Budapest

Kedvesem

Mindig odáig van, amikor a játszós nap következik. Talán jobban élvezi, mint a saját fia. Még valamikor az egyik előkészítős anyuka mutatta nekik a játszóházat, ahol nem csak a gyerekek, de szüleik is élvezhetik a magas építmények és megbűvölt labdás medencék nyújtotta örömöt. Természetesen a nagy gyerek apnyu borzasztóan éli a dolgot, főleg, hogy ez alkalommal a kedveskéje is vele tart.
Na, nem úgy kedvese, csak nagyon kedvese, imádott Frankosa. Az ő kedvéért nem vesz kisestélyit egy ilyen helyre, sőt, mi több. Játszós ruhában, melegítőben és pólóban készíti össze a gyerkőcöt. Még a haját is felköti egy kis kontyba, aztán bumm!
Nevetve bukkan fel a feje a színes labdák alól, a nő kezéért nyúl, hogy húzza őt is befelé. Úgy érzi, csak lebeg, mintha vízben lenne, a lába alatt nincs talaj és talán el is lehetne veszni a labdákban.
- Mondd, ugye nem muszáj felnőnünk? - vigyorodik el. Tagadhatatlanul élvezi ezt, pontosan olyan, mintha nem is ő lenne a felelős apuka, hanem mondjuk a kedveske vitte volna őt is, meg Manót is. De nem érti, miért is kellene kint üldögélnie, csak mert van egy gyereke. Persze, persze, van mit fejlődnie, de kérem szépen, melyik anyuka tud egyszerre apuka is lenni?!

Kedvesem

- Szerintem ezt nem szabadna kikötniük, láttam, hogy egy csomó gyerek levette még a kisgatyóját is - ciccegve ingatja a fejét és rosszalló pillantást küld a kisfiúra, aki erre kitágult szemekkel figyelt fel. Ha nem lenne ott a saját kölyke is, biztos, hogy kiöltené nyelvét rá.
Valamiért az első perctől imádja ezt a boszorkányt. Mintha a lelki társa lenne vagy ilyesmi, amit a tenyérjósok és kamubanyák szoktak emlegetni. Mondjuk Manót nem bízná rá, a saját életét talán. Kivéve, ha fényszóró van a közelben. Az eltereli a figyelmet, hát nem akar meghalni!
- Mi vagyunk Pán Péter és az elveszett...vidrák? - elképzeli, ahogy a vízen fekve ugyanígy lebegnek és átalusszák a fél életet. Aztán egyszer csak partra sodródnak és rájönnek, lövésük sincs, hol a francban vannak.
Hirtelen emelkedik fel, Frankót a kezénél fogva húzza közel magához. Átkarolja a vállát, a másik oldalon pedig kisfiát tartja.
- Mi szoktunk enni, így lesz tökéletes a gyerekkor. Igaz, Dzsimbim? Mondjuk meg Francosnak, hogy ő is csatlakozhat? - fél szemöldökét felvonja a fiára nézve, ő pedig nehézkesen, de rákacsint a nőre. Ellenállhatatlan, Quinn pedig büszke, az ő fia, az ő fagyiján nevelve.
- Ki akar felmászni a kalózhajóra? Aki az utolsó, az a kappa! - ad egy kis előnyt a pici vörösnek, megvárja, míg kimászik a labdás árokból, de a kedvessel már igazi versenytársak.

Kedvesem

Mindig jó érzés keríti hatalmába amikor a kedvessel tölti az időt. Valahogy olyan, mint egy családtag, aki előtt bárki lehet, nem veti meg érte. Igaz, Franknak sem kell messze mennie a különcségért, elég kettejükre nézni, meg az igazi koboldkinézetű gyerekre és megmondják, milyen elcseszettek. Ez van.
Ennek megfelelően öleli a két kis makit magához, Manó pedig az apját meghazudtoló profizmussal próbálja meg elcsábítani vendégüket. Természetesen Bori erre borzasztóan büszke, de mindig elmondja pöttöm fiának, hogy a lányok szíve nem játék. Nem szeretné, hogy olyanná váljon, mint a valódi apja.
- Amilyet csak szeretnél! Van egy külön polcunk csak a fagyiknak - komoly arccal, bólogatva osztja meg a kis családi titkukat a nővel. Van ez így. Lehet, hogy nem a legjobb szülő, a gyereke viszont boldog.
A versenyszellem úgy néz ki, mindenkiben elég erős ahhoz, hogy egymáson áttaposva is akár, de legyőzzék a másikat. Quinn vigyorogva néz hátra, a következő pillanatban pedig nyögve terül el a földön lerántott gatyóban. Manó az igazi kalóz, apnya pedig az utolsó, méltóságát elvesztett kappa. Néhány másodpercen belül felpattan ugyan, de mire visszarántja a nadrágját, a kevésbé kedves már elégedett lehet magával.
- Te gonosz, gonosz nőszemély, ezt megbosszulom! - kiált fel, aztán a hajóhoz tartozó gumikardok egyikét Frakie-re szegezi. - Mi az utolsó kívánságod, kutya?!