[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=770277#post770277][b]Ophelia Donovan - 2019.08.31. 21:23[/b][/url]

Fogalmam sincs, hogy kerültem ide...Vagy, hogy mit keresek én itt, és egyáltalán hol van ez az itt? Mintha fekete füst fedné el az agyamat és én nem látok se ki se be rajta. Nem tudok semmit. De tényleg semmit. Egy testnek, egy húsdarabnak érzem magam. Egy ágyon fekszem. De hol?...És miért? Olyan világos van. A fény ereje arra kényszerít, hogy lehunyjam a szemem, de akkor meg a zajok és szagok zavarnak. Hangok, amik idegenek, illatok, amiktől felkavarodik a gyomrom. Istenem, mi történik velem?! És Ki Vagyok Én???? Mi a nevem? Hiába erőltetem egyszerűen mindent sötétség fed el és ez ijesztő. Könnyek szöknek a szemembe és ordítani tudnék a kétségbeeséstől. Már épp elkezdenék segítségért kiáltani, amikor valaki kopog és be is lép egy ajtón, ami úgy hiszem a szobámé lehet. Odafordítom a fejem, hogy lássam. A szívem dobban egyet, de semmi mást nem érzek. Olyan ismeretlen az arca, mint eddig itt mindenki másé. A hangja is kivált belőlem egy apró reakciót, éppolyat, mint a látványa. - Ön kicsoda? - kérdezem lassan forgó nyelvvel. Nehéznek érzem a szavak formálását. A szám nem akar engedelmeskedni az agyamnak. Csak nézem a férfit és a név, amit kimond ott visszhangzik a koponyámban, de olyan üres és élettelen, mintha csak egy kő lenne, amit a vízbe dobnak. Nem tudom, hogy ismerem-e őt, aki hozzám beszél. Azt sem tudom, hogy az a név amin szólított az enyém-e egyáltalán. Foszlányok sincsenek meg még arról sem, hogy miképpen jutottam én ide erre az ágyra, ahol a kórház aromájú hófehér lepedők közt fekszem egy szál megkötős hálóingben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=770596#post770596][b]Ophelia Donovan - 2019.09.01. 18:46[/b][/url]

Az idegen leül mellém, vagyis nem egészen mellém, mert némi távolságot tartva húzza oda az ágyam közelébe a székét. Fél tőlem, vagyis inkább aggódik talán? Nem tudom eldönteni. Fáj a fejem, sajog ahogy egyre próbálok találni valami fogódzót, bármiről. - Az ikertestvérem? Orpheus? - ismétlem el lassan, tűnődőn amiket mond nekem. Tekintetemben tudattalanomból a felismerés fénye csillan meg, majd amilyen gyorsan megjelent úgy tova is illan. Hitetlenkedve nézek rá ezután és kicsit feljebb tornázom magam az ágyban. Azt minden esetre jó jelnek veszem, hogy a körülmények ellenére nem vagyok sem lekötözve sem leszedálva. - Engem Cholenak hívnak... - mondom ki és szemeim gyanakvón szűkülnek össze saját szavaimtól. Honnan vettem ezt a nevet? Egyáltalán mi az igazság? Az amit tőle vagy amit az előbb magamtól hallottam? Csak nézek rá, a szobára, saját magam elé és közben kínzom az elmémet egyetlen emlékfoszlányért, ami igazolja vagy cáfolja bármelyikünket, de egyelőre semmi nem jut eszembe. Eluralkodik rajtam a pánik - Semmire sem emlékszem! Ki vagyok én? Ki vagy te? Miért kerültem ide és miért nem tudom ezeket a dolgokat? - hangom előbb megemelkedik, majd elcsuklik, hogy keserves zokogásnak adja át helyét, ami már a torkomat fojtogatta egy ideje. Amikor behoztak ide kaptam szereket, bájitalokat, de mintha ezek csak még nagyobb sötétségbe taszítottak volna. Most sem tisztább a kép, pedig valahol a zsigereim mélyén érzem, hogy a mellettem ülő férfi igazat mond. Hasonlít rám. Férfias vonásai módosítanak karakterén, de a tekintete, a mozdulatai valahogy arra késztetnek, hogy próbáljak megnyugodni. - Úgy sajnálom, ne haragudj...Nagyon félek... - ösztönösen beszélek és váltok át tegeződésbe, sőt belsőséges hangnemre. Nem vagyok tudatában, hogy azt amit az elmém és a memóriám nem, azt a lelkem és a testem felismer. A vér, a gének kötelékét, az ikerség titkos rezgését, amit csak annak tagjai élhetik meg igazán.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=772207#post772207][b]Ophelia Donovan - 2019.09.09. 22:28[/b][/url]

Furcsa dolog az emlékezet. Már ha van, persze. Ahogy az állítólagos ikertestvérem beszél hozzám, mintha megelevenednének a szavai. Orpheus segíteni próbál és úgy érzem nem hiába fárad. Villanások suhannak át teljesen ködös és káoszban kavargó agyamon, hogy élesen fájdalmas utat hasítanak maguknak. Még szemeimet is be-be kell hunynom a kín miatt. Egy-egy képre viszont rá tudok fókuszálni. Teljes nevem kimondásakor egy papírt látok, amin az elhangzott név szerepel géppel írt fekete betűkkel. - Ophelia Chloe Donovan - ismétlem meg a hallottakat ízlelgetve a szavakat és saját hangomat. Tetszik, szép a csengése úgy a névnek mint a hangomnak. Az előbbi pedig még a férfiéhez is illik, amit szívesen el is mondanék neki, de ismét elsötétül minden odabenn és ettől elfog a rémület. Kérdések szakadnak fel belőlem, ám megválaszolni azokat nem tudom. Eláraszt a kétségbeesés. Keserves sírásomra testvérem megfogja a kezem, mi több ujjainkat kulcsolja egymásba. Olyan furcsa érzés fut végig rajtam, hogy egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtek. Közben ő beszél tovább. Mire felfogom a szavak értelmét tán soknak is tűnik az idő, ami eltelik, de megértem, amit elárul és újabb érzelemhullám zubog át rajtam, ami egy csukott ajtónak zúdul elmémben. Nem tudom miért jelent meg ez az ajtó a képzeletemben, de tudom, ha kinyitom a mögötte lévő dolgoktól könnyebb lesz minden. Az érzet hirtelen tova illan, de kimondat velem néhány szót. - Okklumencia...Árnyék, meg kell etetni szegényt...Próbáltam valamit bezárni... - nincs értelme a szavaknak. Az aurorságom tényét sem tudom igazán még hová kötni, hiszen abban sem vagyok biztos, hogy az vagyok, akinek mond a mellettem ülő ikrem. Mintha egy libikókán állnék és keresném az egyensúlyomat csak itt a két oldalon a minden és a semmi van. Belenézek Orpheus szemébe és mintha a sajátomat látnám. - Fáradt vagyok, aludni szeretnék - mondom fátyolos hangon. Talán kezd hatni az a valami amit itt megitattak velem. Gondolom nyugtató vagy altató lehet. Egyre laposabbakat pislogok, míg végül elnyom az álom. Ott állok az ajtó előtt és felé nyújtom kezem, de nem érem el, mert ahogy én közeledem, úgy távolodik. Mintha egy láthatatlan erő húzná, hogy minden akaratom ellenére ne érhessem el ujjaimmal. Talán válaszokat rejt, talán csak képzelgés, de arra ösztökél, hogy csak azért is tovább próbálkozzak.