A tanulószobába lépve hirtelen tompa csend vesz körbe, mintha egy láthatatlan buborékba léptél volna bele, amely kizárja a felesleges zajt. Az első néhány pillanat után azonban a füledet szorító némaság kellemessé válik, hiszen a leghatékonyabban így lehet jegyzetelni és memorizálni a tananyagot.
A halványkékre festett falak mentén végig szellős könyvespolcok vannak rögzítve szemmagasságban. Találsz itt minden jót. Balra az egyik polcon egy termetes pennatartóban különböző méretű pennák a feledékenyeknek, kicsivel arrébb pergamentekercsek a kapkodóknak, valamint fekete, kék és piros tinta azoknak, akik 'épp most fogytak ki' minden tintaféléből. A tágas ablak párkánya elég széles ahhoz, hogy pihenésképpen el lehessen ücsörögni két komolyabb feladat között. Az ablak előtt kényelmes zöld fotelok és barna babzsákok vannak, nem sokkal arrébb - kicsit közelebb az ajtó melletti könyvespolcokhoz -, pedig kényelmes székek egy szép, de puritán díszítésű asztal körül mindazoknak, akik nem szeretnek összekucorodva írni.
A hely szelleme nagyon hívogató. Nincs olyan nagy nyüzsgés, mint a könyvtár egyes részlegeiben, sem a klubhelyiségekben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=785766#post785766][b]Süveges Nimród - 2019.12.25. 12:32[/b][/url]

Theon

Nimród egészen profivá nőtte ki magát a meleg italok készítésében, náluk az afféle családi hagyomány, hogy ha kidolgozták a lelküket is a kertben, utána este közösen összeülnek egy meleg ital mellett, amit mindig más családtag készít el. Hiába van itt testvére, ezek a nagy közös családi esték akkor is nagyon hiányoznak neki, bár annak nem kicsit örül, hogy itt legalább nem szakad le a háta a sok kerti munkától estére. Hátizom gyakorlatokat kéne végeznie, mert a nyáriszünetük egészen biztosan dolgosan fog telni, mint a régi szép időkben, amikor a gyerekek azért kaptak szünetet nyárra, hogy tudjanak segíteni otthon kertimunkákban.
Theon megjegyzésén halkan felnevet. A nagybátyjuk mondta már ezt a szót a nővérére, aki Nimródék édesanyja, ők maguk nem merik így hívni, hiába találják nagyon viccesnek, mert a nő eléggé megsértődött, amikor így nevezték.
- Hát igen, muszáj. Anyunak ez az élete, így a miénkbe is beférkőzik, ha tetszik, ha nem. –
Feleli lemondóan. Neki, mint rangidős fiúnak különösen sok dolga van már a kertben, hiszen kell a férfierő. Édesanyja nehezen veszi tudomásul, hogy ő egy ropi, és a férfierőnek épp csak a csírája létezik benne. Mindenre van magyarázat persze, azt mondták, hogy majd a kertimunkától megerősödik.
- Ha gondolod hozhatok neked belőle kipróbálni. Csak azt nem tudom, hogyan kell feldolgozni, hogy hasson. Meg azt sem, hogy pont erre jó-e. –
Folytatja egykedvűen. Leginkább semmit nem tud erről a növényről, csak hogy létezik, és hogy gazolta már. Nem tudja, hogy a szőke rellonos hogy fogja fogadni az ajánlatát.
- Az igen. És csak úgy? Vagy volt valami előzménye? –
Ő maga nem ért a lányokhoz, így kifejezetten érdeklődve fogad mindent tippet, a fiú szemmelláthatóan magabiztosan, önbizalommal közelít a kiszemeltjéhez – ez az, ami neki tutira nem menne. Sokszor elképzelte már, hogy milyen lesz az első csókja, igaz nem a házvezetőjével, de még gondolatban is kínosnak érezte saját magát, így nem fantáziált róla többet.
- Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól fogadja. Vanessza szerintem meg is ütött volna. –
Mereng el, mialatt gondolatban próbálja végigfuttatni a fiatal női tanerőket. Ja, valószínűleg a legtöbb balhésabb lett volna, úgyhogy ezt jól megúszta.
- Egyáltalán joguk van ahhoz? Hogy megüssenek? -
Még az is lehet, hogy a tanárok ütnék meg a bokájukat, hogy ha fizikai erőszakot alkalmazva termentenének rendet. Mondván, hogy ők a felnőtek, vagy valami.a

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=785916#post785916][b]Theon Delacroix - 2019.12.26. 15:00[/b][/url]

Tekintetemből sugárzik a harag, fogaim csikorognak a rájuk mért nyomás alatt, fejem pedig majdhogynem füstölög a benne felgyülemlett gőztől. Még a húgom is csak egyszer látott ilyen állapotban, szóval a fiú most nagyon szerencsés, avagy inkább balszerencsésnek érezheti magát. Nem szeretem, mikor palira vesznek. Nagyon nem. Erős és független léleknek tartom magam, akinek nincs szüksége senkire, ezt a hitet, pedig ha valaki megrengeti bennem, az nagyon nem jár jól.
Kezei szorosan összebilincselve állnak, ahogy karjaimmal körbefonom azokat. Ujjaim egyre nagyobb nyomást mérnek ki a gyenge bőrfelületre, mely’ ennek hála piros foltokat idéz elő. Ha most észnél lenné, talán megbánnám amit teszek, hisz jómagam is éltem már át hasonló megaláztatást. De mindhiába. A józan ész már rég elhagyta testem, ami pedig maradt az a szörnyeteg. Pont ugyanolyan, mint amilyen apám is. Úgy látszik, igaz a mondás; az alma nem esik messze a fájától. Gyűlölöm Raphaelt, mégis most ugyanolyan idegbeteg jeleket mutatok, mint amilyeneket egykor ő is produkált. A sok stressz teheti ami mostanában a műtéttel járt? A tudat, hogy több mint két tantárgyból bukásra állok? Vagy az, hogy a húgomat már egy fél hónapja nem láttam? Nem. Egyszerűen csak ilyen vagyok. Ilyen az igazi lényem. A kis ficsúr, akit mindig látnak mások csak egy álca, hogy elrejtsem azt az erőszakos állatot, aki a szívem mélyén rejtőzik. Aki olyan, mint apám.
- Név, osztály, ház – eleresztem karjait, ám ezt olyan lendülettel teszem, hogy a fiú a földön köt ki. – Nagyon nagy bajba keverted magad, Kis apám – tekintetem üres, kék íriszeimből nem sugárzik semmilyen fény. Lenézek a padlón fetrengő fiúra. Fölé tornyosulok.
- És ne hidd, hogy megmenekülhetsz a büntetőmunka elől – bekeményítettem, ez nem kifogás. Eddig sosem bűntettem meg még senkit, ám ez a srác annyira kiakasztott a viselkedésével, hogy egyszerűen minden porcikám azt üvölti, hogy muszáj neki odaadnom az elsőt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=785940#post785940][b]Theon Delacroix - 2019.12.26. 16:41[/b][/url]

Felhorkantok. A gesztus csak úgy fröcsög a megvetéstől. Milyen jól megy valakinek. Szerető család, teázgatások… Biztos egy álom lehet ilyen családban felnőni. Ehhez képest én mit kaptam? Egy null huszonnégyben dolgozó apát és anyát, akik egyáltalán nem foglalkoznak úgy a gyerekeikkel, mint kellene, vagy amikor megteszik, azt sem úgy, ahogy kellene. Bátran kimondhatom, hogy irigylem Nimródot. Jóllehet mára már kibékültem anyámmal, azonban az elvesztegetett évek szakadéka még mindig ott tátong kettőnk között. Én nem tudom, hogyan álljak az újonnan jött törődésre, ahogy ő sem tudja, hogyan is kéne bánni egy kamaszodó tinédzserrel. Mindkettőnk számára peches helyzet. És itt van Nimród, a srác, aki valószínűleg egy csomó testvérrel büszkélkedhet, melyeket ugyanolyan szeretettel neveltek fel, és akik közt sosem tettek megkülönböztetést. Hétvégenként együtt vacsorázott a család és még egy csomó elcsépelt, de valószínűleg rájuk igenis igaz sztereotípia. Mondhatom csodás.
- Kedves tőled – kapom el végre szemem elől a kezemet – de nem kell. Megoldom egyedül – bár jól esik, hogy valaki törődik velem és tényleg segíteni akar rajtam, de nem mutatom ki eléggé a hálámat. Hangom nemtörődöm, mozdulataim lomhák. Lábaimat újonnan fellököm az asztalra, majd úgy nézem tovább, ahogy a fiú kiakad a következő mondatomon. Erre már nekem is megjön a kedvem, elmosolyodom. Végre olyan témára tértünk, amelyben én vagyok otthon. Bár a tanulástól már messze járunk.
- Csak úgy – rántom meg a vállamat egykedvűen. Arról persze már nem mesélek neki, amikor a nő leátkozott magáról, én meg krumpliszsákhoz hasonlóan terültem el a földön. Mert igen, ez történt. Hiába próbálkozom, nem vagyok jó a partnereim kezelésében. Vagy ultrabunkó vagy rettentően rámenős leszek, ami valljuk be, egyik sem a legjobb döntés, amit ilyenkor hozhatsz. Csak nevetek a következő kommentre. Mert igen, ahogy már az előbb kifejtettem, ennek a nőnek a reakciója sem volt a legjobb, de ezt az istenért sem osztanám meg mással. Maradjon csak meg kettőnk között.
- Gondolom van. Mindenkinek annyi joga van, amennyit csak szeretne. Nehogy azt hidd, hogy bárki is betartja a szabályokat – elpillantok a távolba, közben pedig a székkel billegek. A fájdalom már kezd alábbhagyni, így már nem kell kezemmel a fájó szemeimet takargatnom, ezért azokat az asztalon tartom, hogy megtartsam egyensúlyom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=785951#post785951][b]Ivanich R. Benett - 2019.12.26. 17:04[/b][/url]

Eddig valamennyi bántalmazásomnak volt alapja, amit valamilyen formában a tudtomra is adtak. Vagy a testalkatommal volt bajuk, vagy a tanulmányi jegyeimmel, máskor szimplán csak az zavarta őket, hogy túlságosan félénk és csendes voltam a többséghez képest. Ezúttal egyszerűen nem találom az összefüggést a viselkedése és a cselekvésem között. Nem adok rá okot, hogy bántson. Nem csúfol semmivel. Magának talált meg, mintha mindenáron belém akarna kötni. Cserébe érteni akarom őt. Gondolom azért, mert kíváncsi és empatikus vagyok, és ezért osztottak be a levitába.
Érzem, ahogy elszorítja a tenyeremben a vérkeringést, olyan erősen fogja közre a csuklómat. Ha mozgatni próbálom, csak még inkább rászorít, ezért elernyedek és abban reménykedem, hogy úgy kevésbé fáj. Próbálom nem kimutatni a bennem halmozódó feszültséget. Már egészen kivörösödik a karom, annyira kellemetlen, és mégsem ereszt.
Az eséstől nyögök egyet, a kényszertesthelyzet ugyanis megakadályoz abban, hogy a végtagjaimmal tompítani tudjak. Csúnyán beverem a könyököm, és kis híján az arcomat is. Remegve pillantok fel rá a földről, szemeimmel pedig azt kérdezem tőle, hogy miért csinálja ezt. Senkinek nem fogok könyörögni, mégis csalódottan mélyedek üres tekintetébe, hátha képes vagyok előidézni belőle valamiféle bűntudatot, megbánást. Esetleg szánalmat irántam. Az arcom a fegyverem. Ha elég kiszolgáltatottnak tűnök, talán megkegyelmez.
- Ne gondold magad prefinek - préselem ki a fogaim közül a dühtől, ahogy viharként fölém tornyosulva áll felettem. Árnyékától teljesen sötétségben érzem magam, de hülye leszek válaszolni a kérdéseire. Kénytelen lesz erővel kiszedni belőlem, hogy ki vagyok.
Veszek egy nagy levegőt, majd a mellettem heverő könyvemért nyúlok. Még szerencse, hogy puha kötésű fedele van a tankönyvnek, de még így is nagyot szól, ahogy teljes lendülettel a fiúnak vágom, mint vitéz a pajzsot. Abban bízva, hogy ezzel sikerül meglepnem és időt nyernem, megpróbálok felugrani és gondolkodás nélkül a kijárat felé venni az irányt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=786083#post786083][b]Theon Delacroix - 2019.12.27. 11:59[/b][/url]

Valószínűleg úgy viselkedek most, mint egy tapló paraszt. Nem is, inkább, mint egy vadállat, akit sarokba szorítottak. Mert úgy is érzem magam. Tehetetlennek. Pont, mint azon az éjszakán, mikor liliomomról végkép lehullt az utolsó szirom. Meggyalázottnak, undorítónak. Hogy lehet az, hogy ha jön valami konfliktus, mindig én maradok alul? A Theon név harcost jelent, akkor hát miért nem vagyok képes ehhez mérten viselkedni? Miért kell az életnek folyton kiszúrnia velem? Nem értem, egyszerűen nem megy. Én csak arra vágytam, hogy végre érezhessek valamit úgy igazán. Hogy szemeimbe újra visszatérjen a fény, hogy ne csak egy üres báb legyek. Azt szeretném, hogy végre igazán, teljes szívből szeressenek. Olyan nagy kérés ez?
- Nem gondolom – tekintek le az árnyékomban bujdosó fiúra. Tekintetéből süt a megvetés és az utálat, de valami szánalomfélét is képes vagyok még kivenni. Ez pedig csak még jobban feldühít. - Én magam vagyok a prefi – azzal előkapom az eddig a zsebemben bújtatott apró kis jelvényt, majd a másik arcába nyomom. – Látod? – Elmosolyodom, azonban ebben a gesztusban semmi barátságosság nincs, kőkemény kiéhezettség süt belőle. Olyas fajta, amely bármelyik pillanatban elenyészheti a kis Benettet. A könyves támadást könnyen kivédem, s hogy ne tudjon elmenekülni, rátaposok az egyik karjára. Bizonyára fájhat neki az erő, amelyet a csuklójára fejtek ki, ez engem mégsem hat meg, s bár nem teljes testsúlyommal nehézkedek rá, még így is kellemes a kezei és a cipőtalpam újonnan született románca.
- Hajlandó vagyok eltekinteni a büntetőmunka felől – kezemmel rámarkolok a pizsama felsőjére, majd azzal közelebb húzom arcát az enyémhez. – Annak fényében, hogy mire kettőt pislogok, te már nem vagy itt és ha valaki megkérdezi, mi történt ma éjjel, te tartod a szádat - valamelyest sikerült visszaszereznem a józan eszem, az pedig azt diktálja, hogy uralkodjak magamon. Muszáj lesz, még mielőtt megneszeli a vezetőség, hogy miket csinálok itt, aztán olyan lendülettel hajítanak ki nem csak a prefektusi pozícióból, de még az iskolából is, hogy a lábam is alig éri a földet. Az erőszak nem mindenre megoldás, ezt nekem is tudnom kéne. Viszont túlságosan is magával ragadó érzelem.
 

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=786130#post786130][b]Ivanich R. Benett - 2019.12.27. 18:25[/b][/url]

Nem merek huzamosabb ideig az arcába nézni. Többé már nem... Növekvő indulata arra késztet, hogy menekülőre fogjam, amihez összedobok egy vészmegoldáson alapuló forgatókönyvet. A hozzám legközelebbi tárgyat készülök hozzávágni, amit utána ki is kellene menekítenem a teremből, ha nem akarom, hogy egy kis logikával megtudja belőle, hogy ki a könyv tulajdonosa. Azóta firkantom fel a nevemet az első oldalon jól láthatóan, amióta egyszer elhagytam egyet a klubhelyiségben. Ezúttal azt kívánom, inkább veszítenék el valamit újból, minthogy egy ilyen alak legyen a nyomomban.
A padlóhoz préselem magam, ahogy kijavít, majd felfedi előttem kilétét. A félelemtől ökölbe szorított kézzel fordítom el a fejem a közeledő jelvénytől, mintha izzó vasat készülne a bőrömnek nyomni. A szemem sarkából mégis rápillantok, amikor győz bennem a kíváncsiság, és látni vélem az ismerős emblémát, amit Dana is kölcsönadott még az évnyitón, ezúttal zöld kivitelben. Rellon. Hát persze... Már abban sem kételkedem, hogy hamisítvány lenne. Egy a négyből, és már csak idő kérdése volt magamban, hogy megtudjam a nevét.
A könyv csattan, de számít a támadásra, ezért könnyedén elhárítja azt. Neki könnyebb odafentről rálátni a mozdulataimra. Mezei pocokként reszketek, ő pedig a fejem fölött köröző réti sasmadár. Abszolút vesztésre állok. A megtorlás pedig nem marad sokáig, élvezettel tapos rá a csuklómra. Felszisszenek a fájdalomtól, szemeim könnybe lábadnak, de összeszorított fogakkal tűröm a következményt. Olajat öntöttem a tűzre, de nem akarom megadni neki az örömet, hogy lásson kiborulni. A szobámig még tartogatni szeretném a sírást. Szabad kezemmel ráfogok cipője orrára, úgy próbálva felhúzni a karomról, majd végighallgatom az ajánlatát.
- Nem szólok senkinek, ígérem! - makogom gépiesen, behunyorított szemekkel. Úgy tűnik, hogy az ígéret hatására szabadulok a fogságból, ezért gondolkodás nélkül megragadom a könyvet és futni kezdek a hálószobám felé. Nem bírom ki, hogy ne bőgjek odafele is, míg végül arcomat a párnámba fúrva szipogok hajnalig, amikor is a kimerültségtől végre elnyom az álom. A történteket viszont nem egy nap alatt heverem ki.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=789864#post789864][b]Bossányi Karola - 2020.01.19. 09:48[/b][/url]

Még szinte ki sem pakoltam a holmijaimat a visszaérkezésemet követően, amikor egy bagoly hozta levél hevert az ágyamon. El nem tudtam képzelni azt, hogy ki küldhette, de aztán megfordult bennem pár gondolat, felmerült Beni neve, és persze Márké is, így némi feszültséggel bontottam fel a levelet, hogy felleljem annak sorait.
A levelet azonban nem ők írták, hanem az egyik DÖK tag küldte, jelezve benne egy megbeszélés időpontját és egy helyszínt. Nagyszerű. Nyeltem is egy nagyot, mert a karácsonyi bálon nem egészen úgy sikerült teljesítenem a rám bízott feladatokat, ahogyan azt illett volna. Sajnos nem csak, hogy alkoholt fogyasztottam, de idejekorán le is léptünk a pult mögül, legalábbis Márk elmondása szerint így történt, mert én még mindig nem emlékeztem a részletekre, csupán néhány foszlány ugrott be a bulival kapcsolatban. Éppen ezért egy kicsit tartottam attól, hogy talán a megbeszélésen majd ez is szóba jön, s kezdett eluralkodni rajtam az idegesség.
- Ezt nem hiszem el - sóhajtottam magam elé, mert nagyon nem volt kedvem elindulni erre a megbeszélésre. Tartottam attól, hogy esetleg valóban szóba hozzák a dolgaimat, s attól is féltem, hogy majd Márkkal újra találkoznom kell, ugyanis vele sem úgy sült el az utolsó találkozásom, amit normálisnak lehetne nevezne.
Csak nagy nehezen tudtam magam összekapni a találkozóra, igyekeztem szépen felöltözni, a hajamat megigazgattam, s még egy halovány sminket is felraktam, ahogyan azt Dana tanította, csak hogy ne tűnjek olyan szerencsétlennek, s hogy ne lehessen már elsőre látni rajtam, hogy mennyire nem vagyok jó passzban. Ha elkészültem, azt követően vettem még egy mély lélegzetet, majd a pálcámat is magamhoz véve, elsétáltam a találkozó helyszínére, de legnagyobb meglepetésemre a tanulószobában még nem volt egyetlen DÖK tag sem.
- Merlinre...lehet,hogy valaki tréfát űz velem? - némi aggodalommal töltött el ez az egész, már abban sem voltam biztos, hogy valóban lesz-e itt megbeszélés, vagy csak valaki szórakozik velem. Ideges voltam, egy ideig az ablak előtt mászkáltam, végül megtorpantam az egyiknél, s a párkányon megtámaszkodva bámultam ki a messzeségbe.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=789902#post789902][b]Zippzhar Márk Stefan - 2020.01.19. 14:35[/b][/url]

Tudtam, hogy nem úszom meg a karácsonyi bált, de reméltem, hogy nem lesz nyilvános lecseszés. Épp emiatt kicsit aggódtam is, amikor megkaptam a baglyot, hogy menjek a tanulószobába ekkor meg ekkor és ne késsek, mert fontos megbeszélés lesz. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy kimaradna belőle, hogy elhagytuk a pultot. Csak abban bíztam, hogy Mihail nem mindenki előtt fog velünk... hát nem is tudom mit csinálni. Igazából még sosem volt összetűzésem a DÖK-elnökkel, eddig nagyon jól működtünk együtt így nem is tudtam mire számítsak de biztos voltam benne, hogy nem dicséret fog következni.
Azon is sokat gondolkodtam, hogy mi a jobb, ha Karola is ott van, vagy ha külön-külön tolnak le minket. Utóbbival csak az a gond, hogy egy emlékezethiányos lányból nem sok infót lehet kiszedni. Előbbivel meg az a gond, hogy ott lesz az a bizonyos lány. Nem terveztem vele közelebbi kapcsolatba kerülni az év hátralevő részében. Persze tudom, hogy a DÖK miatt ez valamennyire elkerülhetetlen. De akkor is. Ez a dolog, jóval előbb jött, mint reméltem.
De ha meg már így alakult úgy vagyok vele essünk túl rajta mielőbb. Épp ezért nem is totojázok, a megadott időpontban a taláromban, a hajamat belőve érkezem a tanulószobába.
Nem nagyon nézek körbe, bár Karolát meglátom az ablakpárkány mellett, de igyekszem nem tudomást venni róla. Ha csak nem vesz észre, akkor köszönés nélkül az egyik üres asztalhoz lépek és leülök egy fotelba, felkapva egy az asztalon hagyott bűbájtan könyvet. Hátha találok benne valami érdekeset, amíg megérkezik a főnök.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=789915#post789915][b]Helvey Belián Balázs - 2020.01.19. 16:25[/b][/url]

Az órájára néz és feltápászkodva csukja be a jegyzeteit, hogy lepakolva kiropogtassa elgémberedett tagjait. Órák után nem ment haza és műszakot is cseréltetett – ezt mondjuk akkor, amikor kiderült, mire is kell ma az a szabad óra –, maradt hát és kicsit tanult, úgy sem árt, olyan sebesen közeleg az év vége, hogy menten fejgörcsöt is kap a gondolattól, de most mindent elhesseget, mert kell a tiszta tudat. Még a bálon akadt egy kis incidens, „kicsi”, amelytől Mihail kiakadt, jogosan persze és szinte már rögtön utána, vagy még közben döntött arról, hogy ez nem marad annyiban. A szigor az szigor, ha mindenki kénye-kedvére kilépegethet a felelősségek alól, akkor elég hamar anarchia lenne, dőlne össze minden és aztán mehetne a levesbe, amiért dolgoztak. Ő is szívta a fogát, mert nem tetszett neki, hogy maradnia kellett, pultoskodni, amikor ment volna már rég a dolgára, sétára és haza. Jó, talán ez a plusz munka kellett, hogy... de akkor is, nem volt tervben és lefáradt még jobban, mint hitte. Egy kicsit. A kanapén felkelve sem érzett több erőt akkor, mint most arra, ami vár rá. Mélyet sóhajt. Az egy dolog, hogy le akarja tolni a két jómadarat, de hogy ebbe belevette őt is... Akkor persze nem tiltakozott, úgy mondott igent, mintha csak lágy selyem lett volna a kérés és imádta, ahogy végigsimította, könnyen jött az ígéret, ott lesz hát és mindent megtesz, ami csak tőle telik. Most meg itt van, egyedül és nem érti, minek kell oda, csak nem fognak a másiknak értelmetlen rébuszokban beszélni, nincs is köze hozzá. Megint fura dolgot érez, fura az egész, de megint elengedi. Felesleges. Szusszan egyet. Azt tudja, hogy arra kérte Mihail-t, hogy lehetőleg ne nyírja ki őket, kicsit se, akkor lesz ő is boldog és azok is, meg persze ne is rúgja ki páros lábbal a párost, biztos volt oka annak, hogy ezt lépték meg, hogy elmentek minden szó nélkül, meg minden. Legyen esélyük védőbeszédre, ohh, akkor ő maga lenne az ügyvéd? Mind a két félnek, kábé. Fogalma sincs, kiket kellene „képviselnie” közben, szóval, majd közben alakul. Reméli, nem fog elborulni az egész... Mély levegő.
Hamar odaér, elvégre ő körmölte le a leveleket, amiket kiküldött, Mihail meg diktált, bár érzése szerint jó sok ronda dolgot is beleírt, ő meg maradt a hivatalosabb formánál, mindenkinek jobb így. Elindul hát, nem kellene, hogy most meg ő késsen, és még végül hármat tolnak le kettő helyett. Na nem, volt valami a dühös tekintetben, amitől a hideg rázta és nem, nem akarja látni.
Hamar odaérve nyit be, rögtön ki is szúrja őket. Remek. Akkor senki sincs elkésve, időben vannak. Belépve csukja be az ajtót és áll meg, először Márk, majd Karola felé pillant. Hú, mint akik kivégzésre jöttek, komolyan. Siralomház.
- Sziasztok. Nem mondom, hogy örülök, hogy eljöttetek, de... remélem hamar lerendeződik minden és mehettek is a dolgotokra – szabadkozik ő a másik helyett, akkor ő lesz a jó zsaru ebben a felállásban. Elpillant az ajtó felé, majd kihúz egy széket és leül ő is rá. Ha valaki bejönne, az most ki lesz innen küldve. Ez most az ő helyük.
- Ne aggódjatok, nem lesz vészes – reméli. Annyira. Fogalma sincs, csak feszültséget old. Igen, a magáét is, mert sose csinált ilyet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=789926#post789926][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.01.19. 18:47[/b][/url]

Eljött a nagy nap. Belián jó fej volt, amit nagy hévvel diktáltam neki, mint a kisangyal körmölte le a két jó madárnak, akik nyilvánvalóan nem ússzák meg azt, hogy elmentek az esemény kellős közepén, mindenféle szó nélkül. Ha váltást kértek volna, ha szóltak volna, hogy sürgős dolguk akadt, felőlem a világ másik végére is elmehettek volna, csak szóljanak. De nem szóltak, pedig akkor még én is a helyszínen voltam, simán megoldhattuk volna a problémát. Ehelyett? Eltűntek, leléptek egy mukk nélkül, nem szóltak senkinek, csak felszívódtak, mint a kámfor, én meg mire visszaértem olyan tobzódás volt a pultnál, majd elsírtam magam. Kár, hogy arra szerintem képtelen vagyok amúgy, de az agyam elég hamar felbaszódott, megláttam Dankát és Beliánt, beállítottam őket a pultba, és teamworkben megoldottuk a pultozást a továbbiakban. Nem volt vészes, de már legalább azt is tudjuk, hogy sem a két lelépős, sem Danka és Belián nem való a pult mögé, így ha csak valami isteni csoda folytán nem jelentkezik DÖK-ösnek egy csapos, akkor kénytelenek leszünk külsősöket felkérni a feladatra, mert hogy én nem fogok koktélokat kevergetni minden bulin, az is biztos.
Lustán pillantok fel az órára, ami azt mutatja, hogy tíz percem maradt. Na igen, akkor ideje lenne legalább felöltözni, szóval amit találok kapom magamra, ami kimerül egy fekete farmerban és egy fehér pólóban, valami cipőt is rántok a lábamra, majd elindulok. Nem sietek, szépen, komótos léptekkel közeledek a helyszín felé, talán még kések is. Nem baj, legalább az egekig hág a hangulat majd, mire megérkezem, mert csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy mire én odaérek, ők már ott legyenek. Egytől egyig, legalább ennyivel legyünk előrébb. Egy mosolyt erőltetve arcomra nyomom le a kilincset, majd lépek be a terembe, és szinte biztos vagyok abban, hogy mindenki felém néz. Megadom a lehetőséget nekik, hogy lássanak rendesen, így mindenkivel szemben, egy asztalon foglalok helyet. Nincs köszönés, nincs mosoly, nincs semmi. Kezdhetjük…
- Kedveskéim – kezdem el olyan nyájas hangon, még én is megijedek tőle. Ja, várjunk, nem. – Mi fasz történni bálon? – egyetlen egy kérdés, semmi több, tekintetem először Karolára vándorol, majd Márkra, és talán elmondható, hogy nem sok jót ígér. Igyekszem moderálni magam, lenyelni a többi szépséget, amit még kimondanék, de hogy meddig sikerül ez, elég kérdéses.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=789930#post789930][b]Bossányi Karola - 2020.01.19. 19:27[/b][/url]

Hiába bámultam kifelé az ablakon, nem múlt el az idegességem, ráadásul a hangulatomnak sem kedvezett az a szürkeség, ami odakint ölelte körbe a tájat. Jó ideje hiányzott már a napsütés, s talán egy fokkal jobban éreztem volna magamat, ha legalább csicseregnek a madarak és nem a kopott faágak néznek vissza rám. Mi lesz, ha rákérdeznek arra, hogy mi történt? Merlinre, miért kell nekem ilyen tortúrákon részt vennem. És mi lesz, ha összefutok Vele?
Tengernyi gondolat szaladt át a fejemben, miközben meguntam a bámészkodást, s úgy döntöttem, hogy keresek egy könyvet, s addig is lapozgatom, míg a többiek ide nem érnek. Éppen csak megfordultam, amikor nyílt az ajtó, s megláttam rajta betoppanni Márkot a talárjában. Nagyot nyeltem, pillanatok alatt felgyorsult a szívverésem, s zavarbaejtő volt, ha találkozott a pillantásunk, mert azóta még csak nem is találkoztunk.
- Szia - mondtam egész halkan, s meg is torpantam, már azt sem tudtam, hogy hová indultam, annyira összezavarta a gondolataimat. Márk persze nem tűnt túl bőbeszédűnek, s valamiért már megint azt éreztem, hogy utál, vagy nem kedvel engem, ami rettentően zavart vele kapcsolatban. Bizonytalan voltam, részben idegesített az, hogy nem szól hozzám, s felmerült bennem, hogy talán nekem kellene előbb kérdeznem, de azért mégis csak volt bennem annyi tartás, hogy ezt ne tegyem meg. Emiatt csak álltam tétlenül, majd elkapva fejemet róla, inkább a könyvespolcokat kémleltem. Úgy éreztem, hogy menten felrobbanok a bennem keletkező feszültségtől, ha még két percig így kell várakoznom, de szerencsére egy újabb arc érkezett, s ahogy megpillantottam Beliánt, egy barátságos mosoly futott az arcomra.
- Szia Belián, hogy vagy? - köszöntöttem az érkezőt, akinek a jelenléte valamilyen szinten megnyugtató volt számomra. Nem tudtam, hogy pusztán csak azért, mert szimpatikus, vagy csak azért, mert nem kellett egyedül lennem Márkkal, várva az ítéletet.
- Vészes? - szavai azért egy pillanatra megijesztettek, mert ha ezzel kezdte, akkor már egész biztosak lehettünk abban, hogy bizony tényleg arról lesz szó, hogy rosszul végeztük a feladatunkat a bálon.  
- Ez nem hangzik túl jól...huhh - fújtam ki a levegőt, s egyre idegesebb lettem, amit ugyan próbáltam leplezni, de nem sikerült. Ha az arcomra néztek, láthatták, hogy eléggé be vagyok parázva. Mihail érkezésével ez pedig csak még inkább felerősödött, ugyanis volt valami határozottság az elnökben, valami olyan keménység, amit másoktól nem nagyon tapasztaltam. S bár szimpatikus volt, és a DÖK-ös beszélgetések során is szívesen hallgattam az ötleteit, most mégis volt bennem némi félsz, hogy vajon mi fog történni.
- Én öhhh - nem számítottam arra, hogy ilyen stílusban azonnal rá fog kérdezni a bálra, s természetes, hogy rettentően zavarba jöttem, amint pillantásom Mihailról Beliánra, majd Márkra vándorolt. Hogyan is mondhattam volna el Belián és Mihail előtt, hogy leittam magam a sárga földig csak úgy, pusztán véletlenségből, majd egymás után követtem el mindenféle ostobaságot. Vagy az is lehet, hogy már hallottak pletykákat? Mégis, mit kellett volna mondanom?
- Rossz..ul lettem - nyögtem ki egész halkan, aztán Márkra kaptam a pillantásom, hátha ő ki tud találni valami mentséget arra, hogy miért is hagytuk magunk mögött a pultokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=789939#post789939][b]Zippzhar Márk Stefan - 2020.01.19. 20:53[/b][/url]

- Szia - köszönök vissza, mert nincs szerencsém és persze észrevesz. De gyorsan el is kapom a pillantásom, mert fogalmam sincs mit kéne mondanom, gondolnom vagy ilyesmi. Valahányszor azt gondoltam eddig, hogy rendben lesz köztünk minden, mindig történik valami váratlan. Ilyen volt az is, ahogy legutóbb beszaladt a fürdőszobába... De nem akarok arra gondolni. Ki kell találnom egy jó védőbeszédet magunknak. Vagy csak maradok a spontán dolgoknál és kiolvasom ez a bűbájtan könyvet. Mindkettő jó lehet.
Nem jutok túl messzire a könyvben már jön is Belián.
- Szia! - köszönök, neki valamivel lelkesebben, de aztán visszadugom az orrom a könyvbe. Na, nem mintha bármi is eljutna a leírtakból hozzám, mert túlságosan leköt, hogy ők mit beszélnek. Belián szavai mindenhogy hangzanak, csak megnyugtatóan nem.
Nagyot sóhajtok és leteszem a könyvet, már nyitnám a számat, hogy mondjak valamit, de ekkor lép be a DÖK-elnök és inkább nyelek egyet, ahogy becsukom a szám. Az ahogy megáll, és beszélni kezd, meg az akcentusa... Ha nem felém intézné a szavait lehet elröhögném magam. Mert, khm... valahol vicces. Mármint nekem nehezemre esik komolyan venni. Rögtön rá is vágnám, hogy fasz az pont nem történt, de valamiért nem teszem. Jah tudom, mert Karola is itt van, és lányok előtt nem beszélek csúnyán. Csak tudnám miért tűnik rohadt viccesnek még mindig a szitu. A lányra nézek, ő meg rám, ahogy habogva, láthatóan félve vázolja a szitut. Biztos nekem is félni kéne, Beli is olyan félénk volt. De most mit tud Mihail csinálni? Kirak a DÖK-ből? Büntető munkára küld? Egyik sem a világ vége.
Végül csak megvonom a vállam. Aztán a fejemmel Karola felé biccentek.
- Ahogy mondja. Rosszul lett, én meg elvittem, mert nem volt jobb ötletem. Időm sem volt keresni mást, de hagytam üzenet a pulton, hogy a bár ideiglenesen zárva. Meg egyet akárkinek, aki majd levált. Nem láttad? - és részemről ezzel a téma le tudva. Persze érzem, hogy nem fog tetszeni a válaszom. De ráérek akkor aggódni, ha a Főnök tényleg robban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=789954#post789954][b]Helvey Belián Balázs - 2020.01.19. 22:06[/b][/url]

Az ő belépője persze, hogy nem ijesztő, nem neki kell itt ma csúnyán néznie és nem is tervezi, így már jó, hogy mind a ketten köszöntek. Nem akarta, hogy őt is ítésznek ítéljék meg, nem kell itt keresztet vetni sem, de ha őszinte lehet, nem venne rá mérget, hogy Mihail is megmarad a békéjében. Vagy, hogy jó lesz. Persze, ez nem a való világ, ez egy iskolai, iskolai feladatottak, de egy szoktatás is, amikor majd a főnök elé kell állni, aki talán ugyanekkora hévvel csesz le bárkit, fele ekkora hibáért, szóval... Egy aranyos lépcsőfok, csak senki nem kívánta a háta közepére sem. Mindegy. Le fog menni és kész. Legalább is, ő így gondolja.
- Megvagyok, köszi. És ti? Lementek az ünnepek, jöhet a móka – ez alatt a tanulást érti, meg ha már csevegnek, akkor is oldódik a feszültség, nem? Ő alapvetően olyan volt, aki locsogott, ha úgy adta a szituáció, most is mondhatni, csak kevesebb ilyen éri, vagy más felállásban zavarodik bele a dolgokba, lényegtelen, megint megtanult beszélni, még ha furcsa is. Azért még inkább fejben él és működik, most viszont figyelmét rajtuk tartja, nem lepi meg, hogy Márknak semmi kedve kommunikálni és inkább olvas. Na igen.
- Nem, de nem lesz annyir... - azzal megakad, mert nyílik az ajtó és már fordul is oda. Nem kiküldeni való tanuló érkezik, hanem akit vártak és se szó, se beszéd dobja fel magát egy asztalra. Kicsit meglepve pislog rá, vonásai feszültek, nem nyugodt most sem, de nem rosszabb, mint mikor a levelet diktálta, vagy épp azt, hogy ő akar egy ilyet. Szusszanva csóvál fejet, megint megvan a kedve itt lenni és nem kérdezni, hogy minek vonta bele, így tovább ücsörög a széken, mindenkit lát onnan, ez a lényeg.
- Hé, finomabban is lehet mondani – rázza a fejét, hát persze, rögtön a hangsúly is olyan, amitől őt is a hideg rázza, és a saját, előbbi mondata is rémesen halkan csúszott ki. Nem ijedt meg, inkább nem akarja, hogy ebben a kedveskékbe ő is beletartozzon. Mindegy. Fura. Karola kezd elsőnek, nem is túl bőszen. Szegény, berezelt, nem csoda, így nyitni és a tudat is, bár neki még mindig fogalma sincs, mi történt ott és hogyan, csak a következmények. Abból is majdnem lett egy harc, mert bebizonyította, hogy amennyire nem iszik, úgy kiszolgálni sem tud, az, hogy főiskolán mit és hogyan ittak, a valóságtól rohadt messze áll. Erre hasznos volt, bizonyára mixeri pályafutása be is fejeződött, csak kellemesebben, mint nekik. Márk válasza már szélesebb és erre az ő szemöldöke is magasabbra csúszik. Felé is fordul, de ő nem vádol, egyszerű kérdő tekintete van, miközben keresi magának az emléket arról, mit és hol kellett volna találnia.
- Én értem, hogy rosszul lett, erre tippeltem én is – fordítja fejét Mihail felé, mert valóban, mielőtt kiakadt, ezzel védte őket, de hát... semmit sem ért el vele. - Nem láttam, biztos amikor valaki matatott leverte, meg hát, tudod mit ér egy üzenet... Semmit. De a közelben voltunk nagyjából, kajabáltál volna oda, így is futott utánatok szóval... - von vállat végül, neki mindegy, ő csak érdeklődött, meg tipikusan utólag könnyű kigondolni választ adott. - Hát, most már mindegy, én részemről ennyi volt az értetlenkedés – hallgat el, így sem tudja, eddig mit tartott vissza, míg beszélt. Végül pillant felé, hogy erre hogyan reagál. Talán tekintete kér csak annyit, hogy ne húzza fel magát. Megint.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=790024#post790024][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.01.20. 20:50[/b][/url]

Körbe sem néztem, amikor beléptem a terembe, azt sem tudtam hol vagyok, vagy merre jöttem egyáltalán, de Belián elmagyarázta előtte, azt is megindokolta miért tartja megfelelőnek a helyet ehhez, nekem pedig rohadtul mindegy, hol nyilvánítom ki a nem tetszésemet a bálon történtekkel kapcsolatban, így rábólintottam, majd szépen elküldettem vele a leveleket. Szép kezdése az évnek, mit ne mondjak, ennél szebbet soha nem kívánok senkinek.
A kérdést felteszem, majd türelmesen, tekintetem egyikről a másikra vándoroltatva várom azt a választ, amit elfogadok, ami kielégíthető lehet. Egy pillanatra Beliánra is villan tekintetem, amikor közli, hogy lehetne szebben is. Igen? Két DÖK-ös eltűnt egy iskolai rendezvényről, akikért én felelek, nem hiszem, hogy bárminemű szebb megfogalmazást is érdemelne az egész, esetleg kedvesebb hangsúlyt, cukibb hangnemet. Hogyne, meg még kézen is csókolom mindkettőt, és térden állva könyörgök nekik legközelebb, hogy végezzék a munkát, ami rájuk lett bízva, ha már mindkettő olyan kurva nagy elánnal vágott bele ebbe a szarsága. Szusszanok egyet, majd kékjeim Karola arcát fürkészik, ahogy elmondja; rosszul lett. Bólintok egyet, és már szólásra nyitnám a számat, amikor Márk teszi meg helyettem, szóval acélos tekintetem ráesik, majd egyik szemöldököm megemelkedik a stíluson, még fejemet is oldalra biccentem. Ejnye, barátom, de felvágták a nyelvedet, nehogy tovább szakadjon véletlen. Amikor Belián megszólal sem veszem le a tekintetem Márkról, végig a srác arcát szuggerálva hallgatom végig, amit fordítóm mondd, majd egy halvány, mégis hidegrázós mosoly kerül fel ajkaimra. Leugrok a padról, mindkét mutatóujjamat a fülem mögötti tetoválásra helyezem, majd minimális vélamágiát kiengedve pöccintem maximális szintre az egészet, nehogy a nyelvi nehézségek miatt ne értsük meg egymást, és ha már van, akkor legalább ilyenkor használjam rendesen. Agyamban folyamatosan pörögnek a kerekek, és most jön majd csak az igazi meglepetés, mert bármilyen meglepő a heti öt magyaróra meghozza ám lassan a gyümölcsét, csak eddig… nos, sokkal cukibb vagyok, ha töröm a magyart, kár lenne tagadni. Könnyed léptekkel, bájosan mosolyogva kerülök Márk elé, aki valószínűnek tartom, hogy most már akaratlan néz rám.
- Lassan mondom, hogy te is megértsd, rendben? – megvárom a reakciót, és igazából teljesen mindegy, hogy mi az, végül az asztalra támaszkodva, aminél ül, dőlök felé egy kicsit. – A kis cetlidet elnyelte a föld, vagy az arcomba próbálsz hazudni, még nem jöttem rá melyik, de nagyon hamar kideríthetem – mosolyodom el szélesen felé, oldalra sandítva villan tekintetem Beliánra, hogy nehogy most kezdje el a békebíró szerepét, mert akkor lehetséges, hogy robbanok, majd kiegyenesedem és Karolára pillantok.
- Mitől lettél rosszul? Ahogy láttam a megérkezésedkor nem volt semmi probléma, és rá nem sokkal hagytátok el a helyszínt – nem adok opciót, hátha még a végén furimányos módon belé kapaszkodnak és ki is skippelik az egészet egy gyomorrontás válasszal vagy bármi más átlátszó hazugsággal. – Ennyire hirtelen ütött be a krach? - ha igaz is lenne bármilyen ilyen vagy ehhez hasonló átlátszó semmi, akkor sem hiszem, hogy a WC támasztáshoz Karolának szüksége lett volna Márkra a cselekvés elvégzéséhez, ha valóban annyira rosszul volt a lány. Mutató- és hüvelykujjammal dörzsölöm meg szemeimet, majd mélyet sóhajtok.
- Felelősséget vállaltatok egy iskolai rendezvényért, majd minden szó nélkül elhagytátok a helyszínt a faszba – zsebem mélyére süllyesztem kezeimet, egy szabad ablakhoz lépek és bámulok ki rajta. – Nem lenne ezzel baj, de diákok vagytok, akikért én tartozok felelősséggel, mint elnök – szép lett volna, ha még valami baja is esik ennek a kettőnek és rajtam csattan az egész. A kurva életbe, így is csoda, hogy megúsztam az egészet, amiért a DÖK tagok, diákként ráadásul, csak úgy felszívódhatnak a helyszínekről. Pöpec lett volna, ha elkap az igazgató.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=790113#post790113][b]Bossányi Karola - 2020.01.21. 20:56[/b][/url]

Gondolhattam volna, hogy Márk majd nem fog köszönni, erre valahogy lélekben már fel is készülhettem volna, mégis bántott az, hogy a történtek után ennyire semmibe vett engem. A gondolataim is ekörül forogtak, míg Belián át nem lépte a helyiség küszöbét, s az érkezésével rá nem döbbentett arra, hogy most majd egy alapos fejmosásban lehet részünk. Na nem azért, mert tőle tartottam, de valamilyen szinten mégis csak ő volt a hírvivő, hisz ő körmölte a leveleket, s feltehetően tudta azt is, hogy mi vár majd ránk. Mintha kivégző lett volna a császár oldalán.
- Nem túl jól, kicsit aggódom, hogy most mi lesz - vallottam be őszintén Beliánnak, nem igazán tudtam volna most bájcsevegve az ünnepekről mesélni, vagy a karácsonyi bálon történtekről. Számomra inkább rémálom volt ez az egész, mint sem jó móka, így inkább el is csöndesedtem, s csak egy halovány mosolyt engedtem el felé, ami a tanulást illeti. Ekkor robbant be közénk Mihail, s szinte azonnal összébb húztam magam, mert az a jeges tekintet nem sok jót sejtetett. Persze, higgadtnak tűnt, mintha még mosoly is játszott volna az ajkain, de mégis, volt benne valami...nem tudtam megmagyarázni, de abban a percben már ki is csúszott a száján, s olyan stílussal, hogy máris értettem, miért aggódtam emiatt a találkozás miatt.
Nem szépen kérdezett tőlünk, s mivel éreztem, hogy valahol hunyó vagyok, elég nehéz volt számomra az, hogy csak úgy a szemeibe nézzek, s azt mondjam, hogy semmi köze hozzá, vagy hogy beszélhetne velünk szebben is. Nem ment. Egyszerűen leblokkoltam, talán egy kicsit még meg is ijedtem, de Belián szerencsére közbeszólt, s hálás is voltam azért, hogy ő próbálta visszafogni az elnökünket.
A válaszomat követően, ami gyengére sikeredett, nem is mertem az eseményeket tovább kommentálni, inkább segélykérően pillantottam a másik két levitás fiú felé, s leginkább most Márktól vártam a támogatást. S ugyan talán megint utált, meg került, azért ismertem már őt annyira, hogy tudjam, nem fog cserben hagyni.
Bíztam benne, hogy majd kiáll mellettem, azon viszont nagyon meglepődtem, hogy mennyire határozottan állt ki Mihaillal szemben. El sem akartam hinni azt, hogy ilyen könnyedén kezelte őt, s hogy ez mennyire jól állt neki.
A gondolatba persze azonnal belevörösödtem, s gyorsan le is hajtottam a fejem, hogy a földet bámuljam inkább.
Később csak lopva mertem felnézni, a levegőben szinte késsel lehetett volna vágni a feszültséget, s bár Mihail nyugodtan viselkedett, nekem mégis úgy tűnt, mintha Márk egy kicsit kihúzta volna a gyufát a DÖK elnökénél. Mi lesz ebből? Beliánra kaptam a pillantásom, remélve hogy ha ő itt van, akkor csak nem mérgesedhet el ez a vita.
- Ne, nem hazudik! - a rellonos olyan számomra nem tetsző stílusban szólt Márkhoz, hogy ezúttal már én éreztem úgy, hogy ezt nem hagyhatom, s közbe kell szólnom. Úgy tűnt, hogy Belián is igyekszik a nyugodtabb megoldásra törekedni, ennek ellenére továbbra is éreztem a feszültséget a két srác között. Mihail kérdése aztán mégis csak megfagyasztotta az ereimben a vért, s elnémulva, némi bűntudattal tekintettem rá, hisz volt némi igazság a szavaiban. Felelősséget vállaltunk, vállaltam, s még sem teljesítettem a kötelezettségeimet. Anyáék nem lettek volna büszkék rám, ha megtudják, hogy mi történt, s még én magam is szégyelltem a történteket.
- Mihail, igazad van - mielőtt Márk újra szólhatott volna, közbeléptem, mert úgy éreztem, hogy ez a két levitás srác tehet a legkevésbé erről a helyzetről.
- Tényleg felelősséget vállaltunk, ebben igazad van, ahogy abban is, hogy a rendezvény a te felelősséged volt, és ha mi mulasztunk, amiatt téged vonnak felelősségre. Sajnálom, de légy szíves, ne Márkot hibáztasd, inkább csak engem...- tekintetem a rellonos pillantásába fúrtam, majd egy nagy levegő után folytattam. - Az történt, hogy..- elnémultam egy másodperc erejéig, Márkra, majd Beliánra pillantottam, s már előre éreztem, hogy utóbbi talán csalódhat bennem, de nem volt mit szépíteni a történteken, pillantásom visszavezettem a főnökre.
- Megkóstoltam az italokat, amiket felszolgáltam, amit nem kellett volna, tudom jól! Csak tudni akartam, hogy mit adok ki a pultból, de nem voltam felkészülve arra, hogy majd...rosszul leszek. Nem történt ilyen még soha azelőtt, és rettentően sajnálom! Tényleg! - az elnézéskérést nem csak Mihailnak szántam, hanem a teremben lévő másik két fiúnak is.
- Szóval, ha azt szeretnéd, hogy kilépjek a DÖK-ből, azt is megértem...de nem akartam rosszat. Márk meg pláne nem, ő csak segített nekem, tényleg! És Belián...sajnálom, hogy miattam ezzel kell most töltened az idődet, nem akartam egyikőtöknek sem rosszat - vallottam be, miközben némi bűntudattal pillantottam rájuk.
- Engem megbüntethetsz, de Márk tényleg nem tehet semmiről - nagyon sajnáltam, hogy miattam keveredtek ilyen helyzetbe, s csak azt reméltem, hogy minél előbb túl leszünk ezen a dolgon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=790493#post790493][b]Zippzhar Márk Stefan - 2020.01.25. 12:14[/b][/url]

Vagyok annyira naiv, hogy higgyek benne, az igazság győz minden felett. Legalábbis most ezzel a rellonossal szemben, aki talán egy évvel ha idősebb és azt képzeli, mert DÖK-elnök, kiabálhat meg pattoghat velem szemben. De egyelőre nem tett semmit, amiért tisztelnem kéne, amiért máshogy kéne vele viselkednem. Az hogy "rangban" felettem áll, ehhez édes kevés. Persze alapvetően tisztelettudó vagyok, de ha valaki, rögtön úgy indít, hogy idegesen kérdez és érezteti, hogy neki hatalma van, nos... az nálam nem működik.
Állom a tekintetét, és figyelem, ahogy idegesebb lesz attól, ahogy beszélek vele. Ijesztgetni akar. S nem fogok hazudni meg is lep, ahogy közelebb lép, de épp csak összerezzenek a hirtelen mozdulat hatására, de állom a tekintetét. Ahogy azt említi hazudok a cetlit illetően, ökölbe szorulnak a kezeim, de nem teszek semmit. Már csak azért sem, mert Karola hangja, ahogy ijedten közbe szól, teljesen váratlanul ér. Elfordítom a fejem Mihailról és a lányra nézek. A nagy farkasszem nézésében azt is elfelejtettem, hogy itt van.
- Karola, erre semmi szükség - mondom a lánynak nagyon komolyan, de nem hiszem hogy ez működik. Elvégre mikor hallgatott rám? Soha. Hosszú beszédbe kezd és mindent magára vállal, én pedig hitetlenkedve nézek rá. Semmi értelme. Persze fiatal, mit tud ő még a szabályokról a felelősségről? Nyilván semmit. Meg is csóválom a fejem, aztán Mihailhoz fordulok.
- Te is diák vagy, ami meg a többit illeti. Te döntöttél úgy, hogy egy tzenöt éves lányt állítasz egy alkoholt is felszolgáló pultba. Igaz a törvény nem tiltja, de a legtöbben nem javasolják, pont azért, ami történt. Tegyük fel jót feltételeztél róla. Tévedtél. Akkor lehet az én felelősségem lett volna figyelni rá? Egy tömött eseményen, ahol arra nem volt időm, hogy egy pohár vizet igyak, mert folyamatosan jöttek a rendelések? De oké. Elbasztam. Nem figyeltem rá. Ez nem változtat azon ami történt. Azt hiszel, amit akarsz. Tudod van az a mondás, hogy mindenki magából indul ki. Ha nem láttad az üzenetem az sajnálatos. Ez nem jelenti, hogy nem volt meg bennem a szándék.
Amúgy meg. Tudtad, hogy tizennyolc éven aluli nem dolgozhat nyolc óránál többet és pláne nem éjszakai műszakban? Mert oké, hogy ez önkéntes volt, de attól még munka. Ha valakit okolni akarsz, akkor nézz magadba. Karolának remek ötletei voltak a rendezvényhez, sokat segített a megvalósításban, és így is, hogy a pult bezárt, sikeres volt. Szóval nyögd ki, hogy mit akarsz és engedd el. Semmit nem érsz el ezzel a gyerekes viselkedéssel - Hosszú monológom közben újra és újra ökölbe szorul a kezem, így próbálom a hangom a stílusom moderálni, hogy ne menjen át a nagyon ideges-mérgesbe, amit valójában érzek. Nem szimpatikus, hogy úgy állítja be a helyzetet, mintha a világ vége lenne, holott talán az egyik legjobb bál volt évek óta. Legalábbis amiket én hallottam az alapján annak tűnt. Egy másodpercre a pillantásom Karolára esik, szeretném, ha megnyugodna, ha tudná nem kell magát vádolnia. De aztán rögtön Mihailra nézek újra. Nagyot nyelek, így várva a reakciót, ami valószínűleg robbanni fog. De nem érdekel. Igazam van. Ha neki ez fáj. Az az ő baja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=790706#post790706][b]Helvey Belián Balázs - 2020.01.26. 18:00[/b][/url]

Igen, szebben. Bár látja a tekintetben, hogy jobb, ha kussolt volna, de azért is kimondta és csak pirinyót szeppen meg a tekintetére. Karola aggódik, Márk higgadt semmis egyelőre a szemében, ő meg ül és nézi őket, mint tökéletes kívülálló és mégse. Elvégre, neki is be kellett ugrania, amit nem akart, mert láthatóan nem ment neki, fogalma se volt, hogy kell és mit keverni, de nem, ő nem haragszik. Elfáradt aznap, nagyon, voltak dolgok amiket utána mégis megtett, lényegében a bál facsarta ki mégis. Mindegy. Ő nem vádaskodni jött ide, talán érzik is. Mindhárman.
Felszólalna, talán reagálna a kettejük mondókájára még, de Mihail mozdul és hagyja, elvégre, ezt neki kell levezényelnie mégis. Lemászik a padról, nem is figyelt arra, milyen apró mozzanatot tett előtte és hátradől, tök kényelmesen el fog az egész közben ücsörögni, már-már szinte kívánkozik, hogy elvegye a könyvet és ameddig neki ebben nincs szerepe, addig lefoglalja magát, de már az első mondat után kikerekedik a szeme. Hogy mi? Jól hall? Szinte lassított felvételben fordul feje és lénye Mihail felé, szája kicsit elnyílik a meglepettségtől, mert ha a többieket nem, őt ez most kicsit... hogy is mondva, letaglózza. Már-már csak azért, mert a srác mindig arra hivatkozott, mit nem ért és mi a fura, szavai pedig törtek voltak, esetlenek, most pedig... csak úgy gördülnek ki belőle, szépen, összeszedetten és... Lehetne mérges, hogy eddig akkor miért nem így csinálta és az akar lenni, de nem tud. Elnyomja más, hogy most a meglepődöttség, vagy az a fura kis zizzenés, amelyet mindig érezve követte a DÖK tagjai közé, fogalma sincs. Mégis, mintha mormogna kicsit a háttérben és mégsem.
- Hát ezt most mindenki érti. Ilyet... te így... - kicsit hebeg és rohadt halkan jegyzi meg magának, majd sóhajt. Ezek után arról a részről neki már nem lesz szerepe, hogy ez most csalódott volt vagy nyugodt, hogy „pihenhet”, fejtse meg aki hallja. A szék támláján támaszkodik meg, onnan figyeli tovább a szőke elnököt, majd a kettőt, a kitekintett kis mosolyra pedig megint rájön, hogy az előbb szinte elfelejtette, hogy többen is vannak, a teret meglehetősen kitölti a jelenlétével az elnök. Fura. Amint tovább mondja, meg is rázza a fejét, értetlenkedik egy sort magában. Lehet, hogy erről is kellene beszélnie akárkivel? Lehet valaki más és máshogy turkál a fejében, amely miatt zavart, elbambul és úgy hiszi, hogy Mihail-ből nyúlik ki valami, amit nem ért meg és ami eléri őt, őket. A fenébe, hogy nincs mindenre válasza.  A káromkodásra most tényleg nem szól, mire kicsit rendezi magában a dolgokat és képes ismét mindenkire figyelni, már Karola veszi át a szót és most ezen pislog. Hogy mi? Pillanatokon belül fogja a fejét, homloka a tenyerében pihen, majd szinte fáradtan dörzsöli át enyhén borostás arcát. Hát persze. Hogy erre nem gondolt.
- Karola... - de a név említése egészen szelíd, az ő hangjában nincs nyoma a feddésnek, amit Mihail viszont most kisajátít. Inkább... együtt érző? Nem. De ő is volt tini, neki is voltak kíváncsi hajlamai. Más helyzetben nevetne talán, vagy hát akkor lehet ők is, fogalma sincs. - Én nem haragszom, még ha elég... hülye dolog volt kóstolgatni. Ez nem a Laci konyha, mondtuk is, hogy lesznek alkoholos italok, szóval... ez ott a te hibád valóban. Én azt mondtam, hogy mindkettőtöké az, hogy nem szóltatok akárkinek. Tényleg ott voltuk, jaj komolyan. Mágusok vagytok, egy cetlit vagy üzenetet simán tudtok oda... ööö.. lebegtetni, hogy gáz van, megyünk, akármi. Mindegy. Én csak ezen akadtam fenn – még mutogat is, kicsit átveszi a szót, reméli, hogy Mihail ezért nem akad ki, kivárta, míg ő beszél, most kicsit maga is megszólal. A többi úgysem neki szól, a büntetés se és annak kérvényezgetése sem, bár tény, azzal egyet ért némán, hogy a súlyosabb része az Karolának jut, míg Márknak csak figyelmeztetés? Ezt egyelőre nem hozza fel, mert robbanna és mert Márkból is kitör a szó. Szemöldöke megemelkedik a hangnemre, stílusra, mindenre. Ő az elnöknek beszél, de hall mindent és felhorkan. Az egészre, hangosan. Ha erre nem figyelnek...
- Na elég, elég, elég. Márk, fejezd be – nyomja meg az utolsó szavakat, mert sejti, hogy most ezzel aztán olajat locsol, kannaszámra. Felpattan, még mielőtt Mihail bármit tehetne, bár szinte látja vonásain a változást és nem, nem a jót, gyorsnak kell lennie. - Te ne most húzd ezen fel magad, kérlek – jegyzi meg felé, majd már fordul is. Komolyan, tényleg ezért jött? Mert akkor ez az egész helyzet gyerekes.
- Kicsit vegyél vissza, jó? Mindenki. Karola elmondta, te pedig azt, hogy elbasztad. Ennyi lenne, és most támadsz ezekkel. Ezt felhozhattad volna ötletelés közben is. Senki nem azt mondta, hogy Karola ötletei nem voltak jók, vagy bárkié, de most... ne hozzuk már a törvényeket. De jó, oké. Lényegében, íratlan törvény az meg, hogy a legidősebb felel mindenkiért. Az meg én vagyok, ennyi erővel, végig korzóztam a bálon és még puncsot is adtatok. Jó, akkor feleltem ezért én is és akkor ugyanúgy felelősségre vonhatok bárkit, kész passz. Csak nem vagyok ilyen kukacoskodó – szusszan egyet, fáradtan. Nem dühös, ő nem kiabál, csak mondja. Leengedi a kezeit, hol rájuk, hol elnökükre néz, tudja, hogy annak a megjegyzésnek ára lesz. Okolja magát, és a többi. Mit tehetne? Nem tudja.
- Mi lenne ha... - gyors közbevágja, mielőtt. - ..ha te most kicsit visszavennél, te lenyugodnál, te pedig nem akarsz elvinni mindent – beszél szép sorban mindenkihez. Szart se fog érni, érzi. - Meglesznek a megrovások és utána kész, ennyi. Nem kell itt akasztásra készülni meg ilyenek – nem akar itt lenni órákig, komolyan. - Ugye nem? - bukik ki belőle végül. Balhé szagot érez, de leginkább bensője nagyon nem akarja, hogy végképp kibukjon Mihail. Már a leveleknél gázos volt és most ezt az a fura érzés tudja, hogy senki se akarja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=790711#post790711][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.01.26. 18:36[/b][/url]

Türelmes típus vagyok. Nagyjából. Néha. De amikor a jövőmmel játszanak, azt nagyon nehezen nyelem le. Bár könnyebben kerültem be ide, mint az RJ-be anno, de itt is meg kellett szenvednem eléggé. A folyamatos találkozások az igazgatóval, valami tanáccsal, anyámék állandó stresszelése, hogy mennyire messze leszek tőlük – mert ugye az RJ olyan kurva közel volt Oroszországhoz -, és a többi szarság. Erre mi van? Két diák nem csak a saját, de az én jövőmet is veszélyeztetik azzal, hogy önállóan indulnak körútra, mert éppen olyanjuk van. Vagyis nem olyanjuk van, mert drága Karolánk úgy döntött, hogy akkor ő felönt a garatra, minden italból, amit felszolgál, míg Márk a hős szerelmes megmenti a mindenki előtt megtörténő hányástól, mert mégis csak egy nőről beszélünk. Remek. Ez remek, még aranyosnak is mondanám, ha nem rajtam csattanna minden. Vagyis… csattant volna, mert a tanároknak nem tűnt fel, az igazgatónak sem, így ha ezt sikerül normális körülmények között elrendeznünk, akkor teljesen jók vagyunk. Elhiszem a cetlit is, mindent elhiszek már, komolyan, de ahogy Márk megszólal, úgy merevedik meg testem teljes egészében az ablak előtt. Érzem, ahogy arcom torzul, kezeimet szemem elé teszem, mintha ezzel bármit is elérnék, és csak hagyom, hogy Belián beszéljen helyettem is, mert ha én most megszólalok, akkor minden robban, főleg én. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a diákok, akik a kezem alá dolgoznak egy közösségben úgy lássanak, ahogy csak pár ember. Nem, nem tehetem meg velük, nem tehetem meg egyikükkel sem, még akkor sem, ahogy szinte érzem, hogy bőröm feszül arcomon, mintha rohadásnak indulna, mégis feszül. Takarom amennyire bírom, csak remélem, hogy az ablakból nem tükröződik vissza, de tenyerem ott van. Az elég, ugye? Remélem. Másik kezemmel támaszkodom meg a párkányon, majd mélyeket lélegezve hallgatom csak Beliánt. A hangjára koncentrálok, ami nyugodt, szinte már kedves, nem vádaskodó, nem számon kérő, egyszerűen tényközlő, és mégis megértő. Lehunyom szemeimet feszülő bőröm ellenére, kicsit talán ziháltabban veszem a levegőt, de ahogy a hangra koncentrálok, lassan, de biztosan jön a nyugalom. Arcom elől elvéve kezemet fürkészem a tükörképemet az ablakban. Gyönyörű. Amilyennek lennie kell. Szemöldökömet ráncolva igyekszem visszaemlékezni a sorrendre, majd mélyet sóhajtva szólalok meg.
- Engem nem érdekel, hogy berúgtál – vonom meg vállaimat nemtörődöm stílusban, hangom talán egy kicsit még érdes, mintha futottam volna eddig. Érdekes, majd elmúlik. – És természetesen nem mész el a DÖK-től, ha csak te nem szeretnél, nem szándékozom kirúgni senkit, túl jó ahhoz a mostani csapat – mélyet szusszanok, majd ahogy biztos vagyok magamban fonom keresztbe karjaimat magam előtt és fordulok feléjük, derekamat döntve a párkánynak. Tekintetem Márkra villan, és ha sikerül elkapnom a pillantását, akkor el sem engedem, amíg be nem fejezem. Acélkékjeimről alapvetően is nehéz eltekinteni. Kiderül most, hogy mennyire.
- A hangsúly az önkéntesen van, én nem erőltettem senkire semmit, elvállaltátok, ha kellett volna, és nem mondjátok, hogy rendben, csináljátok ti, akkor én álltam volna ott. Ez az egyik – vonom meg vállamat ismét, de tekintetem nem mozdul el róla. – A másik pedig, hogy nagyon maximum három órát álltatok a pult mögött, de talán sokat is mondtam ezzel, de ha ennyire hősködni akarsz a csaj előtt, akkor áruld el nekem; tényleg nehéz lett volna odajönni szólni és nem üzengetni, mintha elsősök lennénk? Valóban ott álltunk mellettetek – mosolyodom el féloldalasan. – És ha ennyire gyerekesek vagyunk, akkor miért is húzol párhuzamot aközött, hogy mennyire volt aktív és aközött, hogy leléptetek? Ezzel necces takarózni – mutatóujjammal kocogtatom meg ajkaimat párszor, mintha elgondolkodnék. Nincs min elgondolkodnom, szar kifogás, és lehetek gyerekes, de akkor is rajtam verik le, ha valami bajuk esik.
- Belián, te meg higgadj le – rázom meg a fejem halkan nevetve. – Az egyetlen, akin ezt leverhetik, HA valami történt volna a két szerelmessel, az én vagyok, mert enyém az elnöki poszt – mutatok is a két jómadárra. – De nem történt semmi, hála Merlinnek. Értitek a lényeget, ugye? – emelem vissza tekintetem először Karolára, majd Márkra. – Nem érdekel, hogy berúgtál, hogy elmentetek, de több módja is lett volna annak, hogy szóljatok erről, plusz, ha valami bajotok esik, rohadtul rajtam verik le, nem rajtatok, és így is elég vékony jégen táncolok, mint mindig mindenhol. Felelősséget vállaltam értetek, amit nem könnyítetek meg, hogy megtartsam – mutató és hüvelykujjammal dörzsölöm meg szemeimet, mélyet sóhajtok. - És akkor az ember számoljon el a lelkiismeretével, hogy két diák szarba került az ő keze alatt... - ha így sem értik meg a lényeget, akkor kiugrom az ablakon. Nem tudom hány méter magasan vagyunk, nem is fontos, fájjon, mert már lassan tönkremegy az idegrendszerem, ha ez így folytatódik. És akkor hiába figyelek Belián megnyugtató hangjára, mert robbanok. Ki akarhatja ezt?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=790834#post790834][b]Bossányi Karola - 2020.01.27. 20:55[/b][/url]

A tanulószobában késsel lehetett volna vágni a feszültséget köztünk, s Mihail között, de leginkább arra lettem figyelmes, hogy Márknak sikerült felbőszítenie az elnököt. S még ha ezúttal Márknak sikerült is lenyűgöznie engem ezzel a határozottsággal, melyet fűszerezett némi szemtelenség, nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire nagyon bosszús lett Mihail. Kicsit aggódtam is, hogy mi lesz majd ezután, s azt hiszem éppen emiatt léptem közéjük, hogy elkerüljük a bonyodalmakat. Éreztem, hogy Márk is dühös, éreztem hogy Mihail is az, s féltem attól, hogy majd egy idő után az egyik elveti a sulykot, s megüti a másikat. Hiába állt ott Belián, aki valószínűleg képes lett volna őket szétválasztani, s talán még egy kicsit örültem is annak, hogy ott van a közelünkben, nem akartam azt, hogy eddig fajuljanak el a dolgok, éreztem, hogy ezúttal magamra kell vállalnom a felelősséget, még mielőtt Márknak baja esne. Vagy Mihailnak.
- De, szükség van erre Márk, kérlek..- tenyeremmel intettem a fiú felé, s csak ezt követően vallottam színt ott az elnök, s Belián előtt, magamra vállalva a teljes felelősséget. Nem volt erről könnyű beszélnem, de mégis megtettem, bár tényleg szégyelltem magam előttük, s ha tehettem volna, akkor visszaforgatom az idő kerekét. Mihail arcát eközben persze nem láttam, mert az ablakpárkányon támaszkodott, nem is tudom, mintha nem érdekelték volna a szavaim. Vagy lehet, hogy túlságosan felbőszítettük őt? Zavart, hogy nem néz rám, s az, hogy azt mondta, nem érdekli, mi történt, az kifejezetten rosszul esett. Ha Belián nem lett volna ott, akkor szerintem el is áshattam volna magam, de ő legalább megértőnek tűnt, hangjából is az érződött, hogy nem ítél el, annak ellenére, hogy ő is látja a helyzetben az én felelősségemet. Márk azonban ekkor döntött úgy, hogy nem hagyja ezt annyiban, s döbbenten láttam, ahogy továbbra is kiáll értem ebben a helyzetben. Nem magát védte, nem akarta tisztára mosni magát. Ez egyrészt nagyon jól esett, másrészt viszont még mindig aggódtam, s újra azt vettem észre, hogy egymásnak feszül a két fiú. Ekkor kaptam a pillantásomat Beliánra, mintha csak most kérném, hogy szedd őket szét valahogy, de azt hiszem, hogy ő maga is úgy érezte, hogy már csitítania kell ezt a helyzetet.
- Márk...nem szükséges ez -  magam is próbáltam a levitást nyugtatni, miközben Belián is hasonlóan tett. Tartottam attól, hogy ez lesz az a pillanat, amikor Mihail nem bírja tovább, s felrobban idegességében, és hozzánk vágja, hogy takarodjunk, és lépjünk ki a DÖK-ből. Bár magam vállaltam volna ezt is, azt nem kívántam, hogy Márknak is el kelljen hagynia a közösséget.Legnagyobb döbbenetemre Mihail azonban nem akarta azt, hogy önszántamból kilépjek, s hirtelen nem is tudtam, hogy ezt mire véljem. Fordított helyzetben...nos, fogalmam sincs, hogy fordított helyzetben mit csináltam volna, de tény, hogy nem erre számítottam, s a rellonos tudott még meglepetéseket okozni nekünk.
Mindenki feszült volt, s egyedül talán csak Belián tudott higgadt maradni, már értettem, hogy miért volt szükség a jelenlétére. Megmagyarázhatatlan nyugodtsággal kezelte a helyzetet, s ami azt illeti, igaza volt. Mindannyiunknak le kellett volna nyugodni, egy kicsit csöndben maradni, és átgondolni a helyzetet. Igazából már én sem akartam kilépni, leginkább már csak amiatt aggódtam, hogy mi lesz Márkkal ezután, hogy ilyen keményen neki ment az elnöknek.
- Hogyan?? - nagyon nem tetszett az, amit az elnök szájából hallottam, s leginkább talán azért nem, mert a mondandójában volt némi igazság. Vagyis, magam sem tudtam, hogy mi ez az egész, de rettentően megzavart ez a kijelentés, s úgy éreztem, hogy reagálnom kell erre valamit, amivel teljességgel visszautasítom az állítást.
- Nem vagyunk szerelmesek! - csattantam fel, aztán mivel feltűnt, hogy nagyon megemeltem a hangom, sietve vissza is vettem belőle. - Én csak...már elismertem, hogy hibáztam, és vállaltam a felelősséget. És szerencsére nem történt semmi baj egyikünkkel sem Mihail, szóval nem gondolnám, hogy felelősséggel tartozol. De értjük, megértjük ezt, hogy lehetett volna rossz végkimenetele is a dolognak. Ahogy Belián is mondta - mutattam a levitásra - legyenek meg a megrovások, részemről jöhet mind, mert Márk tényleg csak rám vigyázott ott, hogy ne történjen semmi bajom - ekkor egy pillantást vetettem a másik levitásra, s tekintetem visszavezettem Mihailra.
- Megértettük Mihail, hidd el, megértettük. Szégyellem a történteket, tényleg. - őszinte voltam, s bíztam abban, hogy ő is megérti egy kicsit a mi helyzetünket.
- Csak mond, hogyan tehetném jóvá ezt a dolgot - ezúttal csak a magam nevében beszéltem, mert még mindig úgy éreztem, hogy én vagyok a legnagyobb felelőse ennek az egésznek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=791136#post791136][b]Zippzhar Márk Stefan - 2020.01.31. 08:21[/b][/url]

Fel kéne adnom. Érzem, hogy jelenleg senki sincs velem, mellettem. Nem is értik. Én meg azt nem értem mire a nagy hajcihő. Semmi katasztrófa nem történt. A mi lett volna ha meg kezdődhetne ott, hogy Karola vagy én meg sem születünk. Na bumm. Belián nyugtat, Karola meg magára veszi a felelősséget és senki nem érti, hogy miről van szó. Mihail sem, mert önkéntesség. Merlinre én vagyok itt az egyetlen akinek agya van? Bosszant, hogy a DöK elnök csak úgy elfordul az ablakhoz és nem is néz ránk. De csakazért is elmondom.
- Önkéntesség... ja... de attól még jogellenes - megvonom a vállam. Egész végig azt magyarázza, hogy az ő felelőssége, de most meg hárítani próbál. Mit is várok. Aztán jön a három órával és erősen felszalad a szemöldököm. - Nyolc óra. Ötkor kezdtünk, hajnali egy körül mentünk el. Nem tudom honnan szedted a három órát, de gondolom a matek nem az erősséged... - Az, hogy ott állt mellettünk... Nos ezt nem tudom. Nem néztem szét, és nem láttam... - Amúgy meg... nem láttalak. De ha valóban ott álltatok ahogy mondod, akkor látnod kellett volna az üzenetemet is, elvégre baromi hamar oda kellett, hogy érj - Tényleg nem értem. De nem is akarok már ezen gondolkodni. Már nyitnám a szám, hogy csak bökje ki hogy mi a francot akar, de megszólal újra, így inkább csöndben maradok. Lassan úgy érzem, hogy egyáltalán nem is kellett volna megszólalnom. De azt meg az igazságérzetem bánná. Így legalább a felét elmondtam annak, amit akartam. Más kérdés, hogy süket fülekre lelt a mondandóm, és úgy érzem, ki is lett forgatva rendesen. Ami viszont teljesen váratlanul ér az egy aprócska szócska, egy fél mondat, ami elhagyja Mihail száját és teljesen ledöbbent. Nem is nekünk címzi, hanem Belinek de attól még erősen visszhangzik a fejemben "két szerelmesnek". Karolára pillantok, de ő heves tiltakozásba kezd én meg ezen is pont annyira ledöbbenek, mint Mihail szavain. Percek óta először nem tudom mit kéne mondanom. Nincs még ki nem mondott válaszom sem. Ha azzal vádolt volna, hogy ki akartam használni a helyzetet, az más lenne de most valamiért nem jut eszembe semmi sem.
Csöndben maradok. Nem mondok semmit. Lehajtott fejjel engedem, hogy millió gondolat cikázzon végig a fejemen. Fel sem fogom Karola mit mond, vagy hogy Mihail miről beszél. Végül amikor úgy tűnik kissé csendesebb minden, teljesen más stílusban mint eddig egészen halkan mondom el, amit valószínűleg végig hallani akart.
- Nos. Nem történt semmi, mindketten jól vagyunk, nem kell aggódnod, nem kerülsz bajba. A mi lett volna HA-n pedig felesleges rágódnod. Többet nem fordul elő. Sajnáljuk. Sajnálom - Csak az utolsó szónál pillantok fel, aztán sóhajtok egy nagyot. - Van még valami? - kérdezem, mert hát ami azt illeti elég sok gondolat tolong a fejemben és ha még pár ilyet hallok, abba tuti bele is fájdul. Vajon milyen érzés szerelmesnek lenni?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=791303#post791303][b]Helvey Belián Balázs - 2020.02.02. 01:25[/b][/url]

Talán kicsit elkésett, talán még menthető a pillanat. Szeme sarkából figyeli, ahogy Mihail mozdul, majd odatekintve azt, ahogy. Kezdi elveszíteni a fonalat és ő meg valahogy ösztönből érzi, hogy nem, nem kell ez ide. Mintha, már látta volna, régen, egyszer és ösztönösen tart tőle, nem, nem félelem, ahhoz ismernie kellene, hanem csak halovány jelzés, hogy ne. Aztán el is illan, amint ismét a másikakra figyel és beszél, mintha muszáj lenne. Nehéz őt ténylegesen felhúzni, kivételesen, akkor nem persze, amikor a rossz napokat éli, viszont azokon kívül a jó élet birkatürelemmel áldotta meg. És talán milyen jól tette. Az ablak felől érkező apró, ziháló levegővételt megérti, hasonlóan szokott maga is néha kicsit kibillenni és odalépne, a megmagyarázhatatlan dolgok miatt még a hátára is pakolná kezét, végül nem kerül rá sor, egyelőre erősebb benne a dac bármi ilyenre, mint... az a valami, amely miatt a nyugalmasabb szavak hallatán mégis apró mosolyt ereszt. Nem. Fogalma sincs, hogy miatta nyugodott meg, ezeket nem veszi észre. De nem is ez a lényege, hogy tudatos legyen.
Viszont mégis kezdi azt érezni, hogy nem fognak hamar semmire sem jutni. Karolát kezdi el sajnálni, aki annyira látványosan vinne minden terhet, minden szidást, csak had szabaduljon, minél előbb. Szó szót követ, és még többet, ahogy egy ki van mondva, már cáfolat és magyarázat érkezik, vagy ki ha én nem, minden. Nem, ez nem vezet már tényleg semerre.
- Lassan tök mindegy, ki és mit mond, mert hát... nem változtat semmin. Mire körbeér, már más lesz belőle. De hát, jó terápia, beszélni ki mi a baj – megint hangosan gondolkodik, most ő ül fel az asztalra, ácsorogjon az őr angol földeken, kényelmesen talán nem az asztalon lehet hesszelni, egyelőre jó lesz. Onnan néz és figyel, elmondják duplán a lényeget, majd úgy néz ki, kicsit talán a lány érti meg jobban, sőt. Oké, a másik felhúzta magát, vagy épp védi, fogalma sincs, utóbbira tippelne erősen, ha tenne ilyesmit. Még mindig rájuk hagyja a lényegi részt, hiszen, ő még mindig csak a plusz fő, aki megjelent és próbál szépet kihozni a dolgokból. Néha a fejét csóválja, máskor csak hallgatja őket, vagy épp felszólal, de látványosan nem veszi át a szót egyiktől sem. Tökéletes mellékszereplő alkat.
- Jézusom, ne akarjunk már paragrafusokat is hozni a dolgokba. Azért vannak a programok, hogy ne unja kockára magát a népség, nem azért hogy... mindegyik végén hadbíróság kelljen – már majdnem felcsattan, de csak szemeit forgatja. Számok, kötelességek, de mindenki ezt „írta” alá, nem? Még ő is, ő, aki a háta közepére tudja kívánni a legtöbb ilyen dolgot, aki eddig olyan messze élt bármilyen programtól, amennyire lehetett. Mégsem rúgta senkire az ajtót, amikor szóltak neki, hogy figyi, ez kicsit kötelező, menni kellene. Biztos lesz, amikor nem tud, mert nem, vagy amikor végképp szakad a tűréshatár, de... ő nagyon másképp rendezi a dolgokat. Felesleges most erről bármit is, a probléma most adott és ma kéne megoldani, nem elnapolni, mert képtelenek kicsit higgadni. Vagy valami hasonló.
- Totál higgadt vagyok igazából – és ez igaz, csak egy sort pörölt ezen, meg amúgy is, sarkalatos példa és visszavágás arra, ha már itt szabályokat meg mindent dobáltak. Igen, arra bólint, hogy hála, nem történt semmi komoly, lehetett volna, így utólag tudva, hogy mi volt a baj. Bár ahogy nevezi őket, szerelmesek, nos, bárkinek szöget ütne a fejében, főleg ahogy most viselkedik a srác. De nem, úgy tesz, mintha meg se hallotta volna, ki se lett ejtve. Karola kapja el ismét a fonalat előbb, megoldás kell, mert... így csak egymás idegeit és türelmét húzzák. Na, csak megérte idejönni. Kicsit.
- Máááárk – nyög fáradtan. Órák, kötelesség, matek, visszavágás, nem, ez nem kell ide. Nem bántja a fiút, sőt, végül totál normálisan néz felé és szólal meg. - Engedd el, kérlek. Vagy keressek a neten kiskönyvet ezekre? Pecséttel meg mindennel vezetve, mmm? - ő felajánlja, de macera, meg... ez egy iskolai kör. Ez is már csak vicces megjegyzés volt, nem komoly, vagy ki tudja. - Hát nos, nem titeket kukkoltunk, ez tény. Nekem is más dolgom volt végül, én mindenesetre, ha szabad, már levontam a dolgokból, hogy legközelebb erre jobban át kell beszélni, ki merre és hol, és váltással, hogy senki ne fulladjon ki. Ebből is tanultunk, még ha kellemetlen is. De most ez nem téma. Én szerintem, dőljön el a dolog, és... menjünk – pillant Mihail felé, bár fogalma sincs, mit tervez még, mennyire akarja elhúzni és tovább húzni. Finoman sugallja felé, hogy ő is engedjen ennyit, találjon ki valamit, vonjon pontot, bármi és engedje őket el. Kezdenek csendesedni az indulatok és mégsem lehet annyira örülni neki, mert bármikor bomolhat. Nem fognak közös nevezőre jutni, ők nem. Úgy érzi. Neki meg még egy kör heves szócsatától fájni fog a feje, akkor meg kevésbé tud nyugtatni bármit és bárkit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=791375#post791375][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.02.02. 16:17[/b][/url]

A stílus. És itt most nem arra gondolok, hogyan öltözködsz, melyik cipődhöz melyik táska megy. Itt arról van szó, hogy milyen hangnemet engedsz meg a másikkal szemben, ami nekem elég nehezen megy, amikor az érzelmek, és leginkább az idegesség, úgy suhan át rajtam minden percben, mintha csak én lennék az otthon, ahova mindig szeretettel hívják be. Nem lenne ezzel baj, tényleg nem, csak tekintettel arra – és most figyelj -, hogy véla vagyok, annyira nem egyszerű ezeket az érzelmeket palástolni. Lehetek paraszt és bunkó, amiért hátat fordítottam nekik, miközben beszéltek, de vagy rájuk nézek és robbanok, vagy elkönyvelnek egy bunkónak. Melyik a jobb? Megadom a választás lehetőségét, amíg én az ablak felé fordulva igyekszem helyre rakni eltorzult arcomat. Undorító módon feszül rajta a bőr, szinte érzem, ahogy egy gusztustalan szörnnyé kezdek változni, mintha még a körmeim is növekedésnek indultak volna, mint azokban az elcsépelt filmekben, ahol így mutatják be a gonosz boszorkányt. Csak én nem egy filmbéli gonosz boszorkány vagyok, hanem a valóság, ami ha szemben találod vele magad, egy életre megragad, az agyadba ég a kép, a fékezhetetlen visítás. Végül a félelem marad csak a szemükben, és semmi más. Szar érzés, de ha az ember tapasztalatból tudja ezeket, csak igyekszik moderálni magát, aminek csak megadja az alapot Belián higgadtsága, ami eléri azt, hogy feléjük forduljak, és Márk felvágott nyelvét, mielőtt még jobban felvágom neki, egyszerűen figyelmen kívül hagyjam. A hős, aki megmentette a lányt a bajtól, hogy még nagyobbat csináljon. Drámai történet. Nagyon drámai.
- Legyen igazad – bólintok egy aprót, fejemet előre biccentem, szemeimet lehunyom. Csak számolni ne kelljen, ha már a matek nem az erősségem, erre is csak ráng egyet a szemöldököm. – De azért abba gondolj bele, hogy a társaidnak is szart csináltál a cetlikéddel, amit rajtad kívül senki nem látott, mert hogy én rögtön utánatok indultam – hangom nem vádló, nincs benne ellenszenv, talán ez köszönhető annak, hogy Belián hangjára koncentrálok, még most is, pedig meg sem szólalt azóta. Az az este mindenkinek elég pöpec volt, egészen addig, amíg el nem tűntek onnan, én meg ismét mehettem a paraszt stílusommal, hogy akkor gyorsan oldjuk meg a problémát, amit Dankán és Beliánon vezettem le, végül beállította őket a pultba, teljesen szétcseszve az estéjüket. Azt valaki mondja már el amúgy, hogy mi volt az elképzelés, amikor engem tettek be DÖK elnöknek? Azt is mondja el valaki, hogy miért fogadtam el a posztot, amikor két tinédzsert nem tudok kordában tartani? Vagyis tudnék, de az csúnya lenne, nem szabad olyat csinálnom, nem élhetek vissza vele, mert az etikett, az erkölcs, a minden e betűs faszság.
- Rendben, akkor nem vagytok azok, nem érdekel különösebben – vonom meg vállamat Karola kiakadására. Tényleg ezen kell fennakadni? Teljesen irreleváns, hogy szerelmesek-e vagy nem, hogy utálják-e egymást vagy nem. Nem érdekel, nem akarom tudni, bár már csak a kiakadás miatt is megérné jobban beleállni ebbe a helyzetbe. – Nincs megrovás, nem lesztek kitéve a DÖK-ből, nem kell kilépnetek, és jóvá sem kell tennetek – rázom meg a fejemet óvatosan, miközben felemelem és Márkon állapodik meg tekintetem. – Leszarom, hogy lett volna-e belőle bajom vagy sem, az érdekel, hogyha nektek lett volna… - nem fejezem be, csak mélyet szusszanok, majd gonoszan rávigyorgok a srácra. – Ne mondj ki olyat, amit nem gondolsz komolyan. Ha sajnálni szeretnéd, akkor Beliánnak és Dankának sajnáld, ne nekem – kissé oldalra biccentett fejjel utalok itt arra, hogy sajnálja. Azért nem mondunk ki ilyet, mert tudjuk, hogy a másik ezt akarja hallani, még ha úgy sincs. Mert nem akarom hallani, hogy sajnálják, hogy hatvanszor kérnek bocsánatot, nincs rá szükségem, csak értsék meg, amit mondani akarok. Talán megértik, ha nem is most, de egyszer eljut a tudatukig. Mélyet sóhajtva ejtem a pillantásom Beliánra, óvatos mosolyra húzom a számat.
- Menjetek – intek fejemmel az ajtó felé, karjaimat keresztbe fonom magam előtt, szemeimet ismét lehunyom. Ahhoz képest, amire valószínűleg minden teremben lévő számított, egészen nyugodtan kezeltem a helyzetet, nem? Még én is meg vagyok lepődve. Zavartalanul túrom elő a cigarettát zsebemből, majd az ablak felé fordulok, kinyitom azt, és meggyújtom a szálat. Legalább ez is elrendeződött, még akkor is, ha úgy érzem, egyáltalán nem fogták fel a lényegét a dolgoknak. Nem baj, majd egyszer.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=791384#post791384][b]Bossányi Karola - 2020.02.02. 17:15[/b][/url]

A helyzet az, hogy történt, ami történt, mindannyian hibáztunk, ki így, ki úgy. Nekem nem szabadott volna a bálon alkoholos italt fogyasztanom, jobban oda kellett volna figyelnem és teljesítenem a kötelességeimet, amiket rám bíztak. Márknak talán rám kellett volna jobban figyelnie, mint rangidős csapos, s talán meg kellett volna várnunk a váltást, bár ha ő úgy ítélte meg, hogy nem volt erre idő, akkor azt biztosan okkal tette. Mihail meg...nos, neki talán egy fokkal normálisabb hangnemben kellett volna leteremtenie bennünket, bár az ő helyzetét is átéreztem, hisz valószínűleg ideges volt a történtek végett, s ha rajtam lett volna a felelősség, akkor talán én is hasonlóképpen reagáltam volna. Szóval elég kínos volt ez a szituáció, én még mindig rosszul éreztem magam, részben a történtek és a viselkedésem végett, részben meg azért, mert a két srác annyira egymásnak feszült, hogy legszívesebben elkiáltottam volna magam, hogy na jó, most már ebből elég volt! Ehhez azonban még nem volt meg a kellő bátorságom, azt hiszem, s talán azért sem mertem megtenni, mert mégis csak hülyeséget követtem el, amiért jogosan járt fejemre a fejmosás. Tényleg csak Belián jelenléte nyugtatott, ő lehetett mentsvára mindannyiunknak, s úgy láttam, hogy ő is próbálkozott csitítani a hangulatot, a végére azonban talán már ő is elveszítette a higgadtságát, vagy legalábbis egyre nehezebben viselte a két srác vitáját.
Én próbáltam Márkot csitítani, ő meg hol Márkot, hol pedig Mihailt, de úgy véltem, hogy ez a kakaskodás nem vezethet semmi jóra.
- Belián - hallva a srác viccelődését, mégis kénytelen voltam idősebb háztársamra finoman rászólni, mert ő talán viccnek szánta a megjegyzését, ismerve Márkot éreztem, hogy ez már tényleg csak olaj lesz a tűzre. Addig a pillanatig úgy gondoltam, hogy valószínűleg én maradok majd az egyetlen, viszonylag nyugodt lélek a szobában, ám Mihailnak sikerült olyat szólnia, amivel alaposan felidegesített. Hirtelen azt se tudtam, hogyan tagadjak, rögvest rávágtam, hogy ez persze nem így van, mint amit ők rólunk gondolnak. De egyáltalán, miért is gondoltak effélét? Ó te jó ég! Lehet, hogy esetleg a bálon mást is műveltem, s olyasmit mondhattam valakinek, amit nem szabadott volna? Vagy rá volt írva a homlokomra, hogy...nem, az nem. Ugye nem mutattam annak jelét, hogy?
Pillantásomat rögtön Márk felé kaptam, legnagyobb döbbenetemre ő azonban nem tiltakozott, sőt, semmiféle megjegyzést nem tett, mintha őt ez az egész nem is zavarta volna. Mi van?
Értetlenül álltam a szobában, miközben karjaimat összefűztem a testem körül, s még mindig ideges voltam a rellonos megjegyzésétől, amit ugyan nem vont vissza, de talán szépített a helyzeten. Mindenesetre már mindegy volt. Aminek nem szabadott volna, az hangosan lett világgá kürtölve.
- Akkor jó - vágtam rá kissé már én is bosszúsan, s azt hiszem, hogy én is elveszítettem a türelmemet a DÖK vezetővel szemben. Nem bírtam már elviselni tovább ezt a feszültséget, utoljára mondtam el, hogy értem én, miben hibáztam, hogy megértem őt is, s utoljára mondtam azt , hogy sajnálom, remélve, hogy talán végre sikerül majd zöldágra vergődnünk.
Úgy tűnt, hogy Belián noszogatására talán Márk is visszafogta magát, mert végül ő is elnézést kért, noha éreztem rajta, hogy ha nem ilyen szituációban lennénk, akkor elküldené melegebb éghajlatra a főnököt.
- Szerintem Belián magára nézve is veheti a bocsánatkérésünket, ez nektek is szól - megelőzve Márkot, inkább megszólaltam gyorsan, mielőtt még újabb vitába kavarodnának a rellonossal.
- És köszönjük, máskor nem fog ilyen megtörténni, odafigyelünk majd - mindezt már az elnöknek címeztem.
- Viszlát Mihail - köszöntem el tőle, majd mielőtt sarkon fordultam volna, még odaléptem Beliánhoz.
- Köszi, hogy...mindent - nem kellett kifejtenem, talán ő is sejtette, hogy neki hála nem lett itt nagyobb verekedés, azt hiszem. Végül még Márkra pillantottam, de hirtelen nem tudtam, hogy neki mit mondhatnék, így inkább minenkitől elköszöntem, majd sietve hagytam el a szobát, a folyosóra érve azonban megálltam, s a falnak dőlve vettem egy nagy levegőt. Részben még mindig volt bennem némi feszültség, részben meg még ideges voltam Mihail kijelentése végett. Márkkal pedig beszélni akartam, mert még sem lehetett az már megint, hogy ne beszéljünk. Éppen ezért, néhány lépéssel távolabb lépve várakoztam, hátha még megjelenik, hogy átbeszélhessük ezt a dolgot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=791386#post791386][b]Zippzhar Márk Stefan - 2020.02.02. 17:49[/b][/url]

Kezdem feladni. Egyértelműen én vagyok itt az egyetlen személy, akinek némi értelem van a fejében és logikus döntésekre képes, anélkül hogy túl aggódná, vagy túl bonyolítaná. Bár igaz, ami igaz, ezerszer megbántam, hogy magamhoz vittem Karolát azon az éjjel, de azt is tudom, hogy ha hasonló helyzetbe kerülnénk megtenném újra. Hogy ebből kinek milyen baja származhat az tökre nem érdekel. A valószínűsége a Mihail által felvázolt helyzetnek, miszerint bajunk esik, kb a 0-val esélyes. Hiába csinál úgy, mintha ő valami hű de felnőtt lenne, biztos vagyok benne, hogy nem sokkal idősebb nálam. Belián meg... Nos ő még varázsolni sem tud, szóval nem tudom, hogy miért pont engem kell félteni. De nem megyek bele. Érzem, hogy hiába magyaráznék, érvelnék, senkit sem győzne meg, mert szimplán nem elég értelmesek ahhoz, hogy felfogják, miről van szó.
Belián szavaira, a hadbíróság kapcsán csak felhúzom a szemöldököm és hitetlenkedve nézek rá. Szerencsére Karola közbe szól, ha csak a nevét is említi, érzem hogy ez inkább nekem szól, hogy ne vágjak vissza, s igazat adok a lánynak, mert semmi értelme nem lenne.
Már csak azon húzom fel magam, hogy a bocsánat kérésemet is semmisnek nyilvánítja a DÖK-elnök. Rendben. Ne rakj ki. Ne higgy nekem. Maradok a DÖK-ben, mert jól mutat majd egyszer valami papíron, de ennyi lesz, nem viszem majd túlzásba az aktivitást. Legfeljebb ha muszáj.
- Rendben - mondom kissé feszülten, aztán Beliánhoz fordulok és kifújva a levegőt, neki tényleg őszintén mondom ki - Sajnálom. A bált is, meg a mait is.
Ezzel részemről letudva, s ahogy Karola elköszön én is biccentek a két fiúnak, majd megindulok kifelé a teremből. A kezeimet a talárom zsebébe mélyesztem, ott szorulnak újból ökölbe, s kifelé menet még motyogok magamnak.
- Ne vitatkozz hülyékkel, mert lehúznak a szintjükre és legyőznek a rutinjukkal - S azzal némileg erősebben mint szeretném csapom be magam mögött az ajtót. Még szerencse, hogy a benti bűbájoknak hála ez csak nekem, meg a még kint ácsorgó Karolának tűnik fel. Nem számítottam rá, hogy itt fog ácsorogni. Nyelek is egy nagyot, mert hát... ööö... izé... Miért van még itt?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=791435#post791435][b]Helvey Belián Balázs - 2020.02.02. 22:15[/b][/url]

- Jó, jó, szar poén, igaz – nem akart rosszat, tényleg nem, de a humorérzék mára kifogyott. Megérti, az előbbiek után meg főleg, csak megpróbálta, ezt is. Azért valamit elért, még ha nem is tudatosul benne, vagy nem úgy, ahogy akarta, a lényeg változatlan – nem durvul el és nem forrong, dühöng annyira egyikük sem, ami ebből lett volna. Csak sejtette, hogy ilyesmi lehet, nem gondolta volna, hogy annyira valódi, mint ami kibontakozott. Nem, nem egoista, nem tudja teljes mértékben magára vonni és megveregeti a saját vállát, hogy ügyes volt, az ő érdeme, mert nem az a figura. Nem tanult meg olyannak lenni, de azért jó. Jó visszajelzés, hogy annyira nem szociális analfabéta, mint gondolta. Vagy hát, fejlődött.
Mihail hangja is sokkal jobban csend, elengedte a dolgot, mert vagy rájött, értelmetlen, vagy fáradt, vagy mindegy is. Nem rejti véka alá, hogy mennyire megkönnyebbült a sóhaja, amit hallat, miközben belekezd és folytatja, nem szól bele különösebben, elmondta amit csak lehetett, a többi nem tartozik ide. Elengedi. Mindent is. Nem baj az sem, hogy lényegében a büntetést is, mert első körben úgyis mindig a felszólítás és szóbeli akármi szokott kezdeni, abból meg itt bőven megvolt kábé hat alkalomnyira is, ha ez nem elég, hogy az ilyenektől elmenjen a kedvük – vagy ha híre megy, bárkinek – akkor szentképeket is lehetne osztani, ugyan annyit érnének el vele. Azért ő enged egy mosolyt, jó, jó ez így, még ha ezt is lehetne finomabban, szebb szavakkal, azonban erre már nem inti a másikat, legalább tényleg kiadja és kész. Van az a pont, amikor már ha akarnak sem megy könnyedén a diskurzus, bele is gebedhetnek, szebb szavakra nincs erő, csak a nyers véleményre. Ez attól még bőven messze van, nincs para. Mihail szavaira csak legyint, hogy mit és hogyan kell sajnálni, mondhatni iszonyat jól aludt, hogy elfáradt, gyakorlatilag azért mégse volt olyan jó buli, de nem számít. Nem hozza fel, mert ha az elnököt nem is érdekli, még a végén legalább a lánynak okozna lelkiismeret furdalást, abból meg ma bőven kijutott neki elég. Elkapja azt a mosolyt, az övé is játszik még, fülel azonban a lányra is. Igen, most ő veszi a taktikát úgy, mint ahogy az előbb saját maga.
- Veszi hát, veszi. Mondtam, hogy nincs harag bennem – Danka nem tudja, mennyire és hogy vette a lelkére, szívére, ő meg túlélte, legalább ilyet is kipróbált és megtudta, nem kell ilyen helyre se mennie felvételizni. Nem mintha váltani akarna.
- Akkor már megérte a beszélgetés még ha... nyers is volt kicsit – utal arra, hogy legalább figyelnek. Mászna le az asztalról, bár azonnal nem akar távozni, még pár szót mondana Mihail felé, de egyelőre még itt vannak, mire lecsúszhatna, előbb a lány lép oda hozzá. Kissé meglepve pislog a köszönetre.
- Ugyan, semmiség – rázza meg a fejét kissé. De komolyan. Viszontköszönve mászik le végül, meglepetésére Márk is hasonlóan most felé címzi a szavait. Na elég lesz aztán mára a jóból, mert még túlcsordul és meg se bír szólalni. Félszeg mosollyal von vállat végül, mert na, nem ezt várta tőle, lévén, hogy finoman kicsit az ő véleményük se egyezett, de tény, nem áll ellene sem.
- Hagyd el te is. Nincs para – int végül és amint csukódik az ajtó egy hatalmasat sóhajt. Olyat, mintha hazaérne, ledobná a cipőt, farmert és végre lehet csúnya és kényelmes. De nem, csak kicsit meggyűrte a dolog. Még sincs egyedül, és így fordul először felé.
- Az elképzelés jó volt, ahogy fel akartad vezetni a dolgot, az már más, hogy nem sikerült. Sejtettem, hogy ki fog akasztani, így utólag megvallva, azért is reméltem, hogy jöhetek – vallja be, meg, mintha egy pillanatra szégyellős lenne az őszinteség miatt, de elmúlik. Az ablakhoz lépked végül, nem lenne szabad, de hazudna, ha azt mondaná, neki nem lett volna kedve már a beszélgetés alatt rágyújtani. Sőt. Megáll végül, mellette, a falnak támaszkodva keresgél a zsebében.
- Szabad? Aztán nem is zavargok – szinte már-már bocsánatkérő mosolyt ellenében gyújt rá ő is, a füstöt kifelé intézve, a másik vonásain elidőzve kicsit. Ami pillanatnyira megijesztette, az legalább eltűnt és elő sem jött, szóval, tényleg megérte.
- Minden oké azért? - mert lehet hülyülni, meg elviccelni, a legegyszerűbb kérdéseknek varázsa van, még ha válaszolni nem is akarnak, kell rá, mégis, azért a tudat, hogy valaki legalább megkérdezte. Vagy, így véli ő, aztán majd elhajtja, ha nem. De a szarban nem volt egyedül, szóval ez már valami apró biztosíték, bár reméli, nem kell rendszeresen így végezniük egy-egy dolog után.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=792022#post792022][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.02.05. 21:52[/b][/url]

Mint jó gyerek intek, meg biccentek egyet a két diák felé, akik nagyon helyesen köszönik meg Beliánnak és kérnek bocsánatot. Nem mondom, hogy elvárom, de erősen ajánlom, hogy ez Dankával is megtörténjen, mert az rendben, hogy engem nem vesz komolyan egyik sem, le is szarom, de legalább, ha már csapatjátékosok, akkor ne basszanak ki a másikkal. Még akkor sem, ha valamiért ez az egész téma úgy megérintette Márk lelkét, mint valami kiskutyáét, és nem feltétlen pozitívnak mondanám, mert a hangnem, amit megengedett magának igencsak megkérdőjelezhető. Számomra, de ahogy elnéztem, Karola nyálcsorgatva nézte végig a jelenetet, ahogy a srác igenis ki állt az igazáért, majd a lányért is. És még hogy nem szerelmesek, majd erről beszélhetünk később, de ha az ember pszichológiát tanul, akkor nehezen nem veszi észre ezeket a gesztusokat, mozdulatokat, mimikákat.
Mélyet szusszanva fordulok az ablak felé, tényleg őszinte mosollyal hallgatom végig, ahogy elnézést kérnek Beliántól, majd távoznak. Cigarettám vége felizzik, én pedig elégedetten fújom ki a füstöt, mert ha nem is úgy, ahogy akartam, de legalább megbeszéltük. Több, mint a semmi. Automatikusan húzódok arrébb, amikor Belián beér mellém, hogy elférjen ő is kényelmesen, csak oldalra sandítva rá mosolyodom el, amikor megkérdezi, hogy szabad-e, halkan fel is nevetek, csak bólintok. Erre mit kellene reagálnom? Még az előzőre sem tudok mit, csak emésztem a hallottakat, arcát fürkészem, mintha apró zavar lenne fellelhető ott, nemde? Egyelek meg Belián, nem tudsz kezelni, igazam van? Nem hibáztathatom ezért, meg is értem, ismét megengedek magamnak egy mély sóhajt, miközben ismét hátat fordítok az ablaknak, és derekamat támasztom a párkánynak.
- Örülök, hogy itt voltál – felelem végül lehunyt szemekkel. – Sokat segített azon, hogy ne törjek ki. Észrevetted, ugye? A bálon is… - tekintetem kinyitom, de csak a padlót fürkészem, mintha a választ onnan leshetném ki. Most érzem magam igazán nyugodtnak, még akkor is, ha hallottam Márkot kifelé menet motyogni valamit a bajsza alatt, de hangosan nem mondta ki. Nem baj, tartsa meg magának, mindenki jobban jár talán így, ebben a helyzetben meg főleg. Nyugodt vagyok, mert végre elhagyták a termet, és csak Belián maradt itt. Jobban járnék egy kis egyedüllétnek, de úgy, hogy mindig egyedül vagyok, talán egy kis társaság a minden szar mellett nem árt meg. Faszom sem tudja már, annyira régen voltam normálisan emberek között, hogy a szociális képességeim teljesen elvesztek, itt pedig, bármennyire is befogadó a közösség, ismét egyedül vagyok. Valamennyire, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy az Elite nem könnyíti meg a mindennapokat.
- Megszoktam, hogy nem kedvelnek, vagy ha igen, nem őszintén – vonom meg vállaimat oldalra sandítva rá. – Nem újdonság a dolog, régen sem volt, most sem az. Ki hogy éli meg – fújom ki a füstöt fejünk fölé, fejemet is arrafelé emelve, végül hátra vetve hagyom és a plafont kezdem szuggerálni. – Kösz, hogy kérdezed, és bocs, hogy belekeveredtél, de kellett egy semleges ember – ráemelem kékjeimet, ahogy megköszönöm és bocsánatot is kérek, elkapom pillantását, egy halvány mosolyt is megeresztek neki, miközben beszélek, majd féloldalasan fordulok felé, csípőmet döntöm a párkánynak, ajkaim közül kiveszem a cigarettát, miután a következő slukk is tüdőmben végezte, a füst pedig száll mindenfele. Ezután megérdemlem a benti dohányzást.
- Neked prefektusként nem kellene lebasznod amúgy, hogy a kastélyban dohányzok? – nevetek fel halkan, tekintetem el nem véve arcáról. Ez a válasz minden pénzt meg fog érni, előre látom, töretlen mosollyal várom a kimenetelt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=792595#post792595][b]Helvey Belián Balázs - 2020.02.09. 22:57[/b][/url]

Nem álszent, nem a bagó miatt szól, hazudna, ha nem tette volna már meg, hogy a kastélyban keresve egy pontot, ne tolt volna  el egy-egy szálat. Főleg az elején tette ezt, amikor még nehezen találta meg az utakat és félt attól is, hogy elkeveredik és úgy mutatkozik be az óráin, hogy ő az, aki képtelen időben odaérni. Manapság már inkább lustaság vagy mert épp esik, fúj, hideg van, szóval nem, nem azért, hanem inkább, hogy mennyire vágyik társaságra, vagy inkább teljes csendre. Ez a nem mindegy, mert lehet akármi is, néha az is kell, akárcsak gondolatokat rendezni vagy épp bármire. A bólintás és nevetés egyelőre azt mondja, nem zavar, így telepedik meg végül ő is az ablaknál, bár őt annyira nem borította ki a helyzet, mint ahogy azt nála sejti, sejtette az egész közben. Elmentek a többiek, az, hogy most mindenki a maga dolgára ment, vagy épp ők is még beszélnek erről, már teljesen mindegy, nem ég a füle, márpedig az akkor szokott, ha valakit szídnak, szóval csak nem teszik. Mindegy is. Elengedi, mert elengedte őket a másik is, innentől nincs vele, ebből ügy, neki meg főleg nem. Egy adag füstöt fúj kifelé, a hamut is arra pöccinti ki, az ajtón sem jön be senki sem.
- Akkor jó – mármint, hogy örül. Mert ő is, valahogy másképp mint a szó jelenti, de az. Tényleg nem tud a dologgal mit kezdeni, mert se fel sem ismeri, nem is akarja, egyelőre úgy van, hogy nem ártalmas, nem vészes, simán ellétezik vele. Pedig, azért volt múltkor egy olyan pillanat, amin még mindig tudna rágódni, és tenné is, de egyelőre nincs ilyenre affinitás, ajkaira mosoly húzódik. Nos, valahogy úgy. Ő pedig azt vette akkor észre, hogy akaratlan lépett közbe, a gond előtt.
- Igen, vagy csak megéreztem, vagy láttam, mint most is nemrég. Ebben egész jó vagyok – szinte szerénykedve von vállat, hogy nem nagy dolog, semmiség, létezik és megtörtént. Megelőzni a vihart, ugyebár. Senki nem akarta a végső rombolást, az más, hogy amúgy dolgokra nem figyel, vagy épp magán nem vesz észre sokszor jeleket, dolgokat, azonban ha épp nem csapkolódnak a hullámok, ezek már csak jönnek. Ahogy a kérdés is, mit érez, ezt már tudja, hogy másokra mennyire figyel és mennyire próbál empatikus lenni a maga dolgai mellett. Mintha az eddigi, durva vázlatra a végső vonalak kerülnének fel és pár radírozás után, még ha kezdetleges is, de van egy próbaverzió. Mennyire bírja a világ, mennyire bírja saját magát. Újabb slukk, ahogy hallgatja, fordul felé, fejét dönti meg kissé a szavakra.
- Az egy dolog, ki hogy éli meg. Meg hogy megszoktad – von aprón vállat. - Én az egyedüllétet, mégis, azt veszem észre néha nem olyan rossz, ha rákérdeznek, megvagyok-e. A válasz meg már más – pöcköli le a hamut ismét, kedve lenne a párkányra ülni, de hát, elég magasak erre azok és nem akar frászt hozni senkire, még ha ettől nincs is veszélyérzete.
- Az se kellemes mégis, ha megszoktad. De hát nem faggatlak ki, én is a megszokások embere vagyok – a tapintatosságé, kicsit a csendé és hogy távol áll a legtöbb dologtól. Nincs benne a hirtelen felcsattanó „buliszerűségekben”, balhékban, semmiben. De mégis itt van, egy réteg tud róla, a többinek talán a neve annyit se mondana, hogy az a jelvényes majom. És ez így van jól, ezt már kitapasztalta.
- Ne köszönd. Meg azt se. Mondtam, hogy reméltem, hogy jöhetek. Nem azért, mert be kellett állni a pultba, hanem mert na. Ilyen semleges embernek azt hiszem jó vagyok, már csak abból, hogy ha formalitásból is, de megköszönték – int fejével az ajtó felé, utalva a másikakra, akik már távoztak. Tényleg nem ez volt a lényeg, hogy megkapja, hanem... Mindegy lesz hirtelen. Tekintetével találkozva kicsit már másabb, kellemesebb mosolyt húz az arcára és jobb az a köszönöm is. Kicsit bámulja, picit pislogás nélkül, picit erre a figyelemre várva. Megint. Oké. Aztán kapcsol, nehogy már egy pillanatra olyan legyen, mint valami babonázott akárki, főleg nem mert nevetni kezd. Majd komoly arcot vág, de ajkát beharapva tartja vissza a nevetést, ami, nos, nem épp a szigorú arca.
- Nos, szeretnéd? Aztán utána magamat is le kell, vagy korrupt leszek és elnézem, hogy bent cigizek, no de akkor... mit szeretnél? A pontlevonás gagyi, senkit se érdekel. Ööö... van takarítás, valami írós baromság, vaaagy nem tudom, lehetek kreatív. Akkor most nem leszek a semleges ember, hanem a szigorú prefektus egyből. Ejj, ne akard azt – mintha létezne, úgy ingatja meg a fejét, és látványosan jót érezve slukkol egy újabbat, hogy neki lehet, de hát igazából, most csak feszültséget akarnak eloszlatni végleg. Egyelőre így. Közelebb csusszan kicsit.
- Érezd magad lebaszva, Mihail. De most civilben vagyok na – azzal nevet egyet. De komolyan. Erre nem is gondolt, hogy kötelessége lenne. Na mindegy. Biztos másra figyelt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=792779#post792779][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.02.10. 20:44[/b][/url]

Hozzá szoksz ahhoz, hogy mindenki szeret, mégsem teszi senki. Ne érted, tudom, mert én sem értettem sokáig. Értetlen gyerekként álltam apám előtt, hogy miről beszél, amikor azt mondja, csak a családra számíthatok, pedig voltak barátaim. Akkor még. Aztán jött az iskola és minden megváltozott. A teljességgel elnyomott vélamágia forrongott bennem mindvégig, de használni nem használhattam, mert meg lettem kérve. Muglik között voltam, nem tehettem, ezért mentem haza mindennap újabbnál újabb foltokkal és karcolásokkal, mert furának tartottak a velem egykorú gyerekek. Soha nem beszéltek velem, senki nem ült mellém, pedig akkor is gyönyörű voltam már. És igen. Egy fiúra, aki véla, csak ezt mondhatod, mert egyik másik szinonima szó sem állja meg a helyét. Borzalmas, ugye? Nos, másnak lehet nem, de én eddigi életem legnagyobb részében ki nem állhattam azt, hogy véla vagyok, és miután megértettem apám szavait, csak még rosszabb lett.
- És azt is tudod, miért van? – sandítok oldalra a padlóról, de tekintetem rögtön vissza is térítem inkább. – Mármint miért nézek ki… másképp akkor, ha ideges vagyok? – diszkrétebben talán már rá sem lehetne kérdezni arra, hogy egyáltalán egyre gondolunk-e. Ő lehet csak betudja valami mágikus baromságnak, míg én meg azért könyörgök magamban, hogy a bennem élő valódi véla ki ne törjön pár diák előtt, akik talán az ELME-be kerülnének a látvány után. Nem róható fel nekik, fordított helyzetben valószínűleg én is odakerülnék, de egyelőre én vagyok a véla, így a fordított helyzet is teljesen abszurd elképzelés. És lehetetlen is. Mint ahogy az, hogy ma eljöttem volna ide Belián nélkül. Húzta a száját, nem tetszett neki, legalábbis kívülről el jött le, de végül csak kiderül, hogy örült annak, hogy végül megkértem, jöjjön velem, mert ha nélküle álltunk volna ennek neki, akkor Márk és Karola sem ilyen higgadtan mennek ki innen.
- A válasz mindig más lapra tartozik – bólintok aprót egyetértően, mielőtt elkapnám a kék tekinteteket. – De a megszokás nagy úr, és én ebből gazdálkodom, jobb híján – aprót vonok vállaimon, ahogy ő tette nemrég, tekintetét el nem engedve. Meg van a késztetés, hogy kiengedjem magamból a valódi mágiát, amit soha nem használtam, és jobb esetben soha nem is kell használnom, mert tudom, hogy Belián törődik velem. Nem azért maradt itt csupán, hogy rágyújtson, hanem hogy megkérdezze minden rendben van-e, és ezt olyan régen tették meg, hogy azt sem tudom igazából, hogy kezeljem a helyzetet. És akkor visszatértünk a nullás szociális skilljeimhez. Remek.
- Neked nem formalitásból köszönték meg, ezért hagytam, hogy végül elmenjenek – mosolyodom el halványan, miközben kékjeimet csak még mélyebben fúrom Belián tekintetébe. Ha csak egyetlen olyan rezdülést vettem volna észre, ami arra utal, hogy nem gondolják komolyan, valószínűleg még mindig Márk durcás képét kellene néznünk, és Karola magasabb oktávú hangját hallgatunk, amiért kiakad, hogy szerelmeseknek hívtam őket. Majd rájönnek, nem? Meglepő az is, hogy eddig nem jöttek rá, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem? A hülye nem venné csak észre, hogy Márk meglepően csendes volt, miután elhangzott a mondat, így, ha nem is most, vagy a jövő héten, de el fognak jutni odáig legalább, hogy elgondolkoznak rajta. Tini szerelem, mennyire édes.
- Nem szeretném, de hát, ha muszáj – vigyorodom el szélesen, majd türelmesen hallgatom, hogy ebből mi sül még ki. – Kreatív és szigorú prefektus? Milyen lehetsz szigorúként? – emelkedik meg szemöldököm kérdőn, mit ne mondjak, megmozgatja a fantáziámat a kreatív és szigorú Belián, mint olyan, de ahogy közelebb araszol hozzám, akaratlan mosolyodom el szélesebben, és lépek egy felet én is felé. Cigarettámat ajkaim közé véve szívok belőle egyet, majd kihamuzok az ablakon, le nem véve róla tekintetemet. Nevetésére csak még szélesebb lesz a mosolyom, miközben arcát fürkészem, még egy slukk, végül megszólalok. – Rendben, szégyellem magam nagyon meg ilyesmi. Így megfelel? -  ajkaim közé teszem a cigarettát, kezeimet hátam mögé dugom, lepillantok a földre, majd csak felsandítva kapom el ismét Belián tekintetét, egészen addig, amíg ki nem tör belőlem az őszinte röhögés. Nem tartott sokáig a szégyellős nézésem, maximum hét másodpercig, ha bírtam, de lehetne rekord.
- Varázstalanként miért vagy a mágusok közt? – őszinte érdeklődés csillan a tekintetemben. Vajon hányan kérdezték már meg ezt tőle? És vajon hány embernek mondta el őszintén az igazat?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=792823#post792823][b]Helvey Belián Balázs - 2020.02.10. 22:12[/b][/url]

A kérdésre csusszan feljebb a szemöldöke, arca kérdővé válik. Mit kellene most tudnia?
- Nem tudom hogy mit nem tudok – aztán kapcsol, miközben válaszol. Igazából valóban nem gondolt bele abba, hogy tényleg jót lát, vagy sejt, hogy megtörténik, vagy csak az ő fantáziája túl színes. És abban sem, hogy eredendően miért tiltakozik ellene annyira, ha nem is tudja, miről van szó. Nem, most láthatja, hogy gondolkodik, kicsit ráncolódik a homloka, ő igazából csak annyira tért ki a mondatával, hogy indulatok és veszekedés. Ez pedig itt most új és az új dolgokban sokszor elakad, tanácstalan.
- Én... öhm. Csak nem akartam, hogy ideges legyél, netán itt még akár verekedés is legyen. De azt nem hittem, hogy másképp. Fogalmam sincs, őszintén. Lehet be kéne seggelnem már, hogy mik vannak ebben a világban, de olyan sok, hogy lehetetlen – hát akkor most tudatlan, nem pörög azon, hogy mit nem tud. Talán majd most, vagy legyint egyet, hogy nem is kell tudnia. Az elég, hogy nem akarta, nem? Vagyis tett ellene, hogy ne sodorja annyira mélyre az egész incidens. Maga sem tudja, vannak errefelé olyan dolgok, amikre nincs magyarázata. Bezzeg annak idején a deja vu is olyasmi dolog volt, amit kiröhögött, vagy észre sem vett, most pedig ismeretlen dolgokra bízza magát és akképp cselekszik. Igazából kicsit bele is borzong az egészbe, hiába magolna be akármit, ha nincs logikája, miközben olvas. És annyi ideje sincs, dolgozik, tanul, mindent művel, amit nem is képzelt, vagy épp nem is fog, így igazán nehéz rendesen működni. Még néha felkel úgy, hogy a csendet és a semmit hiszi, aztán elmúlik az álmosság és kapcsol, hogy az rég elkerüli már. És már nem annyira furcsa. Most sem. Még talán a válaszok sem.
- Tudom milyen, én is azokban vagyok biztos, csak, nos, újabban át kell lépni őket. A csendben ülni valahol most nemigen jön össze – nem úgy mondja, mint aki bánja közben, csak tényt, hogy eddig az jellemeze, az töltötte ki a napjai nagy részét, most pedig, mint itt, társalog és nem harapófogóval kell kihúzni a választ belőle. És figyel is. Kezdi elhagyni a „mindig nekem van a legnagyobb bajom” vonalat is. - Jobb híján? Nincs más választás vagy nem is szeretnél? - nem kell semmit konkretizálni, egyszerű általánosságra érti, aztán úgy fejti ki, ahogy szeretné. Mert hát, figyel. Átható pillantásától kicsit libabőrös is lesz, megint érzi, hogy egyszerre jó ez és zavarja, csak szusszanás tör ki belőle végül, nem ad neki jelentést és szavakat, amely megint benne mozog. Kicsit mint a zongoránál, nem is figyel. Apró mosollyal rázza meg a fejét.
- El se engedted volna őket addig? Ugyan már. Csak ültem és beszéltem. Nem adtam nagyobb és jobb tanácsokat a megoldásra, mint amik amúgy is jöttek volna – nem beszélt volna, ha nem adott volna rá okot a másik, vagy épp nem érezte volna meg ugye azt. Lett volna egy néző és talán az is volt, aki kommentált. De hát valahol jó, hogy mégis azért küzdött kicsit, hogy ezek a szavak elhangozzanak. Meg a többiektől is jó volt, de mégis, más. Haloványabb. Nem számít jelenleg ugye.
- Semmi sem muszáj igazából. A szabályok is irányadók csak, bár ezt nem én mondtam, hanem nekem egyik éjjel – telepedik meg közelebb, aztán ő is lép. Oké, a táv szűkebb, mégis, még megvan az alapvető, zsigeri, amelyet zárkózott fele mindig meghagy, viszont, nagyon lesarkítva. Érezhető, hogy most kicsit mintha engedne a valaminek és mint valami csapda, csalogatás, úgy húzódna vele együtt.
- Nos, szigorú. Nem tudom még pontosan, annyira senki se húzott még fel, hogy tényleg az legyek – vagy szerencsés, vagy tényleg nagy a türelme, szinte határtalan. Az, hogy bele-belecsempész dolgokat a pillanatba, amely szigorú, nem a teljes. Amúgy is az tudná megmondani, aki elviseli. Egy mélyebb slukk miatt fordul csak az ablak felé, mégse az arcába tolva a felleges, majd aztán vissza rá, pont elkapva a pillanatot. Próbál nem nevetni, sőt, megpróbálja felvenni azt a szigorú arcot, amin a vonások komolyak, a pillantás keményebb és súlya van és mint aki tényleg keresi az arcán a szégyen vonásait, nem csak átfutja, hogy miféle és mennyire. Nos, értitek. Aztán kapcsol, magát kapcsolja, legalább.
- Nos, alakul ez, de még mindig nem az igazi. Lehet port fogsz törölgetni, sok itt a könyvespolc – sóhajt nagy komolyan, még az említett bútorok felé is pillant, de hát a röhögés olyan dolog, amely általában az ilyen alakításokat úgy öli meg, hogy nem marad belőle sok minden. Vigyorogva fordul vissza, tessék, ennyire akar ő most szigorú prefektus lenni. A kérdés hallatán tűnik el a vigyor, és hát, a cigire fogja, azt szívja el, ha már addig is kitalálja a választ. Mert akar válaszolni, nyelve hegyén van, hogy azt, amit kellene, de egyelőre még ott van a saját maga kis védelmi vonala, hogy erről mélyen hallgat.  A csikket kipöcköli az ablakon, majd visszanéz felé és vállat von. Csak. Ez is egy válasz lenne, de kevés.
- Picit sikerült belekóstolnom egy nem túl jól végződő kapcsolat végén, akkor leült, aztán most jött, hogy kipróbálom, ha már a sajátomban csak bénáztam. Itt is azt teszem, de úgy látom, mindenki elnézi nekem én meg kihasználom dög módjára – apró vigyort villant. Tud-e hazudni vajon, ez a jó kérdés. Érzi, hogy nem, de azt is, hogy ez talán elég lesz. A fenét. Még ő maga se venné be. Pedig a kóstolás része igaz, csak épp ő volt a falat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=795365#post795365][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.02.22. 22:49[/b][/url]

A válaszon megilletődök. Nem tudja, hogy mit nem tud. Ez talán így is van rendjén. Nem is kell tudnia, nemde? Mert, ha megtudja, akkor mégis mit érek el vele? Pontosan, leginkább semmit, hiszen a tudás nem mindig áldásos állapot, főleg, ha olyan dolgot kell megtudnod, amit nem feltétlen tudnál helyén kezelni. Akkor nem kell megtudnia igazából. Miért is kellene? Ez... ez nem önzőség, ez nem titok, csak egyszerűen nem kötök az orrára egy olyan dolgot, amitől lehet a falnak menne, esetleg nem is értené, akkor pedig kezdhetnénk az elejétől, a legmélyebb bugyrokba beásva. Mert az elejétől kellene elindulni ahhoz, hogy valami értelmeset ki tudjunk ebből hozni, de végül megszólal. Szemöldököm megemelkedik, arcát fürkészem, miközben türelmesen hallgatom minden egyes szavát. Felmerül bennem a kérdés, hogy valaha figyeltem-e ennyire egy emberre, de hamar el is hessegetem, mert most nem releváns. Halványan elmosolyodom, amikor a végére ér. A döntés gyors, eléggé elkapkodott, de talán egyszer az életben megengedhetem magamnak, hogy ne gondolkozzak azon, mi lesz valakinek a véleménye. Csak most az egyszer szeretnék felhőtlenül beszélgetni valakivel. Aki például pont ő.
- Verekedés nem lett volna belőle - mosolyodom el halványan, cigarettámat gondolkodás nélkül nyomom el cipőm talpán, majd pöckölöm ki az ablakon a csikket. - Véla vagyok. Vértisztított véla. Az tudod mi? - mert nem vagyok ember. Ahogy varázsló sem. Véla vagyok, egy teljesen más fajba tartozó mágikus lény, ami csodálatos élete végéig, de ha elborul az agya, a legundorítóbb és visszataszítóbb dolog, amit valaha láttál. El tudod képzelni ezt a kétélűséget? Nem, nem tudod, ne próbáld meg, ne akard meg tudni. Elképzelni sem tudod, hát meg tudni hogy tudnád akkor? És már mindegy is. Mert ahogy a válasz elhagyja ajkaimat, valami átjár, pár pillanatig, csak értetlen gondolkodom rajta, míg a mellkasomra nehezedő nyomás engedni kezd. Megkönnyebbülés. Megkönnyebbültem attól, hogy nem azért kell kimondanom, hogy valakit felkészítsek a jövőre, hanem egyszerűen csak kimondom. Mint azt, hogy milyen szar idő van, mert nyálkás, esik, hideg van, hűvös szél fúj. Mintha nem számítana.
- Talán jobb is, hogy nem jön össze. Tudod, több inger, nagyobb boldogság, blablabla - forgatom meg szemeimet halkan nevetve. Tekintetem el nem veszem kékjeiről, érdeklődve és talán egy kis kíváncsisággal megspékelve próbálkozom mélyebbre látni azokban a szemekben, mint amennyit engedni láttat. Mit titkolsz Belián? - Általában nem az én döntésem, mert mindenki szimpatikusnak tart, amint meglát. Teljesen mindegy, hogy fiú vagy lány. Valakinél ez erősebb, valakinél gyengébb, de mindenképpen érzi a hatásomat. Ez az én keresztem - vonom meg vállaimat, talán kicsit úgy, mintha nem lenne jelentősége, pedig... van. Sok is, néha túl sokat is adok neki, pedig nem kellene. Nem kellene engednem, hogy ez határozzon meg engem, igyekszem is visszafogni magam, általában sikerül is, de ha egyszer lekerül a karkötő? Hatalmas visszafogó erő az, hogy a Minisztérium elvihet, ha olyat teszek. Szinte már istenítem ezt a kurva karkötőt! Van ennél lejjebb?
- Nem valószínű - ismét apró vállvonás. - Ha már engem nem tisztelnek, ami nem probléma, legalább egy társukkal tegyék meg. Bár meglepően jól viselték, Márk is lehiggad majd, és felfogja a szavaim értelmét. Értelmes gyerek, csak most kicsit elködösült az agya - az apró érzelmek nagyon sokat nyomnak a latban. Karola tagadott, akárha fegyvert tartottam volna a fejéhez, hogy megtegye, Márk pedig csendben kuksolt. És hogy ez mit jelent? Elgondolkodott. Talán túl feltűnően, talán csak én vettem észre, de akkor is járt az agya valamin. És nem kell túl okosnak lenni ahhoz, hogy kitaláljuk min. Elég a testbeszéde.
- Tetszik ez a gondolkodás - mosolyodom el szélesen, miközben vonzom magamhoz akaratlan. Emlékszel? Mondtam, hogy valakinél kevésbé, valakinél sokkalta jobban érem el a kellő hatást. Légy óvatos Belián, mert amit te látsz fényt, megégethet. - Akkor én sem szeretnélek, csak simán megúszom akkor, és felejtsük el, hogy láttad pluszba az ablakon kipöckölt csikket is - és akkor jöhet a színjáték, amit magamhoz képest meglepően sokáig húzok, mielőtt elröhögöm. Belián arcán olyan sok grimasz fut át, ahogy próbálja visszatartani a nevetést, és megragadni a valóban szigorú prefektus szigort, hogy egy kicsit még jobban kell nevetnem, de végül összeszedem magam, és diszkréten kérdezek rá arra, amire az eleje óta kíváncsi vagyok. A válasz meglep, de arcomon a türelmes mosoly ül egyszerűen, mert várom a végét, várom azt, hogy befejezze. Mondandója végeztével csóválom meg fejem lassan, majd az utolsó pár centit is átlépem, ami elválasztott minket egymástól. Vigyorgó arcára csúsztatom tenyeremet és kapom el a már biztosan megilletődött kékeket. Nem eresztem őket.
- Miért hazudsz? - a mosoly halvány, de éppen elegendő mágia van benne ahhoz, hogy a várt hatást elérjem vele. Bőröm alatt bizsereg a jól ismert érzés, ahogy a mágia átjár engem is, miközben távozik belőlem, miközben a mosolyomban benne van minden, amit egy embere kívánhat egy vélától. A késztetés hatalmas aziránt, hogy erősebben engedjem ki, hogy rázúdítsam Beliánra a mivoltomat, de képtelen vagyok rá, mert a pillanat nem szakadhat meg. Nem hagyhatom. És ha kiengedem magamból, akkor oda a pillanat varázsa. Ennyinek elégnek kell lennie. - Ha nem szeretnél, ne válaszolj, honey, de ne hazudj nekem. Még félig se - biccentem oldalra fejemet, miközben hüvelykujjammal cirógatom meg arccsontjánál a puha bőrt.