nem hazudsz nekem többet, ugye? / ne tedd, kérlek

Apró bólintás, mert megértem. Varázstalanként találkozni alapból a mágiával, nem lehet könnyű, főleg nem feldolgozni, hogy ezek a dolgok bizony nem csak a mesekönyvekben van, hanem a való világ, és téged is körbevesz, csak nem tudsz róla. Vagyis nem tudtál, mert mindezek mellé olyan különleges lényekkel, növényekkel találkozol, amik néha még magán a mágián is túlmennek. Sárkányok? Merlinre, maximum Süsü a sárkány oké, belefér, mert aranyos és nem létezik. De amikor esélyed van szemtől szemben állni egy Magyar mennydörgővel mondjuk, akkor azért beleremegsz, nem? És nem feltétlen az örömtől, mert végre látsz. Szóval igen, átérzem, főleg, hogy nagyjából majdnem olyan varázstalan vagyok, mint Belián, mert az én erősségem a vélamágiában rejtőzik, nem a pálcámban, amit teljesen feleslegesen hordok magamnál, mert aligha veszem hasznát bármikor is.
Ismét bólintok, hiszen szavaknak itt már aligha van helye. Mit mondhatnék még? Ennél többet felesleges szájtépés lenne mondani, mert a lényeg benne van. Senki nem értheti, senki nem tudja milyen érzés lehet a másságod miatt mindkét világban máshogy élni. Mert szép lenne, ha csak a mugliknál működne ez így, de nem. Amíg a karkötő teljesen elnyomta a mágiámat, egy senki voltam, akit folyamatosan terrorizáltak, és amikor a mágia segített helyrerakni a gyökereket, én húztam a rövidebbet. Fáj bevallani, de igazuk van. Nem kell a mágia ahhoz, hogy legyek valaki, hogy figyeljenek rám az emberek, de azért valaki csak-csak kell melléd, hogy érezd, nem egyedül vagy mindkét világban. Talán. Vagy megint csak magam elől menekülök, mert ez a legkönnyebb megoldás, mintsem azt mondani, hogy igenis érek valamit mindenhol. Mert végül is nem lenne baromság. A muglik között híres modell vagyok, akiért harcolnak a modellügynökségek, és még csak azt sem tudják megmagyarázni, hogy miért teszik, egyszerűen kellek nekik, míg a mágusok között véla vagyok, akire irigykedve tekintenek, esetleg vágyakoznak utánam, egyszerűen csak akarnak, az iskolában is DÖK elnök lettem egyik pillanatról a másikra, a tanulmányaim sem haladnak rosszul, sem az egyetemen, sem a kastélyban. Szóval... meghatároz-e engem? Megrázom fejemet, tekintetem Beliánra esik.
- Te átérzed - bökök mellkasa azon pontjára, ahol a hegek vannak, majd ujjam álla alá nyúl, miközben közelebb lépek. Nem akarok törődni magammal most, a lényeg előttem áll, aki lehet akaratlan fedte fel nekem valódi mivoltját, de megtette, én pedig ha kicsit is, de segíteni szeretnék neki, ha már magamon aligha segíthet a mágiám. - Igen, egyedül vagyok - suttogom a szavakat, mert itt és most nem ez a lényeg, hanem ahogy ajkaim érintik az övéit, ahogy keze mozdul az engedélyem után, hogy hozzám érjen, mert szabad neki. Tarkójára csúsztatott kezem alatt a pihés szőrök az égnek merednek, libabőr játszik Belián minden porcikáján, még ott is, ahol aligha érhetnék hozzá. Belemosolygok a csókba, amely olyan, mintha előtte soha nem csináltam volna még. Fájdalmasan lassú, ismerkedős, mert végül is az történik most kettőnk között. Ismerkedünk egymással, miközben csak húzom magamhoz közelebb, ujjaim csuklójára kulcsolódnak, mert ha eddig nem ment el, akkor most már nincs visszaút. Elveszem a fájdalmat, még akkor is, ha utána utálni fog, megvetni, amiért visszaéltem a belőlem áradó tökéletességgel. Nem foglalkoztat, mert ha ezzel kicsit megkönnyíthetem neki, akkor mégis ki a faszt érdekel az, hogy mi a helyes megoldás erre? Mert nem minden megoldás jó és rossz. Túl lesarkított, túl drasztikus, hiszen a világ sem csak fekete és fehér, ahogy az sem, hogy egy emberen hogy tudsz segíteni, milyen módszerekkel. Ez az én módszerem. Hogy óvatosan, lágyan érintve ajkait hagyom, hogy elvesszen az érintésemben és bennem, hogy bensője értem remegjen és csak velem foglalkozzon, mert így a benne élő fájdalom háttérbe szorul és nem törődik vele. Mert hozzám simul, belesimul az egészbe, amely csak arra ösztönöz, hogy óvatosan kényszerítsem a fal felé, aminek neki koccan, de egy pillanatra sem eresztem el ajkait. Nem, nem tehetem meg, képtelen vagyok rá, főleg, amikor gyengéden húzza ki kezét ujjaim közül, hogy végig simítson arcomon, nyakamon, vállamon, végül hátamra csússzanak ujjai. És ahogy ő aprót szusszan, az én ajkaimat egy halk nyögés hagyja el. Keze megállapodik hátamon, tarkóját tartó kezem ujjai csúsznak tincsei közé, mert többet akar, vágyik rám, és én megadom neki azt, amire vágyik. Tincsei között szánkázik ujjam, a falnak préselem, mialatt a csókot elmélyítem. Falom ajkait, mert talán már én is akarom, hogy valaki újra szeressen, és ha a mágia miatt, akkor azért, csak... csak akarjon. És ő akar. Engem akar. Eltávolodom tőle, halkan szusszanok egyet, míg kinyitom szemeimet és acélkék pillantásomat fúrom az övéibe. Halványan elmosolyodom, amíg lágy csókot lehelek ajkaira, hogy aztán tincsei közé csúsztatott ujjaimmal kicsit határozottan biccentsem oldalra fejét, hogy nyakához férhessek, szavaimat oda suttoghassam, miközben ajkaim érintik nyakát minden egyes szónál.
- Elmúlt a fájdalom? - lehelem a szavakat, mert minél több az inger, minél nagyobb a vágyakozás, annál türelmetlenebb lesz. Gyerünk, Belián, mutasd meg mit tudsz, amikor a kezedbe adom azt, amit szeretnél. Mutasd meg, mit szeretnél valójában. Mutasd meg, hogy szeretnéd elérni azt. A válaszra türelmesen várok, de addig sem vagyok hajlandó tétovázni; szelíd csókokkal hintem a puha bőrfelületet, pólóját szabad kezemmel húzom arrébb, hogy vállához is hozzáférhessek.
Utoljára módosította:Mihail Vladiszlav Sztravinszkij, 2020. március 2. 08:45 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Helvey Belián Balázs
Prefektus Levita, Levita lovag, DÖK tag, Egyetemi hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Vendéglátós, Magántanuló, Másodikos mestertanonc


young wolf | nyünny
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 3111
Írta: 2020. március 1. 22:29 | Link

.mik vagyunk mi. kik vagyunk. sebek.


Nem kell megmagyaráznia és ez a jó, mert nem tudná értelmesen megtenni. Nincs rá jó magyarázat, mert ez olyan alapvető dolog, mint ahogy amúgy élnek a tudatlanok a világban anélkül, hogy bármi is kiszűrődne feléjük vagy tudnának róluk. Mert nem, alapesetben ő sem kapott volna soha tudomást erről és most mégis itt van, néha visszakívánva az áldott tudatlanságot, máskor pedig, szinte követeli némán a válaszokat, kíváncsi és kutat, amennyire csak tud. Mert ő ilyen, a szélsőségek netovábbja, mert neki van egy menetrend, amit diktál a világ és ahhoz idomulva cselekszik. Mégis, alapvetően kíváncsi, kíváncsi arra, amit a másik mond arról, amiért ő most tényleg itt van, hogy itt akart lenni és vélhetően mindig is fog valamit akarni, finoman, óvatosan, a késztetéstől vezérelve. És ezért lehetne dühös, nem most, most nem, de majd. Lehetne mérges, utálhatna. Tud ő utálni egyáltalán akárkit, ami nem a maga helyzete, gondja? Mind mind olyan dolog, amely szép lassan eltörpül, mert sosem tudná utálni, mert ahogy nem is olyan rég, nem akarja sem dühösnek, sem semmi másnak látni azon kívül, amelyet most. Amilyen közel. Nem lehet rosszabb, mert abba talán belerokkanna, mintha az ő dolga lenne, hogy minden rendben legyen. Minden rendben kell legyen. Muszáj. Talán még saját magának is, minden mellett. Mert nem mindig nyugodt, vidám, nem mindig van ereje akármire. Ez is eltűnne vajon? A felhők, a rossz? Képes lenne elsöpörni azt is? Most úgy érzi, igen. És akarja. Képes ismét rá. És ez meglepi. Ijesztő. Mit tudhat még?
- Igen, át, amennyire tudom – bólogat aprókat, a bökésre aprót, szinte csak ő érzi, akkorát rezdül. Nincs is idő a bizsergető érzéssel törődni, hiszen hamar terjed szökik át mindenhova is, szöknek ki belőle igazságok, veszíti el az olyannyira fontos irányítást egyhamar, amit mindig uralt, ami mindig a sajátja volt, kivéve mikor a Hold úgy kel fel, de ehhez mindig ragaszkodott. És most kirántják alóla, mint holmi szőnyeget, egyszerre feszíti valahol és önti el boldogsággal. Néha a könnyebb út is lehet jó, még ha kicsit csalás is. Kicsit más. Kicsit... új ez is. Mi történik vele manapság? Nincs ideje nagyon felfogni sem. Jelenleg még annyi sem. Egyedül van, mert ahogy felfedezi az igazat, ahogy kimondja, úgy jön rá arra, amire. Hogy ez most igaz vagy sem, nem tudja mérlegelni. És nem is fontos.
- Nem kell... - motyogja. Miért ne kéne? Nem mondhatja azt, hogy vigye őt, itt van saját maga és mégis. Ez a halk mondatocska azt takarta. Itt van most is, mert hirtelen a világ legnagyobb hülyesége az, ahogy az előbb menekülni akart a helyzetből. Mert már mit számítanak a társadalmi normák, mi helyes és mi nem, hogy tapasztalatlan, hogy talán Mihail nem is sejti, mennyire olyan terepre terelte, ahova senki más, ahol nem járt senki, nem lépte, lepte meg és volt mersze cselekedni. Fogalma sincs, mennyire nyúlt bele a dolgokba, saját magának sincs. Nem is lesz. Ahogy simul hozzá, úgy érezheti vadul kapáló szívét, emelkedő és süppedő mellkasát, apró rezdüléseit. Lába lassan, de eddig egész biztosan mozdul, ahogy finoman tereli, felforrósodott bőre pólón keresztül is megérzi a hideg fal érintését, amelybe most már talán bele is vacog. Vagy már miatt reszket? Nem akar rájönni. Valahogy az első apró érintésnél elveszett minden és minden épeszű gondolata. Most olyan, mint a buta libák. Csak egy és csak Ő létezik. Kihúzza magát, háta nyomódik a falnak, ő pedig hozzá. Egy centire sem engedi, az eddig puha és tapogató ajkai kicsit bátrabban mozdulnak. Nem érdekli, ha levegőhöz sem jut, ha már akár órák teltek el így. Karján pihenő ujjai kissé rászorulnak, de így sem fájdalmasan, csak inkább azt mondják, hogy nincs megállás. Tőle nem lenne, nem úgy néz ki, hogy abba akarná hagyni. Mint akinek ez nem új, nem furcsa, nem más. Csak a tökéletes befejezés. Ajkaik végül mégis, halk cuppanással válnak szét, ő pedig kissé kábán és értetlen néz rá végül. Arca teljesen kipirult, még fülcimpája is ég, kérdő tekintete fürkészi az arcát. Az apró csókba rezzen össze, hátán pihenő keze kissé az anyagba markol. Feje végül, mielőtt bármi kérdést tehetne fel, készségesen mozdul a noszogatásra, dönti oldalra, most már nagyobb sóhajt tör ki belőle, mint egy nagy levegővétel. A másikétól nedves ajkai kissé még mindig eltátva pihennek, végül beharapja hunyja vissza szemeit. Ahogy odaér, ahogy épphogy csak súrolja... Leírhatatlan. Mindig is érzékeny volt, most pedig, most egyenesen lángol. Szorosabban fog az anyagra, szinte várja, kívánja, hogy ott csókolja. Mindenhol. Bensőjében hatalmasra dagad az ismeretlen jó, terjeszkedik, gyomra ficánkol, teste olyanokat produkál, amelyet rég nem és amelyek miatt zavarba jönne. De most nem. Most éltetni akarja a vágyat. Élnie kell.
- Igen. El – nem hazudik, most nem érez mást, csak őt, szavait, illatát, teste porcikáinak mozdulatát. Hagyja, hogy elöntse csókokkal, hogy vállára haladjon, hogy akár tépje le, mintha a gátlásossága nem lenne, amely semmit nem enged mutatni. Hogy tudja, ő nem tökéletes, a közelében nem lehet, de akarja, hogy lássa. Mindent. Nem bírja. Beleremeg a csókba, fel-felsóhajt, úgy, ahogy eddig sosem. Hogy kér még, hogy kell még, hogy visszakéri az ajkait. Hátán pihenő keze elengedi a felsőt, arcára simul, hogy visszakanyarítsa hozzá, hogy aztán most mintha bátor lenne, de ismét ajkaira tapadva, eddig sosem látott elánnal kezdje el azokat falni, hogy ma már nem akar gátakat. Semmit. Csak... csak örökké élni a pillanatot. Ahogy teste ismét hozzá simul, ahogy a csók egyre mélyebb és egyre mohóbb. Ahogy neki Ő fontos, ő a minden, úgy ne akarjon másra se gondolni.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mihail Vladiszlav Sztravinszkij
Prefektus Rellon, DÖK elnök, Egyetemi hallgató, Másodikos mestertanonc


#E l i t e #fattyú #szőke ördög #Mihi
offline
RPG hsz: 153
Összes hsz: 615
Írta: 2020. március 6. 11:47 | Link

Belián
nem hazudsz nekem többet, ugye? / ne tedd, kérlek

Már kiszökne ajkaim közül, hogy nekem ennyi elég. Hogy elég csak annyira átérezni, amennyire tudja, de az előbb megkértem, hogy ne hazudjon, akkor nekem sincs jogom ezt tenni. Mert nem elég. Soha nem elég az, ha egy ember átérzi a másik helyzetét, mert nem ugyanaz a fájdalom, nem ugyanolyanok az érzelmek, az érzések, amik benned vannak. Hasonló lehet, de soha nem ugyanolyan. Ahogy én mondhatom, hogy átérzem az ő helyzetét, az ugyanolyan hazugság, és így ellentmondva önnön magamnak, mint ahogy ő is ezt mondja. Nem tudom átérezni a fájdalmat, amit átél minden teliholdkor, talán lehetetlen is lenne, ahogy ő sem tudja milyen több éven keresztül kirekesztettként élni. Mert varázstalan, a farkas miatt van a mágusok között, de előtte honnan tudhatnám milyen élete volt? Az eddigiekből kiindulva? Átlagos, megfelelő, szinte már-már tökéletes, amilyenre én is vágytam. Egy egyszerű élet, egyszerű szülőkkel, egyszerű iskolában, egyszerűen.
Megemelkedik szemöldököm, ahogy ez a két szó elhagyja ajkait. Nem kell. Mégis mit nem kell? Nem kell egyedül éreznem magam? Mióta az eszemet tudom egyedül vagyok, ezen pár rendezvény, a DÖK és még az Elite sem hiszem, hogy bármennyit is változtatna. És ezen dolgok jelenleg apróra is törpülnek, nem akarok és nem is fogok vele foglalkozni, amikor ajkaimat tapasztom az övéire, amikor szíve olyan hevesen ver, félek, hogy kiszakad a bordák közül, minden érintésembe úgy simul bele libabőrösen, mintha utoljára élvezhetné a földi létet. Pedig nem. Ezután a fájdalom talán kétszeres erővel tér vissza, amit most elnyomok, amiért most csak engem lát. Szinte már bűntudatom van, mert tudom, hogyha elválunk, ha én most itt hagyom, kilépek ebből a teremből, akkor Belián egyedül marad, és a fájdalom, az üresség, amit mögötte hagyok, majdnem elviselhetetlen lesz. Önző vagyok, mert azt sem tudom már, hogy neki veszem-e el valóban a fájdalmát, vagy saját magamat szeretném kicsit megmenteni azzal, ahogy falom ajkait, miközben a falnak préselem hegekkel borított testét. Egy ideig. Mert ajkaink eltávolodnak egymástól, de egyszerűen képtelen vagyok megállj parancsolni magamnak, csak még tovább akarom húzni, azt akarom, hogy élvezze, hogy akarjon. Ne engem, nem szükséges, az érzést. Akarja az érzést, ami hatalmába keríti, amikor mellette vagyok, amikor hozzáérek, amikor ajkaim beszéd közben súrolják a puha bőrt nyakán. A reakciókat akarja, amiket kiváltok belőle, minthogy a hátamon feszülő anyag is azt súgja; akarja. Minél többet akar, minél gyorsabban, csak ne hagyjam el, mert az érzések, amiket kiváltok belőle, szinte már nem is emberiek. Hány embernek mutattad meg ezt az arcodat eddig? Költői kérdés, válasz aligha érkezik rá, de nem is kell, mert mindketten tudjuk a választ. Ajkaim óvatosan, mintha először érintenék bőrfelületet velük járják körbe vállát, nyakát, nyakszirtjét, kulcscsontját. Apró csókokat hagyok mindenhol, jelként talán, hogy én tudjam, hogy ő az enyém. Most mindenképpen így van, a későbbiekben pedig ugyanúgy nem lesz választása, mint ahogy most sem igazán volt. A válasz mosolyt csal arcomra, szinte már büszkeséggel tölt el az őszintesége, de az csak még inkább, ahogy teste meg-megremeg csókjaim alatt. A póló feszülése enged, majd megérzem a meleg és puha ujjakat arcomra simulni, amiknek engedelmeskedve hagyom, hogy megcsókoljon ismét. Szóval ezt szeretnéd, és így éred el. Ügyes fiú vagy, mondták már? Egy teljesen más Belián csókolja ajkaimat, és ettől az érzéstől, ettől a tudattól bennem is elindul valami, amit eddig nem engedhettem meg magamnak. A vágy úgy söpör végig rajtam, mint egy gátat átszakító folyó, s hagyom, hogy elsodorjon magával. Fejemet előre nyomva csókolom, nyelvem táncot jár az övével, jobb kezemmel feje mellett támaszkodom meg a falon, hogy egyetlen milliméter távolság se lehessen köztünk, lágyékom kényelmetlenül nyomódik neki. Bal kezemmel nyúlok pólója alá, zavartalan simítom végig hasát, majd mellkasát, kicsit többször megcirógatva a hegeket, majd egyszerűen ráfektetem mellkasára tenyeremet. Hogy érezzem szívednek minden egyes dobbanását, amit én váltok ki belőled. Az érzések, amelyekért megőrülnél.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Helvey Belián Balázs
Prefektus Levita, Levita lovag, DÖK tag, Egyetemi hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Vendéglátós, Magántanuló, Másodikos mestertanonc


young wolf | nyünny
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 3111
Írta: 2020. március 7. 13:48 | Link

.mik vagyunk mi. kik vagyunk. sebek.


Nem, ezt eddig nem. Idegen érzések futkároznak végig rajta, benne, bőre alatt és nemhogy idegen, hanem még kellemesek is. Vannak dolgok, amiket az ember letárgyal magával előre és úgymond igyekszik tartani is hozzá, az meg a másik, hogy ha van is, akkor talán ez pont az a dolog, ami úgymond kimaradt, mert hát, a senki úgy sem hozza ki belőle. És a senki helyét pedig könnyű elvenni, ha nem beszél róla, mert ez olyan dolog, amit nem reklámoz. Józan esetben talán, sőt talán biztos nem ment volna bele ennyire és így, meg talán semmiben sem, azonban, olyan könnyű most a józan dolgokat elengedni, hogy ennél könnyebb úgy sem lehetne semmi sem. Szinte, már a legjobb.
Nem gondolkozni. Talán nem is a fájdalom, hanem a saját, kavargó és mindig valamerre eltévedő gondolatok kikapcsolása volt az, amelyre szükség volt és amit el kellett venni. Mert túlgondolni mindent túl lehet – és ez után is vélhetően bőven megint nyakig fog fürdeni benne – és szinte neki már-már kötelező elem. És most? A feje üres, amik ott kavarognak, azok csak Ő, meg csakis azok, amik történnek és amiket most a fel-felébredő valaki tovább visz. Mert, valamiért megtörténik. Sóhaja ennek is, ajakinak is szól, amelyek nyaka bőrét érintik, amelytől végképp kattan valami. Hogy nem gondol már arra, mi lesz két óra, két nap, vagy akármikor utána, vagy egyáltalán valaha. Csak a néma kérelem, ahogy kicsit ő maga is jobban dönti oldalra a fejét, hogy még jobban odaférjen, minden apró kis porcikát, amely úszik a libabőrben, a bizsergésben, amelyek ujjaiba is beleköltöznek, mellkasába, gyomrába és lejjebb szánkázva mindenfele. Meg kellett volna állni? Egynél, kettőnél? Hogy működik ez? Azt érzi, hogy a másik vezet, hogy most ő a józanabb ész és aki még kicsit gondolkodik, de a fék vajon kell-e vagy sem? Mert rajta nincs, észre se vette, mennyire és hogyan gubózott bele ebbe a forró, kellemes keringőbe és hogy mennyire zavaró az, ahogy az apró távok pihennek közöttük. És újra és újra megérzi, nem csak nyakán, vállán is, ahogy az anyagot félrehúzva éri kicsit a hűs levegő, majd a másik ajka, lehelete, ő pedig beleremeg. Eddig csupán halkan, de most már hangosabb, mélyebb tartalmú sóhaj tör ki belőle, újra és újra. Csak még, csak még egy kicsit. Ez nagyon jó. Ezt nagyon szeretné még érezni. Idegen saját magának, kicsit olyan, mintha csak ülne és nézné azt, ahogy valami irányítja testét, tagjait, hogy térde kicsit belerogy az egészbe, hogy ujjai kicsit görcsösen de tartanak, fogják és nem eresztik. Hogy aztán most nem mondd már semmit sem, csak cselekszik. Vérében zakatol a forróság, fülledt levegő veszi körbe, ahogy most ő kezdeményezve mászik vissza a kiindulási pontra, a csókhoz. Megrészegült szerelmes irigykedne erre a pillantásra, amit előtte ereszt, majd a hévre, ahogy bekapcsolódik. Most nem puha, nem óvatos, nem tapogatózó. Most éhes. Mert mindig az, a szeretet bármely formájára ki van éhezve a lelke, de valljuk be, ez is valami olyan, amelyet lehet egy ideig húzni, aztán mikor belekóstol...
Sajnálja. Sajnálja, de ha a másik ennyire nem is akarta, ő most igen. Ujjai még mindig az arcán, megcirógatva mélyül el a csók és elengedve egyelőre csak vállán pihenek ujjai. Hogy nincs kérdés, nincs semmi, a falnak simul, mégis szinte inkább vetné magát még közelebb, de nem kell. Mert megérzi. Ahogy alsó fele simul hozzá, úgy tör ki belőle akaratlan az apró nyögés, csóktól vöröslő ajkaira pedig nem a zavart mosolya, hanem egy apró vigyor mászik rá. Tekintete vészjóslóan csillan, ahogy alfele pedig mozdul, lágyan, aprót, mégis szinte már-már ő is odatörleszkedik. Hogy benne már buzog, hogy nem tudja kikapcsolni és nem is akarja. Mellkasa emelkedik, sóhajban és a tenyérbe. Érezte végig, hol járnak az ujjait, hol eddig senki és sehogy és szinte marja a bőrét. Marja is ki. Nem bánja. Vállán pihenő keze végül dönt, finoman tolja el kicsit, hogy saját felsőjének anyagát megragadva szinte egy rántással megszabaduljon tőle és a földre ejtse azt. Így pillant le a tenyerére, amelyet megfog, levezet saját oldalára és a tény, hogy ezt egyáltalán megtette... Nos... Még hevesebben ver a szíve. Mert így látni teljesen, ezt óvja, ezt rejti. És most, mintha nem lenne ott semmi, nem lenne bőrén a jel, de ott van, csak nem figyeli. Csak arra, hogy felbátorodott ujjai immáron a másik felsőjét tolják feljebb, szinte már kérdő pillantással, lágy és kedveskedő csókkal az állára térve, arcának vonalaira, majd végül nyakára, amelyet nem olyan rég simított, most csókol, kóstol. Most... most mindent. Csak még egy kicsit... Lehet ostoba, sőt, biztosan az, de tény, hogy nem is ő irányít. Bár fogalma sincs, hogy meddig tart, tartott a mágia és mikor kezdődne ő, vagy épp akármi, de nem számolgat. Legyen ostoba, ha közben pedig minden tagja bizsereg, vágyja az érintést és az se érdekli, ha hülyeséget csinál, ha olyasvalamit, amiről se fogalma, se semmije nincs. Itt már nem számít. A kicsin ugyan túl lépve, de ajkainak puha érintései még mindig azt mondják, ez ő, ez is ő, csak kicsit más. Kicsit. Enged-e neki vajon és akkor ketten lehetnek úgymond egyedül? Őrült érzés ez, meg kell vallania és nem is tudja kezelni. Nem csak a másik, de ő is odalent érezve fogja fel, hogy a helyzet szűkös és egyszerre valahol kellemetlennek kellene lennie, de ő csak kitartóan kapaszkodik belé, apró, kedveskedő harapdálása viszont azt mondja, hogy itt már nem csak az aranyos fele él. Sőt. Vagy ez vajon már sok?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mihail Vladiszlav Sztravinszkij
Prefektus Rellon, DÖK elnök, Egyetemi hallgató, Másodikos mestertanonc


#E l i t e #fattyú #szőke ördög #Mihi
offline
RPG hsz: 153
Összes hsz: 615
Írta: 2020. március 10. 20:42 | Link

Belián
nem hazudsz nekem többet, ugye? / ne tedd, kérlek

Érintésem alatt libabőrös lesz bőre, valószínűleg akaratlan húzódik össze a bőr, ahol csak megérintem. Az ilyen reakciók miatt éri meg igazán vélának lenni. Tudtad, hogy valamikor az ember magának sem vallja be a legsötétebb titkait, sőt, legszívesebben elfutna előlük, vissza sem akarna nézni, elfelejtené, de mégis, ha leül egy véla elé, aki kicsit megerőlteti magát, úgy dalol, akár egy pacsirta? Valamikor olyan gyenge az ember saját magával szemben, hogy megerőltetés nélkül is kifecsegi neked a legféltettebb titkait, és ami a legfontosabb; a legtitkosabb vágyait. Amit senki nem tud, senki nem sejt, még az ember is menekül előle, de neked elmondja, egy egyszerű ok miatt; véla vagy, és akkor is az vagy, ha a mágiád már rég visszahúzódott és csak önmagad vagy. Az ilyen vágyak legtöbbje senkit nem is érdekelne, mert perverzióknak mondhatnám őket leginkább, mégis rejtegetik őket. Pontosan úgy, ahogy a legtöbben teszik, mert mit fognak szólni mások? Mit fog szólni a többi ember? Az iskolatársam? A haverom? Fertelmes kérdések, mert miért érdekel, hogy mit szólnak? Pontosan úgy feszíti őket a vágy, hogy megkapják, amit akarnak, ahogy az előttem állót, akinek puha bőrét érintem ajkaimmal, aki úgy simul bele az ölelésembe, aki úgy nyomódik hozzám, mintha nem lenne holnap. Talán tényleg nincs is. Egyikünknek sincs, hiszen, ha most igent mondok, ha nem gondolkodom, hanem hagyom, hogy elvigyenek engem is a vágyaim, akkor végül hova lyukadunk ki? Megkapom holnap is, vagy csak egy hibának lesz elkönyvelve és ő megy jobbra, míg én balra, hogy soha többet ne találkozzunk aztán? Kérdések tömkelege, de egyetlen épkézláb válaszom sincs egyikre sem, és ahogy érzékelem, ha feltenném kérdés formájában kételyeimet neki, aki rogyadozó térddel igyekszik talpon maradni, ő sem tudná a választ. Mert nincs holnap, se neki, se nekem, de sajnos mindezen túl a gátak ott vannak. A jelenlegi érzések nem keverhetők össze a valósággal, még akkor sem, ha lehunyt szemekkel és egy elégedett mosollyal viszonzom a csókot, amit ő kezdeményez, mert vágyik rá. Erre vágysz, igaz? Hogy szeressenek a titkoddal együtt, mégis félsz. Mitől félsz? Olyan hevesen és határozottan mélyíti el a csókot, egy pillanatra beleszédülök, még engem is meg tud lepni, ráadásul ő. A mindig kedves és aranyos srác, aki a Levita házat erősíti naivitásával és munkájával a prefektusi gárdában, erre tessék. Úgy falja ajkaimat, úgy követel tőlem többet és jobbat, hogy lassan én is beleremegek az egészbe, pedig nekem vajmi kevés okom lenne erre. Ujjai cirógatnak, elmosolyodom, de csak tizedmásodpercre, nincs elég időm kiélvezni minden pillanatot, mert nadrágom kényelmetlenül kezd el feszíteni lent, amit talán indirektebb módon is közölhettem volna a másikkal, ám legnagyobb megdöbbenésemre, ahelyett, hogy megilletődne, esetleg kíváncsian tekintene le, a világ legtermészetesebb dolgaként nyomódik nekem. Taszítom a falhoz, ahogy a falnak támaszkodó kezem hajába markol nem éppen lágyan és óvatosan, belenyögök a csókba, belenyögök abba, ahogy felsőtestét érintem, ujjaim elidőznek a hatalmas hegeken, amelyek Belián múltját, jelenjét és jövőjét is elmondják nekem. Kíváncsi tekintettel hagyom, hogy eltoljon magától kissé, ajkaink elválnak egymástól ugyan, de kezem nem mozdul mellkasáról, és amikor eldobja a pólót, tekintetem akaratlan vándorol le s fel a felszabadított bőrfelületen. A hegek teljes valójukban visítanak az arcomba, kezem óvatosan simít végig az egyiken teljesen hosszában, egészen addig, amíg Belián el nem veszi onnan, hogy oldalára vezesse, majd pólóm aljával kezd el játszani. Halkan felnevetek, ahogy beleborzongok a csókokba, amiket kapok tőle arcélemre, nyakamra. Jobbom mozdul hirtelen, hogy tincsei közé fúrjam ujjaimat, és felhúzzam magamhoz, nem erőszakosan, de kellően határozottan ahhoz, hogy eszébe se jusson ellenállni nekem, pedig megtehetné, mert már ki tudja mióta csak Mihailként állok előtte. Halvány mosollyal ajkaimon hajolok hozzá közelebb, ajkai előtt pár milliméterrel állok meg, lehunyom szemeimet, miközben a szavak elhagyják számat.
- Ne haragudj - az utolsó szótagnál érintem csak az eddigi csókoktól kivörösödött ajkait, de nem kell sok idő, hogy ismét birtokba vegyem azokat. Szemeimet összeszorítom, a mágia lappang bennem, ki akarna törni, hogy ne hagyhassam abba, mert végre engem is vágynak, engem is akarnak, ahogy eddig talán még senki más, de képtelen vagyok megtenni vele. - Ne haragudj - suttogom ismét, hangom rekedtes, mély, a bariton amit csak ilyenkor tudok megütni arra készteti az embert, hogy lehunyt szemekkel hallgassa a tökéletes hangot, amely zene a füleinek. - Hunyd be a szemed - még nedves ajkai közé búgom szavaimat, jobb kezem kisiklik tincsei közül, le a nyakára, vállára, megállapodva ott, balom pedig a nadrág szegélyénél kezd el babrálni. Elégedett mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy a libabőr azonnal jelentkezik, majd visszapillantok arcára, ahogy szemeit lehunyva tartja, mert biztos vagyok abban, hogy engedelmeskedik nekem. Óvatos csókot lehelek ajkaira, miközben folyamatosan cirógatom a lágyékánál lévő részt, kicsit a nadrág pereme alá is benyúlva, majd ellépek tőle, és mintha ott sem lettem volna soha sietek az ajtóhoz, amin úgy száguldok ki, mint még soha. Ne haragudj, képtelen vagyok pont veled megtenni. Ha szerencsém van, már csak a hiányomat veszi észre. Vedd észre csak azt, és ne gyere utánam, kérlek.
Utoljára módosította:Mihail Vladiszlav Sztravinszkij, 2020. március 10. 20:46 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Helvey Belián Balázs
Prefektus Levita, Levita lovag, DÖK tag, Egyetemi hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Vendéglátós, Magántanuló, Másodikos mestertanonc


young wolf | nyünny
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 3111
Írta: 2020. március 15. 14:07 | Link

.mik vagyunk mi. kik vagyunk. sebek.


Nem tudja mit csinál és nem is akarja talán. Most igazán naiv, hogy hisz ennek és hisz ebben, hogy úgy véli, ez a helyes, nem pedig az, amit tenne, ami normál esetben a hidegrázás helyett fogná el. Nem undor, nem utálat, inkább csak a tartózkodó, és főképp magába zárkózó valaki, aki nem kér ebből, nem kér ilyen kalandból, maradjanak ott, úgy, ahogy eddig. És ezt gyűrte le a másik, ez az, amelybe ő belement és amelyet éltet és talán erősebben enged, mint illene. Erősebben kéri, mint ahogy. Hisz mit akar, mit vár? Semmit sem, semmit, csak a pillanat tökéletességét. Csak azt, hogy ez olyan jó legyen, ahogy ígérte, ahogy azt mondta, elveszi egy pillanatra. És már sok-sok pillanat történt, sok gördült le és még tart, mindig és egy kicsit, nagyon kicsit elhiszi, hogy nem is lesz vége már ennek, hogy kitart, ameddig kell. De bolond lenne, ha ebbe ringatná magát, bolond és kába, mint most is, jelenleg. Hogy nem gondol arra, mi lesz holnap, hogy fog ránézni, hozzá szólni, mennyi marad meg belőle és mennyire lesz képes ezek után úgy viselkedni, mint eddig. Mert úgy kellene, nem? Úgy, mert amúgy nincs semmi, nem él benne semmi, csak egyszerűen most a pillanat és a vágy él, nincsenek mögötte azok az érzések, amiket már nagyon régen megtagadott és amiről lemondott, hogy neki felesleges. Valóban? Ha azok mégis, a vágyak talán nem, ahogy eddig aludtak, mostanság úgy éledeznek fel és mint most is, követelőznek. Nem kellene. Agya mélyén egyre jobban és kivehetően jelenik meg egy nem egy határozott tiltakozás, hogy nem kéne engedni, nem kéne hagyni. Hogy egyre jobban érzi, hogy ez egy hiba. De aztán ismét megérzi ajkait, ujjait, ismét beleborzong és ismét beleszédül, elfelejti, hogy mit akart, hogy ki akart hátrálni, hogy az egyetlen dolog, ami most mögötte van, az a fal, amelynek nekisimulva hagyja, hogy a másik préselődjön neki. Hogy gyomra amúgy ugrik egyet és apróra szűkül, a tipikus jelei annak a zavarnak, ami ilyenkor az emberre tőr, ha olyat érez, amely... amely elég egyértelműen tolódik neki és érzi meg. Csak épp ezekre a jelekre sem figyel, sajátjaira, amelyet körbe-körbe cirkálnak benne, amelytől ő is bizsereg és idegen módon, de ő is éledezik. Hogy nem számít semmi, nem fog semmi sem számítani, nem is figyelve arra, hogy a pókhálók, a csaléteket már rég elvették előle, ott sincs, most már csak benne van, benne és nem mozdul ki. Megrészegült.
Mit akarhatna? Jó kérdés. Szerencsére nem beszélnek sokat, ő képtelen rá. Kimondani amúgy se tudná, hogy talán pontosan nem erre vágyik, neki szerényebb és bátortalanabb kérései lennének a világhoz, ha képes lenne anélkül kimondani, hogy valaki úgymond kényszeríti rá. Vagy így, vagy úgy. Most nem is ő van itt igazából, hanem más. Másnak kell lennie, ez a válasz rá. Csak ez lehet. Nem érdeklik a következmények, nem érdekli most semmi sem. Szinte mint valami mániákus, úgy hajol újra az ajkaihoz, úgy kóstol bele és jön rá, mennyire jó ez, mennyire kellemes és szinte már-már tökéletes. Hogy figyeli-e azt, hogy mennyire szembemegy ez mindennel? Nem, már nem. Semmit sem figyel, csak azt, hogy érintse, hogy rávegye, legyen bátor. Hogy... Hogy felfedi magát, felfedi azt a bélyeget, amelyet belesütöttek és elmélyített a bestia. A titkot, melyet még azok előtt is őriz, akik talán közelebb állnak hozzá, mint a vele szemben lévő, mégis azt akarja, hogy most ő lássa, csakis ő. Senki más. Soha többé talán. Nem. Most sem kellene, az ruha anyaga mégis kisiklik ujjai közül, nem emeli fel a kezét, hogy elrejtse magát, hogy megpróbálja. Nem. Lássa. Láthatja, megérintheti. Aprót rezdül össze, ismét, megint, az érzéketlen bőr most mintha mégis élne és sajogna, hogy talán egy pillanatra a valóságba rántja és riadt tekintete, amelyet gyorsan elrejt, talán a józanság apró szikrája, amelyre nem hallgat. Amire hallgatnia kellene. Hogy aztán elvesszen abban megint, hogy most ő halmozza el bőrét apró csókokkal, úgy, ahogy nemrég az övét. Hogy a nevetés el sem jut tudatáig, hogy talán a másik mégsem veszi komolyan, hogy talán ez neki játék és egy semmi. Semmit sem tud és semmiben sem biztos. Tapogatózik a sötétben, ahova beszűrődött némi fény, ahonnan már kikacsintgat valaki olyan, aki eddig mélyen eltemetve aludt. Aki eddig sehol sem volt, és most engedelmesen emeli meg a fejét és bámuljon bele arcába, tekintetébe. Nem kellene, valóban. De mintha a józan esze elengedné a dolgot, legyintene, hogy már mindegy. Hogy már nem számít, hogy kérdőn néz rá, most mégis mit művel, mit akar. Közel van, aprót sóhajt, kapaszkodik és kész lenne folytatni, csak épp nem érti, nem tudja elképzelni a szavak miértjét. Nem szól semmit, mert benne harag? Az most nincs, nincs és nem is lesz, ahogy ismét csókra érnek össze, ahogy ismét belekóstolva ízleli meg. Ujjai aprókat cirógatnak, talán feljebb kúsznak a felső anyaga alatt, egyre feljebb. De, haragudj. Harag kell. Mert ez egy csapda, illúzió, ez csak az, amit a másik akart. Egy pillanat. Nem a valóság. Mégis, ajkai apró mosolyra húzódnak.
- Ugyan... - szökik ki belőle, szinte már-már benne van az is, hogy ha volt is harag, megbocsátott. Engedelmesen húzza el tekintetét róla, hunyja le a szemeit, és vár. Fogalma sincs mire, fogalma sincs, hogy kell. Miért kellene. Ő szeretné, ő akarja, ő most... bármit. Tényleg. Beleborzong ahogy megérinti, ahogy megérzi, hogy érinti. Most már biztosan érzi, hogy nem csak ő, hanem saját vágyai is igencsak megmutatkoznak, hogy vár ő, de egyre türelmetlenebb. Belesóhajt az apró csókba és megérzi, hogy távolodik. Ujjai akaratlanul szorítanak kissé erősebben, ragaszkodóbban, de végül minden kisiklik onnan, karjai maga mellé hullanak. És vár. Vár. Lelki szemei előtt nem az történik, ami a valóságban. Talán kissé messzire kalandozik, várja vissza, várja másképp, de végül csak arra jön rá, hogy amitől reszket, az nem a saját kálváriája és akarata, hanem a hideg, amely eléri. Hogy mire kinyitja a szemeit, azt kell látnia, hogy egyedül maradt.
- Mihail...? - kiszáradt, cserepes ajkaknak érzi sajátjait, amik ritka nehezen és fájdalmasan mozdulnak. Szemei teljesen kinyílnak, hátát ellöki a faltól és körbenéz. Nincs itt. Nincs sehol, nem ült le egy székre, az asztalra, hogy várja, hogy menjen oda, hogy akár... akár csak beszéljenek. Nincs sehol. Ébredj fel Értetlenül áll és ürül ki belőle minden, hirtelen, mintha csak egy jó erős kávét kapott volna a részegségre. Hogy feje kicsit kótyagos, hogy talán tompán sajog. Hogy félmeztelen áll egy helyen, ahova bárki benyílhat, és ha letekint... Arca egyből a vörös legerősebb árnyalatát veszi fel. A tény, hogy itt hagyta, most egyszerre kellemetlen és valahol, a részeg félnek fájó. Valahol pedig hálás, mert... mert ez nem az volt, aminek kellett lennie. Ő nem, nem így érez a másik iránt, neki nincsenek érzelmei semerre. Neki... tényleg nem? Most össze van zavarodva. Káromkodik egy sort, visszahátrál a falhoz, és annak mentén csúszva le, a földön köt ki. Felhúzza lábait, hogy kényelmetlen ácsorgását elrejtse, kezével kitapogatja a pólót, amely a földön hever és gyors magára húzza. Végül, karjai átölelik saját térdét, tisztuló fejét pedig a falnak dönti, koccanjon csak majd újra és újra.
- Hülye, hülye, hülye barom... - menjen ki onnan, menjen ki minden. Szíve még mindig hevesen kalapál, de egyre nyugodtabban vesz levegőt. Nem törődik azzal, hogy ahogy újra meg újra eszébe jut, kellemetlenül szűkös odalent minden és kezdenie kellene vele valamit. Nem fog, hagyja végül, hogy a hideg győzzön és lehűtse, visszahúzza a valóságba. Felébredtél. És nem olyan jó ez, igaz? Mert nem. Elvette, majd vissza is adta a fájó, kavargó gondolatokat. Mennyire szánalmas, végül erre jön rá. Még ki is röhögi magát, hogy ennyire teper, hogy tényleg, hogy valaki hozzáérjen, pedig tagadja magától, megveti a gondolatot, hogy ilyen kérjen. Hogy valaki, úgy néz ki bárki, de vegye a karjaiba, mert ő amúgy erős, férfi, meg minden és mégsem. Mert ez mekkora hazugság. Vagy mégsem. Végül rágyújt, ahogy apad benne a vágy, úgy nyugszik meg, úgy válik benne mássá a dolog. De tényleg haragszik, valahol mélyen, mert kihasznált valamit, ami ellen nem tudott védekezni, nem lehetett. És hogy mégis, abbahagyta, nem csapott le véglegesen. Nem érti, mi fogta vissza végül, nem ért semmit. Csak azt, hogy ezek után, ha felé sem néz, megérti. Tolakodó volt, akaratos és olyan, aki nem ő. Aki... aki mégis. Nagyot sóhajt, fogalma sincs, mióta ücsörög már a földön, mire fel mer állni – a két lábára – és becsukja az ablakot. Az üvegtáblán bámulja saját, kissé nyúzott arcát, azt, ahogy fogalma sincs, mit lát ott. Öröm nyomait, amiért megtörtént, bánatot, hogy megérzett valamit, ami sose lehet az övé, vagy értetlenséget. Nem szerelmes, nem szorul össze a gyomra, nem érzi, hogy az lenne. De sok dologhoz nem is kellene. Jó késő már, mire elhagyja a tanulószobát és úgy dönt, ma a körletében alszik. Nem megy haza, mert gondolatai sikítanak és nem akar semmi kérdésre válaszolni, nem akar senkit. Visszaérve mászik be a takaró alá, mintha elhinné, hogy az innentől megvédi mindentől, ami a világ. Hogy olyan lesz, mint a semmi közepén. De már rég nem olyan, saját maga sem, bőre pedig nem hazudik, sikolt egy érintés után, amelyet ideje lesz elhessegetni. Ideje lesz teljesen felébredni és úgy tenni, mintha semmit se történt volna. Csak ez épp lehetetlen. Vessz el újra a sötétben.

//Köszönöm a játékot ♡
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Babett Mirtill
Diák Levita (H), Levitás blogger, Levita úrhölgy, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


a legkisebb Drinóczi
offline
RPG hsz: 68
Összes hsz: 125
Írta: 2020. április 3. 07:35 | Link

Dana
bájitaltan beadandó | szombat délután 3 óra | ¤

A tanulószoba kandallójában barátságosan ropog a tűz, én pedig az egyik fotelben, hátra döntött fejjel és csukott szemmel hallgatom azt. Aprócska mosoly táncol arcomon, és egy lágy dallamot dudorászok. Rajtam kívül néhány diák van még a helyiségben hiszen, ha szombat, akkor tanulás. A diákok nagy része szereti délelőtt letudni a házi és szorgalmi feladatokat, de én arra kértem a professzor által kijelölt partneremet, hogy délután kezdjünk neki a bájitalnak. Ilyenkor már ritkul a nép, és talán még halljuk is egymás hangját az alapzajban. A többiek hangja távolian cseng, csupán háttérzajnak tűröm meg őket. Mosolyom és dúdolásom azonban szüntelen, majd egy nagy sóhaj hagyja el ajkaimat, és előre dőlök. Nem késik Dana. Én jöttem hamarabb, mert volt egy másik beadandóm is, amit meg akartam csinálni, de… csak akartam. A bűbájtan könyv dühösen néz rám az asztal közepéről, ám ez nem kifejezetten hat most meg engem. Nem volt kedvem tanulni, inkább rajzolgattam és írogattam az üres pergamenre, miközben furcsább és furcsább lökésekkel törtek rám az utóbbi időszak emlékei. Ivett azt mondta, hogy ez lesz az én évem, és ebben én magam is egyre biztosabb vagyok. Barátaim lettek, viszonylag jó jegyeim, visszatért a nővérem és tisztára van társasági életem. Egy évvel ezelőtt inkább bevállaltam volna, hogy kihúzom a tanárnál a gyufát a beadandó hiányával, mert egyszerűen nem lettem volna képes együtt tanulni akárkivel is. S a sors is milyen kis cseles; a szünet előtt szóba jött a navinés prefektuslány, amikor Bencével a stégen összebarátkoztunk. És akkor a fiú azt mondta nekem, hogy ezzel a lánnyal biztosan jól érezném magam. Azóta sem fogadtam meg a szürreális tanácsot miszerint kopogjak csak be Danához, biztosan nem küldene el melegebb éghajlatra, sőt talán nem is bánná. Azonban valaki úgy döntött, hogy nekünk mégis szóba kell elegyednünk egymással, és voilà; Dana lett a kiválasztott partnerem a bájitaltan házihoz. Elvarázsolt tekintetemmel figyelem a mágikus tüzet, majd miután szemeim égni kezdenek a látványától, ismét hátra dőlök és behunyom azokat.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Dana Straw Berry
Prefektus Navine, Navinés pásztor, Navinés blogger, Szárnyaló Okkamik csapattag, Színjátszós, Negyedikes diák


°Princess of Vice | Doll Face| Fanciful | Blondie°
online
RPG hsz: 463
Összes hsz: 848
Írta: 2020. április 3. 20:38 | Link




A bájitaltan sosem volt a szívem csücske, általában Lena segítségét kértem a házikhoz, most azonban a tanár osztott be minket párokba. Ráadásul nem is egy osztályba jártam a barátnőmmel, hanem ő alsóbb évfolyamban volt, mégis neki ment jobban a tárgy, ennek hála, rengeteget tanultam tőle. Reméltem, hogy az általa nyert tudásomat tudom majd hasznosítani a házinál. Egy Levitás lánnyal, név szerint Babettel kerültem párba, a feladatunk pedig az volt, hogy találjunk ki egy bájitalreceptet, majd írjuk le az elkészítését, illetve a hatásait. Akié a legkreatívabb, az pedig valamiféle meglepetés jutalomban részesül. Bíztam benne, hogy kitalálunk valami igazán egyedi megoldást, illetve reméltem, hogy a meglepi értéke egyenes arányosságban fog állni a befektetett munkánkkal. Egy délutáni időpontot beszéltünk meg Babettel. Idáig még sosem beszéltem a lánnyal köszönésen kívül, most viszont alkalmam nyílott rá, hogy jobban megismerjem. Kényelmes szerelést vettem fel, majd bepakolva a táskámba a cuccaimat indultam meg a Társalgó felé. Mikor beléptem a helyiségbe, körbekémleltem, csak pár diák lézengett ott, majd egy kis idő után megpillantottam a lányt is.
- Szia! - köszöntem neki, majd helyet foglaltam vele szemben a széken, megint pontosan érkeztem, mint mindig.
- Mi újság? Hoztam minden cuccot, ami kell, majd meglátjuk, mit tudunk összehozni - néztem rá mosolyogva, majd kipakoltam táskámból a szükséges eszközöket a tanuláshoz. Reméltem, hogy sikerül hatékonyan összedolgoznunk, illetve azt is, hogy kicsit jobban megismerhetem, az pedig csak hab lett volna a tortán, ha mi nyerjük meg a bájitaltan nagydíjat.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Babett Mirtill
Diák Levita (H), Levitás blogger, Levita úrhölgy, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


a legkisebb Drinóczi
offline
RPG hsz: 68
Összes hsz: 125
Írta: 2020. április 8. 10:52 | Link

Dana
bájitaltan beadandó | szombat délután 3 óra | ¤

Bizonyára nem hiába született meg a mondás, hogy „ne játssz a tűzzel”. Hiszen egy kevés bámulástól is úgy megfájdul a szemem, hogy továbbra is hátra dőlve szuszogok a kényelmes fotelben. A bársonyos tapintású karfaborítást simogatom, akár egy szupergonosz a macskáját, s szinte teljesen a gondolataimba merülök. Nővérem rajzolódik ki szemem előtt, ahogyan valamelyik nap süteményt készítettünk a konyhában, ezért bamba, elvarázsolt mosoly terül szét az arcomon. Ebből a sütőkesztyűcsatás félálomból egy lány hangja ébreszt fel, amire öregember módjára felhorkanok, majd ijedtségből dülledt kékjeimet a másik ugyanilyen színű lélektükreibe. Megkönnyebbülten sóhajtok, miközben ujjaimat félúton mellkasom felé megállítom a levegőben, elvégre Dana arcát látom magam előtt. Szégyenlősen mosolyogva indítom meg végül vékonyka kezemet hajam irányába, hogy beletúrhassak, ezzel teljesen tincsmentessé változtatva arcomat. Fújtatva, egyre lassuló szívvel dőlök vissza.
Ó, szia! – viszonzom hát a köszönést mély hangomon. Hosszú jobb lábamat általvetem a balon, karjaimat széttárom, és mindegyik a neki megfelelő karfán pihen tovább, amiket továbbra is simogatok ujjaimmal. – Minden oké – mondom bohókásan vállat vonva, majd jobb kezemmel Danára mutatok. – Szuper a dzsekid – engedek meg mellé egy bájosnak szánt mosolyt, de inkább amolyan citromba harapott arc sikerül belőle, hiszen szemeim még mindig kissé fájnak a tűz bámulásától. – Mi mindent? – csillannak fel szemeim érdeklődően, miközben előre dőlök inkább, és az asztalra mutatok. – Én egyelőre csak néhány könyvet hoztam… – vallom be fancsali képet vágva, hiszen az igazat megvallva azt sem tudom, hogyan kezdjük. Azt hittem, hogy kutatómunkával, elvégre van rá egy hetünk. Vagy… nem? Figyelnem kellett volna az órán. A gondolatra zavartan csavargatni kezdem az egyik vaskosabb barnaszín tincset fejemen, amire csiklandozó érzés száguld végig testemen. Látványosan kiráz tőle a hideg, majd szemeimet mélyen az övébe fúrom. – Mi is a határidő?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Dana Straw Berry
Prefektus Navine, Navinés pásztor, Navinés blogger, Szárnyaló Okkamik csapattag, Színjátszós, Negyedikes diák


°Princess of Vice | Doll Face| Fanciful | Blondie°
online
RPG hsz: 463
Összes hsz: 848
Írta: 2020. április 9. 21:07 | Link




- Na, az szuper! Köszi! A te felsőd is szupin néz ki! - feleltem a lánynak mosolyogva. Úgy látszott, hogy ő sokkal motiváltabb volt a házi elkészítését illetően, mint én, de azért igyekeztem nem elrontani a hangulatot, és maximálisan részt venni a munkában. Hát, hoztam a pennámat, tankönyvet, jegyzeteket... hozzávalókat még nem, mert ugye nem beszéltük még meg, mit találjunk ki.
- Az alapok itt vannak, már csak ötletek kellenek - mosolyogtam Babettre. Bizony, készülhettem volna jobban is az egész házira, de annyi mindennel voltam elfoglalva, hogy egyszerűen nem jutott rá időm.
- Először is azt kéne megvitatnunk, hogy mire menjen ki a játék... szóval, mi legyen a főzetünk hatása, mire szolgáljon - tekintettem elgondolkodva a lány íriszeibe.
- Öhm.... azt hiszem, hogy van egy hetünk arra, hogy összehozzunk valamit - feleltem Babettnek elgondolkodva. Végül is az elég sok idő volt arra, hogy sikerüljön összehozni valami értelmeset, kreatívat... esetleg még meg is nyerhetnénk a nagydíjat is bájitaltanból.
- Esetleg van már valami elképzelésed a témát illetően? - kérdeztem tőle kíváncsian. Nem tudtam, hogy ő mennyit foglalkozott előzőleg a dologgal, én igazából még neki sem kezdtem, úgy voltam vele, hogy majd együtt kiötlünk valami okosságot.
- Szerintem a sablonos lehetőségeket kizárhatnánk, mint például szerelmi bájital, felejtés, emlékezés és a többi. Ha valami igazán egyedivel sikerülne előrukkolnunk, akkor máris miénk lenne a vezetői pozíció a többiekkel szemben - közöltem a társammal az elképzelésemet. Bármi egyedi szóba jöhetett, a lényeg, hogy ne legyen sablonos vagy olyan, amire a többiek is gondoltak már, szóval általános...
Utoljára módosította:Dana Straw Berry, 2020. április 9. 21:10 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Babett Mirtill
Diák Levita (H), Levitás blogger, Levita úrhölgy, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


a legkisebb Drinóczi
offline
RPG hsz: 68
Összes hsz: 125
Írta: 2020. április 14. 15:15 | Link

Dana
bájitaltan beadandó | szombat délután 3 óra | ¤

A dicséretre felvillanyozódik arcom, talán kissé ki is pirul orcám, ami igazán jól jön a szédült, sápadt kis színemnek. Mintha még soha nem dicsértek volna. Az igazat megvallva nem nagyon szoktak, mert nem nagyon van kitől ilyeneket kapni. Mosolyom töretlen bombázza a másikat, amikor rám néz, majd végig nézek magamon. Kinyújtom mindkét karomat, és játékosan követem végig kék szemeimmel a karrészen futó virágocskákat. Szeretem ezt a pulóvert, habár ahhoz képest keveset hordom. – Köszönöm – adok hangot a dicsszavak okozta boldogságnak. Ekkor visszaengedem magam mellé karjaimat, és összefonom ujjaimat ölemben. A következő pár percben csupán hümmögve hallgatom Dana szavait. Milyen kis beszédes.
Ja, azt én sem szeretnék – mármint sablonos bájitalt készíteni. Jó lenne, hogyha nyernénk valamit. Noha nem vagyok az a szerencsés típus, azért csak lehet álmom, hogy akár egy egérpiszoknyi ajándék az ölembe hulljon. Valami igazán egyedi, visszhangzik a fejemben, így elgondolkodó ábrázattal bámulok ismét a tűzbe. Azonban időben észbe kapok, és egy újabb halk káromkodás után zavartan mosolyogva tekintek vissza Danára. – Ma már harmadjára bámulok a tűzbe. Kiég a szemem – osztom meg vele bosszúságom okát. Nem kellene, de mégis szemet dörzsölök, miközben újabb szavakat intézek évfolyamtársam irányába. – Szerintem… – kezdem nyögdösve, hajthatatlanul szemeimet dörzsölgetve. – Jó lenne, ha… – szünet. – A mi korosztályunkat… – szünet. – Céloznánk meg – fejezem be mondandómat, majd nagyokat pislogva nézek újra Dana szemeibe. – Mondjuk, valami szépséggel kapcsolatos hatása lenne – dőlök hátra egy nagyot szusszanva. – Később még akár pénzt is csinálhatnánk belőle – kacsintok társamra sejtelmesen mosolyogva.
Vagy nagyon snassz ez a vonal? – kérdezem oldalra döntött fejjel.
Utoljára módosította:Drinóczi Babett Mirtill, 2020. április 14. 16:46 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Dana Straw Berry
Prefektus Navine, Navinés pásztor, Navinés blogger, Szárnyaló Okkamik csapattag, Színjátszós, Negyedikes diák


°Princess of Vice | Doll Face| Fanciful | Blondie°
online
RPG hsz: 463
Összes hsz: 848
Írta: 2020. április 15. 01:19 | Link



Észrevettem, ahogyan a lány kissé elpirult, de úgy csináltam, mintha misem történt volna, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Végül megköszönte, amit mondtam neki, majd egy nagy mosollyal nyugtázva az arcomon közöltem vele, hogy szívesen.
- Hát lenne egyedi ötletem, főleg a mi korosztályunkat illetően, de ahhoz mi kevesek vagyunk. Felejtsük is el! - most pedig én pirultam el, nem is értem, miért hoztam szóba ezt. Talán azért, mert az utóbbi időben pont ez volt a téma a baráti körömben, mivel akkoriban rukkoltam vele elő. De inkább kerültem most a témát, hiszen tudtam, hogy az elképzelésemhez valamiféle varázsló kutatócsoport kellett volna vagy nem is tudom mi, meg egyébként se akartam kényes témára tapintani.
- Ó, hát megértem. Imádom bámulni a tüzet, de ha túl sokáig tartom a szemem rajta, akkor bizony képletesen is megéget - feleltem Babettnek együttérzően. Közben eszembe jutott az első kandalló előtti szituációnk Somával, mikor még csupán macska-egér játékot űztünk egymással, az emlék hatására pedig elmosolyodtam.
- Remek ötlet, látod én is a mi korosztályunkra gondoltam célcsoportként - nevettem el magam, hiszen muris volt, hogy mindketten ugyanarra gondoltunk... vagy csupán puszta véletlen... ki tudja?
- Tetszik az ötlet! Mire gondolsz pontosan? Mindenki úgy nézne ki, miután megitta a bájitalt, ahogyan elképzelte magát, amilyen kinézetet álmodott meg magának, vagy esetleg szimplán eltüntetné a szépséghibákat? - kérdeztem vissza érdeklődve. Remek volt az elképzelés, nagyon leleményes volt a lány.
- Simán részt veszek a közös üzletben, ha ez beválik! - kacsintottam rá somolyogva. Végül is, ha minden az elképzeléseink szerint alakul, miért is ne lehetne pénzt nyerni belőle a későbbiek folyamán? Úgy látszik, hogy ezen a téren közös nevezőn voltunk a lánnyal, én ugyanis minden jóban benne voltam, ami bármilyen szinten is a javamra vált.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Babett Mirtill
Diák Levita (H), Levitás blogger, Levita úrhölgy, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


a legkisebb Drinóczi
offline
RPG hsz: 68
Összes hsz: 125
Írta: 2020. április 15. 12:45 | Link

Dana
bájitaltan beadandó | szombat délután 3 óra | ¤

Kékes szemeim – habár én leginkább nyúlvörösnek érzem őket – mosolyogva figyelik Dana minden egyes szavát. Akkor kezdenek kissé dülledni, amikor az ötletéről mond néhány szót, de nem folytatja. Szemöldököt borzolok értetlenségem jeléül, majd erőteljesen rázni kezdem a fejemet, és előre dőlök, hogy közelebbről beszélhessek hozzá. Hangomat szinte némításig halkítom, tekintetemmel megbízhatóságot próbálok felé sugározni. De tagadhatatlan, hogy a kíváncsiságom vezérel leginkább.
Várj, várj, várj! – szünet. – Várj. Azt akarod mondani, hogy van egy csuda jó ötleted, és pont most nem osztod meg velem, amikor valami gigászit tudnánk csinálni belőle? – arcom komoly, mégis szájam szegletében bujkál a cinkos mosoly. Borzasztóan kíváncsi vagyok az ötletére, és nem, nem vagyunk kevesek hozzá. Ha nem is most, de valamikor simán megcsinálhatnánk. Legyen az akármi. Ha már úgy hozta a sors, hogy valamit közösen kell ezen a héten megalkotnunk, akkor miért ne lehetne ezt folytatni a jövőben? Igaza volt Bencének. Valóban egy húron pendülünk a lánnyal.
Amikor meghallom, hogy remek az ötlet, szélesen elmosolyodok, és bólintva mutogatni kezdek a lány felé, amolyan ugye, hogy ugye arckifejezéssel. Jó érzésem van a mai együttműködéssel kapcsolatban. Még egy pár perccel ezelőtt a hátam közepére kívántam az egészet, most pedig egészen felpörget az együtt dolgozás gondolata. Az ötletelése elindítja bennem az adrenalin gyorsulási versenyét, és kitágult pupillákkal bólogatok a fel-felröppenő bájitaltan-hatás tervekre.
Figyelj – kezdek bele lelkesen, mégis megtartva azt a bizonyos mérsékelt komolyságot, ami általában jellemez. – Úgyis magunkon kell tesztelnünk a bájitalokat – gondolom én. – Ezért álmodjunk nagyot – kacsintok játékosan. – Az alapelképzelés legyen az, hogy az elképzelt kinézet jelenik meg a fogyasztón – itt már fel kell állnom, és izgalmamban fel s alá kezdek sétálni a kandalló előtt. – Ha ez nem jön össze mégsem, akkor a szépséghibák eltűntetése bőven bejöhet.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Dana Straw Berry
Prefektus Navine, Navinés pásztor, Navinés blogger, Szárnyaló Okkamik csapattag, Színjátszós, Negyedikes diák


°Princess of Vice | Doll Face| Fanciful | Blondie°
online
RPG hsz: 463
Összes hsz: 848
Írta: 2020. április 18. 23:43 | Link




Úgy tűnt, a lány rákapott a téma ötletemre, amivel nem kis fejtörést okozott. Az eredeti elgondolásomat egyelőre szerettem volna megtartani magamnak, mert az ugyan nem tudtuk volna egymáson tesztelni, meg egyébként se idevágó témakör volt. Ez persze nem azt jelentette, hogy a jövőben ne osszam meg az elgondolásom Babett-tel, de egyelőre még túl korainak gondoltam. Viszont Merlinnek hála, közben akadt egy újabb elképzelésem, amit simán meg tudtam osztani vele.
- Nos, az az ötletem támadt, hogy akár egy zsebpénz bájitallal is előrukkolhatnánk. Ennek az lenne a lényege, hogy a szülőknek kell beadni, hogy megemeljék a heti zsebpénzt - feleltem elgondolkodva. Közben meghallgattam az ő elképzelését is, amely iszonyatosan elnyerte a tetszésemet.
- Hű, ez milyen csúcs-szuper lenne! Valamint a második opció is ígéretesen hangzik! Szerintem mindent összevetve a te ötleted a nyerő! - mosolyogtam rá, mivel remek elképzelésnek tartottam ezt. Biztos voltam benne, hogy nagy sikerünk lenne, ha előrukkolnánk azzal, amit a lány elképzelt.
- Kérdés még, hogy mennyire legyen tartós, mármint mennyi ideig hasson az ital... - gondolkodtam hangosan, hogy a másik is hallja.
- Lehet, hogy hasonló összetevőkből fog állni, mint a Százfűlé-főzet - jött egy hirtelen gondolat a semmiből, melynek végül is volt alapja. Ezt megint csak hallhatta a lány, mivel ennek a felvetésemnek is hangot adtam. Örültem, hogy vele kerültem párba, mert nagyon kreatív volt, emellett pedig idáig úgy tűnt, igencsak közös nevezőn vagyunk.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Babett Mirtill
Diák Levita (H), Levitás blogger, Levita úrhölgy, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


a legkisebb Drinóczi
offline
RPG hsz: 68
Összes hsz: 125
Írta: 2020. április 20. 08:51 | Link

Dana
bájitaltan beadandó | szombat délután 3 óra | ¤

Jobbnál jobb gondolatok repkednek a levegőben. Izzik a levegő a tudástól és a tudni akarástól. Legalábbis én így érzem. Ritka, hogy valaki ennyire erősen hozna ki belőlem akármilyen jellegű érdeklődést is, ezért hatalmas piros pontot írok be koponyám jegyzetfüzetébe Dana neve mellé. Szemeim mosolyognak, élvezem a társaságot, és jó, hogy valakivel lehet ötletelni. Boldogan dőlök hát ismét előre, hogy kékes szemeimmel hunyorogva és halkan hümmögve figyeljek a lány szavaira. Nem baj, csak érdeklődtem. Vonom meg gondolatban vékonyka vállaimat, amikor érzékelem, hogy nem igen fogok egyelőre tiszta választ kapni a kérdésemre. Biztosan nagyon szuper ötlet lehet, és még nincsen meg a kellő bizalom ahhoz, hogy elmondja nekem. Persze ezzel semmi baj nincsen, ezért gyorsan túl is teszem magam rajta, és izgalomtól dülledt szemekkel nyitom én is végül ajkaimat, hogy reflektáljak Dana mondandójára.
Csúcs! – őszinte lelkesedésem még engem is meglep. – Mondjuk, eléggé bonyolult bájitalnak tűnik – húzom el szájamat, miközben elgondolkodó tekintettel meredek néhány másodpercig magam elé, de újra a lány irányába kell rántsam fejemet, hiszen most ő mutatja ki tetszését a felvetésemmel kapcsolatban. – Tényleg? Tetszik? – kérdezek vissza hitetlenkedő módon. Nem vagyok az az ötletelő fajta. Habár, az igazat megvallva, most minden vagyok, ami általában nem szoktam lenni; csacsogó, érdeklődő, nevetgélő. Szánalmas, hogy mennyire magányosnak és kétségbeesettnek tűnhetek. De megrázom fejemet, és miután lesétáltam néhány kilométert, visszahuppanok a fotelbe, és onnan fordítom arcomat a lány felé.
Hát… – kezdem habogva. – Meddig tart egy randi? – hajolok közelebb és suttogom, hogy senki ne hallhassa. – Még nem nagyon voltam… és… - itt inkább legyintek, mert kellemetlen a randik minimális száma. – Körülbelül addig kellene hatnia, ameddig egy átlagos randevú szokott, nem? – várom zavaromban a megerősítést. Majd szájam belsőjét rágcsálva bólogatok a Százfűlé-főzet hozzávalóira.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Dana Straw Berry
Prefektus Navine, Navinés pásztor, Navinés blogger, Szárnyaló Okkamik csapattag, Színjátszós, Negyedikes diák


°Princess of Vice | Doll Face| Fanciful | Blondie°
online
RPG hsz: 463
Összes hsz: 848
Írta: 2020. április 21. 22:35 | Link




- Bizony, ebben igazad van, ez nehezebb téma - vigyorogtam a lányra, mert úgy tűnt, közös nevezőn voltunk ebben a témában is. Nagyon szimpatikus volt Babett így első benyomásra, ráadásul remek ötlettel rukkolt elő.
- Tényleg megnyertél vele! - kacsintottam rá jókedvűen, végtére is nem kis ötletelés lehetett, mire eljutott idáig. Közben egy elég meglepő kérdéssel állt elő, miután leült mellém a kanapéra, hirtelen összevissza kattogtak a fejemben a gondolatok, mit is mondhatnék neki.
- Hú, hát, hogy meddig tart egy randi, azt így egyszerűen nem lehet meghatározni. Mindegyik randi egyedi, más időtartamú, na, meg persze attól is függ az egész, hogy hogy sikerül - magyaráztam a lánynak, mivel valóban nem lehetett konkrét választ adni erre a kérdésre
- Azzal semmi gond, hogy nem voltál, lesz még rá alkalmad bőven - feleltem neki kedvesen. Nem volt vele semmi baj, aranyosnak tűnt és szerintem bárkit az ujjai közé tudott volna csavarni, csupán még egy adag önbizalom fért volna rá, de bíztam benne, hogy idővel megjön neki az is.
- Szerintem, ha már három óráig kitart az ital, az már korrekt. Esetleg még az öt-hat órás opció is szóba jöhet, mert miért is ne? - válaszoltam neki hasra csapás szerűen. Ez elég korrekt idő lehetett bárki számára, hogy azzá váljon, aki lenni akar vagy csupán eltüntesse azokat a bizonyos szépséghibákat. Bár ez is relatív volt, hogy kinek mi a szép, de ha magát az illetőt zavarta valami magán, ami miatt nem érezte jól magát a bőrében, akkor tényleg hatékony főzetként szolgálna számára, amit most megalkotunk.
- Nos, akkor el kell gondolkodnunk azon, hogy a Százfűlé-főzet alapanyagait felhasználva, illetve valamelyiket kihagyva belőle, hogyan érjük-e majd el a célunkat - emeltem Babettra a tekintetemet komoly arccal.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Drinóczi Babett Mirtill
Diák Levita (H), Levitás blogger, Levita úrhölgy, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


a legkisebb Drinóczi
offline
RPG hsz: 68
Összes hsz: 125
Írta: 2020. május 18. 14:38 | Link

Dana
bájitaltan beadandó | szombat délután 3 óra | ¤

Természetesen nem szándékom teljesen leégetni magam Dana előtt az első találkozásunkkor, hiszen az, hogy eddig kettő randevút tudhatok a hátam mögött, nem lennék a legmenőbb ismerőse. Tudom, hogy nem kellene azzal foglalkoznom, hogy mások mit gondolnak, de mit is mondhatnék? Egy tinédzser csak erre tud gondolni. Hogy menő legyen, füllentsen a jelenleg megítélt jó érdekében, hogy olyan dolgokat csináljon, amire másoknak jó értelemben reppen a magasba a szemöldöke. S az, hogy tizennyolc évesen nem igazán volt valódi randevúd meglehet, hogy mosolyt csalna mások arcára, amíg te magad teljesen megsemmisülnél belülről. Vagy ha ezzel a kettővel tudnék előhozakodni, akkor pedig az lenne kellemetlen. Ráakaszkodtam Lóránt Bencére a vadőrlaknál, illetve randevúra mentem egy dupla annyi idős férfival, mint amennyi én vagyok. Vannak dolgok, amik jobb, ha titokban maradnak. Gondolataiból feltámadva rázom meg a fejemet, és köszörülöm meg a torkomat jelezve, hogy itt vagyok, nem vesztem még el teljesen. Elmosolyodok. Dana szavai megnyugtatnak. Van még időm. Lesz még rá alkalmam. Szívem hatalmasat dobban, és legszívesebben előkapnám a felrúnázott mobilt, hogy pötyögjek egy találkahelyet és egy időpontot Bencének, de… nem kellene ennyire beleélnem magam dolgokba. Nagyot lehet esni.
Három óra – jegyzetelek koponyámban, és közben komolyan bólogatok. – Mivel tudjuk szabályozni a hatás időtartamát? – a kérdés kissé Felgaundosan kikérdezőnek hathat, pedig csupán tényleg nem tudom, hogy mi határozza meg ezt a faktort. Szemeim kíváncsian csillognak, dús ajkaimat elgondolkodón húzom el. – Az összetevők mennyisége? – folytatom a gondolatmenetem, majd felderül arcom és felugrok a fotelből. – Én is pont erre gondoltam – a Százfűlé-főzet volt az én alap elképzelésem is. – Variálnunk kell az alapanyagok arányát, hogy megtudjuk melyiktől lesz a legstabilabb – emelem fel tenyeremet, hogy Dana bele tudjon csapni, hogyha ő is érzi ezt a hatalmas vibe-ot kettőnk között. – De – örülök végül vissza a kényelmes fotelba. – Honnan szerezzük be őket?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Dana Straw Berry
Prefektus Navine, Navinés pásztor, Navinés blogger, Szárnyaló Okkamik csapattag, Színjátszós, Negyedikes diák


°Princess of Vice | Doll Face| Fanciful | Blondie°
online
RPG hsz: 463
Összes hsz: 848
Írta: 2020. május 22. 22:20 | Link




Nem tudtam, mennyi esélyünk volt sikert aratni ezzel a bájital-koncepcióval, amit elterveztünk megvalósítani, de abban biztos voltam, hogy eléggé egyedi ötlettel álltunk elő. A randizás hallatán úgy tűnt, hogy Babett kicsit elgondolkodott, de hagytam, hogy végiggondolja a dolgokat, nem akartam megzavarni semmiben sem. Nekem idáig két randim volt, az egyik egy vélával, amiből végül nem lett semmi, a másik pedig egy Rellonos-sal, amiből pedig komoly kapcsolat lett. Lehet, hogy azt hitte rólam a lány, hogy már túl vagyok számtalan randin, de igazából nem tudhattam, hogy velem kapcsolatban mi járt a fejében, ezért nem is akartam elhamarkodott következtetéseket levonni. Egyébként sem versenyeztünk a randikat illetően, a dolgok csak úgy alakultak automatikusan, és az is tény volt, hogy mindenkit másfelé sodort az élet. Reméltem, hogy Soma lesz az igazi, de egyelőre semmit sem  tudhattam előre, mindenesetre bíztam benne, hogy vele élem majd le az életem, de azzal is tisztában voltam, hogy még mindketten fiatalok voltunk ahhoz, hogy nagyratörő terveket szövögessünk a jövőnket illetően. Még a szüleimnek se mutattam be, bár az nem igazán érdekelt, hogy ők mit gondolnak majd, hiszen tudtam, hogy számukra az arany vérvonal a legfontosabb, na meg a hagyományok.
- Három óra elég idő - helyeseltem bólogatva, végül is az bőven elég volt arra, hogy kiélvezhesse az ember a megálmodott kinézetének lehetőségét, illetve, hogy a szépséghibái nélkül élhessen.
- Az összetevők erősségével - vágtam rá határozottan. Végül is, minél erősebb volt a hatóanyag, annál jobban érvényesült, legalábbis ez volt az álláspontom.
- Ennek igazán örülök! - mosolyogtam a lányra vidáman, úgy tűnt, valóban közös nevezőn voltunk.
- Ez remek elképzelés! - csaptam bele a tenyerébe vidoran, mivel én is erre a következtetésre jutottam, valóban nagyon egy hullámhosszon voltunk.
- Azt bízd rám. Beszerzésben jó vagyok - kacsintottam Babettre magabiztosan. Az éjszakai járőrözések során bőven volt lehetőségem élni bizonyos opciókkal, szóval nem volt gond számomra beszerezni a bájitalunkhoz szükséges hozzávalókat.
- Ha minden megvan, küldök egy baglyot, aztán újra találkozunk, és megpróbáljuk véghez vinni az elképzelésünket - tekintettem az íriszeibe határozottan, majd remélve hogy megbízik bennem, szedtem össze a cuccaim az asztalról, mint aki jól végezte dolgát.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Déry-Hajnal András
Tanár, Egyetemi tanár



offline
RPG hsz: 24
Összes hsz: 50
Írta: 2020. május 25. 13:22 | Link

Boglárka

Lépéseim tompa visszhangja hallatszik, ahogy a tanulószoba csendjébe olykor - ha éppen nem az ablakon bámulok ki hosszan -, lépek néhány métert jobbra, majd vissza balra. Ma én felügyelem azokat a gyermekeket, akik többszöri felszólítás ellenére sem képesek a minimális iskolai követelményeket teljesíteni, így bukásra állnak, vagy éppenséggel viselkedésükkel vívták ki az extra feladatok elvégzését, netán a kettő összemixelt esete. Van itt minden, és persze rajtuk túl vannak azok, akik tényleg tanulni jöttek. Jól megkülönböztethetőek, hiszen ezek a példányok nem kívánnak hosszú órákat elmélkedni a falba vert szög beverésének fokán, nem ráng a lábuk, és nem sóhajtoznak akkorákat, mintha a világ egész terhét a vállukon cipelnék.
- Én újragondolnám a kettes feladatot.
Szólalok meg halkan az eridonos szószátyár válla fölött, aki egy óra alatt két feladatot csinált meg, az egyiket hanyagul, a másikat meg rosszul. Meg is mondhatnám, hogy mit gondoljon újra, de ha megteszem, akkor sosem jön rá, hogy önmagától, egy kis gondolkodással és logikai megerőltetéssel simán ő is meg tudja csinálni a dolgokat. Meg aztán azt mondták, amikor beválogattak a délutáni felügyelő team-be, hogy itt nem kell irgalmas szamaritánusnak lenni. Mondjuk ennél a kijelentésnél nem is rám néztek, szóval még csak nem is feltételezték, hogy én jó fej lennék. Nézem, ahogy a toll mozdul a kezében, ahogy megpróbálja még egyszer, klasszisokkal jobban, mint az első alkalommal, de egy apró köhintéssel azért másik irányba kell terelnem azt a harmadik vonalat, és máris minden csodás.
Mintha kezdenék kicsit tudathasadásos lenni. Egyik felem Felagund, másik felem Fisher és ez a kettő örökös harcot vív egymással. Lehetnék kedvesebb, lehetnék gonoszabb, de valahogy egyikhez sincs túl nagy affinitásom, szóval csak vagyok ilyen nyugis.
- Ha kell segítség, szóljanak.  
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: « 1 2 ... 6 ... 14 15 [16] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Keleti szárnyMásodik emelet