[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=698776#post698776][b]Jamie Leroux - 2017.08.31. 15:21[/b][/url]

A hely mostanra zsúfolásig telt, a zene hangosan morajlott, megrezegtetve olykor a pultot, a parkettát meg a régi falakat. Az emberek között sűrűn gomolygott a füst. Átláthatatlan volt, tejfehér, mint a hajnali köd, egyedül csak a villódzó fények hatoltak át rajta. Én a pultnál álltam, és a többieket figyelve vártam a sorban tálcára kerülő italokat, hogy majd azokkal együtt üljek le én is a színpadhoz legközelebb eső asztalhoz, ahol a kollégák már láthatóan nagyon jól érezték magukat. Egymáshoz közel hajolva nevetgéltek, és csak néha küldtek felém amolyan mikor jössz már? pillantásokat.
Bevallom, nem így terveztem a ma estét, de a havonta tartott karaoke buli alól nem volt kibúvó - még nekem sem. A délutános műszak összes fiatal kollégája itt volt, így nem hivatkozhattam arra, hogy hosszú napom volt, fáradt vagyok és egyébként is javítanom kell még. Majd egész nap az ispotályban voltak ők is, velem együtt élték át a szolgálat minden percet, az egyetemi kötelességeimmel pedig inkább csak cukkolni próbáltak, mintsem komolyan belebonyolódni. Nevettünk egyet, ha épp szóba került, és az élet ment tovább. Persze tudtam, hogy a szívük mélyén büszkék rám, néha - egészen véletlenül - még el is szólták magukat.
- Én nem fogok énekelni - szögeztem le, mikor végre leültem közéjük, és koccintottunk egy újabb sikeres napra. Állítólag a mi asztalunktól volt a legjobb rálátás a színpadra, és a bátorságukat már előzőleg összegyűjtő, mámoros tekintetű alkalmi fellépőkre.
A semmiből jövő, tisztán felcsendülő hangra aztán elfordultam a többiektől, és a mély, szélesszájú poharam fölött pillantottam rá a mikrofon mögött álló lányra. Asztalon pihenő balommal dőltem hátra, lassan kortyoltam a borostyánszínű italból. A tekintetem eközben hozzátapadt a lány hangokat formáló szájához, a lecsukódó szeméhez és nőies arcvonásaihoz. Ugyan hallottam a mellettem ülők beszélgetését, és küldtem is feléjük egy-egy sejtelmes vigyort, eszemben sem volt becsatlakozni hozzájuk. Addig legalábbis, míg ez a lány állt odafent, biztosan nem. Újabb korty, újabb pillantás. És egyszeriben már egyáltalán nem bántam, hogy a vizsgalapok helyett ezt a bulit választottam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=698870#post698870][b]Jamie Leroux - 2017.08.31. 19:08[/b][/url]

Megbabonázva néztem őt, mintha különben képtelen lettem volna levenni róla a tekintetem. A fejem oldalra billent, s míg lehunyt szemeit figyeltem, ujjaim között lassan forgatni kezdtem a vastagfalú üvegpoharat. A mikrofon mögött álló lány teljesen átadta magát a pillanatnak, láttam, hogy számára, ha csak erre a néhány percre is, de egészében szűnt meg a világ. A mozdulatai eggyé váltak a zenével, én pedig akaratom ellenére is libabőrös lettem egy-egy gyönyörűen kiénekelt hang hallatán. Nem túlzok, ha azt mondom, mámorító volt.
Azután, ahogy elhalkult a dal, ő kinyitotta a szemét, és rám nézett. Bele fényektől csillogó kékjeimbe, amelyekben, ha közelebb jött volna, saját magán kívül semmi mást nem láthatott volna.
A poharat letettem, s halvány mosollyal tapsolni kezdtem. Hosszan, egészen sokáig, még azután is, hogy az éljenzés és füttyszó beleveszett a bár morajába. Még akkor is, mikor az énekespacsirta odalépett, és leült mellém.
A kollégáim meglepettségét mi sem bizonyította jobban, minthogy egyszerre hallgattak el, és a hozzánk csatlakozó Claire-re szegezték kissé értetlen, ám annál elismerőbb pillantásukat. Nem sűrűn láttak engem ilyen, vagy ehhez hasonló helyzetben, csodálkozásuk valószínűleg ennek is szólt. Valójában csak a szemem sarkából láttam a reakciójukat, hiszen a figyelmem javát vendégüknek szenteltem.
- Jamie - mutatkoztam be én is, míg kezet fogtam vele. Érintésem mint mindig, ha nőről volt szó, most is puha és óvatos volt. - Ők itt a munkatársaim, Alex, Tamara, Enikő, Bence és Fruzsi.
Nem hadartam. Nyugodtan, egyesével mutattam be az asztalt körbeülő barátaimat, akik kisebb-nagyobb mosollyal intettek neki. Azután visszafordultam hozzá, és számat megnedvesítve pillantottam bele zöldeskék íriszeibe. Nem tudtam eldönteni, milyen színűek, a fényekben csak azt láttam, mennyire ragyognak.
- Nos, őszintén meg kell mondjam - kezdtem bele, s közelebb hajoltam hozzá, hogy az újabb énekestől is biztosan hallja, amit mondok. - Nagyon szép hangod van, Claire. És az előadásod, hm, hát azt hiszem, ritkán látni valakit ennyire szabaddá válni a színpadon.
Féloldalasra nyúló mosollyal vallottam színt, majd a vállam fölött hátrapillantottam a bárpult irányába.
- Meghívhatlak egy italra? - kérdeztem egy másodperccel később, már újra a tekintetét keresve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=698919#post698919][b]Jamie Leroux - 2017.08.31. 22:31[/b][/url]

A kórház mugli recepciósának minisztériumi engedéllyel Sárközi Erikként, a még mindig intenzív osztályon fekvő Norbert végtelenül aggódó fiaként mutatkoztam be. Elnézést kértem, amiért csak most értem ide, és a család külföldön tartózkodására hivatkozva gyorsan a bent fekvő varázslóra tereltem a szót. Alkarommal a hűvös pultot támasztottam, és bármit, amit elém tettek, szó nélkül aláírtam. Természetesen mindent elolvastam, a magáról nem tudó auror állapotát lejegyző papírokat és azokat az iratokat is, amelyek a férfinál talált tárgyakat szedték listába. A doktornő, aki érkezésem hírére odasietett az információhoz, apám mentális egészségéről érdeklődött, mire én megnyugtatóan elmosolyodtam, és ujjaimmal végigszántottam frissen borotvált arcélemen. Azt mondtam neki, hogy édesapám már hosszú évek óta egy amatőr színtársulat tagja, ahol az utóbbi időben egy varázsló bőrébe kellett bújnia, és aznap is, mikor a sajnálatos baleset történt, éppen egy előadására tartott. Úgy tűnt, a doktornő minden kétségét eloszlattam, ami Sárközi úr mentálhigiénéjével kapcsolatban felmerült benne, ugyanis zavartan kuncogva kezdett bólogatni, és megértően a vállam után nyúlt, hogy futólag megsimogatva elszakítson a pulttól, és a folyosó másik oldalára vezessen. Ott visszafojtott hangon elmondta, mire számítsak, hogy apám sajnos nagy eséllyel nem emlékszik sem rám, sem a család többi tagjára, és ami, tudja, megrendítő lehet számomra, édesapám egyelőre a saját személyazonosságával sincs tisztában. Elmondta, hogy erősnek kell lennem, és ahelyett, hogy esetleg olyat tennék, amit később megbánok, forduljak Istenhez, mert a hit fontos, és a fentiek megsegítenek, érezzük a helyzetet bármilyen reménytelennek is. Még kifejezte együttérzését, és szomorú mosolyra húzta olcsó rúzzsal kifestett száját, majd a vállamat újra meg újra megsimogatva a negyedik emeletre kísért. A cipőmre felhúztam az útközben kezembe nyomott lábzsákot, és noha kaptam egy arcmaszkot is, annak viselésétől eltekintettek. Hálás, mély hangon köszöntem meg a doktornő és a többi orvos addigi áldozatos munkáját, a kedvességet és figyelmességet, amellyel apám életéért küzdöttek, majd hátrahagyva őt beléptem az ajtón, és azt csendben bezárva Norbertre pillantottam.
Amit már első ránézésre láttam, az az volt, hogy nincs jó bőrben. Egyáltalán. Sápadt volt, dehidratált, a testéből pedig csövek lógtak ki. Úgy tűnt, magától levegőt sem képes venni. Az igazság az, hogy soha ezelőtt nem láttam még mugli gyógyítói módszert, nem jártam kórházban és csipogó, folyton szörcsögő gépek között, a látvány pedig, bevallom, sokkolt. Talán percek is elteltek, mire elengedtem a kilincset, és beljebb sétálva a férfi ágyához húztam egy négylábú, támla nélküli fehér széket. Leültem rá, csendben vártam. A paplanjára meredve hallgattam Norbert nehézkes, szaggatott légzését, és csuklóját átfogva, némán számoltam. Csontot kellett volna forrasztanom, ezt már a minisztériumtól megtudtam, de ilyen körülmények között nem tehettem. Az egy igen nagy fájdalommal járó folyamat, amit, ha most el is kezdtem volna, később, mikor az auror lyukas tüdővel ordítani kezd az éjszaka közepén, a fejüket kapkodó nővérek még véletlenül megölték volna. Nem kockáztathattam.
- Jó estét - köszöntem neki halkan, mikor lehunyt szemei megrezzentek, és levegővételeinek üteme és hangja is megváltozott. Ébren volt. Türelmesen vártam, vajon kinyitja-e a szemét, és ha igen, hogyan reagál majd a jelenlétemre.
Nem siettünk sehová. Az egyetlen cél az volt, hogy az auror visszanyerjen mindent, amit a baleset elvett tőle: ép testet, emlékeket, önazonosságot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=699865#post699865][b]Jamie Leroux - 2017.09.06. 18:39[/b][/url]

Visszafogott mosollyal emelkedtem fel asztalunktól, és a többiek felé csak egy futó, ám annál beszédesebb pillantást küldve indultam el Claire után. Magam mögött nem hagytam mást, csupán barátaim elképedt tekintetét és ki nem mondott kérdéseik döbbent csendjét. Lehajtott fejjel követtem a még ismeretlen lányt a táncoló, dúródó tömegen át, tekintetem pedig, miután végigfutott kecses hátának vonalán, formás fenekén állapodott meg. Elégedetten szívtam be ajkaim, majd gyengéden dereka után nyúltam, hogy a szájukra vigyázni képtelen barátnői mellett már együtt sétáljunk el. A lányok spicces megjegyzéseire széles mosolyra húztam számat, s fejemet megcsóválva, nevetve néztem hátra rájuk, majd szemöldökeimet kihívóan megvonogatva hagytam, hogy a pulthoz sodorjon minket az este.
- Nem baj, úgy sem emlékeznének rám holnap - feleltem rám jellemző nyugalommal, s jobb kezemmel a márványra könyököltem. A Claire derekán időző ujjaim alig érezhetően siklottak végig az oldalán, s csípőcsontjára kígyózva végül a közöttünk tátongó semmibe vesztek. Pillantásom a dübörgő zenében is csak az övét kutatta. Világos szemeim hosszasan vesztegeltek a kifürkészhetetlen zöldekben, és csak szépen lassan járták be a lány arcának megannyi más szegletét is.
- És miről szeretnél beszélgetni? - kérdeztem huncutul megcsillanó szemekkel. Azok hol vastag ajkaira, hol nyakára vagy testének más, finomhangolt ívére tévedtek, de bárhol is jártak, végül mindig visszataláltak a lány íriszeihez.
- Igazság szerint ezekben a percekben is dolgozatokat kellene javítanom - vallottam be, és intettem a felénk közeledő pultosnak. - Két pohár Domaine Des Croix Corton Les Gréves-t szeretnék.
A márványra támaszkodó, kedvtelen arcú férfihoz hajoltam, és jól érthetően, mégsem emelt hangon mondtam el neki a kérésem. Ő elgondolkodva biccentett, majd tiszta poharakért nyúlt. Míg az italokra vártunk, visszapillantottam a mellettem álló lányra. Mutatóujjam a zene lágy ütemére dobolt. - De tudod, a barátaimnak a havi egy karaoke est szent - szavaimat elnéző mosollyal fűztem tovább, és miután tekintetem végigsiklott vendégemen, azt a márványpulton játszó ujjaimra sütöttem. - És... még tanulsz?
Nem tudtam megítélni, hány éves lehet. Igaz, nem is volt sorsdöntő kérdés, legalábbis akkor, nekem valahol nagyon is számított. Nem az állásom féltettem, ez egészen másról szólt. Erkölcsről. Etikáról, morálról.
Miután borravalóstul kifizettem az italokat, Claire-hez fordultam, és állammal egy éppen felszabaduló, eldugott kis asztalka felé böktem.
- Egészségedre! – tartottam koccintásra az üvegpoharat, mikor már egymással szemben ültünk. Azután lassan a számhoz emeltem, ráérősen kortyoltam. És ízleltem. Az italt letéve, kékjeim végül a barnára vándoroltak. A pillantását kerestem, hogy kérdésem közben végig tarthassam vele a szemkontaktust. - A barátod nem féltékeny típus? A helyében...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=699957#post699957][b]Jamie Leroux - 2017.09.07. 18:58[/b][/url]

Régóta ültem már a pub egy félreeső, előre lefoglalt asztalánál. Annak ellenére, hogy lett volna időm hazaugrani, munka után azonnal idejöttem, és a pincérnőtől csak egy mentes vizet kérve javítani kezdtem az elmaradt dolgozatokat. Ahogy az idő telt, a jobb oldalamon úgy gyűltek külön stószokban a már értékelt és fogyatkoztak meg a még olvasatlan pergamenek, a balomon, a kis tálka sós mogyoró mellett pedig az a néhány vizsga feküdt, amivel különösen meg voltam elégedve. Pennát tartó ujjaim a helyet betöltő zene ütemére doboltak, ajkaim hol elnyíltak, hol összezártak.
Épp hunyorgó szemekkel emeltem magam elé egy újabb lapot, mikor pillantásom a küszöböt átlépő, sötét tekintetével engem kereső ismerős férfira esett. Elvigyorodtam. A kezem ügyében lévő dolgokat az asztalra ejtve pattantam fel, és miután sietve átverekedtem magam egy, a pultnál nevetgélő népes egyetemista társaságon, megálltam vele szemben, s szélesre tár karokkal, fülig érő szájjal csóváltam meg a fejem. Lassan végignéztem az idegen mit sem változó vonásain és mint mindig, úgy most is hibátlan öltözékén, végül elnevettem magam.
- Te anyaszomorító! - szólaltam meg franciául, és közelebb lépve hozzá, szorosan átöleltem. Lehunyt szemekkel lapogattam meg a hátát, majd rászorítva vállára engedtem levegőhöz jutni. - Már azt hittem, vissza kell költöznöm Párizsba, hogy újra lássalak...
Egyszerre volt egészen hihetetlen és mintha mindig is így lett volna, elmagyarázhatatlanul természetes érzés, hogy itt, Magyarországon látom őt újra. Persze, Charlotte-ot követve, jött utánam Cambridge-be is, úgyhogy szó se róla, éppen ideje volt, hogy Pesten is felbukkanjon.
- Mit szólsz a magyar lányokhoz? - beszédes pillantással kérdeztem, világos tekintetem le sem vettem az övéről. Talán mondanom se kell, a vigyor levakarhatatlan volt az arcomról. - Hátul foglaltam helyet, gyere.
Damien vállát ölelve mutattam a dolgozatokkal beterített asztal felé, majd tenyeremmel újra meg újra mellkason ütve őt, indultam el a pub belseje felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=700071#post700071][b]Jamie Leroux - 2017.09.08. 15:41[/b][/url]

Vele együtt nevettem, és fejemet megingatva csillogó szemekkel pillantottam ingjére. Az persze kifogástalan volt; tökéletesen élére vasalt, anyagából csavarni lehetett a minőségi francia parfümöt. Damien mit sem változott, állandósága pedig melegséget csempészett a szívembe. Felbukkanása akaratlanul is megidézte bennem a gyerekkorunkat és azzal együtt az otthont is. Már csak Charlotte hiányzott, de vele azóta, hogy Magyarországra költöztem, nem beszéltem. Egyetlen bagoly sem érkezett tőle, igaz én sem küldtem. Pedig annyi mindent akartam mesélni neki! Aztán, mikor leültem, és a macskakaparta sorok gyűlni kezdtek a megfakult levélpapíron, rájöttem, hogy már nem számít, mi mindent szeretnék megosztani vele. Valójában már nem volt létjogosultsága, hiszen egy ideje már nem voltunk egymás mindennapjainak része. Életünk közös fejezetére pont került, és tudtam, ha újra meg újra egymás után nyúlunk, az csak megnehezíti az elengedést. A szívem még belesajdult néhanap, persze. Ha megpillantottam az utcán egy rá emlékeztető barna fürtös lányt, a gyomrom összeugrott, és oda akartam menni hozzá, de már nem fájt úgy, mint az elváláskor és az azt követő hónapokban. Akkoriban azt gondoltam, hogy az életem értelmét veszítette, most már azt, hogy ő a legkülönlegesebb lány, akit ismerek. Ő volt az első szerelmem, vele éltem át az eddigi legszebb perceimet, és a felnőtté válásomhoz fűződő emlékeim legtöbbjében szerepel. A maradék meg... Damient illeti meg. Nem tudtam, hogy Charlie Cambridge-ben van-e még, vagy már másfelé sodorta az élet, de ahelyett, hogy rákérdeztem volna, lenyeltem a torkomat maró gombócot, és visszatértem a jelenbe.
- Pardon – mondtam komolyan, egészen bűnbánó hangot megütve, és kezeimet védekezőn magam elé emeltem, ahogy tekintetem újra találkozott a férfiéval. Ajkaim ismerlek, akár a rossz pénzt típusú vigyorra húzódtak, majd drámai sóhajjal szembefordultam vele. Hozzáértő mozdulattal nyúltam gallérja után, és mintha erősen koncentrálnék, csücsörítve igazítottam rajta. Aztán felpillantottam rá, és kitört belőlem a röhögés. Újra átöleltem. – Hiányoztál.
Nem foglalkoztam azzal, hogy ki hallja, és hogy aki hallja mit gondol, az érzés ezeréves természetességgel hagyta el a számat. Ő volt az egyik legnagyszerűbb ember, akit valaha megismerhettem, és büszke voltam arra, hogy a barátomnak nevezhetem. A legjobb, legrégebbi barátomnak.
- Mint látod, az időbeosztásomon van még mit csiszolni - vigyorogva kerültem ki a visszadobott labdát, és Damiennel együtt pillantottam a dolgozatokkal beterített asztalra. Aztán a lapok fölé hajoltam, és egy kupacba rendezve kitoltam őket az asztal szélére, hogy még csak véletlenül se legyenek útban. Végül felkönyököltem a fára, és államat összefűzött ujjaimra támasztottam. - Az ispotály és az egyetem együtt... emberpróbáló kombináció.
Halkan, mosolyogva mondtam. Szemeimet lesütöttem egy pillanatra, vállaimat finoman megvontam. Damien tudhatta, hogy ez az én számból nem panasz, csupán megjegyzés. Szerettem a munkámat, a vele járó édes terhet, a napról-napra változó kihívásokat, hogy mindig zajlott az élet, és mindig volt mit csinálnom. Szükségem volt arra, hogy segíteni tudjak.
- Sikerült lakást találnod? - kérdeztem, ahogy kíváncsian felpillantottam rá. A saját albérletemre gondolva tudtam, hogy ez nem mindig egyszerű feladat, főleg, ha nem kívánod az egész fizetésed rákölteni ötvenöt hellyel-közzel beburkolt négyzetméterre. Én szerencsés voltam. A másfél szobás lakás Pest egyik legjobb helyén, zöldövezetben bújt meg, a hirdetés szerint mindenhez - úgy mint mindig zajló élet, városi rendezvények, pubok és plázák - közel, ami ugyanakkor azt is jelentette, hogy a munkahelyemtől bitang messze volt, és ha épp otthon voltam, az utcán részegen hangoskodó egyetemistáktól se pihenni, se dolgozni nem tudtam. Szó se róla, én így is imádtam.
A szemem sarkából láttam, hogy a pincérnő elindult felénk, mire hátradőltem, és világos tekintetemet az itallapokat szorongató lányra emeltem. Aztán visszapillantottam Damienre, bal szemöldökömet kérdőn felhúztam, és ha biccentett, kikértem a szokásos borostyánszínű italainkat. Duplán, jéggel. Ahogy mindig.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=700102#post700102][b]Jamie Leroux - 2017.09.08. 20:15[/b][/url]

Nemcsak a szám, a szemeim is pajzánul mosolyogtak. Csendben, oldalra billenő fejjel figyeltem, ahogy Claire mellém költözött. Határozottsága annak ellenére is meglepett, hogy nem is olyan rég, még igen fiatal cipőben járó ismeretségünket éppen ő kezdeményezte. Már, ha az nem számított kezdeményezésnek, hogy míg énekelt, én le sem bírtam róla venni a tekintetem. Voltaképpen, ha egészen őszinte akarok lenni, és miért ne lennék, azóta sem tudtam. De nem is akartam. Jól esett ránézni, szerettem a látványát. A közelségét és fűszeres illatát még inkább. Csábító volt. Egyszerre dögös, végtelenül bájos és kívánatos, akire ha nem vigyáznak, könnyen veszélyessé válhat.
Talán nem meglepő, de egyáltalán nem bántam, hogy közelebb jött. Sőt. Teljes testemmel felé fordultam, és jobb karomat megtámasztva a széktámla peremén, kiszélesedő mosollyal pillantottam rá.
Claire magabiztos nő benyomását keltette, de éreztem még rajta, hogy ez csak a felszín, valószínűleg csupán egy álca, ami alatt egy sokkal ártatlanabb, bátortalanabb és akár még az is lehet, hogy visszahúzódóbb lányt rejtegetett. Persze nem tudhattam, de az ösztöneim azt súgták, hogy amit most mutatott, az nem a valóság, vagy ha mégis, akkor is csak annak egy még homályos, nem jól ismert szeglete lehetett.
Támlán pihenő kezem kinyújtottam, és átnyúlva hozzá, néhány barna tincse után kaptam, ujjaimat gyöngéden végighúztam rajtuk. A poharam egyúttal magunk közé emeltem, és lassú, finom mozdulatokkal körözni kezdtem vele, hogy a bor megszínezze az üveg falát.
- Francia, mint én - kezdtem bele az ital jellemzésébe, tekintetemmel a pohár falán táncot járó mélybordó bor útját követve. - Különleges illatát a szilvának és erdei bogyós gyümölcsöknek köszönheti. Ritka és nagyon finom.
Felpillantottam Claire-re, és a poharat a számhoz emelve elégedett mosolyt küldtem felé. Fiatalabbnak gondoltam, így a húsz nem is tűnt vészesnek. Örültem, kár lett volna ilyen hamar elköszönnünk egymástól.
- Mi lesz az utolsó vizsgád? - kérdeztem egy újabb édeskés korty után. - Huszonnégy éves vagyok, kisasszony. Remélem, megfelel?
Most rajtam volt a sor, hogy meglepjem; az ártalmatlannak szánt kérdésem, hogy mit fog ehhez szólni a barátja, úgy láttam, rosszul érintette. Azt is észrevettem, hogy érzéseit leplezni próbálja, de voltam már hasonló helyzetben, jól tudtam, milyen szakítás után először keresztezni valaki más útját. Újra végigsimítottam a haján, csak hogy érezze, megértem és átérzem. Ilyesmin egytől-egyig mindannyiunknak át kell mennie, ha akarjuk, ha nem. És ez fáj. Iszonyúan.
- Szóval - a bordó italról ismét felpillantottam rá, szemeimben egyelőre kimondatlan kérdések ragyogtak. - Ez most csak azért kell, hogy felejts?
Várakozón néztem, kíváncsian fürkésztem a vonásait. Érdekelt, hogy mi játszódik le benne, és az is, hogy milyen lelki állapotban van. Nem szerettem visszaélni szomorú lányok szeretetéhségével és közelségvágyával. Nem szerettem együtt lenni úgy senkivel, hogy közben nem voltunk együtt. Számomra ez alapvető és fontos volt. Összeszaladó szemöldökeim alól, hunyorogva figyeltem a barna megrezzenő vonásait, az ajkait és szemeit.
- Nincs időm komoly kapcsolatra - feleltem őszintén, és közelebb dőlve hozzá vállat vontam. Így jár az, aki a munkájának él.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=700126#post700126][b]Jamie Leroux - 2017.09.08. 20:46[/b][/url]

A kérdésre elmosolyodtam, és pillantásomat a fehér, hyposzagú kórházi paplanra szegezve lassan bólintottam. Nem is volt kérdés, hogy túléli, ahogy az sem, hogy idővel teljesen felépül. Ami engem igazán érdekelt, és ami ebben a helyzetben különös jelentőséggel bírt, az az volt, hogy mikor. Ezelőtt ugyanis még soha nem kellett varázstalan környezetben, a saját módszereim nyílt használata nélkül gyógyítanom. Ez pedig nemcsak megnehezítette a dolgom, és természetesen a hozzátartozók helyzetét is, de jóval meg is hosszabbította a gyógyulás egyébként sem rövid folyamatát.
Azt viszont már most tudtam, hogy kedvelem ezt a férfit. A belőle áradó kedélyesség és a humor, amin keresztül a saját életére tekintett, őszintén megnevettetett és bizakodóvá tett. Az elismerésemet máris elnyerte. Ez a férfi élni fog, mert élni akar. Akárhogy is, nekem megoldást kellett találnom minden felmerülő problémára. Minél hamarabb.
- Ez vitán felül áll - feleltem halkan, biztató mosollyal. Visszafojtott hangom ellenére is biztos voltam benne, hogy Sárközi úr tökéletesen hallja, amit mondok. Habozva pillantottam barátságos szemeibe, s közben előredőlve térdeimre könyököltem. Kezeimet szorosan összefűztem, jobb hüvelykujjam erősen dörzsölte bal mutatóujjam bütykét. Habár szélesen mosolyogtam, fogalmam sem volt, mivel kezdjem, honnan, milyen irányból közelítsek. A fejemet elárasztó megannyi gondolat hatalmas összevisszaságban, nyugtalanul csapongott. Vacilláltam. És nem csak, mert ez az eset igazi kihívást jelentett a számomra. – A motorjáról sajnos nem tudom elmondani ugyanezt. Hallott róla?
Érdeklődve fordultam Norberthez, államat imaformára fűzött ujjaimon támasztottam meg. Tudtam, hogy a válasz igen. Az itteni mugli orvosok néhány napja már beszámoltak neki a balesetéről és annak feltételezett körülményeiről, így a totálkáros gépjárműről is tudnia kellett. Engem valójában az érdekelt, hogy a memóriája milyen állapotban van. Szemeit fürkésző tekintetem nem árult el semmiféle hátsószándékot, most csupán egy voltam az érdeklődő, kedves orvosok közül, akik a hogyléte felől kérdezősködtek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=702204#post702204][b]Jamie Leroux - 2017.09.17. 16:01[/b][/url]

Türelmesen vártam a választ, és közben az arcát figyeltem. Egyetlen rezdüléséről sem akartam lemaradni, legyen az egy megremegő szájszél, dupla pislantás vagy elmélyülő ránc, bármi, ami alátámasztja azt, amit mond.
Még beszélni sem kezdett, máris megkaptam, amit akartam. Az arca és a hangja árulkodóbb is volt, mint az, amit mondott, de ezzel nem volt gond, sőt. Ilyen esetekben gyakran találkozni azzal a jelenséggel, hogy a beteg bár pontos adatot, nevet és dátumot még nem tud felidézni, de egy illatról, fényképről vagy tárgyról, mint most a motor, el tudja mesélni, milyen érzelmeket ébreszt benne. Könnyen elmondja, hogy milyen a kapcsolata egy szerinte ismeretlen személlyel, akit a kezébe adott képen lát, és hogy az illat, amit érez, melyik életszakaszából való, milyen céljai és várakozásai voltak akkoriban, milyen tájat lát maga körül. Rengeteg apróság felrémlik előtte, amit még nem tud hova tenni a nagy egészben, és ami így csak lebeg a semmiben. Ez pedig nagyon idegesítő tud lenni, a türelmetlenebb betegnek igazi rémálom kivárni, hogy a kirakós minden darabkája a helyére kerüljön végre.
- Hamarosan vehet egy újat, Norbert - egyenesedtem ki, és a nevét említve jól láthatóan ráncolni kezdtem a homlokom. A szemöldökeimet összehúztam, és kíváncsi szemekkel, élénk hangon folytattam. - Apropó, ha már a nevénél tartunk. Melyiket szereti jobban, a Norbertet vagy a Doriánt?
Biztos voltam benne, hogy ha a nevét ő maga most még nem is tudta volna elárulni nekem, azzal kapcsolatban erős érzelmei voltak, hogy melyik áll közelebb hozzá. Azt is sejthette, hogy a baleset előtt melyiket használta többször, általában melyiken ki és mikor szólította, talán még azt is meg tudta volna mondani, hogy a hangok a fejében mifélék. Kedvesen szólítják, vagy épp ingerülten, amitől megfagy a vér az ereiben. Mondjuk, mikor egy nő azt mondja: beszélnünk kell.
- Még ma szólni fogok a felettesemnek, hogy szállítható állapotban van - mondtam neki a féligazságot, miközben felálltam, és az ágy melletti szekrény körül kezdtem nézelődni. Kihúztam az első, majd a második fiókot is, de egyikben sem találtam a férfi azon ingóságait, amelyek most nekünk kellettek.
- Onnan jöttem, ahol ön is él - pillantottam rá futólag, majd leguggoltam, és kihúztam a legalsó fiókot. A szemem felcsillant, egyelőre azonban nem vettem ki belőle semmit, csak felálltam, és a szekrény tetején lévő bögrét félig töltöttem gyümölcslével. - Pár napon belül hazajön. Nagyszerű hely, szerintem szereti. Ott minden, az emberek és a helyek is eltérnek egy kicsit az itteniektől, tudja, felénk minden sokkal varázslatosabb.
Míg beszéltem, végig tartottam vele a szemkontaktust, hogy, ha esély volt rá, ne vegye észre a mozdulatot, amivel a nadrágzsebemből egy aprócska, barna fiolát húztam elő, és tartalmát ujjaim rejtekéből az üdítőjébe öntöttem. A cseppek segítettek emlékezni, az eddigi zavaros foszlányok között rendet tenni. Néha pedig elkélt egy kis plusz ahhoz, hogy képesek legyünk különbséget tenni képzelet és valóság között.
- Ha nem nagy probléma... - adtam kezébe a bögrét, és miután megitta, visszaguggoltam a fiókhoz. Erősen dobogó szívvel vettem elő pálcáját, hiszen sohasem lehettem teljesen biztos a dolgomban. Aztán újra felálltam, és a tekintetét keresve felé nyújtottam a fát. Éreztem, hogy a vér egyre gyorsabban dobol a fülemben. - Milyen érzés? Hiányzott?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=709886#post709886][b]Jamie Leroux - 2017.12.17. 18:51[/b][/url]

Legutóbb elsőéves egyetemista koromban jártam a Podmaniczky kastélyban, akkor is csak azért, mert a szakon az hír járta, hogy Mr Andrews csak akkor engedi át a gólyákat kórélettanból, ha azok megfelelőképpen reflektálnak a konferencia valamely előadásának anyagából. Kénytelen voltam. Bár úgy emlékszem, örültem is, hogy végre kimozdulhatok a hűvös cambridge-i épületek fogságából. Akkor Charlotte-tal együtt utaztam Magyarországra, és a történetünk még csak éppen, hogy elkezdődött.
A felvillanó emlékre halványan elmosolyodtam, majd kiléptem a kastély egy besötétített terméből, ahol másfél órás monológot volt szerencsém végighallgatni az Alvajárás mögött meghúzódó lehetséges variánsokról. Az öreg professzort, Dr. Bende Mártont soha nem tartottam rendkívüli szaktekintélynek, de azt nem tagadhattam el tőle, hogy nagyszerű előadó.
A folyosó erős fényei először bántották a szemem, így kissé hunyorogva sétáltam át a nagyterembe, a büféasztalok felé. Nem voltam kifejezetten éhes, de az ilyenkor szokásos felszínes csevegésekhez sem volt hangulatom. Az előző éjszakai ügyeletnek köszönhetően fáradt és elgyötört voltam.
Még kezet fogtam néhány ismerőssel, és megálltam váltani pár szót az egyik volt évfolyamtársammal, Lindával, majd mintha fontos ismerőst láttam volna meg, elköszöntem tőle.
A bent rekedt levegőt halkan fújtam ki, és az egyik távolabbi asztalhoz sétálva pillantottam meg egy valóban fontos, ám rég nem látott ismerőst.
- Izabella, üdv - kiszélesedő mosollyal léptem mellé néhány perc múlva, már egy kisebb, pálcikára tűzdelt szendvicsekkel megpakolt tányér társaságában. A tekintetem elárulhatta, egyáltalán nem számítottam arra, hogy éppen itt fogunk találkozni. - Melyik előadásra jöttél? Az én területem idén kihagyhatatlannak ígérkezik...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=709895#post709895][b]Jamie Leroux - 2017.12.17. 20:40[/b][/url]

Izabella kipiruló arca láttán azonnal lehajtottam a fejem, és előzékenyen a tányéron fekvő sajtos-sonkás kenyérkatonákat kezdtem szemügyre venni. Milyen érdekes az a szelet márványsajt! Na és ez a fura uborka... Közben persze szélesen mosolyogtam, és egyszer-egyszer fel is pillantottam a hangját kereső szőkeségre.
Anyukám egyszer azt mondta Camille-nak, hogy higgye el, nagy kincs az a mai modern világban, ha egy lány még képes elpirulni, és ha egy nap majd így történik, inkább legyen rá büszke, mintsem szégyellje vagy takargassa pirospozsgás arcát.
- Még ezután fog jönni Kovács doktor - fájdalmas tekintettel foglaltam helyet, és a tányért a táskák mellé lökve, sóhajtva dőltem hátra a széken. Arcomat egy futó pillanatra tenyereimbe temettem, majd résnyire nyitott ujjaim között, a fejemet csóválva néztem át a lányra. - Rémes előadó szegény. Terjengős, a mondat felénél elfelejti hol tart, ráadásul dadog is. Az eszméit meg már a hatvanas években megdöntötték.
Sápadtan kezdtem mesélni a rám váró borzalmakról, és akármennyire is elnéző voltam a kilencvenéves professzor úrral, még az ütő is megállt bennem, ha arra gondoltam, hogy húsz perc múlva már ismét a besötétített teremben fogok ülni, és olyasmit leszek kénytelen végighallgatni, amit már nem egyszer hallottam, és aminek semmi valóságalapja nincs.
- Nem számít, túlélem - mondtam végül egy halovány, magam sem hiszem mosollyal, és az utolsó találkozásunk részleteit próbáltam feleleveníteni. - A terápiádat sajnos nem tudtam nyomon követni - vallottam be, mire a homlokomon keresztbefutó ráncok elmélyültek. - Hogy vagytok; te és a képességed?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=709899#post709899][b]Jamie Leroux - 2017.12.17. 21:48[/b][/url]

Azt kívántam, bárcsak én is olyan szerencsés lehetnék, hogy ne ismerjem Kovács doktort és az összes parasomnia-hypersomnia elméletét. Merthogy volt neki néhány, egyik félelmetesebb, mint a másik. Én pedig annyiszor hallottam őket személyesen tőle, míg gyakornokként mellette ültem cambridge-i dohszagú irodájában, hogy betéve tudtam minden szállóigéjét.
- Másfél, ha mázlink van - feleltem, de koránt sem voltam benne biztos, hogy az öreg időben be fogja fejezni. Tavaly például úgy tett, mintha nem hallaná a csengőszót. És nem látná a türelmüket vesztett, egyre csak távozó kollégákat. - Azért, mert ő az ország első alvászavarral foglalkozó kutatói közé tartozik, és ha jól tudom, már csak ő él abból a generációból.
A balesetét érintő kérdésemre Izabella gondolkodás nélkül, túlságosan is gyorsan reagált. Az volt az érzésem, hogy egy betanult szöveget mond vissza, és a könnyed stílusa csupán álca. Úgy tett, mintha semmiség lett volna az egész, holott... én láttam, ott voltam aznap este, mikor behozták.
Némán, rezzenéstelen arccal hallgattam, még véletlenül sem szakítottam félbe. Tekintetem az övét kereste, miközben végig az ispotályban megismert arcára gondoltam. Az egészen más volt; igaz törékenyebb, de sokkal őszintébb is. Azokban a hetekben az elveszett eleméről is sokat beszélgettünk, a vele kapcsolatos félelmeiről, az érzéseiről... most meg mintha egy teljesen más lánnyal ültem volna szemben. Bizonyos tekintetben így is volt.
- Ezt jó hallani - mosolyodtam el végül, és bár nem minden szavát hittem el, valójában nem sok közöm volt ahhoz, hogyan érez. Hiszen idegenek voltunk egymás számára, egy idegennek pedig, végtére is bármit mondhatunk. - Ezek szerint egymagad oldottad meg. Figyelemreméltó!
Megemeltem előtte képzeletbeli kalapomat, majd a tányér felé nyúltam, és az egyik aprócska, ugyanakkor toronymagasan megpakolt szendvicset elegánsan betömtem a számba. Úgy, tele szájjal, akár egy jóllakott hörcsög bólintottam egy nagyot a személyleírásra.
- Dhe - feleltem artikulátlanul, és a folyosó felé mutattam. - Khistóvval 'áttam.
Aztán megrágtam és lenyeltem a falatot, és miután megtöröltem borostás arcomat, újra nekifutottam a mondatnak.
- Szóval Dr. Tóth Kristóffal láttam, mikor vége lett az első előadásnak. Vele jöttél? - kérdeztem, hangomból minden gond nélkül kihallható volt a meglepett él. Egyedül csak azért nem tettem hozzá azt is, amit a vörösről gondoltam, mert nem akartam tolakodó vagy éppen túl nyers lenni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=710016#post710016][b]Jamie Leroux - 2017.12.19. 16:18[/b][/url]

Hazudnék, ha azt mondanám, nem lepett meg, hiszen megjelenésében amikor csak láttam, visszafogottnak tűnt, amolyan igazi jó kislány látszatát keltette, aki az órákon az első padsorban foglal helyet, és míg a többiek hátul sugdolóznak, ő egyenes háttal, megbűvölve figyeli az előadót. Mindig voltak ilyen hallgatók, és mint minden tanár, úgy titkon én is vágytam arra, hogy valaki azzal a bizonyos tekintettel nézzen rám.
De igen, ezzel most új oldalát mutatta meg. A szemeimben érdeklődés csillant, az ajkaim futólag elnyíltak, majd féloldalas, huncut vigyorra húzódtak. Még a gyűlölt gödröcskéim is kirajzolódtak, amiktől hiába szerettem volna megszabadulni, azok minden bűbáj ellenére ott maradtak, és minden őszinte mosolyomnál előbújtak.
- Most megleptél - vallottam be halkan, oldalra billenő fejjel, és a szemeit fürkésztem. Kékjeim hosszasan ingáztak közöttük, és bár a mosolyom elhalványodott, összesimuló ajkaim elárulták, hogy a szemben ülő, ismerősnek hitt lány elgondolkodtatott. Akkor még ezt nem tudtam hova tenni; másnak látszott, mint odabent az ispotályban, mégsem éreztem azt, hogy akit ott megismertem, és amit ott láttam belőle, hazugság lett volna.
- Gyógyító leszel? - kérdeztem, és előrébb dőlve felkönyököltem az asztalra. Annak ellenére, hogy egyre többen lettünk a teremben, és volt néhány professzor, akihez illett volna odamennem, én csak Izabellára figyeltem. A szemem sarkában feltűnő gyógyítókkal mit sem törődve hallgattam leendő kolléganőmet, és közben arra gondoltam, hogy milyen remek szakember lesz belőle.
- Miért nem kviddics? - állammal megtámasztottam imaformára fűzött ujjaimat, és őszinte érdeklődéssel tettem fel a kézenfekvő kérdést. Aztán a lány válla fölött futólag elpillantva találkozott a tekintetem egy volt évfolyamtársaméval, aki mosolyogva intett is. Széles, azonban hivatalosnak ható mosollyal viszonoztam a gesztust, végül bocsánatkérően félrehúzott szájjal fordultam vissza Izabellához. - Elnézést. Ez elkerülhetetlen, sok itt az ismerős.
Látható zavarára elnevettem magam, kissé még a fejem is lehajtottam, homlokomat összekulcsolt kezeimnek döntöttem. Egyrészt tudtam, mennyire kínos tud lenni egy ilyen baráttal, másrészt ismertem Kristófot. Ő egészen biztos, hogy nem fogja elhajtani a vöröst, főleg egy olyan sokat mutató ruhában, amiben láttam. Vigyorogva vettem egy mély lélegzetet, és a széken hátradőlve kerestem a megfelelő szavakat.
- Nos... - kezdtem bele a terem fényeire függesztett tekintettel. A fejem jobbra-balra ingattam, mélázva számolgattam. - Ahogy Tóth doktort ismerem, hm, órák kérdése. A barátnőd imponál neki, ráadásul épp az esete. Ez nem túl nyerő kombó, már ha téged nézünk.
Nem akartam kinevetni, de alig bírtam visszafogni magam. Még levegőt sem mertem venni, ahogy Izabellára pillantottam, nehogy kitörjön belőlem a röhögés. Sajnáltam szegényt, de hát mit lehet tenni, ilyen a jó barátnők sorsa.
- Ülj be velem az előadásra - szólaltam meg néhány másodperc múlva. Azt nem ígérhettem, hogy jobb program, mint itt várni a Kristófot fűző leányzót, de örültem volna a társaságának. Ez pedig ott bujkált a szememben is.