Budapest

Liam Laoiseach

 Miután Juan Alberto bácsi és Eva néni megérkeztek ők vették át a temetés intézését, nekem most már jut időm, hogy elkezdjem kialakítani itt a saját életem alapjait. Bizakodó vagyok, mert a sürgős bagolyban, amit visszakaptam a minisztériumból az áll, hogy ha benyújtom a megfelelő kérvényeket, akkor honosítani tudják a gyógyítói oklevelemet. Sőt még a muglik közt megszerzett toxikológusi diplomámat is. - Nem lenne rossz, ha tényleg sikerülne. Bár a bürokráciában annyira azért nem vagyok nagy bizalommal. Na mindegy, marosan úgyis kiderül, mert épp most ballagok kifelé a hivatalból. Az ott dolgozó ügyintéző azt ígérte, hogy tizenöt napon belül választ fogok kapni. - Kíváncsi leszek.
 Lesétálok a magas lépcsősoron ami az épülethez vezet és utamat a közeli park felé veszem, ahol szeretnék megreggelizni, de ahogy elhaladok egy sikátor szerű, szűk utca mellett, észrevétlenül a nyomomba szegődik valaki. Olyan ügyesen csinálja, hogy pár méter alatt mögém ér és kezét már a hátizsákomra is tette. Ekkor szinte tudat alatt egy kis nyomást érzek a vállamon, ezért hátra fordulok, vagyis próbálok de a tolvaj már rántja is elfelé szinte velem együtt a zsákomat és inalni kezd, akár a villám. - Mit tesz ilyenkor egy boszorkány?
 Konkrétan, hogy a holló csípné meg semmit, mert muglik vannak mindenütt, így hát kiabálni kezdek, mint akinek a tyúkszemére léptek.- Segítség! Fogják meg! Tolvaj! -csak úgy zeng tőlem az utca és remélem lesz valaki, aki tényleg segít is, mert az a mocskos nyomoronc árkon-bokron túl lesz, mire én fel tudom vele venni a tempót varázslat nélkül. Sosem voltam jó futó, sőt mit ne mondjak a lábaim piszkafák a felső testem meg begyben erős, egy szóval nem vagyok egy sprinter alkat. Na meg minek rohangálni, ha van seprő, vagy más egyéb, nem igaz? De most azért örülnék ha menne 50 alatt a 100. Azért nekilódulok hátha és közben továbbra is, már amennyire a lihegéstől tudok, kiáltozom és mutogatok felé.
   

Liam Laoiseach

 A sok vakegér telefonnyomogató, közösségi hálón lógó, agyhalott mugli...Komolyan, néha ilyenkor úgy odamennék és kikapnám a kezükből azt a nyomorult kütyüt, aztán földhöz vágnám és addig taposnám míg csipog. Na mindegy. Kezdek lemondani a zsákomról, pedig tiszta bőr és tele volt fontos dolgokkal, mint két tábla csoki, három szendvics, hét deci bodzás üdítő, diplomamásolatok... Hiába szaladok lélekszakadva, lassú vagyok és a tolvaj már el is tűnik majdnem előlem, amikor elviharzik mellettem egy alak és egy aktatáskát nyoma kezembe. Szó szerint köpni-nyelni sem tudok, bár a tüdőmet majd kiköpöm, így még utána sem tudok kiáltani, mert elinal ő is. Irdatlan gyors a fickó! Talán mégis vannak még rendes emberek ebben a városban, akik segítenek ha baj van?
 Lelassítok és próbálok levegőt préselni magamba, nem sok sikerrel. Köhögök, zihálok és kicsit még el is lilulok, na meg persze elkap a légszomj miatti vertigo. Megtorpanok és még mielőtt bajom esne gyorsan leülök egy kapualjba. Már bánom, hogy vonattal jöttem és nem motorral, ahogy terveztem. Mogyorószín farmer, barna éktalpú, bőr félcipő, barna v nyakú felső és bőrdzseki van rajtam, hajam felkontyolva tarkómnál. Kiengedve csípőm alá érne és kicsit kényelmetlen volna, ezért tettem ma fel. Pihegek de lassan helyreáll az oxigénellátásom így ismét talpra emelkedem és lassabb tempóban megindulok arra amerre a két futóbajnok tartott. Hátha az egyik visszaszerezte azt nekem, amit a másik ellopott tőlem.

Liam Laoiseach

 Már kezdem azt hinni, hogy tévedtem és a mellettem elszaladó férfi táskája valami elterelő kamu dolog és ő is a banda tagja. Erős késztetést érzek, hogy belekukkantsak a motyójába, de mivel alapvetően nem így neveltek, na jó azért nem kell a szomszédba mennem kurázsiért és furfangért, de nem teszem meg. Megállom, ahogy azt is hogy tovább induljak keresgélni és esetleg elkerüljük egymást. Inkább megvárom egy jól látható helyen.
 Nem is kell soká álldogálnom, mert megérkezik. Kezében a zsákmányolt zsákom, melyet átnyújt nekem. Nagyon erős hálaérzés fut el, főleg amikor gyorsan cserélünk és én kitapintom véletlen benne felejtett pálcám jellegzetes vonalát. Nagyon felelőtlen voltam, de amikor átvizsgálták a minisztériumi őrök nem a nadrágomba tettem vissza, hanem csak beraktam a táskámba. Mondjuk így aztán le is bukhattam volna előtte, aki biztosan mugli. De várjuk ki a végét. - Nagyon köszönöm. -mondom kedves mosollyal, miközben hátamra vetem bőr tatyómat. - Manapság még a zsaruk sem futnak utána az ilyen zsiványoknak, nem, hogy a civilek. Lekötelezett. Dr. Evena Noxen vagyok és nagyon hálás. -nyújtok kezet a férfinak, aki nagyon jól öltözött, viszont irtó fáradt küllemével szakvizsgára készülő éveim alatti önmagamra emlékeztet.  Nem hiszem hogy orvos volna, bár ki tudja, az aktatáska alapján, amit a markomba nyomott inkább hinném hivatalnoknak. Lehet, hogy inkább az, mert közel vannak a mugli minisztériumok. - Ha meg nem sértem, megvendégelhetném, amiért megmentette a diplomáimat az enyészettől? - nézek rá különböző színű szemeimmel, a bal sötét, acélkék, a jobb vöröses, fahéj barna, éljen a heterokrómia. - Szereti esetleg a kínai konyhát? - tudakolom kíváncsian és fürkészni kezdem a férfit, akinek önzetlensége példaértékű. Nem szoktam soká kertelni, kimondom, amit gondolok és most az jár a fejemben, hogy szívesen összedobnék egy kis csípős-ananászos kacsát magunknak.

Liam

 Az igazság az, hogy rokonaim révén én valóban folyékonyan beszélek magyarul, és spanyolul és angolul és inuitul is. Ez van ha az ember egy szem leánya mondhatni idézőjeles népek olvasztótégelyében nevelkedik. Nem szeretek hivalkodni ezzel, mert nincs értelme, hiszen nekem ebben érdemem, csak annyi van, hogy kicsi koromtól figyeltem a családtagjaimra és eltanultam minden szót, amit kiejtettek a szájukon. Mondjuk a Rubya fiúktól hamarabb sikerült néhány ízes spanyol káromkodást összeszednem, mint értelmes dolgokat, de ez az én titkom. Az iskolában ehhez még hozzá jött az orvosi latin és a választott nyelvem, az orosz. No de most pont nem erre kellene figyelnem, hanem a férfira itt előttem.
 Szóval a neve Liam, szép név, az akcentusa meg olyan, hm...kellemesen hozzáillő...vagy nem is tudom. Viccesen ingatja magát, valahogy úgy fest nem állja, ha valaki hálálkodik neki. Szerénysége még éppen nem zavaró, de ha jobban belegondolok valami oka biztosan van, hogy ennyire kerüli a köszönetnyilvánítást. - Rejtőzködni próbál talán, pedig szeret jót cselekedni, ez látszik rajta. A hőskomplexus persze nem itt kezdődik....Jaj egek, megint kitört belőlem a pszichiáter...basszus.. Tessék, na mit mondtam? Kikerüli a meghívásomat. Nem nagyon értem miért, de legyen. Azért a gyomra korgását meghallom és el is mosolyodom rajta. - Igaza van, mire én megfőzném az egyébként az étterminél azért valamivel jobb menüt, minden bizonnyal éhen halna. - jó itt konkrétan vissza kell fognom magam, hogy ne röhögjek egy nagyot, de azért mindenki megnyugtatására közlöm, hogy sikerül. - Önre bízom magam, mutassa az utat! - emelem kezem felé megadón - Amúgy a rövidtávfutáson és idegenek táskájának megmentésén kívül mivel foglalkozik? - érdeklődöm, mert tényleg kíváncsi vagyok, nincs mögöttes szándékom de izgat, ennyi.

Liam

 Nem épp bőbeszédű megmentőm mellett kullogok és a névjegyét nézem, amit az imént adott át nekem. Hirtelen zsigeri ötlettől vezérelve megfordítom, nem mintha lennie kellene ott valaminek, csak kedvtelésből és hogy ne kelljen újra megszólalnom. Hisz láthatóan nem szeret beszélgetni és én vagyok olyan udvarias, hogy nem erőltetem a dolgot. - És boszorkányokat nem fogad? -fordulok hozzá mégis, mivel felfedeztem a kis kártya hátulján lévő írást. Nem mondok semmi mást, had főjön kicsit a saját levében, bár gondolom, ha valaki el tudja olvasni a titkos üzenetet az számára egyértelműsíti, hogy kivel is áll szemben. Azonban ez fordítva is igaz. Viszont azt valahogy kétlem, hogy ezek után megoldódna a nyelvére kötött csomó, de egy próbát megér persze.
 Kisvártatva elérünk az étterem elé. Hangulatosnak tűnik kívülről és ahogy előre engedve belépek az enteriőrt is kellemesnek találom. Nincsenek sokan, így egy remek helyet választunk, és abban a kegyben részesít...-Fujj de genyó vagyok...Szóval leül velem szemben. Róla pedig simán azt képzelném, hogy kifelé vizslatna a vállam fölött, csak, hogy ne kelljen velem kommunikálnia. Megkajálnánk szótlanul, aztán adios, többet az életben nem látnánk egymást. Lehet, hogy félreismerem, főleg, hogy alig húsz perce ismerem, de ő valahogy az a tipikus szende legény, akinek megalszik még a sütőtöklé is a szájában, legalábbis ebből a szempontból mindenképp. Szóval leülünk és jön is a pincér, hogy felvegye a rendelésünket. - Jó napot! Szeretnék kérni egy kis  adag csípős levest és egy, szintén kis adag nyolc ízű kacsát sült tésztával és három deci gyömbért. Köszönöm. - mondom a fiatal férfinak, majd mindketten Liamra nézünk. Kíváncsi leszek mit kér és hogyan. Sokat elárul egy emberről, ahogyan egy szolgáltató beosztottjával beszél.
 

Liam

 Rövid válaszát, amit névjegyének rejtett üzenetével kapcsolatban tettem fel még odakinn, egy kedves mosollyal honorálom. Odabenn pedig egyre több dolgot tudok meg róla. Ismeri a pincér, semmi kétség, minden bizonnyal sűrű vendége az étteremnek, aki a szokásai rabja. De most átlép képzeletbeli komfortzónájának határán és azt rendeli, amit én. Míg ételeinkre várunk elkezd molyolni a szalvétákkal és a fűszertartókat is sorba állítja. Ezekből azt veszem ki, hogy szereti a rendet, a káoszban valószínűleg nem találná a helyét. Talán így nevelték, talán eleve ilyen a személyisége. Ezt nem tudhatom. Minden esetre nem várt fordulat gyanánt ő kérdez tőlem.
 Ez meglep, és örülök is neki, de ezt nem jelzem neki, nehogy ezzel elbátortalanítsam. - A diplomáimat igyekszem honosítani, mivel itt szeretnék az ország egyik hozzánk hasonlói által lakott falujában praktizálni. - közlöm tényszerűen a helyzetet, de kérdést nem teszek fel ugyanerről, hagyom, hogy ő irányítsa a beszélgetés fonalát és azért sem mert azt érezhetően nem díjazza. - Gyógyítói és toxikológusi oklevelem van. - innen a titulusom, amire ugyan nagyon büszke vagyok, de nem határoz meg a legkisebb mértékben sem. Ugyanolyan boszorkány vagyok, mint bárki más. Csak bemutatkozásnál és hivatalos helyeken használom azt a bizonyos két betűt amit általuk a nevem elé kaptam, amit szintén nem teljes hosszában szoktam viselni a hétköznapokon.
 Időközben megérkezik az ennivalónk. - Jó étvágyat! -mondom és belekanalazok a forró és méregerős levesbe. Nagyon szeretem, főleg így az őszi náthás időszak elején. Végigmarja a torkom az első korty és a csili összehasonlíthatatlan aromája ott ég ajkamon. Elismerően csettintek nyelvemmel. - Ez nagyon finom... - jegyzem meg, majd folytatom az evést. A tüdőm is kitisztulni érzem ahogy haladok a levessel. A velem szemben ülőre csak néha nézek, szemem csillog de inkább a paprika erejének hatásátől, mintsem bármi más okból kifolyólag.

Kiállítás megnyitó
kinézet

 Amikor elhatároztam, hogy kikapcsolódásként, és mert művészet rajongó amatőr modell vagyok, eljövök erre a kiállítás megnyitóra nem is sejtettem mennyi macerával fog járni, mire csoportos szociális interakcióra képes állapotba hozom magam. Kora délután kezdtem hozzá, első lett a sorban a hajmosás és a frizura készítés, ami abból állt, hogy kicsit behullámosítottam csípőig érő, hosszú hajamat és tettem rá némi lakkot. Bár tudom kár érte, mert mire odaérek, már egyenes lesz mint a szög, de így a lelkem legalább meg van kérem szépen nyugtatva, hogy én igenis megpróbáltam valamit kezdeni hollófekete fürtjeimmel. A következő a ruha, na igen, a ruha.
 Űnyölődtem úgy fél órát, hogy mit válasszak, de végül a klasszikus kis feketénél maradtam, mely látni engedte a tetoválásaim egy részét, de a hegeimet remekül palástolta. Egy apró vörös csavarral éltem, hogy ne legyek túl gyászos küllemű, ami a cipőben testesült meg. Kedvenc vörös cipellőim egyikét vettem fel hozzá. Aztán a smink is jött még, ez egy klasszikus füstös szemet és mélyvörös ajkakat takart. Amikor utolsó pillantást vetettem fenn a hálószobámban lógó nagy fakeretes tükrömbe, úgy éreztem egész jól nézek ki és mosolyogva indultam el. Most pedig itt vagyok, és miután megmutattam a meghívómat más dolgom nincs is, mint elvegyülni és élvezni az este hátralevő részét a művészettel körbelengett kiállítóteremben.
 Nem kis meglepetésemre pár ismerős arcot is felfedezek a nézelődők között, Bogolyfalváról és a fővárosból egyaránt, ám én még élvezem a fehér köpenyes lét rejtő hatását, hisz engem eddig így átalakulva még nem látott senki sem.  Sorjázok az alkotások között, figyelem a műveket, próbálom átérezni, beleélni magam a hangulatukba, elképzelni miért kés mi céllal készültek. Amikor megérkeztem kaptam egy üdvözlő pezsgőt, most, megállva egy kép előtt belekortyolok, s ahogy a buborékok szétáradnak nyelvemen, lehunyom szemem, miközben jólesően felsóhajtok.

Liam

 Miután elmeséltem, hogy elhunyt unokanővérem kérése miatt költöztem Bogolyfalvára és, hogy meg is tetszett a hely, tovább falatoztunk. Örömmel vettem tanácsát a bürokráciával kapcsolatban és azt is, hogy bejött neki az az ízvilág, amit miattam kóstolt meg. A csendes étkezésünk végeztével még egy kicsit hagytuk ülepedni az ételeket. Lassan, kortyonként elfogyasztottam a gyömbéremet, míg pár szót azért csevegtünk és ő, talán véletlenül, talán nem, de elkottyintotta, hogy van egy dojoja itt Pesten. Lelki szemeim igencsak felcsillantak, de nem hagytam, hogy ez látszódjon is rajtam, Liam pedig rájöjjön mennyire elszólta magát. Szóval elvoltunk mint befőttek a vakablakban, majd jött a pincér.
 Nálam meg elmentek otthonról és feladva legfőbb elveim egyikét, hagytam hogy a férfi fizesse ki az egész számlát. Látványos örömet okoztam ezzel neki. Hát milyen ember volnék én, hogy más boldogságába tapossak harminchatos tappancsaimmal, ugye? Na ugye. Így volt egy jó ebédem ingyen és bérmentve, ennek meg a pénztárcám azért nem volt ellene. szóval mindenki jó érzésekkel távozott a végén. Mi odakinn kezet fogtunk, én még egyszer megköszöntem a tolvajkergetést, ő ismét ingadozott lábain és elváltak útjaink. Én visszatértem szálláshelyemre, ő meg fene tudja, talán a dojojába. Amit hamarosan meglátogatok majd.

Liam a kiállításon

 Annyira belemerülök a képek nézegetésébe, hogy észre sem veszem a felém közeledőket, akik kikerülnek persze, kivéve egyet. Egy férfivel ütközünk össze, nem nagyon, de annyira igen, hogy a kezemben lévő pezsgő dekoltázsomra ömöljön. - A szentségit...- hallatok egy káromkodást, majd táskámból kihalászott zsebkendővel felitatom az nedű cseppjeit. Ebből a ruhából majdnem minden tetoválásom kilátszik, így az is, ami sternumomat díszíti, egy pávatoll. Ekkor ér vissza hozzám a férfi, aki meglepetésemre nem más, mint Liam, a táskám megmentője és fejem betörője. - Jó estét! - viszonzom köszönését még mindig kezemben tartva a zsebkendőt. Talán még mindig bűntudatot érez, amiért a múltkor úgy hókon vágott, hogy a sebhely megmaradt a homlokom bal oldalán, mert szinte azonnal barátságos kérdés érkezik tőle, ami igen kellemes érzéssel tölt el, persze malíciózus énem narratív megjegyzése azonnal átfut agyamon. Azta, lehet megártott neki a welcome drink? - A kettő nem zárja ki egymást - mosolygok félresöpörve belső élcemet- Néha modellkedem, innen a kíváncsiság és a vonzalom a különleges, nem hétköznapi művészetek iránt - magyarázom és csak remélem, ez a kis infó kielégíti kíváncsiságát és nem ragozzuk tovább ezt a témát, nem mintha szégyellném, hogy álnéven jelentek meg képeim kiállításokon, ám ez a múltam része amit magam mögött hagytam egy ideje, oké kicsit kiöregedtem és hírem sem ment, hiszen nem épp a csili-vili címlapokon, mint inkább a goth, dark, film noire, művészi szubkulturális miliőben mozogtam otthonosan - De téged mi szél hozott ide ma este? - kérdezem kedvesen és visszarejtem a táskámba a zsebkendőt, majd belekortyolok a  megmaradt pezsgőmbe. Tekintetemet kicsit körbejáratom a teremben, ahol összetalálkozik pillantásom egy megnyerő férfiével, de ő tovább halad, s majd úgy egy perc elteltével teljesen el is tűnik látóteremből.

Liam

 Kedves beszélgetőpartnerem igen erősen kerüli az esetet, aminek következtében egy szép kis forradás maradt a homlokom jobb oldalán, semmi baj én nem veszem ezt a lelkemre, egy heggel több, vagy kevesebb, mondhatni csekélység. Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy a botharcot vagy nem nekem találták ki, vagy legközelebb jobban vigyázok és figyelek. Mert továbbra is szánt szándékom megtanulni efféle védekezési módokat és nem csak a bot, de a kard is hívogat. Kíváncsi vagyok bennem is megvan-e a Rubya vérvonal tehetsége, mert a mellékelt ábra eddig sajnos nem ezt vetíti előre. Mindeközben, míg elmémben Zorro-t megszégyenítő pengeváltások képeit néztem megkaptam válaszomat imént feltett kérdésemre. Természetesen ez is olyan mint partnerem, visszafogott, minden mélyebb magyarázattól mentes. Nincs is ezzel baj, ám ahogy közben haladunk a képek sora előtt egy pillantást vetve csak rájuk, egyen megakad a szemem. Magam is szeretek rajzolgatni, így elég jól felmérem az emberek termetét, s amit látok az zavarba ejt. Ránézek a férfira, majd a műremekre és összeáll bennem a puzzle, mint gyermek kezében aki ajándékát még aznap kirakja, amint megkapta. - Ezen ugye te vagy? - pillantok a férfi testét csodás valójában, ízléses fényeket és beállítást használva, mégis sokat mondóan elém és a nagyközönség elé táró képre. Nem áll szándékomban firtatni a hogyant és miértet, hisz egyértelmű, ahogy az is mekkora bakot lőttem volna, ha... Így csak nézek rá, pillantásomban némi csalódott megértéssel, mert hiszen ugyebár én sem vagyok vak, s vonzónak találtam őt. Minden esetre a leeső tantusz az imént, ha hangja lett volna, nagyobbat szól, mint a Metallica élőben, még jó hogy nem lehetett hallani.

Liam

 Ahogy látom zavarba hoztam még így is, hogy nem kurjantva firtattam, mint egy tapló, hogy...áh, mindegy, hagyjuk. Minden esetre azt, amit gondolok ezzel kapcsolatban lehet jobb volna még most az elején tisztázni, hiszen ez meghatározhatja későbbi kapcsolatunk milyenségét. - Értem már miért nem reagáltál arra, ahogy rád néztem az edzéskor... - fogok bele mondandómba olyan halkan, hogy tényleg csak ő hallhassa meg - Bevallom vonzódtam hozzád, de tiszteletben tartalak annyira, hogy ezt most az egyszer közlöm és ezután többé  sohasem fogom a tudtodra adni semmilyen formában - folytatom még mindig fojtott hangon, mert az én arcomat is kezdi elönteni a pír, ahogy arra gondolok mi lett volna ha erősebben próbálkozom. Közben kicsit tovább haladunk, de a képek jelen pillanatban nem tudják lekötni figyelmemet. Pillantásommal hol a férfit, hol pezsgős poharam ürültét követem nyomon, mert bizony, hogy ezeket a szavakat kipergessem ajkaimon meg-meg kellett nedvesítenem, s így az italból alig maradt már egy kortyra való. Szerencsére jön egy pincér, aki tálcájával a társaság közt körbejár és innivalókat kínál. Elveszek egy új poharat, melyben szintén pezsgő, de vörös fajta van és a majdnem üres poharat átadom neki. Biccent és továbbáll. Várok, nem tudom szavaimnak mekkora súlya volt és mit szűrt le ezekből Liam, de azt hiszem még valamit hozzá kell tennem. - Számomra ugyanolyan értékes ember maradsz, akivel szeretnék jóban lenni és ha nem riasztott el a legutóbbi fejtörésem, (utalok itt a homlokom jobb oldalán lévő kis hegre) akkor tanulni tőled - nézek immár egészen egyenesen rá, s kíváncsian-félve-szégyenkezve butaságom és vakságom miatt várom mit felel.

Liam

 Valahol legbelül azt érzem én értettem félre. Egyszerű lovagiasságát, amivel a táskámat visszaszerezte a tolvajtól. Hajlamos vagyok rá, hogy olyan jegyekkel lássak el embereket, amilyeneket illőnek tartok hozzájuk ám köszönőviszonyban sincsenek valódi tulajdonságaikkal, amikor ezzel szembesülök csalódottságot érzek. Főleg nem bennük, hanem magamban amiért ennyire elvakítottak saját hozzájuk társított nézeteim. - Liam, semmi baj, semmi okod nincs mentegetőzésre. Lépjünk túl ezen, jó? - nézek rá és szabad kezem alkarjára teszem biztatás gyanánt. Mosolyomban láthatja az őszinte tisztaságot. Tényleg nem érdekel az intim irányultsága. Számomra az ember számít, az emberben találok szeretni valót és ez minden esetben független nemtől, kortól, identitástól. Ezután beszélgetőpartnerem hirtelen felindulásból lehúz egy fél pohár pezsgőt egyszerre. Felvonom szemöldökömet, de gyorsan rendezem arcvonásaimat, mert megszólal. Az edzést hozza fel ő is és jól esik hallanom, hogy ügyetlenségem ellenére nem mondott még le rólam. Az ami a kiállítást illeti, nos az nem érdekel. - Nagyon szívesen vennék még leckéket tőled, mert tényleg fontos nekem, hogy megtanuljam megvédeni magam...- talán a pezsgő miatt de megeredt a nyelvem, melyet most szeretnék lenyelni inkább. Eleve furcsa lehet, hogy egy képzett boszorkány miért szorulna bármiféle fizikai védelemre, hisz ott a pálcája és a tudása, de erről szerencsére nem vett tudomást az első alkalommal, így talán bízhatok benne, hogy eztán sem fogja firtatni az okaimat arra miért van szükségem rá.

Liam
zárás

 Miután egy köszönömmel mindent elmondott, amit várhattam tőle pár percig csend borul mindkettőnkre, s az én gondolataim elkalandoznak a kék szemű férfit keresve. Újdonsült barátom szűkszavúságához kezdek hozzászokni. A csendes barát a legjobb barát, mert hallgat ha kell, na meg csak azt mondja ki, amit valóban bölcsnek talál. Egy idő után megszólal és arra kérdez rá, hogy mi szükségem nekem az önvédelem általa tanított módjára. Finom és árnyalt módon vázolom fel előtte, hogy szeretném ha nem csak a pálcámmal tudnék védekezni, hiszen én csak egy gyenge nő vagyok. Boszorkány, de akkor is csak egy nő, aki ki van téve a világ minden gonoszságának. Nem tudom mennyit hitt el ebből, bár végtére is igazat mondtam, hiszen ez is benne van az okok listájában, közvetlenül a hogyan verjek pépesre egy vérfarkast mielőtt ő ölne meg bárkit vagy engem után. Ezt követően az este kellemesen telik. Körbejárjuk a kiállítást, majd lassan elválunk. Félszegen megölelem és megbeszéljük, hogy egy hét múlva folytatjuk a felkészítésemet ezután ki ki elindul a maga útjára. A férfi, akinek kék szeme már egy ideje magához vonzotta párszor a tekintetemet vette a bátorságot és szóba elegyedett velem mikor egymagam maradtam. Vele telt el az este hátralévő része és közben meg is ismerkedtünk. A keresztneve Farkas, amin felvontam szemöldököm, amikor megtudtam, majd kiveséztük a toxikológia és gyógynövénytan kapcsolatát és annak az ígéretével váltunk el, hogy hamarosan meglátogat engem és folytatjuk a csevegést. Az éjfél már hálószobámban ért, ahol lassan, álmatlanul teltek el az órák, míg végül úgy hajnali négy körül el tudtam aludni egy kicsit.